A továbbiakban, immár tanácskozásunk közvetlen bevezetéseként, a környező országok magyar szaknyelvének állapotáról kívánok némi áttekintést nyújtani, mégpedig abban a sorrendben,

ahogyan forrásaim, A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című monográfiasorozat kötetei napvilágot láttak.

A kárpátaljai magyar szaknyelvre jóval erősebben hat az államnyelv, az ukrán (sőt a szakmai kommunikációban az orosz is), mint a nyelvjárásokra (l. Csernicskó 1998: 203). Az önálló magyar szaknyelv kifejlődésének, illetőleg e szaknyelv magyarosságának Csernicskó István négy akadályát látja:

a) a szakoktatás nem magyar nyelven folyik, emiatt a tanulók a szakkifejezéseket csak ukránul vagy oroszul sajátítják el, magyarul nem;

b) a gyárakban, üzemekben a kollektíva nemzetiségileg kevert összetételű, ezért a munka megszervezéséhez és irányításához közvetítő nyelvet kell igénybe venni, ami vagy az ukrán, vagy az orosz;

c) a munkafolyamat nyelve az egyéb munkahelyeken is általában az államnyelv;

d) a szaknyelvekre mindenütt, így az anyaországban is jellemző az idegen nyelvi hatás; a tudomány nemzetközi lévén a szakterminológia nagyobbrészt idegen nyelvű (Csernicskó 1998: 203–4). Ez utóbbi állítással vitába szállnék: az előző részben idézett statisztikák szerint (l. Pusztai I. 1982; Kiefer 1994) még a leginkább elnemzetköziesedett (elangolosodott) szakmákban is a magyar (eredetű) elemek teszik ki a szakszókincs nagyobbik részét.

A vajdasági magyarok, mint a kétnyelvűségi helyzetben élők általában, csak ritkán használhatják anyanyelvük formális változatait, a köznyelvet és a szaknyelveket. Ennek következtében önálló délvidéki magyar szaknyelvi norma nem tud kialakulni. A szakmai nyelvhasználatra rányomja bélyegét az államnyelvi, illetve az olykor ennek közbeiktatásával érvényesülő angol nyelvi hatás (Göncz 1999: 118).

A szlovákiai magyar szaknyelvek legtöbbjének művelésére nincs intézményes lehetőség, így ezek valójában nem is léteznek (Lanstyák 2000: 156). Magyar nyelvű kutatás, oktatás és ismeretterjesztés inkább csak a társadalomtudományok területén zajlik. A szlovák nyelv hatása a szaknyelvekre különösen erős. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a szakmák művelői többnyire szlovák nyelven szerezték meg képesítésüket, de még ha magyar nyelven tanultak is, ezt szlovákból vagy csehből fordított

tankönyvekből, szakanyagokból tették. Ezekben a szövegekben különösen nagy a kontaktusjelenségek gyakorisága, mivel nemcsak a szerzők, hanem a lektorok is kétnyelvűek (vö. Lanstyák: uo.).

A romániai magyarság anyanyelvének használati értéke a jogi alávetettség és korlátozottság miatt nem teljes, nem tökéletes (Péntek 1993: 482; 1994: 143). Az anyanyelvnek ez a másodrendűsége a funkci-onális korlátozottság állapotának kialakulásához vezethet: szakmát csak államnyelven lehet tanulni, a munkahelyen románul illik vagy éppen kell beszélni, emiatt a magyar szaknyelvek „csak töredékesen ismertek Erdélyben” (Péntek 1993: 483). A cél: olyan oktatási feltételek és anyanyelv-használati jogok biztosítása, melyeknek gyümölcseként az anyanyelv a beszélő egész világát átfoghatja és kifejezheti, nem csupán annak széttöredezett, gyakorlatilag a magánszférára korlátozódó részleteit (Péntek: uo.). A 2001 őszén megnyílt erdélyi magyar magánegyetemek minden bizonnyal hozzá fognak járulni ennek a célnak a minél előbbi eléréséhez.

