Az ember tragédiáját Gellért Endre, major Tamás és marton Endre rendezésében 1955. január 7-én mutatták be. Ezzel szinte egy időben, a hatalma visszanyeréséért küzdő Rákosi megkezdte harcát az elementáris közönség-érdeklődés visszaszorí-tására. A januári és februári 16-16 előadás jelezte ugyanis: a befogadói reakció túlnő azon, amit a „jobboldali” törekvéseket demonstratíven leszerelni kívánó Rákosi kör elviselt volna. Számukra e reakciós nézői attitűd már gyászosan ismerős volt: a Csárdáskirálynő átírt változatának 1954. november 12-i Fővárosi Operett-színházi premierjét követően 1955. január 15-én már az ötvenedik előadást tartot-ták, miközben a közönség ostromolta a jegypénztárat (Rátonyi 1984: 332).
A madách mű kiváltotta zavart jelzi, hogy a Népművelési Kollégium január 25-i ülése is a Nemzetivel foglalkozott. (más színházak tevékenységének nem szen-teltek külön tanácskozást.) major a „Nemzeti Színház munkájának elvi és gyakor-lati kérdései” címet viselő beszámolója január 14-én, egy héttel a felújítás premierje után íródott. Sem ő, sem a január 19-ére dátumozott minisztériumi előterjesztés készítője nem utalt rá, hogy e speciális ülés összehívásának oka Az ember tragédiája kiváltotta nézői reakció lett volna. (Lehetett persze a háttérben a kiváló pártkap-csolatokkal rendelkező, kiszámíthatatlan major és a statisztikákat és tématerveket dédelgető Kende István, színházi főosztályvezető közti rossz viszony feloldásának szándéka is.) Tény, a színházi főosztály előterjesztése alapvetően dicséri a Nemzetit, s még az eredmények közé sorolja a madách felújítást is.
19 MOL, MDP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. őe., 50–51. Budapesti Pártbizottság.
Kultu rális és Köznevelési Osztály, Feljegyzés „Az ember tragédiája” betiltásáról
117
Az előadások művészi színvonala a Nemzeti Színházban az elmúlt két évad alatt állan-dóan emelkedő tendenciát mutat. Egyik nagy bemutató követi a másikat. (Vihar, Othello, Úri muri, Az ember tragédiája)20
Nehezményezi ugyanakkor a tervszerűtlen előadás-előkészítést, a minisztérium-mal szemben kritikus társulati légkört, az anarchisztikus szellemet. Helyteleníti, hogy pont a kiemelt státusú Nemzetiben nem tartják be az új, szocialista tradíciót legitimáló rituális formákat (pl. házi értékelés, „önkritika”):
[…] Ugyanakkor olyan produkciók vártak és a mai napig is várnak értékelésre, mint a Vihar, a Buborékok, Othello, Úri muri és ebben az évadban Az ember tragédiája és a Képzelt beteg.21
Beszámolójában major a klasszikusokkal elért sikereiket azzal „menti”, hogy törekvésüket a hivatalos kultúrpolitika célként deklarált műveltségterjesztő ambí-ciójához köti.
Kisebb-nagyobb zökkenőkkel sikerült a Bánk bánt, a Buborékokat, Az ember tragédiáját olyan sikerre vinni, hogy eddig soha nem látott sorozatban tudjuk játszani ezeket a darabokat.22
Nem mentegetőzik Az ember tragédiája, s általában a klasszikusok iránt mutat-kozó nagy – a hivatalnak nem feltétlenül kényelmes – nézői érdeklődés miatt sem. érzékelteti, hogy a kissé szabadabb Nagy Imre-korszakban háttérbe szo-rultak a szovjet modellből transzferált darabtípusok, mivel meghatározóvá vált a klasszikusok, a nyugati polgári drámák és a hagyományos magyar operettek iránti közönségigény.
A közönség érdeklődése a klasszikus darabok iránt nem elszigetelt jelenség a színházi területen, hiszen a könyvek iránt való érdeklődés stb. mutatja, hogy egyéb művészeti ágban is vannak hasonló jelenségek. mi a klasszikusokat nagy nevelő hatású dara-boknak tartjuk a közönség nívója és színészeink igényessége tekintetében egyaránt.
