HARIS
Amióta fényképezőgép van a kezében, folyton csak lá-zadozik. Néha egy politikai rendszer bornírtságai ellen, néha a műfaj avítt konzervativizmusa, máskor az általa is művelt képalkotási mód korlátai ellen. Ezen láza-dások hosszú során készült képei alkotják életműve legfontosabb darabjait. Vegyük sorra ellenszegüléseit szépen sorjában, s mire elérünk a végére, fotós pályá-jának íve is szépen kirajzolódik majd. Ígérem.
Az első nyomok még a múlt ködébe vesznek, hat-éves volt, amikor bátyjától megtanult fényképezni és laborálni. Hogy ekkor már lázadt-e, ezt kérdezzék meg tőle, nekem nincs információm. De rögtön utána már mindjárt 13 éves lett, és 1956. november 2-án nagy-bátyjával végigjárta szűkebb pátriájának, a nyolcadik kerületnek azokat a pontjait, ahol korábban harcok dúltak, s fényképezett. Korábban minden nap hallották a lövöldözés hangjait, a robbanásokat, ám amikor no-vember első napján a fegyverek elhallgattak, azt hit-ték, vége, győzött a forradalom. Szülei ezért engedték el fotózni a bátyjától kölcsönkapott Taxonával. Aztán történt, ami történt, aki akar, emlékszik rá. Pár évvel később az egyik gimnazista osztálytársának lenagyított közülük 15 felvételt, ám erről az idők múltával valahogy megfeledkezett. Körülbelül ugyanekkorra tehető, hogy Haris csatlakozott egy katolikus természetjáró szak-osztályhoz, melyet 1960-tól kezdve folyamatosan meg-figyeltek az állambiztonságiak, így joggal gondolhatta több társa letartóztatása után, hogy előbb-utóbb náluk is lesz házkutatás. Ezért a forradalom alatt készült ne-gatívjait, képeit elővigyázatosságból elégette. Őket vi-szont valamiért elkerülte a vegzatúra. Utólag belátta, felesleges volt a félelem szülte tett. De ki lát a jövőbe ilyen kiélezett helyzetben? A történet itt be is fejeződ-ne, beletörődve, hogy annyi sok fotó mellett ezek is a
nemlétet választották, ha a Kolta Galériában 2005 no-vemberében nem rendeztek volna egy kiállítást Haris erdélyi fényképeiből. Ott nem szokványos megnyitók zajlanak általában, hanem közönség előtt beszélget a szerző egy választott moderátorral, s ekkor mesél-te el nyilvánosság előtt 56-os fotóinak történetét. Híre ment. Alig telt el három hónap, telefonon jelentkezett a volt osztálytárs, hogy nála vannak az egykor kapott fényképek. Kisebb csodával határos módon maradtak ott is meg, de előkerültek. Az viszont már egyáltalán nem volt csoda, hogy a meglelt kisméretű fotók alapján készült nagyformátumú, feljavított digitális nyomatokat 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulóján kiál-lították a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban, aztán Bécsben és Washingtonban is.