Az anyanyelv ápolásának programja kisebbségi körülmények között sem adhatja alább annál a törekvésnél, hogy minden regiszterében szóljon, szólhasson a magyar nyelv. Az elsődleges feltétel – Kloss 1969 egyik terminusával szólva – nyilvánvalóan státustervezési (az anyanyelvi jogok kiterjesztése).

Ám emellett ott vannak a korpusztervezési teendők is: művelni, fejleszteni kell a magyar szaknyelvet, hogy ha majd szabad lesz, lehessen is minden beszédhelyzetben magyarul kommunikálni. Az érdekelteknek, elsősorban a szomszédos országok magyar anyanyelvű műszaki-természettudományi értelmiségének nagy jelentőségű feladata, hogy kapcsolatot tartson az anyaország megfelelő szakmai köreivel (mérnök a mérnökkel, biológus a biológussal és persze nyelvész a nyelvésszel), hogy közösen fáradozzanak a körülményekhez alkalmazkodni tudó, de fő vonásaiban egységes magyar szaknyelv és tudományos nyelv kimunkálásán.

A magyarországi és a szomszédos államokbeli magyar kutatók, tanárok, szakújságírók stb.

legsürgősebb közös feladata a szaktudományi terminológia gondozása, rendszerezettebbé tétele. A legteljesebb mértékben osztom tehát azt a véleményt, amelyet Tolcsvai Nagy Gábor a nyelvi normáról szóló értekezésének zárófejezetében így körvonalazott: „A szakszavak területén [...] folyamatos alkotómunka szükséges, különös tekintettel az elmúlt két évtized kudarcaira és a kisebbségi magyar szaknyelvi beszéd helyzetére” (Tolcsvai Nagy 1998: 68).

Ennek az együttműködésnek az intézményi kereteit, formáit most kell kialakítani (többek között ezen a konferencián). Addig is hadd emlékeztessek az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának már említett tématervére („A magyar nyelv az informatikai forradalom korában, különös tekintettel szaknyelveinkre”).

Ennek 2. c) alpontja a következőket állapítja meg: „A határainkon túli magyarságnak súlyos gondja, hogy idegen nyelvi befolyás alatt álló szaknyelveik a központi magyar szakmai nyelvhasználattól eltérően alakulnak. Ezt a különfejlődést elkerülendő többnyelvű (legalább gimnáziumi fokú) szótárakat kellene készíteni, egy-egy füzetet tudományáganként” (Fábián 1997: 366). A program tehát adva van, most már

„csupán” valóra kellene váltani. Tudomásom szerint mostanáig egy ilyen szótár készült el, Kis Ádám angol–magyar számítástechnikai szójegyzéke. De még ez sem jelent meg könyv alakban (bizonyára a nyomdai költségek miatt), hanem csak CD-ROM-on tanulmányozható (Grétsy László szóbeli közlése szerint).

Befejezésül hadd hívjam fel én magam a figyelmet ennek az áttekintésnek a hiányos voltára. A kisebb létszámú, jórészt kétnyelvűségben élő ausztriai, horvátországi és szlovéniai magyarság szaknyelvéről egyáltalán nem esett szó. Az ő esetükben ugyanis egyelőre nem az önálló szaknyelvnek a kifejlesztése, hanem magának az anyanyelvnek a normalizálása, modernizálása, végső soron megtartása a fő feladat (vö.: Gal 1979; ugyanő 1992; Molnár 1993; Bokor–Guttmann 1999).¹

(2001) Hivatkozások

Balázs Géza 1997a. Digitális nyelvújítás. Magyar Tudomány 1512–3.

Balázs Géza 1997b. Magyarítsuk a számítástechnikát! ÉA 3: 9.

Balázs Géza 1998. Magyarul a számítástechnikáról. ÉA 2: 3.

1 A szerző ezúton mond köszönetet a téma kutatásában nyújtott önzetlen segítségéért Berényi Dénesnek, Grétsy Lászlónak és Pusztai Ferencnek.

Bíró Ágnes (szerk.) 1989. Szaknyelvi divatok. Gondolat, Bp.

Bokor József–Guttmann Miklós 1999. A muravidéki magyarság anyanyelvéért. Szombathely–Maribor.

Buvári Márta 2001. Mondjuk magyarul! ÉA 3: 13.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.

Deme László 1993. Nyelvhasználati feltételek nemzeti és nemzetiségi körülmények között. Nyr. 470–3.

Deme László–Fábián Pál–Tóth Etelka 1999. Magyar helyesírási szótár. A Magyar Tudományos Akadémia szabályai szerint. Akadémiai Kiadó, Bp.

Dróth Júlia 2000. Legyen egységes az Európai Unió magyar nyelvű terminológiája! Az EU adminisztratív és közigazgatási nyelvezetének magyar fordítása. Nyr. 287–97.

ÉKsz. = Magyar értelmező kéziszótár. Szerk. Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972.

Fábián Pál 1997. Az informatikai forradalom és anyanyelvünk. Nyr. 365–7.

Fábián Pál–Magasi Péter 1992. Orvosi helyesírási szótár. Akadémiai Kiadó–Országos Orvostudományi Információs Intézet és Könyvtár, Bp.

Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede 1998. A földrajzi nevek helyesírása. Akadémiai Kiadó, Bp.

Fehér Márta 1999. Az „orchideák” sohasem lesznek nyereségesek. Beszélgetés Fehér Mártával. Az interjút készítette: Pogonyi Lajos. Kritika 11: 8–10.

Fodorné Csányi Piroska–Fábián Pál–Csengeri Pintér Péter 1990. Műszaki helyesírási szótár. Műszaki Könyvkiadó, Bp.

Gal, Susan 1979. Language Shift. Academic Press, New York.

Gal, Susan 1992. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: Kontra Miklós (szerk.): Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp. 47–59.

Galambos János 1998. Van-e szükség angol kifejezésekre a magyar nyelvben? Magyar Tudomány 866–7.

Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–

MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.–Újvidék.

Grétsy László 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.) 85–107.

Grétsy László (szerk.) 2000. A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Tinta Könyvkiadó, Bp.

Kemény Gábor 2000. Írd Jól Egyesület. In: Nyelvi mozaik. ÉA 4: 5.

Kiefer Ferenc 1994. A magyar nyelv mint a modern kommunikáció eszköze. Magyar Tudomány 631–42.

Kiefer Ferenc 1997. Néhány gondolat a nyelvi technológiákról. Magyar Tudomány 1251–5.

Kiefer Ferenc 1999. A nyelvtudomány jelene és múltja. Literatura 3–16.

Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

Kiss Jenő–Szűts László (szerk.) 1988. A magyar nyelv rétegződése. A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusának előadásai. I–II. Akadémiai Kiadó, Bp.

Klaudy Kinga 1994a. A fordítás elmélete és gyakorlata. Angol, német, francia, orosz fordítástechnikai példatárral. Scholastica, Bp. (2. kiadás.)

Klaudy Kinga 1994b. Fordítás és nyelvi norma. In: Kemény Gábor–Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.

57–61.

Klaudy Kinga 2001. Mit tehet a fordítástudomány a magyar nyelv „korszerűsítéséért”? Nyr. 145–52.

Kloss, Heinz 1969. Research possibilities on group bilingualism. Centre Internationale de Recherches sur le Bilinguisme, Québec.

Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó”

orvosi nyelvünkre. Akadémiai Kiadó, Bp.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.–Pozsony.

Maurais, Jacques (szerk.) 1987. Politique et aménagement linguistiques. Gouvernement du Québec–Le Robert, Québec–Paris.

Molnár Zoltán Miklós 1993. Nyelv és nemzetiség. Szombathely–Maribor.

Molnos Angéla 1998. Tegyük vissza méltó helyére a kiűzött lelket! Magyar Tudomány 1367–9.

Murádin László 1993. Az erdélyi magyar nyelvművelés problémái. Nyr. 485–7.

Nagy Ferenc 1981. A szaknyelv a szakközépiskolai anyanyelvi nevelésben. Nyr. 201–6.

Péntek János 1993. Magyar nyelvi gondok Romániában. Nyr. 482–5.

Péntek János 1994. Normagondok Erdélyben (1793–1993). Nyr. 133–44.

Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.) 779–89.

Pomogáts Béla 1999. Nyelvújítás az ezredfordulón. Ezredforduló 2: 26–8.

Prószéky Gábor 2000. Nyelvtechnológia 2000. Modern Nyelvoktatás 1–2: 30–4.

Pusztai Ferenc 1994. Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. MNy. 413–21.

Pusztai Ferenc 2000. A XX. század műveltségváltásai és nyelvi változásai. MNy. 385–91.

Pusztai István 1982. Szaknyelvművelésünk időszerű kérdései. MNy. 67–76.

Sebestyén Árpád 1988. A belső nyelvtípusok néhány kérdéséről. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.) 108–

19.

Seregy Lajos 1989. Az idegen szavak a szaknyelvben. In: Bíró Ágnes (szerk.) 37–51.

Szabó T. Ádám 1995. „Segítség, az angol fölfal bennünket!” Magyar Tudomány 872–3.

Szépe György 1978. A nyelvi és nyelvészeti ismeretterjesztés elvi alapjairól. Nyr. 65–73.

Szépe György 1998. Előszó. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás?

Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Osiris, Bp. 7–13.

T & T. Terminologie et Traduction. La revue des services linguistiques des institutions européennes. A journal of the language services of the European institutions. 2000/1. sz.

Tématerv = A magyar nyelv az informatikai forradalom korában, különös tekintettel szaknyelveinkre (MTA Magyar Nyelvi Bizottság, 1997. január 11.) Szövegét l. Fábián 1997.

Tolcsvai Nagy Gábor 1989. Kemény és puha, avagy metafora a szaknyelvben. In: Bíró Ágnes (szerk.) 62–

75.

Tolcsvai Nagy Gábor 1994. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. Nyr. 385–98.

Tolcsvai Nagy Gábor 1998. A nyelvi norma. Akadémiai Kiadó, Bp.

Török Gábor 1984. Szókészleti angolosságok szakfordításokban. Nyr. 129–37.

A nem latin betűs írású nyelvek neveinek magyar helyesírásáról (Szempontok és javaslatok)¹

Előzetes megjegyzések

Mint a Magyar Nagylexikon nyelvészeti szaktanácsadója 1991 júniusában azt a megbízást kaptam az Akadémiai Kiadótól, hogy készítsek írásbeli javaslatot „a Nagylexikonban szereplő nem latin betűs írások magyar átírásával kapcsolatban felmerülő problémák megoldására, egy egységes, közérthető, rövid, a Nagylexikon munkatársai (szerzői, lektorai, szerkesztői) számára útmutatóul is szolgáló, a szaktudományok (arabisztika, sinológia, indológia stb.) által elfogadható átírási rendszerre”.

Magyar nyelvész, nyelvművelő és stíluskutató lévén tisztában voltam szakmai illetékességem korlátozottságával, ezért csupán arra vállalkoztam, hogy

a) tömören összefoglaljam a rendelkezésemre álló kézikönyvek alapján az eredetileg nem latin betűs írású tulajdonnevek magyar helyesírásának az akadémiai szabályzatban körvonalazott és két alapvető helyesírási szótárban részletesebben is kifejtett alapelveit;

b) utaljak rá, hol találhatók meg az egyes fontosabb nyelvekre vonatkozó átírási szabályok, táblázatok, szójegyzékek;

c) jelezzem azokat a vitás pontokat, amelyekre nézve sem a szakértők között, sem a kiadói, nyomdai gyakorlatban nem alakult ki egység. Ezek kapcsán, ahol szükségesnek látszik, természetesen megteszem a magam javaslatait is.

