(ODI PROFANUM VULGUS ET ARCEO) Gyűlölve mondom: hátra, hitetlenek!
Oltári csöndet! Még soha nem dalolt dalt zengek én, a Múzsa papja ifj u szüzek s fi uk új hadának.
Népét vezérli csak valahány király:
minden királynak szent ura Juppiter;
az óriásokat leverte,
mást sem emelve, csupán szemöldjét.
Az egyik ennyi, másika annyi tő szöllőt rakat, vagy egyik előkelőbb
tisztet remélhet, mint a másik;
ezt becsület s makulátlanul jó hírnév dicséri, azt meg a talpnyalók nagy száma. Egy nem válogat, a halál:
urnája egy esélyre rázza
a nagyok és kicsinyek nevét. Nincs Sziciliának főztjeiben sem iz,
ha oly bünös nyúl érte, kinek nyaka fölött kivont kard függ; de álmot
sem hoz olyanra – akármiképp zeng – húr vagy madárszó. Ám a paraszt milyen édesded alszik kunyhaja szűk helyén,
vízparti fák hüsében, árnyas völgyben, ahol Zefi rek libegnek.
Ne vonzzon annál több, ami kell, s nem ad gondot sem a bősz tengeri szél, sem a
rossz csillag-állás: a kegyetlen Arcturus és követője, Haedus, sem a szüret, hogy lesz-e (a jég miatt), sem gazdaságunk (mert hogy a sarjadást
hol sok meleg gátolja, hol sok víz, hol a csak gonoszat-tevő tél).
Fogy egyre a halnép hona: töltik a tengert megint a kőmivesek; zuhog
a sziklatömb, fut-lót a pallér, s véle az úr, akinek nem is jó immár a szárazföld – de a bú s a félsz utána megy, föl bár a rezes-hegyű
gályára és ha lóra szállna:
háta mögött ül az éjsötét gond.
193 Quintus Horatius Flaccus
Ha írt nem ad már erre se Frígia márványa, sem tűzfényü bibor lepel,
sem a Falernus-szűrte bor, sem Perzsia legfi nomabb kenőcse, miért emelnék én divatos, magas-szobáju házat? Hogy irigyeljenek?
S mért váltsam kis szabíni völgyem valami nagy, csupa gond vagyonra?
Illyés Gyula fordítása
A RÓMAIAKHOZ
(ANGUSTAM AMICE PAUPERIEM PATI) Eddzék az ifj at harci gyakorlatok,
így türi később is, ha a sorsa zord;
így ront lovon, szörnyü gerellyel majd a vadult-szivü parthusokra.
Nőjjön veszélyek közt, szabad ég alatt olyanra, hogy meglátva a várból, így
sóhajtson a vélünk csatázó zsarnok ijedt felesége, lánya:
„Óh jaj, csak azt ott meg ne dühítse ő, nem-sok-hadat-járt mátka-fi unk, ne azt
az érintésre bősz oroszlánt, aki a harc közepébe törtet.”
Szép és magasztos halni ezért: haza!
Elér, akárhogy futsz is, a gyors halál;
a gyáva ifj uság inát sem
tiszteli, nem, iszony-ülte hátát.
A virtus átnéz, átmegy a gáncs fölött, méltó magasban folttalanul ragyog.
Nem népszerű szellők szerint ád konzuli bárdot erény diszéül.
Virtus nyit annak mennybe utat, ki több, mintsem halállal tűnjön el; ő viszi
szárnyalva mind följebb a földtől, megveti a mocsarat s a nyüzsgést.
Bizton jutalmat nyerhet a hű, aki hallgatni tud, lám én is elűzöm a
házamból, el könnyű hajómból, aki fecseg s a ceresi titkot kiadja. Van, hogy Juppiter ingerült, rosszak közé lök néha igaz-szivűt;
de ritka, hogy a Büntetés (bár sánta) a bűn mögül elmaradjon.
