(TITYRE, TU PATULAE RECUBANS SUB TEGMINE FAGI) MELIBOEUS
Tityrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel, erdei mázsádat leheled lágyhangu sípodba,
míg mi hazánk édes mezeit s e határt odahagyjuk.
Hontalanul bolygunk: de te, Tityrusom, zugod árnyán, szép Amaryllisedért a vadont epekedni tanítod.
TITYRUS
Ó, Meliboeus, egy isten adott nekem ily nyugodalmat, (mert bizony istenem ő s az lesz mindig, kinek aklunk kis barit áldozatul küld oltárára gyakorta):
néki köszönhetem én, hogy – lásd – ez a csorda csatangol és hogy e réti sipon dalaim kedvemre buzognak.
MELIBOEUS
Sorsod ugyan nem irigylem, bár bámullak – a bajtól messzi határunk oly hangos! Magam is rogyadozva hajtom a kecskéket. Nézd, Tityrus, ezt: alig ődöng;
két gödölyét az imént ellett a sürű mogyorósban,
s hagynia kell a kemény kövön ott, ah, a nyáj e reményét.
Tölgyfáinkba pedig hányszor vágott bele mennykő, emlékszem, de eszünk buta volt olvasni a jelből!
Csakhogy, Tityrusom, szólj már, ki tehát az az isten?
TITYRUS
Eddig a Róma nevű városról én, Meliboeus,
azt hittem botorul, csak ilyen, mint ez, hova nyájunk zsengéjével olyan gyakran bemegyünk, mi juhászok.
Mint a kutyához csöpp kölykét, gödölyéhez az anyját:
hozzámérni kicsit már én így szoktam a nagyhoz.
Ámde az ott minden város közül úgy kimagaslik, mint ahogyan ciprusfa kökény-bokrok sürüjéből.
MELIBOEUS
S fontos okod vajjon Rómát meglátni mi támadt?
TITYRUS
Ó, a szabadság! mely rám nézett végre, riadtra, bárha szakállam már szürkén hullik le, ha nyírom;
évek után mégis jött és néz rám, amióta,
hogy Galatea magamra hagyott, Amaryllis ölelget.
Mert megvallom, amíg Galatea szerelme hevített, élni szabadságban nem volt, se vagyonra reményem, jóllehet áldozatul hányat küldött ürüt aklom,
s hordtam a hálátlan városnak a sajtot is egyre!
Mégse tudott markom soha pénzt eleget hazavinni.
MELIBOEUS
S én bámultam még, búsan mért hívtad a mennyet s almáid kinek őrizted meg a fán, Amaryllis:
Tityrus, ő ment el! Rád vártak, Tityrus, ottan fenyvesek és patakok, teutánad epednek a bokrok.
TITYRUS
Tennem mást lehetett? se ledobnom igámat egyébként, sem velem-érzőbbet nem tudtam lelni, oly istent.
Ott láttam meg az ifj út én, akinek, Meliboeus, kétszer hat napon át ég majd évente az oltár.
És ő volt, ki először szólt panaszomra, eképpen:
„Hajtsd ki gulyád, fi u, mint azelőtt, ébreszd a bikákat!”
MELIBOEUS
Így hát, boldog öreg, mégis megtartod a földet.
Untig elég neked az, noha pőre kövek fedik egyrészt, szittyós káka, mocsár másrészt minden legelődet.
Ártó fű vemhes tehened sose rontja meg erre,
rossz nyavalyát se kap itt nyájad szomszédi gulyáktól.
Boldog öreg, hát jól-ismert folyamok fövenyágyán, szent forrás-habnál így hűs lomb-árnynak örülhetsz.
Hol, zümmögve szelíd susogással, a hyblai méhek, kik szívják a virágszirmot, tetejében a szomszéd fűzfasövényének, szórnak szendert szemeidbe;
ott meg a szirtfok alól egy vincellér dala csendül, míg kedvenced, a vad-tuba pár turbékol eközben, és nem szűnik a gerlice sem fenn búgni a szilfán.
117 Publius Vergilius Maro
TITYRUS
Hát a hamar gímszarvas előbb legelészik a légben, és a homokban a hab halakat hamarébb hagy el árván, s inni előbb fog a Tigrisből germán, az Ararból
parthus, hontalan egymásnak bebolyongva határát, hogysem az ő képét keblemből én kitöröljem.
MELIBOEUS
Ránk pedig Afrika vár szomjas földjével, esetleg Kréta Oaxes gyors folyamával, avagy scytha tájak, mást a világtól elszigetelt nép hív, a britannus.
Annyi sok év múltán, ó, hon, valahára határod s csöpp hajlék te, füves fedeled meglátom-e vajjon?
S hajdani birtokomon fogom-é bámulni a búzát?…
Hát amit úgy gondoztam, a föld, ádáz katonáké?
Barbáré a vetés? Ime, testvérharc, a gyümölcsöd!
S ó, nyomorult polgárok, ezek számára vetettünk!
Körtéd így kösd, így sorban venyigéd, Meliboeus!
Menj tova, hajdan olyan víg nyáj, gödölyék, fel utunkra!
Már lepihenve, mohos barlangomból sose látom, messzi tetőknek mint függtök tövises meredélyén;
nem dudolom dalaim se; legelni lucerna virágát s friss fűzet, gida-nyáj, más pásztor hajt ki ezentúl.
TITYRUS
Ámde az éjszaka még heveredj üde lomb-nyoszolyámra:
adhatok érett almát én, puha gesztenye szintén jut neked, és van elég odabenn túróm is a tejből;
ím a tanyák tetején távol füst száll fel azonban, és a magas bérceknek már hosszabbodik árnya.
Lakatos István fordítása
ARANYKOR
(SICELIDES MUSAE, PAULO MAIORA CANAMUS) Pásztori Múzsák, szálljon a dal kissé magasabban!
Nem mindenkit igéz a csalit s a kicsiny tamariszkusz:
erdőt énekelünk, de az erdő consuli erdő.
Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, már új sarjat küld le a földre az ég a magasból.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre, szűz Lucina, vigyázz: bátyád országol, Apollo.
És te leszel consul, te, midőn eljő e dicső kor, Pollio, és a világév nagy hónap-sora indul,
és te vezér, amidőn, ha maradt még bűn nyoma rajtunk, eltűnik, s az örök remegés elhagyja a földet.
Ő pedig isteni életet él és isteni körben látja a héroszokat meg. s őt is látni közöttük, s kormányoz megbékélt földön az ősi erénnyel.
S néked, gyermek, a föld maga első áldozatul hoz gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönkét, és vizi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye, s többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.
Illatosan, szelíden bölcsőd maga szirmokat áraszt.
Elbukik a kígyó, meg a mérges csalfa növény is elbukik, és az aszír balzsam beborítja a földet.
Majd, amidőn hősök nagy tetteit és az atyádét már olvasni tudod, s mi a férfi erénye, megérted, lassan, lágyan a búzakalász nő szőke mezőkön, tüske között a vadonban a szőlő fürtje piroslik, és a kemény tölgy törzse arany mézharmatot izzad.
Mégis, a régi csalárdság magva megmarad itt-ott, az hajt gyenge hajón tengert kísérteni istent, fallal övezni a várost, földbe hasítni barázdát.
Lesz új Tiphys is akkor, s hordani messzire Argo választott hősök seregét, új harcok is esnek, és elküldetik újra a trójai sikra Achilles.
Attól kezdve, hogy emberré érleltek az évek, kalmár hagyja hajóit, nem hord büszke fenyőszál
119 Publius Vergilius Maro
– mindenhol minden terem – át a tengeren árut.
Föld a kapától nem szenved, szőlő a kacortól:
barna paraszt az igát is eloldja bikái nyakától, és a juhok gyapját se hazugság festi szinesre.
Bíbor gyapjat a rét maga ád a rajt legelésző kosnak, majd a szinét sáfrány-sárgára cseréli, és a bodor bárány maga öltözik enyhe pirosba.
„Már ily századokat pergess”, szólnak guzsalyukhoz végzetes egy akarattal a sors őrzői, a Párkák.
Hív méltó hivatal, vállald, az idő neked érik,
isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek!
Nézd, minden meginog, boltívei rengnek az űrnek, benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik, nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!
Hosszú élet után bár addig tartana bennem a lélek s az erő, hogy zengjem tetteidet még:
zengő szómat a thrák Orpheus sem győzi le dallal, sem Linus, anyja amazt bár, ezt pedig atyja segítse, Orpheust Calliopea, Linust szépséges Apollo.
Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s itéljen, Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm.
Kezdd, kicsi gyermek, kezdj nevetést, ismerd fel anyádat, hosszú volt a nehéz tíz hónap az édes anyának,
és aki nem nevetett bölcsőben már szülejére, istenek asztala, istennő nászágya se várja.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása