(QUI FIT, MAECENAS, UT NEMO, QUAM SIBI SORTEM) Hogy van, Maecenas, hogy az ember meg nem elégszik sorsával, mit a véletlen juttat neki, vagy mit
önszántából vállal, s mind dícséri a másét?
,,Ó, boldog kalmárok!” – mondja az évei súlyát s fáradozás-megtörte inát vonszolva a zsoldos.
Ámde a kalmár, míg vad szél hajigálja hajóját:
„Jobb a vitézélet! – szól. – S mért ne? Ha harcba rohannak, víg diadalt vagy gyors véget hoz egy óra futása.”
Az, ki tudós jogban s törvényben, ahogy jön az ügyfél s zörget, bár a kakas sem szólt – a parasztot irigyli.
Ez, hogy falvából városba citálja a bíró,
azt kiabálja, csupán csak a városi ember a boldog.
Annyi ilyen példát tudok, elfáradna idézni egy Fabius-szerü nagy locsogó is.
Nos, de fi gyeld – nem tartalak fel –, mi a lényeg. Gondold el, ha egy isten:
„Jó, legyen úgy, ahogy óhajtjátok – szólna. – Te zsoldos, kalmár lész; te paraszt lész, jogtudor. Így ti azokkal és ti ezekkel sorsotokat kicserélhetitek. Nos?
Mért álltok?” Nem kell, hogy az alkalom itt van, a jobb sors!
Hogy lehet az, hogy képét fel nem fújja haraggal Juppiter, és méltán nem igéri meg: oly puhaszívű nem lesz többet, hogy füle meghallgassa a kérést?!
Ám, hogy a tárgyon mégse csak így élcelve szaladjunk végig (bár az igazságot mért is ne nevetve
mondjuk meg, hisz a nyájas mesterek is süteménnyel édesgetve tanítják ábécére a kölyköt?) –
félre a tréfával, szóljunk most már komolyabban.
Az, ki rögös földjét forgatja kemény vasekével, fondor csapláros, zsoldos, s a hajós, ki merészen
kóborol át minden vizeken, mind-mind csak azért tűr fáradságot, hogy biztos rév várja, ha vén lesz,
s mint mondják, legyen akkor majd aprítni a tejbe.
Mint a kicsiny s nagyszorgalmú hangyácska (az ismert példa szerint) szájjal vonszol mindent, amit elbír, hogy halmához rakja; okos, készűl a jövőre, és ha az év a Vizöntőnél téllé komorul már, nem csúszik-mászik többé, azt éli, mit addig
bölcsen megszerzett. Te viszont?! Lángolhat a hőség, űzöd a hasznot; tél, tenger, tűzvész vagy a kardvas, fel nem tart egyik is, csak más dúsabb ne lehessen.
Oly nagy öröm roppant halmát az aranynak, ezüstnek mindentől rettegve titokban a földbe leásnod?
„Jaj, ha kikezded, egy olcsó krajcár sem marad abból.”
És?! Mi a jó gyűjtött kincshalmodban? Nem ez éppen?
Százszor ezer vékányi buzát csépelhet a szérűd, akkor sem tölthetsz többet, mint én, a hasadba.
S bár kenyeres-zsáktól görnyedj a piacra menesztett rabszolgák közt, mégsem bírsz többet befogadni,
mint aki nem visz semmit. Mondd, számít valamit, hogy száz vagy ezer jugerum szántód van, hogyha határt szab úgyis a Természet? „Kéj nagy halmazba benyúlni!”
Ám ha kevésből is vehetünk éppannyit, ugyan mért kell magtáraidat kosarunknál többre becsülnöd?
Mintha, mikor csak egy urna- vagy egy cyathusnyi vizecske kellene, így szólnál: „Inkább órjási folyamból,
mint egy ilyen kis erecskéből meritem ki.” Nos, így van, hogy ki a bőségből többet kíván a jogosnál,
partostul lesodorja a zúgó Aufi dus árja.
Míg ki csak annyicskát vár, mint szükséges, iszaptól nem zavaros vize, hogyha merít, s a habokba se fullad.
Csakhogy a legtöbb ember, kapzsi reménye megejtvén, így szól: „Ez sem elég! Ki-ki annyi, amennyije van.” Mit van tennünk vele? Hagyd, éljen nyomorultul, amíg csak úgy tetszik neki. Azt mondják, az athéni, ki gazdag s fösvény volt, a világ rosszallására legyintve
163 Quintus Horatius Flaccus
így szólt: „Nyelvét ölti a nép rám; én meg a pénzzel telt ládákra tekintve magamnak tapsolok otthon.”
Szomjan kapdos a szájától osonó viz után hát
Tantalus… ej! Te nevetsz? A nevet kicserélve, azonnal rólad szól a mesém: száz helyről egybeharácsolt zsákjaidon hálsz tátott szájjal, s mint ami szent, úgy kell kímélned, akár festett képekbe gyönyörködj!
Elfeleded, mire szolgál és mért hasznos a pénzmag;
húst, kenyeret s kupa bort vásárol az ember a pénzen, s miknek az emberi természet megsínyli hiányát.
Vagy virrasztani félsztől félholtan, citerázni folyton a gaz tolvajtól, tűzvésztől, no meg attól,
hogy szolgád kirabol vagy megszökik, ez gyönyörűség?
Én csak szűkölködjem mindig eféle javakban!
Hogyha, hidegrázás lelvén ki, beteg lesz a tested, vagy más kórság ver le az ágyra, ki lesz, aki ott ül melletted, borogat s orvost hív, hogy felerősödj, s visszaadassál gyermeknek, szerető rokonoknak?
Sem feleséged, sem fi ad épséged nem akarja,
gyűlöl a szomszéd, és ki csak ismer, mind, fi u és lány.
Tán csoda, míg a szivednek előbbrevaló a vagyon, ha másnak utolsó gondja szeretni, ki rá sose szolgálsz?
Vagy, ha rokonságod vonzalmát, mert hiszen ingyen kaptad a természettől, tartani, óvni igyekszel,
az csak balga idővesztés, mint hogyha szamárral – fékre tanítva – a Mars Mezején futtatni akarnál?
Szabj a vagyonszerzésbe határt! S ahogyan vagyonod nő, egyre kevésbé félj a szegénységtől, sose gürcölj
már, amikor megvan, mire csak vágytál, nehogy úgy járj, mint az az Ummidius. Nem túl hosszú mese: gazdag volt, vékával mérte a pénzt, ám annyira fösvény, hogy szolgája se járt toprongyosabban, egészen végső percéig: folyton remegett, hogy a szükség ránehezül majd; s bárddal kettévágta a bátor felszabadított nő, legjobbja a Tyndaridáknak.
„Mit javasolsz? Úgy éljek hát, mint Naevius él, vagy mint Nomentanus?” – Tessék! Csupa végleteket tudsz szembeszögezni csak egymással? Megítélem a fösvényt, ez szent. Ám szélhámos s rongyember se legyél, mert van Tanais s a Visellus apósa között fokozat még.
Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!
S most, hol elindultunk, oda térjünk vissza: az ember, mert fösvény, a saját sorsát csak szidja, dicsérvén minden mást; sorvad, ha a más kecskéje dagadtabb tőggyel jár, és nem veti össze sorát a szegények nagy seregével: épp ezt és azt vágyja lefőzni.
Míg törtet, mindig az szúrja szemét, aki dúsabb – mint, ha a színből gyors-pata-vonta kocsin kiröpült, azt űzi a hajtó, ráfekvén, aki őt megelőzte,
s azt, akit elhágy, megveti, úgyis hátramaradt már.
Innét van, hogy olyant, aki úgy érezze, hogy élte boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen, mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.
Ámde elég! Egy szót sem szólok már, nehogy azt hidd:
tán a csipás Crispinus könyvtárát kiraboltam.
Horváth István Károly fordítása
A BRUNDISIUMI ÚT
(EGRESSUM MAGNA ME ACCEPIT ARICIA ROMA) Fenséges Rómát elhagyva, Aricia várt rám
egyszerü szállással. Társam volt Heliodorus
rhetor, messze a legbölcsebb minden görögök közt.
Majd Forum Appiumot láttuk, sokféle hajóssal s rossz kocsmárossal. Nagy lustán, egynapi útat két nap tettünk: Appia nem fárasztja a lustát.
Itten a víztől, mely borzasztó volt, hadilábon
álltam a gyomrommal, várván nem nagy nyugalommal, míg vacsoráztak a társaim. Indult már a sötét éj
hogy fent égi jegyét, lent árnyait öltse magára,
165 Quintus Horatius Flaccus
itt a hajósok a szolgáknak kiabáltak, azok meg
vissza ezeknek: „Idébb hajts!” – „Háromszázzal is elmész!”
– „Hó, ez elég!” Míg a pénzt beszedik, s megkötve az öszvér, eltelik egy jó óra. Gonosz szunyogok, tavi békák
tartják távol az álmot, amíg távol szeretőről zengedezik versenyt sok bortól kába hajós meg utas. Végül a megfáradt utazó is aludni
kezd. Öszvérét fűre bocsátja a lomha hajós, és kőhöz kötve kötőfékét, horkol leheverve.
Feljött már a nap is, mire meglátjuk, hogy a vízen veszteglünk. Egy mérges utas kiugorva hajósnak s öszvérnek fűzvesszővel páholja fejét és
hátulját. Tíz óra körül végtére kiszállunk,
szánk s kezeink mossuk, Feronia, hűs patakodban.
Reggelizünk, s még háromezer lépésnyire mászunk, míg ragyogó-falu, kőre rakott Anxurhoz elérünk.
Maecenast ide várjuk most, vele lesz a kiváló Cocceius; követekként jöttek fontos ügyekben, megbékíteni két elfordult régi barátot.
Míg én itt hurutos, fájó szemeimre sötét írt kentem, aközben Maecenas megjött, vele együtt Cocceius s Capito Fonteius, férfi a talpán és Antoniusunknak nincs jobb híve a földön.
Fundit s Aufi dius Luscus praetort vele vígan otthagytuk, mosolyogva az esztelen és hiu írnok széntartó tálján s bíbor csíkos tunicáján.
Elfáradtunk mind. Mamurrák városa várt ránk, itt szállást Murena adott, Capito eleséget.
Másnap sokkal kellemesebb nap várt, mivel addig Vergilius, Varius meg Plotius összefutottak mind Sinuessában: lelkek, kiknél ragyogóbbat nem hord föld, s nálam jobb hívük nincs e világon.
Mily ölelések voltak, mekkora volt a vidámság!
Míg eszem ép, tudom én: nincs oly kincs, mint a barátság!
Kis majorocska adott hajlékot Campaniának hídjánál, és gazdáink, ami járt: tüzifát, sót.
Majd Capuában az öszvérek terhük levetették, Maecenas játszott, én s Vergilius lepihentünk,
merthogy a labdázást nem bírja a rossz-szemű, -gyomrú.
Aztán Cocceius gazdag villája fogad be
caudinus kocsmáknál. Múzsa, dalold ki, hogyan ment pukkancs Messius és a bohóc Sarmentus ökölre, és milyen ősöktől született ez a két perelő fél.
Messius apja a hírhedt oscus törzs ivadéka, asszonynál rabszolga a másik. Ilyen születésű volt ez a két küzdő. Sarmentus kezdi: „Olyan vagy, mint egy vadló, azt mondom!” Nevetünk, de felel már Messius: „Állok elé – s megrázza fejét –, hova lennél, hogyha a szarvad még mindig megvolna, hiszen még csonkán is fenyegetsz?” – Mert annak visszataszító sebhely csúfította bozót-boritott feje bőrét.
És tréfált, hogy tán Campania kórja gyötörte?
S kérte, ugyan már járja nekünk el a pásztori táncot Cyclopsként, nem kell tragikus maszk, sem saru hozzá.
Sok szót mondott erre Cicirrus: odadta-e láncát Lárjainak fogadalma szerint, s úrnője jogát nem kisebbíti, hogy írnokként szolgál neki? Végül
mért menekült el egy ízbe, hiszen bizonyára elég egy font liszt is napjába ilyen kiaszott, kicsi testnek!
Kellemesen telt hát az idő, míg megvacsoráztunk.
Már Beneventumnak tartottunk mind, hol a szorgos gazda, soványka rigóit megforgatva a tűzben,
majd odaég maga is, mert fölcsap a láng a kivénült konyha falán, s már kezdi a ház fedelét nyalogatni.
Láttad volna, az éhes sok vendég meg a szolgák hogy mentek mind oltani, féltve az ennivalókat!
Itt már kezdte nekem mutogatni Apulia ismert nagy hegyeit, melyekre hevét az Atabulus ontja, és melyeket sose mászunk meg, ha trivicumi házban mind meg nem pihenünk. Itt füst volt, könnyre fakasztó, mert nedves gallyal s lombbal volt tömve a kályha.
167 Quintus Horatius Flaccus
Itt én ostoba módon egészen az éj közepéig vártam a hűtlen lányt. De az alvás végül elűzi hő szerelemvágyam, miután ocsmány jelenéssel szennyezik álmaim éji ruhámat, s domboru gyomrom.
Ennek utána huszonnégy mérföldet kocsikáztunk, s megháltunk egy városban, melyet ki nem írok, mégis akárki megismeri: itt pénzt kérnek az olcsó vízért, ám a kenyér szebb, mint bármerre e tájon, úgyhogy a gondos utas vállán visz az útra belőle.
Canusiumban rossz a kenyér, kavicsos; vize sincs több ennek a helységnek, mit emelt az erős Diomedes, Síró társaitól Varius búsan bucsuzott el.
Jól elfáradtunk Rubiig, mert hosszu utunk volt, még az eső is esett és elrontotta az útat.
Majd az idő jobb lett, de az út rosszabb, mig elértünk halban gazdag Bariumig, hol a lymphaharaggal épült Gnatia volt nevetésünk tárgya ezúttal,
mert meg akartak győzni, hogy itt láng nélkül is ég a tömjén egy szentelt küszöbön. Ha Apella zsidó ezt elhiszi – én tudom azt, hogy az istenek élete vídám, és ha a természet csudadolgot művel e földön, azt nem az istenek adják tág mennybéli lakukból.
Brundisiummal vége az útunknak s e levélnek.
Bede Anna fordítása
A FECSEGŐ
(IBAM FORTE VIA SACRA, SICUT MEUS EST MOS) Épp ballagtam a Szent Úton, s – ez már a szokásom:
mit tudom én, mibe – ötleteimbe merültem egészen.
Hát egy alak (csak névről ismertem), nekem ugrik,
kapja, kezet ráz, „Hogy s mint – mondja –, te kincs, te cukor te!”
– „Mostanság fi noman – felelem –, neked is csupa jókat!”
Majd, hogy csatlakozik, rákoppintok: „Mit akarsz még?”
– „Tudhatnád – így szól –, művelt ember vagyok!” „Annál
többre becsüllek!” – Szörnyen igyekszem, hogy szabaduljak, gyorsítok, megtorpanok olykor, a szolgagyereknek
súgok néhány szót a fülébe, s egész a bokámig ellep az izzadság. – „Bolanus, irigylem a forró véredet!” – ezt sziszegem halkan, míg ő locsog össze-vissza, dicséri az utcákat, várost. Mikor erre
sem felelek, rám szól: „Szörnyen vágysz már szabadulni!
Rég fi gyelem, de hiába kapálódzol, nem eresztlek:
minden utadra veled tartok ma!” – „Fölösleges annyit fáradnod; beteget vizitálok, akit te nem ismersz, fekszik, messzire, túl a folyón, Caesar ligeténél!”
– „Nincs dolgom, rest sem vagyok: elmegyek én veled addig!”
Kis füleim lekonyítom, akárcsak a bús csacsi szokta, hogyha keményebb súlyt raknak rá. – Ő nekilendül:
– „Hogyha tudod, ki vagyok, Viscusnál meg Variusnál többre becsülsz majd! Mert több sort, mint én, ki tud írni?
Hát sebesebben? Ilyen lágyan ki riszálja a testét?
Pláne ha énekelek: maga Hermogenes irigyelhet!”
Itt helye volt, hogy félbeszakítsam – „Anyád, rokonod van?
Más, akinek még fontos az épséged?” – „Bizony egy sincs!
Sírba temettem mind!” – „Jaj, a boldogok! Én jövök akkor!
Végezz: lám ez a bús sors vár; amikor kicsi voltam, már a szabin banya rám olvasta, kirázva az üstből:
»Ezt se gonosz méreg, nem is ádáz kard viszi sírba, nem – nem a rest köszvény, se derékfájás, se kehesség:
egy szószátyár veszti el őt – a sokat papolóktól óvja magát, ha elérte a kort, és él az eszével!«”
Közben a Vesta elé érünk, tíz óra is elmúlt,
s őt megidézte egy ügyben a törvényszék; kezes állt jót érte, s a pört elveszti, ha nem jelenik meg időben.
– „Hogyha szeretsz – így kezdi –, segítsz egy percre!” – „Szakadjak meg, ha kibírom az ácsorgást s a magánjogot értem!
És sietek; mondtam: hova!” – Ő: – „Habozom, mit csináljak?
Téged hagyjalak itt, vagy a pört?” – „Nosza, engem!” – „Azért se!”
S indul máris előre. Nehéz vele küzdeni, győzött;
hát követem, megadón. – „Maecenas meg te, hogy álltok?”
– Kérdi. – „Kevés embert kedvel; nagyon óvatos elme!”
169 Quintus Horatius Flaccus
– „Senki se fogta ki úgy a szerencsét, mint te. Kiváló támaszt kapsz, aki tud kontrázni neked, ha kezemre játszod a jóembert! – Itt pusztuljak, ha a többit
nem túrod ki, de mind!” – „Nem ugy élünk ott, ahogy azt te képzeled! Annál tisztább ház nincs, ott az eféle
aljasság idegen! Sosem árt nekem az se, ha mondom, hogy van más, jobbmódu, tanultabb. Mindegyikünknek
jut helye ott!” – „Ne beszélj, hihetetlen!” – „Márpedig így van!”
– „Annál jobban vágyom, hogy mellette lehessek,
mint bennfentese!” – „Hát csak akard: amilyen remek ember vagy, kivivod. Mert meg lehet ám őt nyerni – azért nem oly könnyű az elébe-jutás eleinte.” – „Na, bízd rám!
egy kis borravaló a cselédségnek; – ma kizárnak?
Még nem esem kétségbe. Kivárom a percet: az utcán meglesem és hazakísérem! Mit sem kap az ember nagy harc nélkül az élettől!”
Hát közben az én jó Fuscus Aristiusom terem ott, aki őt is ugyancsak
jól ismerte. Megállunk. – „Nos, honnét – hova?” – kérdi, s megfelel. Én kezdem köpenyét rángatni, a karját csípem: semmi hatás; – szememet forgatva keményen integetek, csak megszabadítson már! – somolyogva adja kajánul az ártatlant, hogy forr az epém is.
– „Említetted, igaz, hogy akarsz még, mit tudom én, mit mondani négyszemközt!” – „Emlékszem, hogyne; de jobbkor szólok róla: ma újhold van, szombat! Te ki mernél
kötni a kurta zsidókkal?” – „Ugyan – mondom –, sose voltam vallásos!” – „Te: de én! Gyengébb lélek vagyok, egy a
sok közül! Engedj meg; máskor csevegünk!”
Feketébb nap még sose virradt rám! Az a gaz lator elszelel, engem otthagy a pácban. Emezzel meg véletlenül ott jön
szembe a fölperes. „Úgy!? Hova mégy – te piszok, te?!” – kiált rá torka szakadtából – s hozzám: „Ha szabadna tanúnak? …”
Nyújtom már a fülem. – Visz a törvényszékre; köröttünk vad zsivaj és nagy csődület. Így mentett meg Apollo.
Meller Péter fordítása