Kultúrforradalmunk egyik legnagyobb eredményének azt az igénynövekedést tartjuk, amely még akkor is fennáll, ha egyéb területeken a szórakoztató színház, maszek stb.
ezt a nívóemelkedést komolyan veszélyezteti is.23
20 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
21 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
22 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
23 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
118
A klasszikusok meg nem kérdőjelezhető, nívótlannak nem nevezhető sikerére hivatkozva major – az értekezleten szokásos ideológia-központú diskurzust elhagyva – nagyobb anyagi támogatást kér a színháznak, s túlfellépti díj beveze-tését sürgeti a Nemzeti színészeinek.
Bessenyei például Az ember tragédiája második előadását orvosi felügyelettel játszotta végig, mert a kimerültségtől szívrohamot kapott, és alig bírta az előadást befejezni.
Az a tény, hogy a színészek ilyen mértékben futnak mellékkereset után, az együttes munkáját komolyan veszélyezteti.24
Több pénzt kér díszletre is, emellett javasolja a Nemzeti bevételi előirányzatának csökkentését:
A színház munkájának tervezésével kapcsolatban az a javaslatunk, hogy a költségveté-seket sokkal élőbben, a műsor figyelembevételével állapítsák meg, mert nem lehet olyan kiadásokat megállapítani Az ember tragédiája, a Dózsa és az Anya évadjában, mint mondjuk a Tűzkeresztség, az Ukrajna mezőin és a Buborékok szezonjában.25
A következő, a Nemzetivel foglalkozó kollégiumi ülésen azonban a minisztérium képviselői már másféle hangnemet ütnek meg. Az 1955. július 15-i értekezletet a „jobboldali elhajlás elleni” határozott fellépés szándéka hatja át. A következő évi műsortervben a kortárs magyar, szovjet és népi demokratikus darabok számának növelésével, s a hagyományos operettbemutatók csökkentésével a minisztériumi döntéshozók a szakma s a közönség számára is jelezni kívánják, hogy az 1953–
54-es időszak relatív engedékenysége véget ért, s újra az agitatív funkció kerül előtérbe. Eme üzenetet sugározná Az ember tragédiája betiltása is, mely azonban e Sztálin halála utáni periódusban már nem valósítható meg olyan simán, mint 1950-51-ben, a diktatúra fénykorában. már e megváltozott taktikát demonstrálja a Dr. Ibos Ferenc által előterjesztett műsortervi javaslat, mely a Nemzeti Színház-tól zömmel aktuálpolitikai bemutatókat vár el.
Nemzeti Színház: A műsorterv jónak mondható. A repertoárt részben szűkíteni kell, részben ki kell egészíteni számunkra politikailag és eszmeileg fontos darabokkal, pl.
„Feledhetetlen 1919”, „Viharos alkonyat”, „Vihar”, „Senki városa”, Háy Gyula „Varró Gáspár igazsága” című darabját segíteni kell ahhoz, hogy színre kerüljön. A Nemzeti Színháznak a Katona József Színházban feltétlenül be kell mutatni valamelyik Nazim Hikmet darabot. A jövő színházi évadban „Az ember tragédiájá-t” négy alkalommal lehet műsorra tűzni.26
24 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
25 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 7. d., 1955. I. 25.
26 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 9. d., 1955. VII. 15.
119
Az előadás iránti érdeklődést figyelembe véve az engedélyezett négy előadás lénye-gében a Tragédia betiltását jelentette. Az enyhülés két éve alatt immár a vidéki színházakban is elharapódzott operett lázat a hivatal szerint szintén meg kell szüntetni, mivel e zenés műfaj kispolgári – tehát üldözendő.
[…] Színházaink – különösen az évad első felében – elsősorban a közönség kispolgári rétegeinek igényeit elégítették ki, s igazi népnevelő funkciójuk háttérbe szorult. […]
Komoly problémaként jelentkezett ebben az évben a sokat emlegetett operett-dömping, mely a színház népnevelő szerepét gyengítette, a kispolgári reminiszcenciákat pedig erősítette. Arról is szólnunk kell, hogy színházaink egyes szerzőket meglepő módon felfedeznek és előtérbe állítanak (molnár Ferenc) – s ez egyes darabokra is vonatkozik, másokat viszont elhanyagolnak. Jellemző például, hogy míg tavaly Csárdáskirálynő láz volt, az idén mintha Mária főhadnagy láz lenne.27
Figyelemre méltó, hogy a politikai támadás egyszerre indult meg a háború előtti kozmopolita bulvárműfajok (Kálmán, molnár) és a nemzeti klasszikus madách ellen, mindkét – kulturális emlékezetbe ivódott – előadás-hagyomány radikális visszaszorítását célozva.
„a prolikat ez nem érdekli”28
A betiltással kapcsolatos levéltári dokumentumok beláttatnak ama, a színházi repertoár összeállítása ürügyén folyó kíméletlen politikai küzdelembe is, amit Rákosi vívott egyszer már elvesztett totális hatalma visszaszerzéséért. Visszaemlé-kezések tanúskodnak róla: számára mind Az ember tragédiája, mind a Csárdás
királynő felújítása kapcsolódott e harchoz, mindkét „rehabilitálást” elfogadhatat-lannak, politikai céljaival összeegyeztethetetlennek tartotta. E darabok – eltérő kulturális mezőbe tartozásuk ellenére – valami olyat reprezentáltak az 1945 előtti magyar hagyományból, amit Rákosi nem tudott elviselni. Erről a két előadás megtekintésekor tanúsított, feltűnően hasonló magatartása is árulkodott. Őt az értelmezés finomságai nem érdekelték: számára a darabok színre kerülése volt a rossz üzenet. Arra csak közvetett utalást találtam, hogy Az ember tragédiája betil-tását ő rendelte volna el, ugyanakkor molnár Gál Péter felidézi a darab megtekinté-sekor tanúsított viselkedését, ami nem hagy kétséget az előadás iránti érzelmei felől. (megjegyzendő, hogy Rákosi látogatása egybeeshetett az ez után tárgyalandó pártközponti jelentések keletkezési idejével.)
27 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 9. d., 1955. VII. 15.
28 Rákosi Mátyás Az ember tragédiájáról. Molnár Gál 1972: 166 120
Egyik előadásra maga Rákosi mátyás jött ellenőrizni, hogy mi is történik a nemzet első színházában. Páholyában major Tamással foglalt helyet, akinek hátrafordulva magya-rázta folytonosan kifogásait. Az igazgató tapintatosan figyelmeztette, hogy talán inkább az előadást nézze, mire Rákosi fölpattant, mondván, hogy kívülről tudja a szöveget, és bármelyik szerepét el tudná játszani. már a második kép után berendelte martont a szín-házba, és a magas látogató ekkor már a szalonban tiltakozott a darab műsoron tartása és bemutatása ellen, ordított, csapkodott, arra hivatkozott a többi között, hogy a művet már Babits mihály is elítélte és azt mondta, hogy „a prolikat ez nem érdekli”. Közben kint folyt az előadás és Rákosi szavai alatt behallatszott a szalonba a színpadon énekelt marseillaise. A színháztörténeti és történelmi jelenet leglényegesebb mondata a követ-kező volt: „maguknak csak az a szerencséjük, nem szeretek művészt börtönben látni.”
(molnár Gál 1972: 166–175)
E produkció elképesztő sikere nyilvánvalóvá tette számára, hogy kudarcot vallott az ambiciózus terv: a lakosság gyors „átállítása” a szovjet típusú kulturális diétára.
Különösen dühíthette, hogy még a szocializmus révén színházhoz jutó vidékiek, falusiak is kíváncsiak voltak az általa negligálandónak ítélt műre és előadásra. mi több, még a „prolik” is Az ember tragédiáját akarták látni. Arról, hogy Rákosi eme azonnal korrigálandó jobboldali elhajlást kinek a számlájára írta, szintén tanús-kodik molnár Gál Péter kötete:
Nem véletlen, hogy Rákosi a már említett beszélgetés során azzal vádolta meg a ren-dezőket, hogy „magukat is teljesen megbolondította ez a Nagy Imre.” (molnár Gál 1972: 171)
Rákosi Az Ember tragédiájához hasonló elemi felháborodással reagált az ugyan-csak a Nagy Imre-korszakban, 1954-ben színre kerülő Csárdáskirálynő átdolgo-zásra is. Szirtes György operettszínházi üzemigazgató könyvéből kiderül, Rákosit nem lelkesítette az operett „teljesen új szövege”, itt is dührohamot kapott, mikor 1956 februárjában megtekintette az előadást. Gáspár margit távollétében a politi-kust Szirtes György fogadta, aki így emlékszik a találkozásra.