Illyés Gyula fordítása
AUGUSTUSHOZ
(JUSTUM ET TENACEM PROPOSITI VIRUM) Igaz s kitartó, hűszivü férfi út,
sem pártütőknek bujtogató dühe, sem rémitő tyrannus arca
meg nem ijeszthet, a déli szél sem, vad Adriának háborodott ura;
nagy Juppiternek mennyköves ökle sem.
Rettenthetetlen, hogyha Föld s Ég összerogy is, s a romok lesújtják.
Pollux s bolyongó Hercules így jutott a csillagoknak tűz-palotáihoz,
hol majd pihenvén issza Caesar bíborajakkal az égi nektárt.
Így érdemelted, Bacchus atyánk, te is, hogy még be-nem-tört tigriseket fogatsz
kocsidba, és igy élt Qurinus s Mars lovain kikerülte Charont,
195 Quintus Horatius Flaccus
midőn ekép szólt Juno, az égi kar tetszése közben: „Ilion, Ilion,
egy vészhozó, parázna bíró s egy jövevény feleség taszított a porba, mert az isteneket gazul becsapta hajdan Laomedon, mig én
és szűz Minerva szórtuk átkunk rád, gaz uraddal együtt s a néppel.
Nem csillog immár a buja nőszemély hirhedt barátja, sem Priamus hazug
házától el nem távolítja
Hector a harcos achájokat már.
Viszálykodásunk húzta e háborút, de véget ért már. Elfeledem nehéz
bosszúm, s akit szült Trója szűze, utált unokámat ismét Marshoz bocsátom. Elviselem, hogy itt, fényes hazánkban lakjon, ihassa a
nektár izes nedvét, s a boldog isteni karba nevét beírják.
Míg végtelen víz háborog Ilion és Róma közt, a hontalanok vigan
urak lehetnek bármi földön, míg Priamus s Paris árva sírját barmok tiporják, és kicsinyét a vad itt rejti, álljon nagy Capitolium
ragyogva, és törvényt a megvert médnek erőskezü Róma szabjon.
Őt félje minden, távoli partokig, hol két világrész tengere vágja el
Európa földjét Afrikától, melyet a bővizü Nílus öntöz,
amíg a rejtett kincset, amelynek ott jobb lent a földben, megveti, és erős
szent kincseket nem szedni össze emberi célra, mohó kezekkel;
a föld utolsó széleiig viszi
jó fegyverét, s néz majd vigadozva szét, amely vidéken hő dühöng, és melyet a köd s zivatar sanyargat.
De ezt a harcos rómainak csak úgy jövendölöm, ha nagy kegyelettel és
bízván magában, ősi Tróját már sosem épiti újra többé.
Ha végzetére Trója föléled is,
csúfos bukás lesz vége megint, mivel győztes hadat rá én vezetnék, asszonya és huga Juppiternek.
Ha három ízben kél fel acélfala
Phoebus kegyéből, döntse görög hadam háromszor el, sirassa három
vészben urát s gyerekét a rabnő!”
De ez nem illik könnyü lirámra már…
Múzsám, hová törsz? Hagyj fel az istenek szavát sorolni önfejűen,
s azt, ami nagy, kicsi dalba fogni.
Bede Anna fordítása
A MÚZSÁHOZ
(DESCENDE CAELO ET DIC AGE TIBIA) Szállj földre s – rajta! – fúdd fuvolád soká, zenélj, királynő Kalliopé! De ha
jobb tetszik: ajkkal csengd a dalt, vagy phoebusi láng-citerádon üsd ki.
197 Quintus Horatius Flaccus
Halljátok-é? Vagy játszana csak velem jócélu téboly? Úgy lehet! Itt vagyok
a szent berekben; hallom, érzem a patakot meg a lebke szellőt.
