(CONTICUERE OMNES INTENTIQUE ORA TENEBANT) Elnémultak mind, a szavára fi gyelve feszülten,
s Aeneas atya kezdte eképp a magas kerevetről:
„Borzalmas sebeket kívánsz feltépni, királynő, Tróját s szánni való országunkat danaus had mint rontotta le – én láttam, részt vettem a szörnyű vészben –, s hallván róla, dolopsok, myrmidonok közt volna olyan, vagy zordon Ulixes mely katonája
fojtja a könnyet el? Illan a harmatos éj is az égről, s immár tűnedező csillag javasolja az álmot.
Ám ha ilyen vágy hajt ismerni a trójai romlást s végküzdelmünket röviden meghallani, bárha emlékezni reá lelkem borzad s fut a gyásztól, elkezdem.
Nagy háborutól kimerülten, a sorstól annyi sok évi kudarcra itélt danaus fejedelmek hegynagyságu lovat Pallas művészete módján építenek, beborítva fenyődeszkákkal a bordát;
járja a hír: hazatérésért fogadalmi ajándék.
És belezárnak sors útján kiszemelt katonákat oldala elrejtett odujába, s a fegyveresekkel töltik egészen meg belső üregét a hasának.
Látni a távolban Tenedus híres szigetet, mely dúskált kincsekben, míg állt Priamus birodalma, mostan már csak öböl s rosszhírű réve hajóknak.
Arra vitorláznak s megbújnak a parti magányban.
Elmentek, véljük, s szeles útjuk célja Mycenae.
Foszlik a hosszú gyász most minden trójai szívről.
Nyílnak már a kapuk; jó érzés járni a nagy dór tábort s látni achív-odahagyta vidéket, a partot.
»Itt a dolops had táborozott, ott meg vad Achilles,
itt állott a hajóraj, amott víttak csatasorban.«
Van, ki csodálja a szűz Pallas baljós adományát.
más azt, mily nagy a ló; elsőbb buzdítja Th ymoetes őket, hogy húzzák a kapun be, vigyék föl a várba – álnokságból vagy mert már ez a trójai végzet.
Ám Capys és a belátóbbak most intenek arra, lökjék kétszínű adományát csalfa görögnek tengermélybe, avagy gyújtsák föl, vetve alája üszköt, avagy fúrják ki hasát fürkészni, mi lappang ott benn. Kétfele oszlik az ingadozó tömeg immár.
Ekkor a várfokról elsőnek fut le hevülten Laocoon, a nyomában a nép, s alig érve odáig:
»Őrültség! Boldogtalanok – szól –, azt hiszitek, hogy elment már ellenségünk, s az achív adomány nem rejt cseleket tán? Hát így ösmeritek ti Ulixest?
Ebbe a fába bezárva lapulnak tán az achívok, vagy falaink ellen készült hadigép, s betekint majd otthonainkba, bejő föntről a falakra, akár más csel lappang; teucer, sose higgy te a lónak, akármi;
rettegek én a görögtől, még ha ajándokot ád is.«
Így szólván, roppant dárdáját szörnyü erővel döft e eresztéktől ívelt gyomrába a szörnynek, lágyékába. Megállt reszketve az, és az ütéstől tompán megkondult, zengett a kivájt üregü has.
És ha az isteni sors is akarja, s az ész helyén van.
szétrontathatná a görög búvóhelyet; élne
Trója ma, és állnál, nagy vára dicső Priamusnak.
- – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - Most elibénk, nyomorultak elé, még más, iszonyúbb baj tárul, a nemsejtő lelkében rémületet kelt.
Laocoon, sorstól Neptunusnak kijelölt pap, áldozatul szent oltáron nagytestü bikát vág.
Ím, Tenedusból ekkor a csöndes tengeren által – rettent most is e szó – két kígyó fekszik a víznek roppant gyűrűkben, s együtt ki a partra igyekszik;
mellük az ár közepén a magasba mered, s a habokból messze kiáll vérszín tarajuk, hátul meg a tengert
131 Publius Vergilius Maro
súrolják, roppant testük szörnyen tekerőzik.
Zúg, tajtékzik a tenger; a szárazföldre kiértek, vérrel, tűzzel elöntve szemük lángol, sziszegő, rút szájuk nyaldossák remegő nyelvükkel. A látvány sápaszt, szerteriaszt.
Mindkét kígyó egyenest épp Laocoon fele tart, s legelőször rátekerőzik
két fi a kis testére, külön-külön általölelvén, s szánandó testük szétmarja gonosz harapással;
majd az apára, ki fut fegyverrel védeni őket, támadnak, kötözik nagy gyűrűkkel: derekára kétszeresen csavarodva, nyakát is kétszer ölelve pikkelytestükkel, fejüket, nyakukat meregetvén.
Megpróbálja letépni kezével a szörnyü bilincset, genny s feketés kígyóméreg fertőzi fejékét;
rettentő ordítását fölküldi az égig:
így bömböl sebesült bika oltárról menekülve s félre ütött bárdot próbálva kirázni nyakából.
Majd tovasiklik a két kígyó, föl a várba, kegyetlen Pallas szentélyébe, az úrnő lába elé, s ott
domboru pajzsa alatt megbújva talál menedéket.
Rémült lelkeken ím átborzong akkor ez újabb rettenet, azt mondják, méltán bűnhődik a bűnért Laocoon, ki a szent tölgyképmást érce hegyével megsértette, gonosz dárdáját döfve hasába.
Mind kiabál: a lovat húzzák be a várba, s az úrnő istenségéhez könyörögjenek.
Bontjuk hát a falat s megnyitjuk a városi bástyát.
Mind nekigyürkőzik, kereket rak a lábak alá, hogy jól gördüljön, kóckötelet vet rá a nyakára.
Fegyveresekkel telt, baljós hadigép a falakra fölhág. Szent dalokat zengnek körülötte legénykék és hajadon lányok s nagy örömmel nyúlnak a gúzshoz.
Följut a ló s fenyegetve becsúszik Trója szivébe.
Ilium, ó, te hazám, ó, istenek otthona, hadban
híres dardán vár! Küszöbén négyszer megakadt, és négy ízben csörrent meg a ló gyomrában a fegyver:
mégis sürgetjük balgán, rá sem hederítve,
s szent várunkba bevisszük a rontással teli szörnyet.
Még akkor Cassandra jövendőt mondani nyitja száját, melynek a trósz nép nem hihet égi parancsra:
s még mi szegények, akiknek utolsó lett ez a napjuk, városszerte diszitjük a szent helyeket koszorúkkal.
Fordul az ég ezalatt, s éj száll fel az Oceanusból, roppant árnyakkal burkolván földet, eget meg myrmidon ármányt, és az egész városban a trósz nép elpihen, és kimerült testét átfogja az álom.
Most a görög gályák csatasorban jönnek a cinkos hold csendjében: alighogy elindulnak Tenedusból, tartva az ismert part fele, már a vezéri hajó küld fényjelt; ránk-haragos sorstól megvédve, titokban nyitja Sinon a fenyőfareteszt s kibocsátja a hasba zárt danaus csapatot. Megnyilva szabadba ereszti őket a ló, vígan mászik ki a tölgyfaüregből
Th essandrus, Sthenelus bajnok s a kegyetlen Ulixes csúszva kötélhágcsón, Acamas, s kúszik le Th oas is, Pelides, Pyrrhus s elsőként jő le Machaon,
és Menelaus, s a csalárd ló építője, Epeos.
Menten az álom- s bor-nyügözött városba nyomulnak;
őröket öldösnek s kapukat nyitván bebocsátják társaikat, s egyesülnek mind cinkos csapatokkal.
Ebben az órában jön osonva a földi halandók első, jótékony nyugodalma az isteni kegyből.
És ime, álmomban Hector roppant szomorúan megjelenik, forró, keserű könnyekre fakadva, olyképp, mint amidőn a szekér vonszolta, a város portól piszkosan, és duzzadt lábán a szoros szíj.
Ó, milyen is! Mily más ez a Hector, mint ki Achilles fegyvereit felövezvén tért meg a párviadalból, vagy ki a phryg csóvát a görög gályákra vetette:
szennyes volt a szakálla, haját vér kente csomókba, és testén a sebek, melyeket honi várfalainknál
133 Publius Vergilius Maro
szerzett! Úgy rémlett, magam is könnyekre fakadva megszólítottam s szomorún tördeltem e szókat:
»Dardaniánk szép csillaga, hű bizodalma a trósznak, ó, mért ily későn? Mely tájáról a világnak
jössz, régvárt Hector? Hogy kell látnunk tieidnek oly sok gyásza után, kimerülten a nép meg a város annyi nehéz gyötrelmétől! Jaj, szép, derüs arcod
mily gaztett mocskolta be? Ily sebeket te miért hordsz?«
Nem vet ügyet, nem válaszol ő meddő szavaimra, ám nehezen, szive mélyéből így tör fel a sóhaj:
»Istennő fi a – szól –, ó, fuss, menekülj el a tűzből.
Ellenség falaink közt, Trója leomlik a csúcsról.
Priamusért s a honért többet már nem tehetünk; ha Tróját védheti kéz, megvédtem volna karommal.
Trója az isteneit meg a szentelt tárgyait, ím, rád bízza, kisérjenek el – sors rendeli így –, te keress hont nékik, s nagy várost alapíts bebolyongva a tengert.«”
Urbán Eszter fordítása