c s á r d á sk ir á ly n ő ( 1954), A z e m ber t r AGéd i á j A (1955)
„[…] hát tudod, ez a mi Csárdáskirálynőnk.”
Major Tamás Az ember tragédiája 1955‑ös Nemzeti színházi felújításával kapcsolatban (Venczel 1999: 16)
107
irodalom foglalkozik. magyar Bálint (1963: 33–67), molnár Gál Péter (1972:
166–175), Koltai Tamás (1990) kortárs emlékezésekre, korabeli cikkekre és tanul-mányokra támaszkodva elemezte a produkciót, s a betiltáshoz vezető botrányt.
Nem ismertek azonban az 1955-ös bemutatót megelőző és követő, „Szigorúan titkos” minősítésű mDP KV és Népművelési minisztériumi iratok, melyek egyikére Gáspár margit, a Fővárosi Operettszínház 1949–1956 közötti igazgatója utalt a Színház
ban publikált, e dolgozat kérdésfelvetését inspiráló alábbi memoár-részletében.
Valamikor 1953-ban […] létezett egy úgynevezett Népművelési Kollégium, amelyiken mindig Révai elnökölt, és ezen akkor éppen a színházak 1953-54-es műsorát vitattuk meg. Az volt a szokás, hogy az igazgatók sorban ismertették a maguk tervét, és ehhez a többiek is hozzászólhattak. és miután major Tamás ismertette a Nemzeti műsorát, én szót kértem és azt mondtam: nem értem, miért nem adja végre elő a Nemzeti Az ember tragédiáját, és hozzátettem: meggyőződésem, ha más nyelven íródik, már rég lefordí-tottuk volna, és játszanánk. mire major, mintha kígyó marta volna meg, felpattant, és tiltakozott; elmondta mindazt, amit akkoriban a Tragédiáról szokás volt elmondani.
Révai ekkor közbeszólt, és olyasmit mondott, hogy két lehetőség van: vagy tényleg eljátsszuk a Tragédiát, vagy várunk tíz-húsz évig, és akkor már senki sem hiányolná.
mire én kijelentettem, hogy de igenis hiányolnák, mert ez egy remekmű, ami ha elássák, akkor is feltámad. No, erre kitört a major és köztem egy negyedórás vita, amit Révai először nagyon élvezett, de aztán elunta, és lezárta a vitát, mondván: hívjanak össze a Tragédia ügyében egy irodalomtudósokból és más szakemberekből álló bizottságot, és aztán rendezzenek egy vitát, amire majd bennünket-kettőnket is meghívnak. Telt-múlt az idő, hamarosan jött a Nagy Imre-időszak, és a Nemzeti nagy csinnadrattával műsorra tűzte Az ember tragédiáját. mostanában olvastam major visszaemlékezéseit, ahol azt írja, hogy ő „kiverekedte” a bemutatót. én csak azt mondhatom, hogy akkor ősszel összefutottunk, és gúnyosan megkérdeztem: na, Tamás, hogy is van ez a Tragé-diával? Ő pedig – mert roppant szellemes ember volt, az kétségtelen – széttárta azt a hosszú karját, és azt mondta: hát tudod, ez a mi Csárdáskirálynőnk. (Venczel 1999: 16) major említett memoárja (Koltai 1986) tényleg nem árul el sokat Az ember tragédiája 1955-ös bemutatásában játszott szerepével, illetve a bemutatót ellenző korábbi – Nemzeti igazgatói és párt bennfentesi – pozíciójával kapcsolatban. Nem utal Gáspárral folytatott vitájára sem. Az ötvenes években nagy hatalmú színházi ember a felújításban végül sokféle szerepet vitt, ő volt az előadás – Gellért Endre és marton Endre mellett – harmadik rendezője, sőt az egyik szereposztásban Lucifert is játszotta. major így emlékszik:
A Tragédia bemutatásának története nagyon érdekes, ebben minden benne van. mikor mi fölvetettük, az első válasz egy szörnyű elképedés. Hogy képzeljük ezt? A színházi főosztály vezetője, Kende István fantasztikus módon ügyelt a világnézetre. Jelentéseket kellett írni, hogy ez a jelenet miért ilyen, meg ehhez hasonlókat. Amikor meghallotta, 108
hogy a Tragédiát akarjuk bemutatni, üvöltözött, hogy ez rettenetes. Akkor aztán beszél-tünk Révaival. Azt tudom, hogy nekem mindig érveket kellett kitalálnom, mert olya-nokat hoztak fel madáchcsal szemben, hogy pesszimista, meg a magyar Faust, és ezekre az érvekre kellett válaszolni. Hosszú, hosszú hónapokon keresztül válaszoltunk például arra, hogy mi az, hogy pesszimista. […] Így aztán nagyon, nagyon nehezen be lehetett mutatni, azzal a feltétellel, hogy ez az optimista kicsengés jöjjön ki, de ne csak ráaggatott függelékként. […] Ehhez hasonló viták után nekikezdhettünk az előadásnak.
Közben ellenőriztek, beültek a nézőtérre, eljöttek a főpróbára, de általában soha nem hangzott el kifogás. Talán egyetlenegy, most elfelejtettem a nevét annak a hölgynek, aki azóta irodalomtörténész lett, de akkor a pártközpontban dolgozott, megfogott minket a szünetben és azt kérdezte: „Ki öltöztette munkásruhába ádámot és Lucifert London-ban?” De máskülönben meg voltak elégedve. (Koltai 1986: 92–93)
A levéltári források vizsgálata előtt villantsuk fel az anekdota főszereplőinek kora-beli státusát. A korszak színház- és művelődéspolitikája elveinek és gyakorlatának alakításában döntő volt a Pb tag, művelődésügyi miniszter Révai József szerepe, aki azonban 1955-ben, a bemutató idején már mindkét posztjától megvált. (Nem tudni persze, hogy az új miniszter, Darvas József árnyékában mennyire volt jelen az 1953–1956-os korszak döntéseiben.) Az illegális kommunista kapcsolataival mindig dicsekvő major Tamásnak a Nemzeti Színház igazgatásán messze túlter-jedő hatalmáról az 1945 utáni magyar színházi életben sokat írtak. Hívei (Koltai 1986) és ellenfelei1 is boncolgatták ellentmondásos szerepét. Nem kísérte ekkora figyelem az utókor részéről Gáspár margit, a Fővárosi Operettszínház igazgatója tevékenységét. Az elit polgári miliőben felnőtt író, újságíró, színpadi szerzőnek önéletrajzi regénye (Gáspár 1985) tanúsága szerint szintén volt kapcsolta az ille-gális kommunista párttal, majd ő lett a szovjet szocialista realista operett honi változatának egyik fő konstruktőre. Gáspár tehát egy hatalmi és anyagi támoga-tással bíró, modern baloldali zenés színházi műfaji kísérlet irányítója volt, hithű kommunista értelmiségi, a korabeli színházi döntéshozatali fórumok (Népmű-velési minisztériumi kollégiumi értekezlet, Színház- és Filmművészeti Szövetség, Dramaturgiai Tanács) buzgó és aktív résztvevője. már az sem véletlen tehát, hogy e két „veszélyes darab”, a Csárdáskirálynő és Az ember tragédiája szocialista szín-házi újrakontextualizálását, újbóli színpadra engedését e megbízhatónak tartott,
„színházi vonalon” a legbelső hatalmi körhöz tartozó igazgatóknak engedélyezték.
Egy vidéki direktor akkoriban nemcsak hogy nem merte volna Révai előtt fejte-getni Az ember tragédiája bemutatásának szükségességét, de – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – meghívást sem kapott a műsorterveket tárgyaló értekezletre.
1 Például: Gábor Miklós: Egy csinos zseni. Budapest, 1995, Magvető; Egri István: Színház egy életen át. Budapest, 1990, Múzsák.
109
Az ÜzENET kóDOLáSáNAk NEHézSéGEI
Gáspár és major vitájának nyomát a Népművelési Kollégiumi értekezletek magyar Országos Levéltárban őrzött anyagában2 kutattam, tisztában lévén a visszaemlé-kezések esetleges pontatlanságával. A Gáspár által említett 1953-as, színházi témájú napirendi pontokat tárgyaló Népművelési minisztériumi kollégiumi értekezletek anyagát átvizsgálva ki is jelenthettem volna, hogy Gáspárt elragadta a fantáziája vagy megcsalta az emlékezete. Hisz rendeztek ugyan abban az évben is a színházak műsortervét megvitató értekezletet, de e – nyilvánvaló politikai okok miatt 1953.
június 30-ról július 14-re halasztott – ülésen már Darvas József elnökölt. A Nagy Imre-féle új kormányprogram meghirdetése utánra halasztott ülés jegyzőköny-vében nem találjuk nyomát a major-Gáspár vitának (bár mindketten részt vettek az értekezleten), s annak sem, hogy Révai bármit is határozott volna Az ember tragédiájával kapcsolatban, mi több, az akkoriban leváltott miniszter részt sem vett a gyűlésen.
átnézve azonban a színházi tárgyú kollégiumi értekezletek anyagát, kiderült, hogy Az ember tragédiája színrevitelének dilemmája 1949, az államosítás óta többször felmerült a színházi irányítás eme felső fórumán. Az előterjesztésekben s jegyzőkönyvekben ekkoriban zsolozsmaként ismételgették az új műsorpolitika három alappillérét (munkás- és paraszttémájú kortárs magyar, szovjet és népi demokratikus darabok), s e műveket tervutasítással s egyéb adminisztrációs intézkedésekkel színpadra is parancsoltak. De a „kitalált hagyományt” propagáló színművek mérsékelt sikere azt is bizonyította, hogy a kiépülő pártállam dikta-tórikus közegében sem lehet a közönség elváráshorizontját a kívánt irányba és sebességgel átalakítani. Az agresszív modernizációval kapcsolatos halk kételyek csak „Szigorúan bizalmas” körben – még a szakma nagy részét is kizárva – kerül-tek felszínre, például a Népművelési minisztérium kollégiumi érkerül-tekezleteinek Révai elnöklete alatt zajló vitáin. Itt mérlegelték a színházak államosítása után a nemzeti klasszikusok és az örökzöld operettek irányába alkalmazandó kommu-nista stratégiát és taktikát. A klasszikusokkal kapcsolatban már az 1950. február 14-i értekezlet jegyzőkönyvében leszögezték:
A klasszikus magyar darabokat színre kell hozni. Dramatizálni kell a klasszikus regé-nyekből, azonban a dramatizálásoknál nemcsak a klasszikus hagyományt kell feleleve-níteni, hanem részint egyes jelenetek aláhúzásával, más jelenetek háttérbe szorításával korszerűvé is kell tenni.3
2 MOL, Népművelési Minisztérium, Kollégiumi értekezlet 1949–1956, XIX‑I‑3‑n 3 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 1. d.
110
Eme agitatív, kisajátító tendenciájú dramaturgiai attitűd kezdettől jelen van a pro-pagandaműfajjá áthangszerelni kívánt operetteknél is. Ezen az értekezleten még nem téma Az ember tragédiája, melyet utoljára 1947 szeptemberében újított fel a Nemzeti. (E Both Béla-féle rendezés 89 előadás után került le a repertoárról.)
Az 1950. június 4-i kollégiumi ülésen, továbbra is az államosítással szinkron-ban zajló szovjetizálás erőszakos modernizációs lázászinkron-ban égve, első napirendi pontként „A jövő színházi évad előkészítését” tárgyalták. Ekkor a közelgő évfor-dulók miatt tértek vissza a klasszikus magyar drámákra, újfent propagandisztikus irányú dramaturgiai beavatkozást és rendezői értelmezést kötve ki a színre állítás feltételeként:
A klasszikus darabok előadásánál azt kell figyelembe venni, hogy ezeken a darabo-kon változtatni lehet. Ezek a változtatások elsősorban egyes részek kihagyásával, más részeknek az előadásban való aláhúzásával történjenek elsősorban, az átírással óvato-san kell bánni, de attól sem szabad visszariadni, különösen akkor, hogyha klasszikusok regényeit dramatizáljuk. Katonánál a hozzáírás lehetetlen, azonban a Bánk bán előadá-sát úgy kell rendezni, hogy abban Katona reformkori kettősségéből a haladó, pozitív vonásokat aláhúzzuk, a negatívokat, a megalkuvó részeket elkenjük. A Kisfaludy és Vörösmarty évfordulókat nem kell színházaink vonalán megünnepelni, ezt majd az
irodalom vonalán megtesszük.4
már közvetlenül Az ember tragédiáját érinti az 1951. augusztus 7-i kollégiumi érte-kezlet, melynek iratai az mDP Agit. prop. osztály anyagai között is fellelhetők.5 minden bizonnyal itt esett meg az anekdotában szereplő Gáspár–major-vita, bár annak szövegét, részletes ismertetését nem, csak rá vonatkozó homályos utaláso-kat találtam a jegyzőkönyvben, s a minden bizonnyal Révai által diktált határo-zatban. A „Színházak műsorterve az 1951–52-es színházi évadra” című előterjesz-tésben, melynek előadója Kende István volt, Gáspár felvetésével egyezően tényleg nem szerepelt Az ember tragédiája sem a Nemzeti az évi, sem távlati tervei között.
műsorterve olyan, néha csak vázolt „új magyar darabokból” állt, mint: „Sándor Kálmán 1919-es tárgyú darabja, Veres Péter Próbatétel című novellája dramatizálása, Szabó Pál: Új föld, Barna-Szabó: Csatornázás a Borzason, mándi éva A békeharc-ról ír darabot.”6 Gáspár majorral folytatott vitájára csak a jegyzőkönyv alábbi mondata utal:
[…] A Kollégium megállapítja, hogy a tervezet nem tartalmazza azokat a darabokat, amelyekről a vita során az igazgatók beszéltek.7
4 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 2. d.
5 MOL, MDP Agit. prop. o., 276. F. 89. cs. 399. ő. e.
6 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 3. d.
7 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 3. d.
111
S hogy az igazgatók tényleg arról beszéltek, amire Gáspár visszaemlékezésében utalt, az a jegyzőkönyv hatos szám alatt szereplő megjegyzéséből derül ki, mely szerint:
madách: „Ember tragédiája” problémáit az Irodalomtörténeti Társulat vitassa meg, nem nyilvános vita keretében.8
kommunikációs elképzelés
Kérdésfeltevésünk szempontjából lényeges, hogy a jegyzőkönyv nem említi Révai ama állítólagos megjegyzését, mely reális alternatívának tűnhetett a korláttalan kommunista modernizációs láz közepette: miszerint „két lehetőség van: vagy tényleg eljátsszuk a Tragédiát, vagy várunk tíz-húsz évig, és akkor már senki sem hiányolná” (Venczel 1999: 16). Eme elképzelés szerint a szovjet típusú társadalmi berendezkedés s a szocialista realista kultúra dominanciája egy-két évtized alatt kitörölné a kulturális emlékezetből a magyar klasszikusokat: képes lenne tehát gyökeresen átalakítani ízlést, mentalitást, hagyományt.
Ugyanakkor a Révai utasítására elindított „Ember tragédiája diskurzus” inkább a dráma és a jövendő előadás „üzenetének” új társadalmi igények szerinti előzetes kidolgozását célozta. A szocialista realizmus honi apostolai ugyanis egy utóbb tévesnek bizonyuló kommunikációs hipotézisből indultak ki. Nevezetesen: egy a hatalmi központ által kimunkált értelmezés megléte szavatolja, hogy a befoga-dók ezt az olvasatot teszik magukévá. Feltételezték azt is, hogy az előadásban e racionális üzenet változatlan formában ér célba. Az, hogy a jelentésteremtésben figyelmen kívül hagyták a befogadói aktivitás szerepét, tulajdonképpen szinkron-ban volt az 1940–1950-es évek kommunikációról alkotott felfogásával. mely mind-azonáltal – a háború idején – minél több üzenet, minél pontosabb célba juttatására, nem pedig a művészi kommunikáció igényei szerint formálódott. E Shannon és Weaver nevéhez kapcsolható kommunikáció-felfogás szerint minden félreértés az üzenet kódolásában vagy a csatornában bekövetkező hiba, „zaj” következménye.
Szemantikai zajnak tekintették a kommunikációs folyamat során fellépő, a feladó által nem szándékolt, s a befogadást befolyásoló jelentéstorzulást. Weaverék leg-főbb törekvése voltaképpen e zaj kiküszöbölése volt. A kommunikációs modellek történetét áttekintő Fiske (1990) alapvető kritikája eme, a kommunista kultúra-modell kommunikációs gyakorlatára hasonlító elképzeléssel szemben az, hogy a jelentést kizárólag az üzenetben tételezi, s nem fordít figyelmet a kulturális faktorokra.