Gyermekkoromban bolyogva a Volturon – nem lelt mesélő Pullia dajka rám –,
játék során álomba dőltem,
s friss galyakat boritottak énrám a vadgalambok! Nagy csoda volt – soká nem telt be véle arra a táj, a fás
Bantia, a zord acerunti
szirt s a kövér talajú Forentum;
ámult a nép, mert a viperák meg a medvék dühétől védve aludtam ott bízó fi ú – mert égi szándék
küldte reám a babért, a mirtuszt.
Múzsák, ti védtek! Járjak a szurdokos szabin hegyekben bár, vagy a hűs-szelű
Praeneste útján, fönt Tiburban s lent a habos mezejű Baiaeban.
Forrásotok s kartáncaitok hivét,
nem ölt meg engem had se, Philippinél, hab sem, Palinurus fokánál
sem zuhanó, agyonátkozott fa.
Jertek ti vélem, s bátran irányitom hajóm a bőgő Boszporusz árjain
s kormányozom léptem vidáman Assziria tüzelő homokján;
forgok a vendég-nem-szerető britek s ló-vért ivó vad concanusok között,
sértetlenül szittyák vizénél és tegezes gelonok honában.
Hiszen ti, múzsák, csak ti üdítitek Caesart magát is, hőseinek mihelyt
a harc után tanyákat osztott, s ő, a dicső, zugotokba vágyik.
Örültök annak, hogyha tanácsot is adhattok; adtok! Tudjuk a bősz
titán-fajtát, a rettentő sereglést,
mint kaszabolta le mennykövével a renyhe földek s fürge vizek, szelek irányitója, városok és komor
hazák, halandó s égi népek szent ura és igaz egy birája.
Hogy megriadt még Juppiter is, midőn azt vélte, hogy felkapja a szörny-erős
új nép a Pelion hegyét és elfedi árnyat-adó Olympust.
Ám Pallas ékes pajzsa ha fölmered, mit ér Typhoeus, mit Mimas, az erős,
mit a fanyűvő Rhoetus és mit Enceladus, a merész parittyás, s mit a riasztó Porphyrion, ha még úgy vívnak is mind? Ellenük állt ki itt
Vulcanus, ott Juno, az úrnő s ő, ki sosem veti már le íjját, s lengő megoldott fürtjeit öbliti gyöngyharmatában Castaliának, úr
Apollo, ő, ki Lyciának
erdeiben lakozik, honában.
Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől, ám csöpp erőt is nagyra növeszt az ég,
melynek gyülölség minden aljas indulat és kegyetlen ármány.
199 Quintus Horatius Flaccus
Így van, tanúm rá nemcsak a százkezű Gygas, de ő is, szűz Dianát vadul
mocskolni vágyó Orion, kit maga a Szűz teritett le nyíllal.
Fáj, fáj a földnek, hogy fi ain hever;
gyászolja mind, kit mennykövek a fakó Orcusba löktek, s fáj, hogy ég, ég, s el sosem ég parazsán az Aetna, s hogy nem kiméli, nem Tityosnak a máját a szárnyas őr, aki bünteti,
s hogy őrzi háromszáz bilincs-zár Pirithoust, a mohó szerelmest.
Illyés Gyula fordítása
MAECENASHOZ
(MARTIIS CAELEBS QUID AGAM KALENDIS) Nőtlen embernél mit akar ma, Juno
ünnepén – bámulsz – e virág, e sok telt füstölő? s mért hogy lobogó parázzsal
raktam az oltárt,
két müveltségnek kitünő tudósa?
Tort igértem Liber atyánknak egyszer s hófehér kecskét, mikor egy fa rám dőlt,
s majd odavesztem.
Nagy nap ez s ünnep nekem évről évre, amphorám száján a szurokpecsétes háncsdugót is feltöri: Tullus óta
járja a füst azt.
Íme, Maecenas, a barátod ép: száz serleget hajts fel! S a sok őrködő mécs reggelig tartson ki! Legyen ma távol lárma, civódás!