„Jó az, ha a színház tele van, de nem mindegy, hogy ott mit látnak és az sem mindegy, ki látja.” (Kádár János)48
mielőtt magyarázatot keresnénk arra, miként válhatott éppen e két darab a nézői rajongás tárgyává az 1954-55-ös időszakban, lássunk néhány bizonyítékot e szín-házi irányítás által aggodalommal szemlélt érdeklődésre.
A központilag kiporciózott színházi kínálatban az egyes darabok színre kerü-lését sokszor az általuk közvetíteni kívánt propaganda üzenet indokolta. A néző számára az ellenvélemény-nyilvánítás egyetlen módja az maradt, ha nem nézte meg e zömében kortárs darabokat. (Bár a közönségszervezés korabeli pressziói mellett a távolmaradás sem volt mindig kivitelezhető vagy veszélytelen.) Logikus hát, hogy az olcsó színházjegyet immár gond nélkül kifizetni képes nézők rögvest
„rávetették magukat” azokra az előadásokra, melyekről azt sejtették, hogy nem e központi átnevelő szándékot képviselik. A kommunikációs csatorna másik végén álló, az üzenet feladói által teljesen passzívnak tételezett befogadók is kezdettől jelezték tehát – a nézettségi adatokban tükröződő választásaikkal – szívesebben fogyasztják mára tiltott gyümölccsé váló egykori színházi élményeiket, mint a Szabad Nép félórák dramatizált vagy megzenésített változatait. A repertoár-ral közvetített hatalmi üzenetre ugyanilyen jelszerű ellen-gesztussal válaszoltak:
a kitalált tradíció, a transzferált szovjet szocialista realista esztétikai modell sze-rint konstruált művek nézőterét üresen hagyva, a múlt megtagadni kényszerített kultúráját, mentalitását idéző darabok előadásait pedig ostromolva. Jól jelzi ezt a Csárdáskirálynő rekord látogatottsága: 1954-ben 291 előadás, 227 513 néző, 1955-ben 600 előadás, 498 070 néző (Taródy-Nagy 1962: 60). Az ember tragédiája
48 MOL, MSZMP KB ülés, 288. f. 4./18. őe.
135
üzenetét oly sokáig esztergálták, hogy az csak a Nagy Imre-korszak végére került színre, s az első két hónap, nézők által kikényszerített csúcs előadásszáma után lényegében betiltották. mégis, 1955 első hónapjaira, a két sikerprodukció rövid közös időszakára vonatkozóan több olyan levelet találtam a Népművelési minisz-térium általános iratai között, melyek összekapcsolják a lenézett operettet és a veretes nemzeti drámát: a legeltérőbb társadalmi csoportok képviselői ostromol-ták ugyanis e produkciókra szóló jegyért a minisztériumot. Az első, a Sztálin Katonai Politikai Akadémiáról Dávid János hadnagy, kulturális alosztályvezető és madaras Béláné közönségszervező által a Népművelési minisztérium Színházi Főosztályára49 küldött példa-levélben épp a munkáshatalom elitje kér – többlet-jogaira hivatkozva – jegyet a két politikailag vitatott előadásra.
1955. február 7.
A Sztálin Katonai Politikai Akadémia panasszal fordul a Népművelési minisztérium Színházi Főosztályához, a főváros néhány színházában tapasztalt tervszerűtlen jegyel-osztás miatt. Akadémiánk a hadsereg pártfőiskolájának szerepét tölti be. A tiszt elvtár-sak komoly tanulása megkívánja azt, hogy szabad idejükben helyesen és jól szórakoz-zanak, azonkívül a minisztérium utasítása, hogy hallgatóink általános műveltségének kibővítése érdekében minél több és jobb színházi előadást látogassanak.
A tiszt elvtársak szeretik és nagyon érdeklődnek az opera, operett és a dráma iránt.
Sajnos nem tudunk megfelelő mennyiségű jegyet biztosítani részükre, mert a színhá-zak nem adnak elég mennyiségű jegyet. Pl. decemberben 120 db. jegyet kértünk külön-böző opera előadásokhoz, összesen 30 db. jegyet kaptunk két előadáshoz. A Fővárosi Operett Színháznál sokkal rosszabb a helyzet. Február hónapra a jegyeket január 19-én akartuk kihozni és már addigra a színház szervezési osztálya eladta az összes jegyeket.