A harmincas évek sztálini diktatúrájában kimunkált zsdanovi szocialista rea-lizmus koncepciót magyarországra transzferáló Révai-féle kulturális politika sem
8 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 3. d.
112
volt tekintettel sem a színházi kommunikáció komplex és művészi jellegére, sem a nézők 1945 előtti kulturális tapasztalata által meghatározott befogadói aktivi-tásra. Pontosabban, ha Révai tisztában volt is e faktorok jelentőségével, politika-esztétikai credo-ját demonstratíven épp ezekkel – tulajdonképpen a kulturális emlékezettel – szemben határozta meg, a színházat „csak azért is” propaganda eszköznek tekintve. Nemigen vetve számot avval, hogy az előadásban kommuni-kált üzenet (aktuálpolitikai agitáció) s a média (korábban döntően a fogyasztói kultúrát szolgáló színházi gyakorlat) inkompatibilitása önmagában is meggátol-hatja a feladó szándékával megegyező üzenet hatékony kommunikálását. Ha tehát a néző visszautasította vagy átértelmezte az üzenetet, akkor sem e kommuniká-ciós modell mechanikus jellegét kérdőjelezték meg, hanem a kódolás vagy a köz-vetítés hibáit kutatták agresszív következetességgel.
Tévesnek bizonyult a Rákosi-korszak kultúrpolitikájának ama feltételezése is, hogy a rendező akkortájt felfedezett előadás-meghatározó kompetenciájának célja egy elsősorban racionális elemekből építkező, egyértelműen dekódolható politikai-ideológiai üzenet nézőkhöz való közvetítése lenne. (Tény ugyanakkor, hogy a magyarországon megkésetten, Hevesi Sándor, Németh Antal munkás-sága ellenére csak jóval az államosítás után teret nyerő rendezői színházi felfogás – fura módon – eme diktatórikus kommunikációs szándék „melléktermékeként”
honosodott meg nálunk, ha mindjárt erősen redukált felfogásban is.)
Az ember tragédiájához visszatérve, a kollégium döntéshozói abból indultak ki, ha a mű marxista szempontú értelmezésére felszólított esztéták kimunkálják az új – az államraisont nem veszélyeztető – olvasatot, s ha a rendező garantálja annak
előadásba oltását, akkor a közönség azt „automatikusan” el- és befogadja majd.
Következésképpen, a nemzeti dráma is besorolódhat ily módon az új világnézet egyedülálló helyességét bizonyító példák sorába. E voluntarista felfogás szerint Az ember tragédiájának csak akkor van létjogosultsága a színpadon, ha lehetséges
az új, kitalált hagyományba illesztése. Eme optimista forgatókönyv megvalósulá-sát leginkább a falanszter jelenet feltételezett szocializmus ellenessége és a dráma állítólagos pesszimizmusa veszélyeztette. A tudósokat és rendezőket tehát első-sorban az efféle kockázatok elkerülése érdekében mozgósították. A többszörösen redukcionalista kommunikáció felfogás figyelmen kívül hagyta hát a befogadói aktivitást, amit Az ember tragédiája esetében nagyban befolyásolt a drámai köl-temény s a hozzá kapcsolódó játéktradíció kulturális emlékezetbe ívódottsága, az ádámot és Lucifert alakító színész-személyiségek hatása, valamint a Nemzeti Színház és a dráma összefonódottsága.
A színház 1953/54 és 1954/55-ös klasszikus tervei közé felvette Az ember tragédiá
ját. Az 1952. június 3-i kollégiumi értekezleten azonban Révai – a madách évfor-duló ellenére – úgy ítélte meg, hogy a mű „eszmei tisztázása” még nem érte el a kellő mértéket, így a jegyzőkönyv tanúsága szerint elvetette a felújítás lehetőségét.
