(ATQUE EA NI MIRUM QUAE CUMQUE ACHERONTE PROFUNDO) Mindabból, mire ráfogják, hogy a mély Acheronban
történik, mi az életben vesszük ki a részünk.
Nem fél Tantalus ott, a szegény, mint hírlik, a légben
81 Titus Lucretius Carus
függő kőtől, míg leigázza hiú ijedelme,
jobban gyötri az embereket, míg élnek, a meddő istenfélelem és baj, mit ki-ki várhat a sorstól.
Nem járnak poklok fenekén keselyűk Tityosra, s azt, amiért túrnának boltos mellüregében, meg nem lelhetnék az időknek végezetéig, bármily rettenetes nagy volna heverve a teste.
S hogyha nem azt a kilenc hektárt tudná betakarni elnyúlt tagjaival, de a teljes föld kerekét is.
kínokat akkor sem tűrhetne időtlen időkig, s nem nyújthatna tulajdon testéből örök étket.
Itt miközöttünk él Tityos szerelemben alélva, kit keselyűk tépnek, kit gyötrő bánat emészt el, vagy más óhajok által marcangoltatik egyre.
Itt látjuk Sisyphust is ez életben, ki igényt tart marcona bárdokra s vesszőkötegekre a néptől, őt, ki kudarcot vall mindig, s hátrál szomorúan.
Mert meddőn törnünk soha meg nem adott hatalomra, s érte kemény küzdelmet vívnunk mégis örökké, nem más, mint meredek lejtőn föltolni a mázsás kősziklát, mely visszagurul tüstént a tetőről, és újból a mező sík földje felé veszi útját.
Végül, táplálnunk örök-éhű emberi lelkünk, jókkal tömni örökké azt, ami úgyse lakik jól,
mint vélünk teszik évszakok ezt, ha körük befejezvén megjönnek bő terméssel, sok tarka örömmel,
s mégsem elég nékünk a gyümölcs, amit adhat az élet:
azt hiszem, egyenlő a lyukas hordóval, amelybe, mint mondják, viruló hajadonnép egyre vizet mer, s melyet színig tölteni nincs mód mindazonáltal.
Nincsen fúriahad, nincs Cerberus és kihunyó fény, rémes lángot okádó torkú Tartarus éppúgy
nincs sehol, és bizonyos, hogy lenniük is lehetetlen, Mégis rettegvén, hogy szörnyű lészen a bosszú szörnyü gazságért, amit élve cselekszik az ember, rabság, rettenetes kőszikláról letaszítás,
korbács, tömlöc, a hóhér szurka, tüzes vasa, fáklyák, mik bár távoliak még, bűntudatában a lélek,
félve előre, magát furdalja, botozza, miközben nem láthatja, határa hol is lesz majd a bajoknak, sem, hogy a bűnhődésnek lészen-e vége is egyszer, s attól tart, inkább a halála után szakad az rá.
Így Acheronná válik a balgák élete végül.
Kálnoky László fordítása
A SZERELEM
(HAEC VENUS EST NOBIS; HINC AUTEMST NOMEN AMORIS) Ez minekünk Venus, innen kaptuk a szót: a Szerelmet, így hullatja szivünkbe az édességes, az első
csöppeket, és azután fagy ránk a hideg keserűség.
Mert ha a kedves messze van is, látod te a képét mégis szüntelenűl, s édes neve szól a füledben.
Jobb menekülni e képtől, azt, mi a vágy elesége távol tartani, másfele elfordítva az elménk,
s dobni a meggyűlt nedvet bármily testbe, akárhol, mint megtartani vágyott, egyetlen szerelemnek, s így őrizni magunknak a biztos kínt meg a gondot.
Mert a fekély táplálva növekszik, a mélybe maródik, elharapózik a téboly, kínja naponta emésztőbb, hogyha az első sebhelyeket nem törlöd el újjal s még frissen nem bízod az utcai kóbor-örömre vagy nem fordítod át más tárgyra, mi lelkedet őrli.
Nincsen öröm híjján, aki óvakodik szerelemtől, sőt még inkább élvezi azt hátrányai nélkül.
Mert aki józan, több, tisztább kéjt kap bizonyára, mint a szerelmesek: őket birtoklás idején is szüntelen űzi a vágy, lebegőn a bizonytalan érzés, nem tudják, mi az elsőbb kéj: a szemé, vagy a kézé.
Fojtva karolják kedvesüket, fájdalmat okoznak testükkel, fogukat belevájva a gyönge ajakba,
83 Titus Lucretius Carus
szaggat a csókjuk, mert nem tisztán kéjre igyekvő szívük titkos tüske uszítja: sebezni a kedvest, bármilyen, azt, akiből ez az őrjöngés kicsirázott.
Széttöri mégis a vágy a szerelmes bosszu-szerelmét, megzabolázza a vak harapást gyöngéd gyönyörével.
Mert hiszen ott a remény: aki fellobbantja a lángot, azt hiszik ők, ugyanúgy, ugyanazzal a testtel eloltja.
Ábránd ez, mi nem ismer nagy természeti törvényt, mert ez az egy dolog az, hol mennél több a miénk lesz, annál jobban emészt kielégítetlen a vágyunk.
Étel, ital lenyelődik, szervezetünkbe szívódik, biztos helyre kerülhet mind, nem téved a testünk, éhünket, szomjunkat könnyü elűzni eképpen.
Ámde az emberi arcból, kényes rózsaszinéből
nem jut a testbe egyéb, mint kép és kép-gyönyörüség, s máris a gyönge remény nyomorultan foszlik a szélbe.
Mint aki álmában szomjúhozik, inni kivánna,
s egy korty víz sem akad, hogy eloltsa, mi perzseli testét forrás képe után kapkod, de hiába vesződik,
szomjan tikkadozik zuhogó folyamokban elúszva:
így a szerelmes az árnyképek játékszere, nem más, nem laktatja szemét látvány, bár látja a kedvest, nem téphet keze egy darabot se a lágy, üde testből, hol bolygó tenyerével kószál tétova módon.
Végülis összefonódva az élete ifj u virágát élvezi; érzi a test: már itt a gyönyör, közelében, indul már Venus útra, bevetni az asszonyi rétet, sóvárgó tapadás, már összevegyülve a nyáluk, mély lélegzetük is, foga vág, száján van a szája;
céltalanul; társát nem tudja magába benyelni,
sem beleveszni, de úgy, hogy lakjon a testben a teste;
mert hiszen úgy látszik, hogy ezért küzd, erre törekszik:
annyira sóváran bonyolódik a mély ölelésbe, mig gyönyörében a test már félig alélva elolvad.
Majd, ha a felgyűlt vágy idegén szétfutva lelappad végre szünetre ocsúdik az indulat egy kis időre.
Aztán jön-jön a téboly, erőszakos őrület újra, mert a szerelmes nem képes fölmérni: mit óhajt, sem meglelni a gyógyszert, mellyel győzhet a kóron, nem, nem tudja, mi hát az a seb, mely titkon emészti.
Nemes Nagy Ágnes fordítása