Hogy fordulhat elő ilyesmi? Hallgatóink nagyon szeretnének az Operett Színházba menni, szeretnék látni a Csárdáskirálynőt (sic!) és más operett előadásokat. Nem tudunk kéré-süknek eleget tenni a színház rossz szervezése miatt. A Nemzeti Színházba Az ember tragédiájához havi 20 db. jegyet tudok kapni. A mi hallgatóink komoly irodalomtör-téneti anyagot tanulnak. Nagyon elősegítené tanulásukat, ha színházban láthatnának (sic!) csoportosan Az ember tragédiáját. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a dolgozók min-dig többen és többen mennek színházba, különösen a fent említett színházak előadásai iránt nagy az érdeklődés. Ez nagyon szép és nagyon nagy eredmény, de nagyon helyte-lennek találjuk azt, hogy egy olyan intézményt, ahol a hadsereg vezető káderei tanulnak, háttérbe szorítsák az üzemekkel szemben és a jegyeket nem az igényeinknek megfele-lően kapjuk. Akadémiánk jellege és színvonala egyedülálló a néphadseregben. Azt kér-dezzük Önöktől, hogy jogos-e az a kérésünk, hogy 1955. március hóban, táblás házban megkapjuk Az ember tragédiáját és áprilisban, felszabadulásunk 10. évfordulójára, a dísz-szemlén felvonuló elvtársak részére teltházat kérjünk a Csárdáskirálynő c. előadásra?
49 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 535. d., 8775‑I‑22, teljes szöveg.
136
Ha kérésünk teljesíthetetlen, kérjük, hogy mondják meg az okát, ha teljesíthető, akkor engedélyezzék a két színháznak részünkre a táblás házat. Kérjük továbbá az elv-társakat, utasítsák a közönségszervezőket, hogy Akadémiánkat minden vonatkozásban a lehető legjobban lássák el a jövőben színházjegyekkel.
Válaszukat a fent említett táblás házzal kapcsolatban feltétlenül várjuk.
Dávid János hadnagy.
Kult. alo. vez.
madarasi Béláné Közönségszervező Cím Sztálin Katonai Politikai Akadémia Bp. II. Vörös Hadsereg útja 21–23.
Kézírásos megjegyzés az ügyiraton: „A panaszt megbeszéltem Szirtes elvtárssal (A töb-bivel együtt.). Ígéretet tett a hibák kiküszöbölésére. 1955. III. 3. Vargháné is beszélt a Nemzetivel.”
Nem számonkérő, inkább a kor kultúrpolitikájával egybehangzó céljait ecsetelő, szerényen folyamodó levelet küld a minisztériumnak egy dombóvári középiskola tanára, Fehérvári Lajos.50 művelődési igényre hivatkozik, osztálya számára kér jegyet, elsősorban a Csárdáskirálynőre és Az ember tragédiájára, de mást is elfogad.
A vidékiek, a fiatalok színházlátogatásának serkentése kiemelt kulturális feladat volt, tehát az ügyes, nem közvetlenül a színházakhoz, hanem a minisztériumhoz forduló tanárt nem lehetett visszautasítani.
Alulírott Fehérvári Lajos, mint a dombóvári ált. Gimn. III. a osztályának főnöke a veze-tésem alatt álló osztállyal 1955. márc. 14-15-16-án Budapestre szeretnénk menni tanul-mányi kirándulás céljából. Ott tartózkodásunk alatt szeretném, ha ifjúságunk megismer-kedhetnék kultúréletünk jelentősebb mozzanataival, és alkalmat találna arra, hogy színházba is ellátogathasson. Jobb és biztosabb megoldást nem találva kérem, hogy a szín-házlátogatást számunkra biztosítani, vagyis március 14-15-16-án este egy-egy színházi előadásra 31 jegyet előjegyeztetni szíveskedjenek. Tekintettel a színházak nagy látoga-tottságára egyik darabhoz sem ragaszkodunk, bár ha lehetséges, „Az ember tragédiáját”
és a „Csárdáskirálynőt” szeretnénk megnézni. Ha ez nem lehetséges, úgy az Önök belátá-sára bízom a darabok és helyek választását. Amennyiben lehetséges diákjegyeket kérünk.
Egyben kérem, hogy engem az ügy elintézéséről és a jegyek árának elküldéséről érte-síteni szíveskedjenek.
Dombóvár, 1955. febr. 18.
Fáradozásaikat előre is köszönöm:
Fehérvári Lajos gimn. tanár Osztályfőnök
50 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 535. d., 8775‑I‑39, teljes szöveg.
137
A hátoldali válaszfogalmazványból kiderül, hogy ha az ötlet nem is vált be tel-jesen, s a két vágyott produkcióra nem, de a Rómeó és Júliára, a Bánk bánra és a Párisi vendégre foglaltak jegyet a gimnazistáknak.
A harmadik példa-levél írója nem jegyért folyamodott. A Külkereskedelmi minisztériumban dolgozó Várkonyi László ehelyett feljelentette az Operett színhá-zat,51 mely a Csárdáskirálynő iránt megnyilvánuló roppant nézői érdeklődés hatá-sára normális teátrumként kezdett működni, felhagyott a „közönségszervezés”
korabeli rítusával, hisz a pénztárból is könnyen értékesíthette jegyeit. A levélíró pozitív példaként hivatkozott a Nemzetire, mely Az ember tragédiája rendkívüli sikere ellenére sem állította vissza a kereslet-kínálat szabályozta jegyeladást.
Felhívom t. Társtárca szíves figyelmét az alábbiakra:
A közönségszervezéssel kapcsolatban a gyakorlat az, hogy a színházi közönségszervezők kerületenként megkapják a különböző előadásokra a kontingenst és azt a kerületükhöz tartozó üzemekben arányosan szétosztják. A Fővárosi Operettszínház egy új rendszert vezetett be, ami erősen a munkafegyelem rovására megy. A „Csárdáskirálynő” jegyeinél nem látogatják az üzemeket, hanem a Színház Közönségszervezési osztálya sorszámot osztogat, amelynek birtokában a közönségszervező munkaidő alatt sorban áll és csak úgy kapja meg a „Csárdáskirálynő” előadásához a jegyeket. (Kétszeri sorban állás, egy-szer sorszámért, egyegy-szer a jegyekért.) Tekintettel arra, hogy az üzemek közönségegy-szer- közönségszer-vezőinek zöme nem függetlenített, hanem a munkaidő alatt kell elvégeznie a közönség-szervezéssel kapcsolatos munkáját, megengedhetetlennek tartjuk, hogy a Fővárosi Operettszínház a „Csárdáskirálynő” előadással kapcsolatosan mesterségesen szervezi a sorban állást, és ezáltal lazítja a munkafegyelmet. A Nemzeti Színház, ahol az „Ember tragédiája” iránti érdeklődés ugyanolyan méreteket ölt, továbbra is a régi bevezetett rendszerrel oldja meg a kérdést és kerületi közönségszervezője minden hónapban biz-tosítja üzeme részére a kontingenst. Felkérem, t. társtárcát, vizsgálja felül a kérdést és sürgősen szüntesse meg a Fővárosi Operettszínház által kezdeményezett sorszámkiosz-tást és mesterséges sorban állást, tekintettel arra, hogy a Fővárosi Operettszínháznak is van kerületi közönségszervezője, aki ugyanúgy biztosítani tudja minden hónapban a színház előadásaihoz a kontingenst, mint ahogy ezt eddig is tette.
Szíves sürgős intézkedésüket és válaszukat kérem.
Budapest, 1955. január 11.
A Népművelési minisztérium itt is megígérte, hogy intézkedik, de nehéz helyzet-ben volt, hisz – ahogy az alábbi, a Fővárosi Operettszínház igazgatójának küldött leveléből52 kiderül – maga is jegyekért „ostromolta” a színházat.
51 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 535. d., 8775‑I‑6, teljes szöveg.
52 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3, 535. d. 8775‑I‑57.
138
1955. III. 21.
A diplomáciai képviseletek és külföldi delegációk jegyigényléseinek kielégítése érdeké-ben kérem, hogy minden előadásra biztosítson egy jó minőségű páholyt és 4 drb. leg-jobb minőségű jegyet. Esetleges visszaélések elkerülése végett a jegyeket csak a Külügy-minisztérium protocole osztálya, vagy Diplomáciai Testületet ellátó irodája átiratára, illetve utalványára szolgáltassák ki.
A Csárdáskirálynő tehát már itthon sikeres exportcikké vált, hisz – cseppet sem meglepő módon –, a külföldi delegációk és diplomaták sem a TSz szervezésről vagy az üzemi újításokról szóló darabokat kultiválták. S ekkor még a színház előtt állt a Csárdáskirálynő fantasztikus moszkvai-leningrádi sikerére, 1955-1956 fordulóján.
Ha a befogadás felől vizsgáljuk az 1956-os forradalmat nem sokkal megelőző két – a hatalom számára kínos – színházi siker okait, érintenünk kell a történettu-dományban és a művelődéstörténetben az utóbbi évtizedekben kiemelt figyelem-mel kezelt „kulturális emlékezet” paradigmát. Illetve, e szerteágazó problémakör egyetlen vonatkozását, nevezetesen, hogy a kulturális emlékezet aktivizálódásá-nak, a múlt egy jellegzetes alakzata közösség általi felelevenítésének szimbolikus funkciója nemcsak a megalapozás, az adott társadalmi berendezkedés legitimá-ciója lehet, hanem a jelen kritikája is. Diktatúrában és/vagy idegen megszállás idején a kulturális emlékezetben élő reprezentációs forma felidézése feltöltődhet az eredeti mű jelentésétől eltérő szemantikai tartalommal is. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az idegen megszállás vagy egy gyökeresen új berendezkedést, értékrendet kikényszerítő diktatúra gyakran az „elrendelt felejtés” kezdetét is jelenteti, ami ellen a közösség – éppen kulturális emlékezete aktivizálásával – til-takozhat, öntudatlanul vagy tudatosan.
Jan Assmann kulturális emlékezetről írott könyvében az „emlékezés” (avagy múlthoz való viszony), „identitás” (avagy politikai képzelőerő) és „kulturális folytonosság” (avagy hagyományteremtés) hármasságában vizsgálja e kérdést.
A kulturális emlékezet efféle, szimbolikus közösségi ellenállást is kifejező meg-nyilvánulásait Assmann kontraprezentikus, a jelennel való különbségtételt hang-súlyozó emlékezetnek nevezi, s így definiálja.
Szélsőséges hiánytapasztalat esetén a jelennek kontrasztot vető (kontraprezentikus) mitomotorika forradalmivá válhat, jelesül idegen uralom vagy elnyomás körülményei közt. Ilyenkor ugyanis a hagyomány nem megerősíti, hanem megkérdőjelezi az adottat, és annak megváltoztatására, fenekestül felforgatására szólít. A hivatkozott múlt nem valami visszavonhatatlan hőskornak tűnik fel, hanem politikai és társadalmi utópiának, amelyért érdemes élni és munkálkodni. Az emlékezés várakozásba csap át, a mitomo-torikusan alakított idő természete megváltozik. (Assmann 1999: 80)
139
A nemzeti emlékezetbe ivódott Csárdáskirálynő és Az ember tragédiája nehezen engedélyezett felújításainak zajos közönségsikere az egypárti diktatúra és a szovjet megszállás közegében, az 1956-os forradalmat nem sokkal megelőzően, véleményem szerint a fenti okokra vezethető vissza. A rajongás a két – hangsúlyozottan az 1945 előtti, a kommunista jelenétől markánsan eltérő értékrendű és szervezettségű kultúrát idéző – darabért a nézők kollektív ellenállását reprezentálta a szocialista realista kurzuskultúrát erőltető hatalommal szemben, a két előadás minőségétől, az azokon tett ideológiai jellegű változtatásoktól függetlenül, illetve azok ellenére.
Rákosi bolsevik politikai érzéke tehát jól működött, mikor megérezte e felújí-tások veszélyességét. A nézők és a színházi szakma még sikertelen összefogása a Tragédia újbóli betiltása ellen már az 1956-os forradalmat előlegezte.
FOrráSOk
magyar Országos Levéltár (mOL), Népművelési minisztérium (Nm)
■ xIx-I-3-a általános iratok 1949–1957
■ xIx-I-3-n Kollégiumi értekezlet 1949–1956 magyar Dolgozók Pártja (mDP)
■ m-KS-276-89 Agitációs és Propaganda Osztály 1950–1956
■ m-KS-276-91 Tudományos és kulturális osztály 1953–1956 magyar Szocialista munkáspárt (mSzmP)
■ m-KS-288-4 Központi Bizottság (Ideiglenes Központi bizottság) 1956–1989
Taródy-Nagy Béla (ed.) (1962): Színpad és közönség. Magyar színházi adatok. I–II. műve-lődéstani könyvtár, Színháztudományi Intézet, Budapest.
HIVATkOzOTT IrODALOm
Antal Gábor (1982): Major Tamás, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest.
Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában, Atlantisz, Budapest.
Benedek András (1985): Színházi műhelytitkok, magvető, Budapest.
Fiske, John (1990): Introduction to communication studies. Routledge, London and New York.
Gábor miklós (1995): Egy csinos zseni. magvető, Budapest.
Gáspár margit (1985): Láthatatlan királyság. Egy szerelem története, Szépirodalmi, Budapest.
Kocsis L. mihály (1987): Van itt valaki. minerva, Budapest.
Koltai Tamás (1986): Major Tamár. A Mester monológja, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Budapest.
140
Koltai Tamás (1990): Az ember tragédiája a színpadon (1933–1968). Kelenföld Kiadó, Budapest.
magyar Bálint (1963): Az ember tragédiája színpadi felfogása napjainkig. Élő dramaturgia.
magvető, Budapest. 33–67.
molnár Gál Péter (1972): Rendelkezőpróba. Szépirodalmi, Budapest.
Pünkösti árpád (1994): El fogjuk látni pártszerűen az illetők nótáját. Az 1955-ös tiltakozó aláírások és visszavonásuk története. Mozgó Világ, 2. sz. 83–101.
Rátonyi Róbert (1984): Operett I–II. zeneműkiadó, Budapest.
Szirtes György (1990): Színház a Broadwayn. Népszava, Budapest.
Venczel Sándor (1999): Virágkor tövisekkel, Beszélgetés Gáspár margittal. Színház, XXXII. évf. 8–9. sz.
141