Ugrunk néhány évet. A következő állomás Haris szelíd lázadásában 1967 környékére esik. Mert miként értékelhetnénk másképpen, hogy egy gépészmérnök hallgató egyszer csak elkezd kortárs képzőművészek-kel ismerkedni, némelyikképzőművészek-kel barátkozni is. Ráadásul nem akármilyen nevekkel, csak a miheztartás végett sorolok néhányat: Berki Viola, Csáji Attila, Csutoros Sándor, Demeter István, Fekete Nagy Béla, Gyarmathy Tihamér, Kondor Béla, Korniss Dezső, Lossonczy Ta-más… Mi történhetett ezeken az ismerkedéseken, be-szélgetéseken, nem tudom, de az biztos, hogy Haris ha-marosan maga is bekapcsolódott a magyar avantgárd művészeti életbe, és részt vett az 1969-es legendássá vált SZÜRENON kiállításon Budapesten. Fiatalabb ver-senyzők részére mondom, a csoport a szürreális és a nonfiguratív szavak összevonásából képezte nevét ak-koriban, mikor a szocreál még javában dúlt, az ideoló-gia által lediktált elvek alapján készült műveken kívüli alkotásokat jobb esetben megtűrték. Voltak rosszabb
Haris László: Törvénytelen avantgarde, Molnár V. József, 1971, giclée nyomat, 85,7 x 60 cm László Haris: Unlawful Avant-Garde, Joseph V. Molnár, 1971. giclée print, 85.7 x 60 cm
152HARIS LÁSZLÓ 153LÁSZLÓ HARISesetek is. Ez alkalommal szerepelt Haris először önálló művel kiállításon. 10 évvel később, az évfordulón újra
kiállított a csoport. A megnyitót Beke László művészet-történész tartotta. Haris erre az alkalomra elkészítet-te Beke életnagyságú fotóját, felvetelkészítet-te előre magnóra a megnyitó szövegét és a dokupapírra nagyított fényképe megnyitotta a kiállítást, mondván a fénykép helyette-síti a valóságot… Miközben Beke hús-vér valójában ott ácsorgott a képe mellett. „A SZÜRENON együtt dolgozó, együtt gondolkodó, de autonóm egyének, társművészek baráti társasága volt. Csáji Attila a csoport szervezője, ott volt Haraszty István, Karátson Gábor, Pauer Gyu-la, Prutkay Péter, Türk Péter, vagyis sok, ma is jelentős képzőművész pályája gyakorlatilag a SZÜRENON-nal indult. Ennek a csoportnak a szervezésében még nem voltam benne, engem Csáji Attila hívott meg, hogy ve-gyek részt a kiállításon. A hatvanas évek végén a fiatal
budapesti képzőművészek két nagyobb, egyaránt aktív, de egymástól különböző és külön működő műhelyt al-kottak: az IPARTERV-et, amibe többek között Bak Imre, Erdély, Jovánovics, Korniss, Lakner tartozott, illetve a SZÜRENON-t. A két csoport között nem volt átfedés, de az 1970-es R épületbeli kiállítást a két társaság már közösen rendezte.” (Bacskai Sándor: A képzőművészet-ben otthon éreztem magam. Beszélgetés Haris Lászlóval Fotóművészet, 2002. 3-4. sz.)
Haris szerepelt ezen az IPARTERV csoporttal közös bemutatkozásukon, valamint a No. 1. csoport
tárla-tán is az Állatkerti Oroszlánsziklában, itt Kecskeméti Kálmán, Deák László, Konecsni György, Orvos András, Szemadám György és mások társaságában. Szobrokat, festményeket és Haris 2x1 méteres fotóját nézhette a megnyitóra érkezett szép számú közönség, miközben az érzékenyebbek orrát csavargatta a tömény oroszlán-szag. „Létezett a No.1 csoport, aminek szintén a tagja voltam. 1970-ben (itt rosszul emlékezett a művész, a kiállítást 1971-ben rendezték) volt egy kiállításunk az állatkertben, ahol Szemadám Gyuri, mint állatápoló dolgozott. Az oroszlánbarlang belsejét, ami tulajdon-képpen egy műszikla, lomtárnak használták, amit mi rendbe hoztunk. Semmilyen légkondicionálás nem volt, tisztának annyira volt tiszta, amennyire ki tudtuk ta-karítani, tulajdonképpen tökéletesen alkalmatlan volt kiállítás rendezésre. De az alkalmatlanság egyúttal magában hordott egy másfajta jelentést is, azt
jelen-tette, hogy nekünk itt van alkalmunk bemutatkozni.”
(Bacskai: Fotóművészet, 2002. 3-4.sz. i.m.) Ezek a tár-latok elsősorban képzőművészek alkotásaiból szerve-ződtek, Haris volt közöttük az egyetlen fotográfus, aki, mint elmondta, fiatalabb korában belekóstolt az akkori szervezett fotós életbe, tagja volt a MADOME-nak, de halálra unta magát a kizárólag a gépeikről, objektívje-ikről, és hasonló, egyéb igen fontos dolgokról beszélge-tő fotósok között. Hosszú ideig kerülte is ezeket a fotós gyülekezési helyeket, mondjuk inkább úgy: a fotós élet perifériáján mozgott. De miután alapvetően mégis csak Haris László: 1975.06.05 részlet 2. 1975
giclée nyomat, 40 x 60 cm
László Haris: 05.06.1975 detail 2, 1975 giclée print, 40 x 60 cm
Haris László: 1975.06.05 1. 1975 giclée nyomat, 60 x 80 cm László Haris: 05.06.1975 1, 1975 giclée print, 60 x 80 cm
154HARIS LÁSZLÓ 155LÁSZLÓ HARIS közösségi embernek van elkönyvelve, ezért
megkeres-te és megtalálta helyét a képzőművészek, filmesek kö-zött. Ez a megállapítás a későbbiekben még többször előkerül hivatkozásként.
Hagyjuk Harist, lázadjon tovább nyugodtan, szé-pen…. Szemünk sarkából persze folyamatosan figyel-jük, mi mindent művelt még. 1970-et írunk, ekkor nyílt meg első önálló kiállítása a Budapesti Műszaki Egyetem kollégiumában, az Irinyi és Budafoki út sarkán. Festő ismerősei, barátai festményeinek részleteiből készí-tett nagyméretű nagyításokkal lepte meg ekkoriban a
másfajta fotókhoz szokott szakmájabelieket, no meg a közönség egy részét is. Haris ekkor talált rá munkás-ságának egyik máig meghatározó alaptémájára: rész-letfotókat, makronagyításokat készített pályatársai (először Csáji Attila, ezt követően Demeter István, Mol-nár V. József, majd később Korniss Dezső) festményei-ről. Haris szerint mindez egy meditációs folyamat része volt, keresés egy mesterségesen alakított és ugyanak -kor magától is alakuló mikró táj formái között. Egyet-értünk. Szerintem is mindegy, hogy a fotográfus az őt körülvevő, a valóságossal megegyező léptékű tájban találja meg az őt érdeklő részleteket és fényképezi le azokat, vagy ugyanezt egy festővásznon, makróval rá -közelítve teszi, kiemelve az egészből és újraértelmezve a festő által vászonra felhordott képfoltokat. Hosszas szemlélődés után apró, néhány centiméteres részlete-ket választott, ezekből csinált aztán sokszor méteres
fotónagyításokat, ezzel nem kis szakmai jártasságról is tanúbizonyságot téve. Fontosnak tartotta a nagy mére-teket, pontosabban azt a lehetőséget, hogy a fotós sza-badon választhassa meg azt a képméretet, amelyikben műve megszólal. (Ekkoriban a fotográfiák átlagos és leginkább elvárt kiállítási mérete a legtöbbször 30x40 cm volt.) Ezeket a közelképeket 1967-ben készítette először, s bevallottan hatottak rá a magyar avantgárd fényképezés egyik meghatározó alakjának, Lőrinczy Györgynek fotói a ragacsokról, megdermedt formák-ról, valamint Koncz Csaba ikonszerű fotogramjai eldo-bált mezőgazdasági eszközökről, tárgyakról. „A képző-művészetben és a filmben találtam meg azt a szellemi légkört, amiben otthon éreztem magam, és amiről úgy éreztem, hogy fontos, és most ezzel kell foglalkozni.
Ezért ismerkedtem meg inkább képzőművészekkel, akik aztán a barátaim lettek, és olyankor már kivéd-hetetlenek a közös hatások. Olyan légkört képzelj el, amiben Herbert Read könyvei, a Modern festészet és a Modern szobrászat szamizdatként, kézről kézre jártak.
Stencillel sokszorosított Vasarelyt olvastunk. Ezek vol-tak a szabad szellem kézzelfogható, valóságos darab-jai. Csáji Attila képei vezettek rá arra, hogy érdemes festményeket fényképezni. Láttam a képeit, megértet-tem azokat, és gondoltam, hogy fotográfiailag is érde-kes, ha egy-egy részletét önálló képként nézem. Akkor még olyan részletet kerestem, ami az eredetiben is önálló jelentéssel bírt. Azok a fotók még kicsit függet-lenek voltak tőlem, viszont nem is olyan kicsit függtek Csáji Attilától. Mindez akkor érett saját művé, amikor a festményeken megtaláltam azokat a fontos részeket, amik átmenetet képeznek a festő által vászonra vitt, és a „maguktól létrejött” részletek között. Azt a harmóniát keresem, ami a természet és a természetbe beavatkozó ember munkájának az eredménye. Ezeket a festő tech-nikájától függően akár egy-két centiméteres vagy még kisebb méretű, apró darabokban találom meg. Még raj-tuk van az ember lenyomata, de látszik, hogy nem ez a lényeges, hanem hogy létrejöjjön az ember és a termé-szet együttműködéséből keletkező harmónia. Van egy képem ebből az időből, az a címe, hogy A legfőbb jó a víz-hez hasonló. Ez egy Lao-Ce idézet. Az én általam művelt fényképezésnek is egyik alapja a világ végtelensége; a világ minden irányban, fölfelé meg lefelé is végtelen, és mindenütt meg tudod találni azt, ami számodra a leg-fontosabb. ” (Bacskai: Fotóművészet, 2002. 3-4. i.m.)