Ennek megfelelően már itt, bevezetőben hangsúlyozni kívánom, hogy az alább következő vázlatos áttekintés nem az egyes keleti, illetve cirill vagy görög betűs írású nevek tudományos és/vagy nemzetközi informatikai célú átírásának szabályzatát tartalmazza, hanem csupán a Magyar Nagylexikon tulajdonneveinek, különösen pedig tulajdonnévi címszavainak magyar helyesírására tesz javaslatot.

Forrásaim

A jelenleg érvényben levő akadémiai helyesírási szabályzat (A magyar helyesírás szabályai.

Tizenegyedik kiadás; a továbbiakban: AkH.¹¹) külön fejezetben tárgyalja az idegen közszavak és tulajdonnevek írását (202–222. pont), ezen belül a 218–222. pont foglalkozik a szorosabban vett átírással.

Az egyes nem latin betűs írású nyelvek magyar átírásának szabályai és a szabályok alkalmazását szemléltető bőséges szó- és névjegyzékek az alábbi két kiadványban találhatók meg:

Keleti nevek magyar helyesírása. Főszerk. Ligeti Lajos. Szerk. Terjék József. Akadémiai, Bp., 1981. 960 l. (a továbbiakban: KNMH.).

A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása. Az újgörög nevek magyar helyesírása.

Főszerk. Hadrovics László. Szerk. Zoltán András. Akadémiai, Bp., 1985. 239 l. (a továbbiakban:

CBMH.).

Azáltal, hogy 220. pontjában az olvasót átírási kérdésekben a fentebb említett kézikönyvekhez utasítja, az AkH.¹¹ ezt a két helyesírási szótárt lényegében akadémiai szabályzati státusba helyezte.

Már itt fel kell azonban hívnom a figyelmet arra a sajátos körülményre, hogy e két szótár nem fogja át teljesen a nem latin betűs nyelvekből való átírás kérdéskörét, mivel az ógörög nevek és szavak magyar helyesírásának szabályozása – ilyen részletességgel – nem történt (még) meg. Az ebből adódó problémákra később még vissza kell térnünk.

1 E tanulmány a Magyar Nagylexikon előkészítő munkálatai során, az Akadémiai Kiadó felkérésére készült 1991 augusztusában. Mivel a téma a Nagylexikon helyesírási megoldásaitól függetlenül is időszerűnek látszik, úgy határoztam, hogy a szöveget – kissé átdolgozva, a nem közérdekű részek és a mellékletek elhagyásával – nyomtatásban is közzéteszem. Ehhez megkaptam Élesztős Lászlónak, a Nagylexikon főszerkesztőjének hozzájárulását, amit e helyütt is köszönettel nyugtázok. Bízom benne, hogy az itt publikált szempontoknak és javaslatoknak hasznukat veszik az

„illetékesek”: a lexikon-, könyv- és lapszerkesztők, továbbá a magyar helyesírás hivatott gondozói, a majdani 12. kiadás elkészítői.

Az útmutató elkészítéséhez felhasználtam továbbá a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv (rövidítve: NymKk.) átírási tárgyú szócikkeit (cirill betűs szók átírása; görög nevek, szók átírása;

idegen szavak, nevek írása; japán nevek és szavak írása; kínai nevek és szavak átírása stb.), valamint néhány tanulmányt a nem latin betűs írású tulajdonnevek magyar helyesírásáról (pl. Ritoók Zsigmond:

MNy. 61 [1965]: 224–34; Kubínyi László: MNy. 69 [1973]: 92–100; Kicsi Sándor András: Nyr. 114 [1990]: 150–60). Végül pedig átnéztem ilyen szempontból a ma közkézen forgó legfontosabb magyar lexikonokat is. Különösen nagy haszonnal forgattam az eddig 15 kötetes Világirodalmi lexikont (Akadémiai, Bp., 1970–; a továbbiakban: VirLex.), amelynek számos rugalmas névírási megoldása minta lehet más kiadványok számára is.

Általános alapelvek

Az akadémiai helyesírási szabályzat értelmében „A nem latin betűs írású nyelvek közszavait és tulajdonneveit általában a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át” (AkH.¹¹ 202. c) pont). Kissé eltérő megfogalmazásban, de lényegében ugyanezt írja elő a NymKk. is (I, 951).

„Ábécén” itt az ún. szűkebb, tehát q, w, x és y nélküli magyar ábécé értendő. Az „általában”

megszorítás arra utal, hogy az átírás módja függ a szöveg jellegétől, műfajától. Az AkH.¹¹ 218. és 221.

pontja részletesen felsorolja, mely esetekben kell – a 202. c) alatti „főszabályt” követve – az ún.

magyaros átírást alkalmazni, s mikor lehet ettől eltérő: nemzetközi, szakmai vagy valamely szabványban előírt átírási rendszerhez folyamodni: „A szépirodalmi művekben, a sajtóban, az általános és középiskolai oktatást szolgáló vagy kiegészítő kiadványokban [é. a tan- és segédkönyvekben] a nem latin betűs írású nyelvek neveit és szavait a magyar ábécé betűivel ... írjuk át” (AkH.¹¹ 218. pont); „A szaktudományok, az idegenforgalom, a postaforgalom, az egyetemi és főiskolai oktatás, a tudományos ismeretterjesztés területén, továbbá a térképeken olyan átírást szokás alkalmazni, amilyet az adott nyelvet beszélő országban hivatalosan előírnak, vagy elterjedten ismernek, amilyet a szaktudományok a nemzetközi érintkezésben általában alkalmaznak, vagy amilyet valamely nemzetközi testület (amelynek hazánk is tagja) használatra javasol. E helyett vagy e mellett – a munka jellegétől függően – a magyar átírás is alkalmazható. [Bekezdés.] A könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) a mindenkor érvényes szabványokat követi” (uo. 221. pont).

Az átírás mikéntjére nézve a helyesírási szabályzat természetesen nem ad, nem is adhat részletekbe menő eligazítást, pusztán annyit szögez le, hogy az eredetiben nem latin betűkkel írt szó vagy név magyaros átírásakor „az idegen hangsort (pl. a kínai esetében) vagy az idegen betű- és hangsort együttvéve (pl. az orosz, az arab, a görög stb. esetében) nyelvenként szabályozott módon helyettesítjük magyar hangokkal, illetőleg az ezeknek megfelelő magyar betűkkel” (218. pont). Ez a

„nyelvenként szabályozott mód” követeli meg, hogy a szabályzathoz külön névírási szótárak is csatlakozzanak, melyekben ezek a nyelvspecifikus hangmegfelel(tet)ések egyenként le vannak írva, az őket szemléltető példaanyaggal és betűrendes szójegyzékkel együtt.

Általános alapelvként mindezeken kívül és felül azt kell elfogadnunk, amit a cirill átírási szótár szerkesztői a maguk területére vonatkozóan jelentenek ugyan ki, de nézetem szerint valamennyi nem latin betűs (keleti, cirill és görög) név átírására érvényes: „A nyelvünkbe más írású nyelvből átvett idegen név magyar helyesírási megjelenésének elsősorban természetesen a magyar olvasóközönség érdekeit kell szem előtt tartania” (CBMH. 26; én emeltem ki K. G.). Ez triviális igazságnak látszik, de mindaddig rendszeresen hangoztatni kell, amíg vannak a szakmában (a nyelvészetben és a lexikonszerkesztésben egyaránt) olyanok, akik hajlamosak megfeledkezni róla.

Átírás – helyesírás – kiejtés

Az idegen nevek átvételének és beilleszkedésének erről a három, egymással szorosan összefüggő aspektusáról ezt állapítja meg a CBMH. előszavában Hadrovics akadémikus: „A nem latin betűs írású nyelvek neveinek befogadásakor kettős feladatot kell megoldani: e nevek írásképét és hangalakját egyszerre kell nyelvünk írott és beszélt változatába illeszteni. Ez a művelet az átírás. A helyesírási értelemben vett átírás tehát nemcsak helyesírási, hanem egyúttal kiejtési szempontból is szabályozza a nyelvünkbe állandóan és nagy számban bekerülő ilyen idegen nevek használatát” (i. m.

7).

A helyesírás tágabb fogalom, mint az átírás, mert magában foglalja azokat a neveket is, melyeket nem a jelenlegi átírási szabályok szerint, hanem azoktól eltérve, hagyományosan írunk (vö.

CBMH. 24–5). Korábban számos olyan névalak is bekerült nyelvünkbe – általában valamely harmadik, olykor „többedik” idegen nyelvnek a közvetítésével –, amelyet ma másképpen írnánk át.

Mégis megőrizzük őket, mert sajátos hangulati többlet (szakszóval: konnotáció) tapadt hozzájuk. L. az AkH.¹¹ 210. pontjának példasorát: Dárius (vö. Dareiosz), Herkules (vö. Héraklész), Krőzus (vö.

Kroiszosz) stb. Némelyik ilyen hagyományos névforma csak állandósult szókapcsolatban fordul elő:

valóságos Krőzus (é. nagyon gazdag), de a történelemkönyvben már Kroiszosz ókori uralkodóról olvashatunk. Hasonlóképpen: Dárius kincse, de Dareiosz perzsa király.

Általában éppen a legfontosabb (ennélfogva leghamarabb átvett) nevek írásmódja tér el leginkább a szabályostól. E bizonyos értelemben „hibás”, de meghonosodott alakokat mind a keleti, mind a cirill átírási szótár megtartásra ajánlja: Himalája, nem pedig Himálaja, Peking, nem pedig Pejcsing (Ligeti Lajos előszavából: KNMH. 10). Hasonló arab példák: Allah, Mohamed, Kába, Nasszer, Kadhafi, Szadat, Jasszer Arafat (szabályos átírásban: Alláh, Muhammad, Kaaba, Nászer, Gaddáfi v. Kaddzáfi, Szádát, Jászer Arafát; l. KNMH. 115). A régebben meghonosodott orosz nevek némelyikének írásmódja is eltér a ma szabályosnak tekintettől: Aljechin (Aljohin), Anyegin (Onyegin), Lenin (Lenyin), Néva (Nyeva), Odessza (Ogyessza), Potemkin, Patyomkin (Potyomkin), Sztálin (Sztalin), Urál (Ural). A CBMH. szerkesztői az idézett és az egyéb hagyományos névformák megőrzése mellett foglalnak állást (vö. i. m. 33–4). Ezt a megoldást támogatja az AkH.¹¹ 218. pontja is: „Ha egy tulajdonnév ... nem szabályosan átírt alakban honosodott meg nyelvünkben, hagyományos formájában használjuk.”

Transzkripció – transzliteráció

A betűírásos nyelvek neveit (ebből a szempontból a fogalomjelölő írásjegyekkel dolgozó kínai nem jöhet tekintetbe) kétféleképpen írhatjuk át: vagy úgy, hogy minden betűjegyét külön betűvel írjuk át (transzliteráció), vagy úgy, hogy a ténylegesen elhangzó névformát, hangsort igyekszünk a magunk ábécéjének betűivel lejegyezni (transzkripció). Az előbbinek az az előnye, hogy félreérthetetlen, belőle gyakorlatilag hiba nélkül visszaállítható az eredeti íráskép. