Kossuth díjas a „kis Latyi”
Örülnek a Könnyű Műzsák / Megkapták a maguk jussát. / Tudja meg azt most mindenki / Komoly dolog – nevettetni!
(Szabad száj, 1950. március 23.)
A második részben néhány, a magyar Országos Levéltárban fellelt dokumentum segítségével arra a kettősségre kívánok rávilágítani, mellyel a minisztériumi és pártirányítás „kezelte” a Latabár-féle öncélú komikumot. A Fővárosi Operettszín-ház anyagainak vizsgálata azt mutatja, hogy mind az 1949–1956 közötti, mind az 1958–1968 közötti időszakban, más hangolásban ugyan, de az aktuális pártvonal propagálását várták el az operett előadásoktól. Latabár tehát olyan közegben működött, ahol gyanakodva tekintettek rá, mint az „idejétmúlt” burzsoá szóra-koztatóipar képviselőjére, s kezdetben épp annak a műfajnak, nevezetesen a magyar bulvár operettnek a megsemmisítő-átalakítására törekedtek, melynek ő legnagyobb sikereit köszönhette. 1949-től a központosított párt- és minisztériumi irányítás egy szovjet mintájú komoly, patetikus operett-formát erőltetett, a magyar ope-rett- és szórakoztató színházi hagyományt pedig meghaladandónak állította be.
Nemcsak a régi librettókat bélyegezték korszerűtlennek, hanem „sablonosként”
89
ítélték el a hagyományos komikusok öncélú játékstílusát is. A politika és az új, szocialista realista ízléstrendet kirekesztő agresszivitással hirdető kritika azt dek-larálta, hogy a régi magyar operett hagyomány idegen a munkásosztálytól, mely-nek képviselői új, hétköznapjaikról szóló, szocialista realista operettekre vágynak a régi álomvilág helyett. Lássuk néhány példát a szocialista realista esztétika operettel szemben támasztott kifogásaira. Apáthy Imre 1950-ben így fogalmazott a Színház- és Filmművészeti Szövetség I. konferenciáján:7
[…] ezt operett színészeinknél még külön kívánom hangsúlyozni: igen sokszor vannak színészek, akik a színpadi hatást előbbre helyezik a művészi igazságnál, a szerepépítés-nél kívülről befelé haladnak, feldíszítik szerepüket, mint a karácsonyfát.
Ugyanott Gellért Endre, a kor befolyásos rendezője sem volt kevésbé elmarasztaló a polgári színházzal s az annak elemeként aposztrofált sztár-rendszerrel szemben.
Nyilvánvaló, hogy e burkolt fenyegetés épp a Latabár-féle színészeknek volt címezve:
A múlt színháza minden megnyilvánulásában a polgárságot akarta kiszolgálni. Célja a polgári életforma dicsőítése és stabilizálása volt. művészetével egyrészt akarva, nem akarva hozzájárult a fasiszta métely elterjesztéséhez, másrészt a hazug l’art pour l’art elvek gyakorlati megvalósításával az öncélú szórakoztatásra nevelt. […] Az önmutogatás-ból eredt a polgári színház egyik legundorítóbb betegsége: a sztárkultusz. A sztár min-dig csak önmagát adja, nem a színész bújik bele a szerepbe, hanem a szerep a színészbe.
A később kivégzett, akkor még nagyhatalmú kultúrpolitikus Losonczy Géza immár nyílt fenyegetése pedig pontosan jelzi, hogy 1950-ben az esztétikai nézetkülönbsé-geknek messzemenő egzisztenciális következményei lehettek a színészek számára:8 Ha művészeink nem törekszenek tudatosan arra, hogy közelebb kerüljenek a néphez, a munkásosztályhoz és ideológiájához: a marxizmus-leninizmushoz, félő, hogy egyes, különben tehetséges művészeink körül – Révai elvtárs találó kifejezését idézve – előbb utóbb elfogy a levegő.
E veszélyes támadások személyében is érintették Latabárt, ahogy erről Szász Péter egy 1952-ben, a Színház és Filmművészetben megjelent kritikája is tanúskodik (idézi molnár Gál 1982: 418).
[…] Gáspár margit színigazgató munkájának egyik nagy érdeme az, hogy szembeszál-lott azzal az arisztokratizmussal, amely Latabár művészetét egy megfoghatatlan reak-cióssággal, úgynevezett „embertelenséggel” vádolta, és szinte leparancsolni igyekezett őt a színpadról. Bizonyára sokan emlékeznek még vissza arra a viharos megbeszélésre, amely 1950 elején zajlott le a madách Színházban. Voltak, akik érthetetlen szenvedéllyel 7 Színházművészeti szövetség 1. Konferenciája. Színház‑ és Filmművészet, 1950, 1–2: 93.
8 Színházművészeti szövetség 1. Konferenciája. Színház‑ és Filmművészet, 1950, 1–2: 107.
90
csepülték, szidták Latabár Kálmánt és művészetét, de ezek a humorellenes, elvakult álesztéták odáig mentek el, hogy felszólalókat szerveztek különböző vállalatoktól, üze-mektől, akiknek az volt a feladatuk hogy visszautasítsák Latabár alakítását.
Gáspár margit, a Fővárosi Operettszínház polgári-értelmiségi származású, de hithű kommunista igazgatónője, aki 1949-től 1956-ig töltötte be posztját, elsősorban megreformálni, mondhatni, musicalesíteni, baloldali tanulságú librettókkal fel-vértezni kívánta az operettet. 1945-ös párttagként rendelkezett azzal az érdekérvé-nyesítő képességgel, mellyel képes volt megvédeni a magyar operett hagyomány azon képviselőit, akikre terveihez szüksége volt. Rákosi mátyás titkári iratai között őrzik Gáspár margit több, Rákosinak címzett levelét (más színházigazgatók nem írtak neki leveleket), melyek közül most az elsőből idézünk röviden. Ezt Gáspár 1950. január 18-án írta az osztályharcosított librettójú Offenbach operett, a Gerol
steini nagyhercegnő bemutatójakor kitört botrány után. A produkció ugyanis egyes neofita kritikusoknak így sem volt eléggé szocialista realista. Gáspár e levélben utal a Latabárt ért támadásokra is, s igyekszik őt – nem először és nem utoljára – megvédeni.9
[…] Rákosi Elvtárs, lehet, hogy a színház, amelynek vezetését Pártunk énrám bízta, rosszul, károsan nevettet. Akkor ezt az illetékeseknek meg kell mondani és a vezetőt le kell váltani. De a dolgozó tömegek nevetés-igényét nem lehet semmibe venni! és itt nem használ az, ha elméletben folyton hangoztatjuk az operett fontosságát, de mikor a színpadon látjuk például Latabárt, ezt a vérbeli operett-komikust, a nagy cirkuszi nevettetők egyenes leszármazottját, akkor lesújtottan legyintünk. én ezért érzem olyan komoly horderejűnek – a magam problémáján túl – azt a furcsa és jellemző vitát, amely a „Gerolsteini nagyhercegnő” körül élesedett ki a szakmai bemutatón. (és azóta is egyre élesedik!) Nagy hibának érzem, hogy a kultúrkáderek egy részének egyszerűen nincs humorérzéke. Ezáltal elszakadnak a vidám, optimista nevetésre vágyó tömegek-től. Azoknak a múzeumba való „széplelkeknek” az uszályába kerülnek, akiknek sze-mében a „színvonalas művészet” feltétlenül egyértelmű az ásító unalommal, és akiknek minden „gyanús”, ami tömegsikert arat.
A történet persze nem ért itt véget, Rákosi iratai között megtalálható ugyane témával kapcsolatban Berczeller Antalnak, a Népművelési minisztérium színházi főosztálya vezetőjének feljegyzése,10 melyben ő is tanúskodik, hogy Latabár ala-kítása tényleg nem volt „reakciós”. érdemes beleolvasni érvelésébe, hogy lássuk, mennyire csupán propaganda szempontok szerint fogadtak vagy vetettek el egy előadást, s hogy valójában miként vélekedtek a magyar operett hagyomány kép-viselőiről.
9 MOL, Rákosi Mátyás titkári iratai, 276. f. 65. cs. 335. Ő. e.
10 MOL, Rákosi Mátyás titkári iratai, 276. f. 65. cs. 335. Ő. e.
91
[…] Az előadás még erősen magán viseli a polgári operett stílusát. Két komikus, Latabár és Keleti, az egyik a hadügyminisztert, a másik a rendőrfőnököt játssza, lelkesen szol-gálják az ügyet, a harmadik Feleky, az udvari táncmestert alakítja, kissé gyanúsítható avval, hogy nem azonosítja magát a rábízott feladattal. Honthy Hanna a címszerepben szintén groteszkebbre vehetné a figurát. Nála is felmerül a gyanú, hogy szíve szerint pozitívre és a közönség szimpátiájának megnyerésére játszik. Ha azt vesszük, hogy Gáspár margit milyen nehéz területen dolgozik és politikailag a legrosszabb színész-anyagot, az elmúlt rezsim dédelgetett sztárjait örökölte, azt kell mondanunk, hogy fel-tétlenül dicséretreméltó, jó munkát végzett. […] Hatása a közönség felé kitűnő, zsúfolt házak mellett játszák (sic!) a nevetésekből és tapsokból megállapítható, hogy az emberek helyesen reagálnak a darab mondanivalójára.
A magyar Színház- és Filmművészeti Szövetségnek 1953. október 2-án megtartott bővített aktíva-vezetőségi ülésén az egymás torkának ugró, s korábbi korláttalan agresszivitásukat Sztálin halála után már bíráló színházvezetőket Gáspár margit békí-teni igyekezett, megint megragadva az alkalmat, hogy érvelésével Latabárt védje.11 […] Azt hiszem, hogy ez, hogy „ízlés”, nagyon veszedelmes zászló, és erről szeretnék egy kicsit beszélni. Nagyon veszedelmes és megbízhatatlan. mert hiszen rendkívül nehéz meghatározni, hogy hol kezdődik az az ízlés, ami még feltétlenül megbízható, vagy hol végződik, és hol kezdődik az, ami már veszedelmes vagy ellenséges. és itt tudok valamit saját tapasztalatomból mondani. Azt, amikor az államosítás után pél-dául Latabárt az ízlés nevében akarták a színpadokról leparancsolni. majd a párt állást foglalt és Latabár Kossuth-díjat kapott. és arra is emlékszem, amikor Simon zsuzsát ugyanezzel a jelszóval próbálták a színházi világból kiparancsolni, majd a párt újra állást foglalt és Simon zsuzsa szintén Kossuth-díjat kapott.
Az igazgatónő anyagi és erkölcsi támogatása s 1950-ben elnyert Kossuth-díja ellenére Latabárt gyanakvással kezelték a pártirányítás alsó szintjein is. Egyébként kitün-tetése indoklása is pontosan jelzi a könnyű műfajtól elvárt propaganda funkciót:12 [Latabár Kálmánt Kossuthdíjjal jutalmazták – H. Gy.] a szórakoztató műfajoknak a hala-dás szolgálatába állításáért, főképpen a „Gerolsteini nagyhercegnő” c. operettbeli alakí-tásáért.
E magas hatalmi elismerés ellenére továbbra is védeni kellett Latabárt, mikor pél-dául Gólya elvtárs, a VI. kerületi pártbizottság titkára támadta őt. Az mDP Agit.
Prop. Osztály iratai között maradt fenn az 1953-ban rendezett színházi
nagyak-11 MOL, MDP Agit. prop. O., 276. t. 89. cs. 402. Ő. e.
12 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 106. d.
92
tíva jegyzőkönyve, melyen Szirtes György, az operettszínház gazdasági igazgatója érvelt igen taktikusan, egyben feltárva, milyen parancsolóan szólt bele a párt a színház munkájába.13
[…] Azokat az eredményeket, amiket így az Operettszínházon belül elértünk elsősorban Pártunknak és a kerületi Pártbizottságnak köszönhetjük. A Pártbizottság segítsége min-den vonalon megmutatkozott a színházzal szemben és az nem közömbös, hanem döntő egy színház életében és minden területen, hogy a Pártnak segítsége látható legyen, mert a Pártbizottság nekünk, úgy a művészeti kérdésekben, mint egyéb személyi problémá-inkban állandóan segítségünkre van, és ezzel elősegíti művészi munkánk fejlődését. Itt Gólya et. a referátumban felemlítette Latabár, Feleky, Honthy művészeket, hogy Lata-bár engedély nélkül utazott vidékre, Feleky és Honthy a második szereposztásra nem ment el. Ezt a kritikáját Gólya et.-nak már előbb megkaptuk és azóta az a döntő válto-zás történt, hogy Latabár beadja előre a vidéki fellépésekre az engedélyt és ugyanakkor pedig dacára, hogy pl. Felekynél ez a hiányosság megtörtént, másik oldalon nagyon komoly fejlődésen ment keresztül. Pl. a stúdióban vasárnap neveli, tanítja a fiatalokat.
Latabár titkos belügyi jelentésekben is szerepel. Rákosi mátyás titkári iratai között három feljegyzés is tanúskodik arról, hogy az 1945 után bebörtönzött és színpad-ról eltiltott Fedák Sári, egykori operett sztár 1955-ös temetése, pontosabban az ott megnyilvánuló szolidaritás, a régi operett hagyomány melletti szimbolikus demonstráció mennyire ijesztő volt az újra erőre kapó Rákosi-féle hatalom szá-mára. A Bm. IV. Osztály szigorúan titkos minősítésű, 1955. május 19-ére dátumo-zott jelentését Piros László belügyminiszter és Rajnai alezredes szignálta.14
[…] Fedák temetését medgyasszai Vilma, Oláh Gusztáv, mészáros ági és Latabár Kál-mán rendezték. […] Latabár saját kocsiján ment le személyesen Kiss Ferencért Székes-fehérvárra, hogy ő is részt vehessen a temetésen. Rajta kívül még résztvettek: Rózsahegyi Kálmán, Latabár Kálmán, Ajtay Andor, Gobbi Hilda, medgyasszai Vilma, valamint számos színész. Gáspár margit a Fővárosi Operett Színház igazgatója, Latabár Kálmán tanácsára az Operett Színház próbáit délelőttről délutánra halasztotta, csak azért, hogy minél több színész megjelenhessen a temetésen.
Szabálytalanságok után kutatva, Latabár „haknijai” után is nyomoztak. Ezekre hivatkozva ugyanis korlátozható vagy letiltható lett volna e „maszek” tevékenység, amikor is a közönség a presszió ellenére az „öncélú” – ti. politikai propagandát nem tartalmazó – komédiázásnak hódolt. A mOL őriz amiatti nyugtalanságról
13 MOL, MDP Agit. prop. O, 276. f. 89. cs. 402. Ő. e.
14 MOL, Rákosi Mátyás titkári iratai, 276. f. 65. cs. 335. Ő. e.
93
tanúskodó dokumentumokat is, mi lesz, ha a nézők által bálványozott egykori sztárok „egészségtelenül” sokat keresnek. Néha azonban, ahogy az alábbi jelentés15 is rögzíti, a pénzügyi szabálytalanságokat kutató nyomozás eredménytelen maradt.
(Talán a rendező szervnek sem volt érdeke egyik legjobban eladható művésze ellen bizonyítékot szolgáltatni.) E kudarcról számol be a Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Népművelési Osztályáról a Népművelési minisztérium Színházi Főosztályára, Pánczél Pál osztályvezetőnek küldött levél:
Tárgy: Latabár Kálmán vidéki szereplései.
Bp. 1953. márc. 5.
1952. december 24-én kelt 1451-32 sz. levelükre válaszolva értesítem, hogy a levélben jelzett ügyet kivizsgáltuk. Az Országos Filharmónia keretében különböző vidéki városokban szerepelt Latabár Kálmán és Fejér István. Az előadások körülményeire és gyakoriságára pontos adatokat beszerezni vizsgálati részlegünk nem tudott, mert az Országos Filharmónia nem bocsátott rendelkezésre megfelelő adatokat. Vizsgálati részlegünk nagyon sok időt töltött az ügy kivizsgálásával, azonban a fentiek miatt ered-ményre jutni nem tudott. Kérem Osztályvezető elvtársat, hogy az Országos Filharmó-nián keresztül vizsgáltassa meg a számunkra is fontos ügyet. […]
A Latabár iránti effajta figyelem soha nem lankadt. Ha jogi szabálytalanságra nem leltek, a színész „egészségének védelme” is lehetett ürügy a színházon kívüli, kevésbé kontrollálható szórakoztató tevékenység visszaszorítására. Az alábbi jelentés16 is olyan jogi szabályozást sürget, mely korlátozná komikus és közön-ség bulvárhagyomány jegyében zajló örömteli találkozását, amit a korban nem tekintettek a kultúra részének. A Népművelési minisztérium Főkönyvelőségének munkaügyi csoportja 1955. december 2-án készített jelentése az előadóművészek, zeneszerzők, írók és szövegírók bér- és jövedelemhelyzetéről szintén eme hivata-losan deklarált értékrend és a befogadói ízlés közötti távolságot igyekezne pénz-ügyi eszközökkel szűkíteni, ellehetetlenítve az állami színházi struktúrán kívül szolgáltatott „öncélú humor” makacsul működőképes maszek formáit.
[…] Fővárosi Színházak: évek óta fennálló súlyos problémát jelent, hogy nincs szabá-lyozva sem a kötelező fellépések, sem a túlfellépések rendszere. Ennek következtében egyes művészeket – különösen a nevesebbek közül – szinte már egészségük rovására menően foglalkoztatnak. […] Csákányi László havi 2100 forintos fizetése mellett külső szereplésekkel közel ugyanannyit keres. Keleti László külső szereplésekkel színházi fizetésének másfélszeresét keresi. Ugyanez a helyzet mezei máriánál is. Németh marika színháztól élvezett fizetésének két és félszeresét keresi kint, Petress zsuzsa mintegy másfélszeresét. Ráthonyi Róbert majdnem négyszeresét, zentai Anna is lényegesen 15 MOL, XIX‑I‑3‑a, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), 263. d., 1451‑16/53.
16 MOL, MDP Tudományos és Kulturális o, 276. f./91,175. Ő. e,.
94
többet keres külső szereplésekkel, mint a színháznál. A legnagyobbak közül Honthy Hanna is lényegesen többet keres kint, mint a színháznál és Latabár Kálmán külső szereplésekkel fizetésének közel négyszeresét keresi meg. A fellépés-számokban meg-mutatkozó igénybevétel egyes színészek művészetével és egészségével való igen káros gazdálkodásra, másoknak elhanyagolására mutat. Nagy művészünk Latabár Kálmán színházánál egy év alatt mindössze 53-szor játszott, ugyanakkor 250 külső szereplést vállalt.
Hogy a Latabár iránti ellenséges hatalmi viszony végül mégis „pozitívra váltott”, annak többféle oka volt. Gáspár margit a kor szűk differenciálási lehetőségeihez képest kezdettől igyekezett anyagilag is elismerni Latabár színpadi teljesítményét.
A Vallás és Közoktatási minisztérium művészeti és Szabadművelődési osztá-lyának iratából tudjuk, hogy 1949-ben Latabár pont akkora, 2 400 Ft-os fizetést kapott, mint az igazgatónő, illetve a pótlékokkal együtt ő keresett a legtöbbet, 4 200 Ft-ot a frissen államosított színházban. A relatív, a korban lehetséges anyagi
megbecsülés szándékát jelzik a Népművelési minisztériumnak küldött kérvények is, melyekben az igazgatónő Latabárnak adandó fizetésemelésre vagy jutalomra kér engedélyt. Törekvése általában sikerrel jár, részben mivel mindig a kor hangnemébe illő dicséretekkel, Latabárnak az új, propaganda funkcióhoz való alkalmazkodásával indokolja kérelmét,17 mint 1950. június 20-án is. Az egykori bulvárszínházi csillagoknak adandó sztár-fizetések sürgetése azt is világossá teszi, mennyire eltért adott esetben a Rákosi-rendszer hirdetett ideológiája és követett gyakorlata.
1950/51-es évadra szóló személyi előterjesztésünket a következőkben tesszük meg.
[…] Az 1. csoport 2. szám alatt szereplő Ajtay Andor, a 4. szám alatt szereplő Bilicsi Tivadar, a 8. szám alatt szereplő Feleky Kamill és a 14. szám alatt szereplő Latabár Kál-mán művészekre vonatkozólag Révai elvtárs az operett szektorra vonatkozólag azt a kijelentést tette, amikor színházunkat meglátogatta, hogy itt helyénvalónak, sőt szük-ségesnek tartja az úgynevezett „star fizetéseket”, tekintettel arra, hogy a műfaj a színé-szekkel szemben éppen olyan különleges követelményeket támaszt, mint más vonalon az opera. A magas fizetések azért is szükségesek, hogy az élvonalbeli operett színészek lehetőleg ne járjanak többé füstös lokálokba „pendlizni”, amit ebben az esztendőben az alacsonyabbra szabott gázsik miatt a minisztériummal egyetértőleg nem tilthattunk meg. […] Latabár Kálmán, Honthy Hanna és Bilicsi Tivadar kimagasló művészi telje-sítményei feltétlenül a legnagyobb méltánylást érdemlik.
Idővel Latabár hozzájárulását a színház propaganda funkciójának fenntartásához olyannyira hasznosnak tartották, hogy már játéka korábban támadott „öncélúsá-gának” bírálatától is eltekintettek. 1951-re a komikus vitathatatlanul a szocialista operett sztárja lett, immáron havi 6000 Ft-ot keresett, ahogy erről Gáspár margit
17 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 65. d., 1750/Főv./22/1950.
95
a Népművelési minisztérium Színházi Főosztályára 1951. március 8-án küldött levele18 is tanúskodik. (Ne feledjük azonban a korban kötelező békekölcsönjegy-zést, ami Latabár keresetét alaposan megcsapolhatta.)
Latabár Kálmán Kossuth-díjas, a magyar Népköztársaság érdemes művésze – ki az évad folyamán az „Aranycsillag” és a „Palotaszálló” operettünkben kimagasló művészi telje-sítményt nyújtott – fizetésemelésére vonatkozólag felterjesztést teszünk és kérjük, hogy az eddig folyósított családi pótlékok meghagyása mellett fizetését 1951. márc. 1-től kez-dődően 6000 Ft-ra (törzs illetmény: 2400, személyi pótlék: 3600) felemelni szíves-kedjenek.
Eme anyagi méltánylásnak nemcsak az volt az oka, hogy a hagyományos komi-kus által fakasztott felszabadult nevetés időleges vidámság látszatát kölcsönözte az amúgy komor diktatúrának, hanem az is, hogy Latabár közönséget hozott a Fővárosi Operettszínháznak. Hisz a színházak gazdálkodása az államosítás után sem támaszkodhatott kizárólag az állami támogatásra, tervteljesítésük a jegybe-vételtől is függött, amit viszont közvetlenül befolyásolt Latabár szereplése, ahogy erre Szirtes György gazdasági igazgató 1950. december. 2-i kérelme is utal.19 Arra hivatkozva kér ugyanis engedélyt az Aranycsillag című magyar szocialista katona-operett jegyárainak csökkentésére, hogy abban Latabár – betegsége miatt – nem játszhatja tovább szerepét, s ez Szirtes szerint jelentősen csökkenti majd a néző-számot.
Latabár Kálmán betegsége folytán, miután szerepét Rátonyi Róbert játssza, előre lát-ható lag a pénztári jegyeladás nagymértékben vissza fog esni.
A szocialista operett „kitalált hagyományának”, ezen belül a szocialista realista játékstílus egyeduralmának deklarálása ellenére – tanúsítja e levél is – a magyar zenés színház a szocialista korszakban működés-, illetve inkább hatásképtelen volt a háború előtti színházi ipar egykori sztárjai nélkül.
Bármilyen meglepő, Latabárnak még külpolitikai jelentősége is volt. Elsősor-ban mivel sokat csepült stilizált játéka a magyar kultúra azon kevés elemének egyike volt, ami őszinte lelkesedéssel töltötte el a szovjet nézőket. Így aztán a „régi tradíció” operett-sztárjait, köztük Latabárt felvonultató filmvígjátékok kulturális exportcikként, a szocialista magyarországon folyó vidám élet propagandaeszkö-zeként is szolgáltak külföldön. Eme operett export gyakorlat 1956 után is foly-tatódott, elsősorban a Fővárosi Operett Színház 1954-ben bemutatott legendás Csárdáskirálynő előadásának külföldi vendégszereplései révén. Ekkor azonban az életörömet sugárzó produkció már más tónusú diplomáciai feladatot töltött be:
18 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 67. d, 1761/3‑10‑2.
19 MOL, Népművelési Minisztérium általános iratok (1949–1957), XIX‑I‑3‑a, 64. d, 1760/K/D/1950.
96
magyarország nemzetközi elszigeteltségét kellett oldania. Hogy a honi külpolitika
magyarország nemzetközi elszigeteltségét kellett oldania. Hogy a honi külpolitika