Haladjunk tovább a lázadók útján! 1970-ben egyik alapító tagja volt a Balatonboglári Kápolnatárlatok Alkotó Csoportjának (Balogh Ferenc, Csáji, Galántai
György, Magyar József, Molnár V, Tóth József). Nem csak kiállító szereplője az ott rendezett, híressé, sőt hírhedtté vált tárlatoknak, de egyben dokumentátora is a 70-es évek magyar neoavantgárd eseményeinek.
„A balatonboglári Kápolna tárlatok 1970-ben indultak.
Az első év, meglepő módon, fantasztikusra sikerült. A központ egy kicsit későn ébredt. 1971-ben jelent csak meg az első cikk a Somogyi Néplapban, ami felsőbb utasításra támadta a tárlatot. Megbíztak egy Horányi Barna nevű újságírót, hogy írja meg, milyen disznósá-gok történtek ott. Ennek a cikknek az volt a címe, hogy Törvénytelen úton néhány avantgard, és arról szólt, hogy micsoda dolog az, hogy nem zsűriztettünk, nincs álla-milag jóváhagyva, ami kiállításra kerül, s ez tűrhetet-len és megengedhetettűrhetet-len. Ennek a cikknek hatására készült az a fotóm, és a fotóból a plakát, amit a követ-kező évben ki is állítottunk Bogláron. A cikket kitéptem a lapból és úgy hajtogattam, hogy látsszék a cím, s így beletömtem Molnár Jóska barátom szájába.” (Haris in-terjúja Urbán Ádámnak 2012. Példaképeim kiáll.) Ez a plakát aztán jóval később balatonboglári emlékbélyeg-ként is megjelent a Galántai vezette Artpool kiadásá-ban. 1973-ban újra Bogláron töltötte a nyarat, termé-szetesen ott volt akkor is, amikor egy katonai egység kibiztosított fegyverekkel elfoglalta a gyanútlan művé-szek által használt kápolnát, és befalazta az ajtaját. Aki hajlamos egy parányi cinizmusra, azt gondolta, ha nem zárják be erőszakkal, néhány év múlva magától is ki-múlt volna a dolog. Azok kedvéért viszont, akiktől távol áll az ironikus gondolkodás, jegyezzük meg: ez az attak nagyon felháborító és példátlan dolog volt, még akkori mércével mérve is „Képzeld el, hogy megy a színházi előadás, egyszer csak motorzúgást hallani, két teher-autó jön fel a hegyre, az egyiken katonák ülnek, állig felfegyverezve, a másikon építőanyag van, tégla, mész és homok. Ahogy mindenkit kizavartak a kápolnából, szabályosan befalazták az ajtót, téglával, malterral.
Művek maradtak odabent, ruhák, személyes tárgyak.
Mellesleg tökéletesen záródó, erős rács védte a ká-polnát.” (Bacskai: Fotóművészet, 2002. 3-4. sz. i.m.) Az ekkor itt kiállított kép-párjának munkacíme: Rek-viem a kápolnáért, mely a tárlaton már a Szembesítés címet kapta. Csutoros Sándor és felesége ujjlenyoma-tait tette közszemlére, hatalmas nagyításban. „Nekem a kápolna szentélyrészében volt két, egymás mellé il-lesztett fotóm, egyenként 70x100-as méretben. Valamit hadd meséljek el a képhez: Csutoros Sanyi felesége, dr. Markó Zsuzsa egy koncepciós per áldozata volt, és pont akkoriban kellett börtönbe vonulnia. Nem tudom, Haris László: 1975.06.05 2. 1975
giclée nyomat, 40 x 60 cm László Haris: 05.06.1975 2, 1975 giclée print, 40 x 60 cm
156HARIS LÁSZLÓ 157LÁSZLÓ HARIS hallottál-e a gyöngyösi orvosperről, a hatvanas évek
közepén zajlott, a nagy szovjet orvosperek késői, primi-tív, vidéki lenyomataként. Zsuzsa fiatal neurológusként dolgozott Gyöngyösön, és egy nyári házibulin az egyik ápolónő annyira berúgott, hogy mentő vitte be a kór-házba, de éppen nem volt szabad ágy, csak az elmeosz-tályon. Az ápolónő reggelre kijózanodott, felöltözött és hazament, nem nagy dolog. Azonban két évvel később a szeretője vagy barátja, egy belügyes őrnagy, aki hal-lott arról, hogy Magyarországon is kell egy orvospert csinálni, hatalmas lavinát indított el, aminek az volt a lényege, hogy a magyar orvosok erkölcsi fertőben él-nek. A tárgyalás évekig tartott, a Legfelsőbb Bíróság háromszor is, jogerősen felmentette a vádlottakat. De a pert negyedszer is elindították, végül 73-ban elképesz-tő büntetéseket szabtak ki. A főorvos 8 évet, Zsuzsa, a sokadrendű vádlott másfél évet kapott. A képet, ami Csutorosék befestékezett ujjbegyeiről készült, pár nap-pal azután csináltam, hogy Zsuzsa fellebbezését eluta-sították, egy héttel azelőtt, hogy be kellett volna vonul-nia a börtönbe. Úgy jelent meg, mint egy esküvői kép, egy házastársi kettős portré.” (Bacskai: Fotóművészet, 2002. 3-4. sz. i.m.) Az egészet az akkori pártközpont mozgatta. Akit ez foglalkoztat, és valami esetlegesen, de tényleg csak véletlenül felmerülő párhuzamosságot, ismétlődést vél felfedezni az események folyásában, az a teljes dokumentációt megtalálja Galántai György Artpool archívumában.
Úgy látszik, jó év volt a lázadásra az 1973-as. Az említett Kápolnatárlat előtt, még májusban Csutoros, Molnár V. József és Haris csinált egy lépcsőházi tár-latot a IX. kerületi Erkel utca 12. számú ház eléggé lepusztult lépcsőházában. Itt lakott Molnár V., akinek óriásira nagyított O és A betűi voltak a falakon, Haris életnagyságú fotókkal szerepelt, Csutoros pedig színes gömbsorokat lógatott lefelé, emeleteken keresztül. Ké-szült erre az alkalomra egy kiadvány is 10 betétlappal.
Válogatott közönség jelent meg a tárlat megnyitásán, ha jól emlékszem, ott volt az alkotókon túl Pauer Gyu-la, Szemadám, Mezei Ottó, Kassay Róbert is. „1973-ban határoztuk el Csutoros Sanyival és Molnár V. Jóskával, hogy kivonulunk a kiállítóteremből, amit valószínűleg rövidesen úgyis becsuknak előttünk. Volt akkoriban egy olyan szabály, hogy képzőművészeti kiállítást csak zsűrizett anyagból lehetett rendezni. De mi a kiállítás?
Megvoltak ennek a konkrét kritériumai, például kiállí-tás az, ami három napnál tovább tart. Ami nem, az csak szakmai bemutató; szakmai bemutatót tehát tarthat-tunk. Fontos elvünk volt, hogy olyat próbáljunk
csinál-ni, ami közös műként jelenik meg. Ne arról legyen szó, hogy barátok, ellenségek vagy egymást megtűrő mű-vészek egymás mellé rakják a műveiket, hanem együtt, közös munkaként alakítsuk ki a teret. Tulajdonképpen egyetlen munka van, maga a bemutató, amiben per-sze mindenki azt csinálja, amihez ért, mindenki azon a nyelven beszél, amin dadogás nélkül képes megszó-lalni. Csutoros Sanyi szobrot csinált, Molnár V. Jóska nyomatokat, én meg fényképeket, de egyetlen mű az egész. Korábban lefényképeztem a pincelejáró ajtaját, majd csináltam egy ugyanakkora nagyítást, mint az ajtó, és a papírképet fölrajzszögeztem az ajtóra, ahon-nan vétetett. Itt arról volt szó, hogy rajtad múlik, mi válik a környezetedben művé. A kép felszólítja az em-bert, hogy nézz körül, szabad vagy, valami az érintésed hatására művé tud változni. Ezért is volt fontos, hogy nem kiállítótermet kerestünk: ez az ajtó itt van, ezt ki lehet nyitni. Volt ennek a gondolatnak egy másik része is, a mű nem azonos az eredetivel, hiszen valóságosan egészen mások a fényviszonyok, fölkel a nap, vándorol, lemegy, fölkapcsolják a villanyt, a lépcsőházban állan-dóan változnak a fények. A fényképen viszont rögzített a világítás, így szembesül egymással a változó és a válto-zatlan. Ugyanígy lefotóztam a lépcsőfordulót, azután a második emeleti, nyitott padlásföljáró falépcsőjét, azt a zárt ajtóra szögeztem föl, de a kép tetejéből húsz centit levágtam, hogy a bezártság egyértelmű legyen. Ha vé-gigjártad a stációkat, eléd tárult egy olyan lehetőség, hogy a bezárt ajtón túl tudsz lépni, rajtad múlik min-den.” (Bacskai: Fotóművészet, 2002. 3-4. sz. i.m.)
Csutoros, Molnár, Haris harmadik közös kiállítá-sa a Műegyetem E klubjában volt. Színházi reflektor, fényágyú világított meg egy fekete négyzetet, melyen a vakító fénykör a szabadulás, a kitörés jelképeként jelent meg. Csutoros gömbjeiben több-kevesebb víz volt, amelyek ezáltal, mint objektívek szerepeltek. Ha-ris Nagyítás című fotó sorozatán pedig egy ember állt a domboldalon, egyszer egy méteres fényképen. Ennek a képnek 20 centiméteres darabját nagyította újra egy méterre, miáltal számtalan új információ lett látha-tóvá az eredeti képhez képest. Ennek újabb 20 cm-es részletét, immáron csak az arcot nagyította ismét 1x1 méteresre. Itt már kezdett bomlani a kép. A negyedik hasonló arányú kinagyítás az ember jobb szemét mu-tatta, de már csak a képalkotó ezüstszemcsék pontjait látjuk. A külső világból a belsőbe, az értelmezhetőből az értelmezhetetlenbe, a láthatóból a sejthetőig…Na-gyon furcsa hatást keltett a koncept-képsor, sokan sok-féléket gondoltunk róla, és még egyet: ne felejtsék el,
Haris László: Szürenon, 1969, zselatinos ezüst nagyítás, 60 x 50 cm László Haris: Szürenon, 1969. gelatin silver print, 60 x 50 cm
158HARIS LÁSZLÓ 159LÁSZLÓ HARIS ekkoriban vetítették Antonioni Nagyítás (Blow up) című
filmjét, mely sokunk gondolkodását változtatta meg a fotográfiával kapcsolatban.
Nincs még vége. Két évvel később folytatta le a Jel és Árnyék képsorozatát, ezt a land art-tal is szorosan érintkező akció-dokumentációt. A Mátyás-hegyi nagy kőfejtő sziklafala elé egy 4,8 x 1,2 méteres fekete sza-bályos téglalap alakú zászlót feszített ki. Ezt a Jelet a napkeltétől napnyugtáig körbejáró nap „szembesíti” fo-lyamatosan változó árnyékával: a Jel örök, Árnyéka vál-tozó, ki erre, ki arra figyel… Reggel 6-tól délután 4-ig tartott az akció. A képek megjelentek a Mozgó Világban.
Ehhez készült Haris egy szövege is:
Jel és Árnyék
Fölötted lebeg a Jel, mely mozdulatlan.
Árnyéka a Földön helyről helyre, időről időre folyton változik.
Ha az Árnyékot figyeled, megtudsz valamit a Jelről, de ezt a tudásodat folyton módosítani kell.
Ha a Jelet figyeled, megtudsz mindent.
1975-ben Szentendrén, a Vajda Lajos Stúdió pincé-jében újra együtt állított ki Csutoros, Molnár, Haris. Itt került a közönség elé először a Jel és árnyék nagymé-retű fotónagyításokon.
Az egyik legfontosabb Haris kép a címben je-lölt évben, hónapban, napon készült, 1975. VI. 5. című
Az egyik legfontosabb Haris kép a címben je-lölt évben, hónapban, napon készült, 1975. VI. 5. című