113
Az évfordulókra vonatkozóan a móricz, Szigligeti és madách-évfordulók érintik köze-lebbről a színházakat. Nem feltétlenül szükséges mind a három szerzőtől valamennyi színháznak előadni valamit. Elegendő lesz például, ha színházaink a „Sári bíró”-val és a „Rokonok”-kal, továbbá az Ifjúsági Színház a „Légy jó mindhalálig” című darabokkal ünneplik móriczot. Szigligeti darabjai közül elég, ha egy szerepel az Ifjúsági Színháznál és vidéken a „Csikós”. madách: „Ember tragédiája” c. darabjának előadása megoldha-tatlan feladat, esetleg a „Civilizátort” elő lehet adni.9
Az 1953. július 14-én tartott értekezlet, bár itt Az ember tragédiája nem kerül szóba, azért érdemel figyelmet, mert jelzi, hogy a „színházi fronton” is a kül- és belpoliti-kai helyzet változásaihoz való azonnali, taktibelpoliti-kai alkalmazkodás dívott. A korábbi, 1953. március 24-i ülésen még Révai elnökölt, július 14-én már Darvas József az új miniszter s a kollégium új elnöke. Az eredetileg június 30-ra tervezett érte-kezlet elmaradt, minden bizonnyal a Rákosit június 13–14-én ért szovjet kritikák, a június 27–28-i KV ülés, majd a július 4-én az új miniszterelnök, Nagy Imre által ismertetett új irányvonal és kormányprogram okozta adminisztratív zavar miatt.
mindazonáltal a még valószínűleg a fordulat előtt készített előterjesztést ugyanaz a minisztériumi főosztályvezető, Kende István prezentálja, akire Benedek András, a Nemzeti dramaturgja így emlékezik.
[…] szobáját a szokott képek díszítették, íróasztalát pedig Révai arcképe. Köztudomá-súlag nem kedvelte a Nemzeti Színházat, s Gellért egyszer a nyilvánosság előtt a sze-mébe mondta, hogy egymás iránt érzett ellenszenvünk kölcsönös. (Benedek 1985: 32) Így hát kevéssé meglepő, hogy mintha mi sem történt volna, Kende továbbra is a színházi repertoár távlati tematikus tervezése mellett érvel, s a korábban vázolt kommunikációs stratégia talaján állva az alábbi statisztikák szerint „értékeli”
a színházak 1953/54 évi műsortervét.
Budapesten 29 új magyar darab, ebből 17 mai témával, 12 múltbeli témával foglalkozik.
20 szovjet darab kerül műsorra, 13 mai és 7 múltbeli téma. Népi demokratikus darabok közül 1 mai és 1 múltbeli szerepel a műsorban. Haladó nyugati író 1 művét mutatják be.
Klasszikusok közül 13 magyar, 4 orosz és 17 egyéb szerepel a műsorban.10
A minisztériumi főosztályvezető továbbra is a színházak teljességgel központi irányítását sürgeti, dacosan szembefordulva a most éppen a szovjetek által for-szírozott enyhüléssel:
9 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 3. d., 1952. június 3.
10 MOL, Népművelési Minisztérium Kollégiumi értekezlet, XIX‑I‑3‑n, 4. d., 1953. július 14.
114
Döntően azonban még ma is az írók spontán szándéka befolyásolja a műsor kialaku-lását. Ezen a téren feltétlenül segítséget jelentene az össz-állami tématerv létrehozása, ami íróinkat általában is orientálná a fontosabb témák felé.11
Az értekezlet új miniszter hangolta jegyzőkönyve ezzel szemben jó példa az eddig követett művészeti irányvonal változatlanul hagyási szándéka mellett, az új poli-tikai helyzethez való alkalmazkodásra:
Az új kormányprogramm (sic!) a színházak műsortervében alapvető fordulatot nem jelent. Jelenti a már kitűzött feladatok jobb, színvonalasabb elvégzését. Ugyanakkor az új kormányprogramm sok érdekes problémát vet fel pl. az imperializmus a kreli-karizmus (sic!) elleni harc, a tszcs-ben való bentmaradás, vagy kilépés kérdése stb. Az előbbi kérdésekkel való foglalkozásnak politikusabbnak, nagyobb nevelő hatásúnak kell lennie. A színházigazgatók feladata, hogy minden egyes darabnál és a darabokon belül is az egyes kérdések kihangsúlyozásánál az új politikai helyzetet vegyék figyelembe.12 [Kiemelés tőlem – H. Gy.]
A Nemzeti műsortervében nem szerepel Az ember tragédiája, viszont a Fővárosi Operettszínház programjában ekkor bukkan fel először Kálmán 1949 óta nem
A Nemzeti műsortervében nem szerepel Az ember tragédiája, viszont a Fővárosi Operettszínház programjában ekkor bukkan fel először Kálmán 1949 óta nem