Nem kellett törnöm a fejem, hogy hogyan fog a beszélgetés kezdődni, mert Rákosi – belépése pillanatától dúltan és haragosan – jóformán üvöltözött velem, hogy miért kap az Operett Színház állami dotációt ahelyett, hogy nagy hasznot hozna. maguk nem tudják, hogy ezen a helyen volt a Somossy mulató, és hogy a mulatóból milyen gazdag lett a tulajdonos! Ebből tanuljanak! – mondta nekem, amikor lihegve belevetette magát egy fotelbe. […] A szünetben, amikor Rákosi kijött a páholyból, ott folytatta, ahol az előadás előtt abbahagyta. most azonban Kendére [a Népművelési Minisztérium főosztály
vezetője, akit Rákosi látogatásának hírére behívtak a színházba – H. Gy.] öntötte minden haragját, aki próbált ugyan magyarázkodni, de nem jutott szóhoz, pedig kitűnő beszéd-készségű, művelt ember volt, ám nem Rákosival szemben. Az előadás végén Rákosi ugyanolyan feldúlt állapotban volt, mint egész este. Amikor kezet fogott Kendével,
121
nem szólt egy szót sem. Keményen nézett rám, amikor a kezét nyújtotta és figyelmez-tetően szólt: – Somossy mulató…Tanuljanak meg konzumálni. (Szirtes 1990: 37–38) S hogy Rákosi mennyire komolyan vette Az ember tragédiája elleni harcot, azt éppen az újbóli hatalomba kerülésével egy időben indított betiltási procedúra dokumentumai mutatják, melyeket a magyar Országos Levéltárban az mDP Tudományos és kulturális osztályának iratai közt őriznek. (Az ember tragédiája felújítására vonatkozó dokumentumokat teljes terjedelmükben közlöm.)
„nyilván a júniusi kormányprogramm
»visszacsinálásáról« van szó”29
1955. március 2-i dátummal, tehát a március 2–4-i, Nagy Imre elleni támadásoktól hangos KV üléssel egy időben íródott a Nemzeti Színház párttitkárának jelentése az előadásról.30 Pongrácz Gabrielláról, aki akkoriban ezt a posztot betöltötte, az mDP Tudományos és Kulturális osztályának egyéb feljegyzéseiben az olvasható, hogy le kell váltani, mivel inkább a színház, mint a párt érdekeit képviseli. Leve-lében érdemes megfigyelni, hogy a pártzsargon retorikai paneljeit „kisajátítva”, a döntéshozók ellen fordítva harcol a betiltás ellen.
Feljegyzés Szilágyi Albert elvtárs részére a Nemzeti Színház „Az ember tragédiája” elő-adásával kapcsolatban
Az ember tragédiája azóta, hogy Paulay Ede 1883-ban bemutatta, a magyar színpad-nak kimagaslóan legnagyobb sikerű darabja lett. Hetven év alatt, mintegy hétszázszor került színre, ami évi 10 átlagot jelent. A felszabadulás után az 1947-48-as évadban fel-újítva 90-szer játszottuk. Az azóta eltelt 7 év folyamán népünk kulturális felemelkedése következtében az érdeklődés olyan mérvű lett, hogy amikor az idei felújításra a jóvá-hagyást megkaptuk, nyilvánvalónak tartottuk, hogy több száz előadással tudjuk csak levezetni a közönség érdeklődését. A január 6-i bemutató után 2 hónap alatt 33-szor játszottuk a darabot, ami igen sok volt ahhoz képest, hogy a Nemzeti Színház feladata a repertoár ápolása, viszont úgyszólván semminek bizonyult a közönség mérhetetlen arányú érdeklődéséhez viszonyítva. Az érdeklődésre jellemző, hogy február 9-én ami-kor a márciusi előadásokra az előjegyzést fel kellett volna venni, egy nap alatt mint-egy 400 üzem 50.000 jmint-egyigénylést nyújtott be. Ebből semmit sem tudtunk teljesíteni, tekintettel arra, hogy a márciusi műsortervben a darab csupán három ízben szerepel, akkor is bérlők részére. A színház postájában naponta 8-10 levél érkezik, melyet (sic!) vidéki feladói két jegytől 1.000 jegyig igénylik a legkülönbözőbb mennyiségeket. Csak mutatóban soroljuk fel néhány levél feladásának a helyét: Tápiósáp, Esztergom, Füzfő, 29 MOL, MDP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. őe., 47–48.
30 MOL, MDP Tudományos és Kulturális o., 276. f./91., 45. őe., 45–46, teljes szöveg.
122
Dorog, Seregélyes, Nagyatád, Jászfényszaru, Békéscsaba, Ujszász, Kocsér, Jászberény, Kisbér, Tab, Szeged, Siófok, Hőgyész, Kiskőrös, martonvásár, Győr, Debrecen, érd, monor, Enese, Kisújszállás, Elek, Veszprém stb. Ezekre a levelekre sajnos sablonos elhárító választ kell küldenünk, valamint el kell utasítanunk a vidékről személyesen jelentkezőket is. A legutóbb is Aszódról járt itt a tanács egyik dolgozója, aki elmondta, hogy tizedszer jött Tragédia jegyért, s végül is a pártszervezethez fordult, mert nem akart tizedszer is üres kézzel visszamenni elvtársaihoz. Elmondta, hogy már úgy is az a vélemény alakult ki, hogy a pestiek nem törődnek a faluval, azt tartják, hogy ráér még a paraszt a kultúrára. Ez a motívum egyébként számos levélben is felmerült.
Jelenleg az a helyzet, hogy a színházban reggeltől estig, pillanatnyi szünet nélkül jelentkeznek azok a magánosok és szervek, akik jegyeket igényelnek. Ez alól nem kivé-tel sem a Népművelési minisztérium, sem a pártapparátus, ahonnan naponta kapunk igényléseket. Ugyanez vonatkozik külfölddel érintkező szerveinkre is, Kultúrkapcso-latok Intézete, Külügyminisztérium, magyar Tudományos Akadémia stb. melyek kül-földi vendégeiket naponta kívánják elhozni Az ember tragédiája előadására, valamint a diplomáciai testület tagjai sem, bármelyik államhoz tartozzanak is.
Nem túlzás az az állításunk, hogy ebben a pillanatban legalább egymillió ember kívánja megnézni Az ember tragédiáját, ami a Nemzeti Színház 1.200-as befogadóké-pességét tekintve csak 8-900 előadás során lenne lehetséges. A fentiekből is látszik, hogy itt nem egy egyszerű színházi sikerről van szó, amilyet a mai fejlett kultúrélet mellett sűrűn lehet tapasztalni, akár az Othelló, vagy a Pygmalion esetében, hanem olyan orszá-gos megmozdulásról, amit talán nem lenne helyes figyelmen kívül hagyni. Az ember tragédiája új előadásának előkészületei során természetesen sokszor felmerült előttünk mindaz az akadály, ami ezzel együtt jár. madách Imre világnézetének érthető korlátai épp oly ismeretesek voltak előttünk, mint a bel- és külföldi reakciónak az elszántsága, amivel Az ember tragédiája távollétét népünk ellen használta ki és amivel az új bemu-tatóból is a maga részére akart tőkét kovácsolni. Az a hét év, amíg Az ember tragédiája sem a színpadunkon, sem a könyvpiacon új kiadásban nem szerepelt, alkalom volt arra, hogy a reakció népünknek ezt a kincsét igyekezzék saját szája íze szerint valónak feltüntetni. Amikor most az új előadás terve köztudomásúvá vált, rendkívüli mérete-ket öltöttek a falmelletti híresztelések, amelyek a darab megcsonkításáról és átírásáról fantáziáltak. Ide tartozott az a híresztelés is, hogy hiába tervezzük a darab bemutatását, úgysem fog a bemutatóra sor kerülni, illetve a bemutató után az, hogy hiába mutattuk be, úgyis le kell venni a műsorról. Úgy gondoljuk, megengedhetetlen, hogy végül is a reakciónak legyen igaza. Ezeknek a felelőtlen híreszteléseknek a darab bemutatója vetett véget egy csapásra. madách művének értelmezése a mi előadásunkban annyira világos volt, hogy a közönség minden rétege általában elragadtatással nyilatkozott az előadásról és a jóhiszemű tömegeknek eszükbe sem jut, hogy bármilyen vonatkozást találjanak benne a tendenciózus híresztelésekre. Az elmúlt évben az egyik gimnázium diákjai műkedvelő előadásban hozták színre a darabot. Az akkori közönség a falanszter jelenet után bár nem tüntetően, de mégis indokolatlanul hosszabb ideig tapsolt. Jóleső érzéssel állapíthattuk meg, hogy a mi előadásainkon a tapsok a madáchi műnek és a mi értelmezésünknek szólnak és semmiféle belemagyarázott tendenciát nem támogatnak.
A csonkítatlanul hagyott jelenetek megfelelő értékelést kapnak és senkiben sem merült
123
fel a falanszter jelenetre vonatkozólag reakciós belemagyarázás, ami már csak azért is helytelen lett volna, mert a falanszter jelenet megtévesztő neve mögött nem a szocia-lizmus elképzelései rejlenek, hanem mórus Tamás és Fourier gondolatai, – melyek-kel tíz év alatt pártpropagandánk révén az emberek jó része is megismerkedett. mi Az ember tragédiáját avval adtuk elő, hogy az nem pesszimista, hanem optimista mű.
Az eddig tendenciózusan kihagyott részek beállításával ezt a mondanivalót sikerült úgy érzékeltetnünk, hogy a közönség nem lehangoltan távozik a színházból, hanem azzal a lelkesültséggel, amely diadalmaskodni képes az emberi élet során minden pillanat-ban felbukkanó akadályokon. Bárki tapasztalhatja ezt, aki az előadás után a távozó közönséggel teszi meg az utat villamosokon hazafelé. Az ember tragédiája szívéhez nőtt minden magyar embernek és ez az előadás alkalmas volt arra, hogy összezsugorítsa és elhallgattassa a reakció táborát, viszont bizakodóvá tegye mindazokat, akik eddig saját maguknak sem tudtak konkrét választ adni a Tragédia háttérbe szorítására. A Nemzeti Színház dolgozóinak az a véleménye, hogy a Tragédiának a műsorról való levétele éppen ezt a nagy többségű, az egész országban megmozdult jó szándékú tömeget tenné ismét bizonytalanná, lehangolttá, sőt pesszimistává, hiszen martalékul dobná őket a reakciósok feléledő „ugye megmondtam” – propagandájának. Olyan véleményt is hallottunk, hogy a betiltás igazolná a falanszter-jelenetet.
Az emberiség haladó halhatatlanjai közé tartozik Goethe, a német nép büszkesége.
Nem tudjuk elképzelni, hogy német színpadon ne kapjon helyet a Faust, holott az, haladó vonásai ellenére is, erősen elmarad világnézetileg Az ember tragédiája mögött.
A Faust a magányos ember, az individualista ember szimbóluma lett. A kétkedő, saját feje után járó embertípust „fausti ember”-nek nevezik, de ennek ellenére is a Faust, mint az emberi szellem óriási alkotása előremutató, lendítő erejű, tehát jogosan büsz-kesége a szocialista társadalomnak is. érdekes, hogy a Faust, bár opera formában, aka-dálytalanul kerül színre magyar színpadon is. Nem rég tudtuk meg, hogy egy angol
A Faust a magányos ember, az individualista ember szimbóluma lett. A kétkedő, saját feje után járó embertípust „fausti ember”-nek nevezik, de ennek ellenére is a Faust, mint az emberi szellem óriási alkotása előremutató, lendítő erejű, tehát jogosan büsz-kesége a szocialista társadalomnak is. érdekes, hogy a Faust, bár opera formában, aka-dálytalanul kerül színre magyar színpadon is. Nem rég tudtuk meg, hogy egy angol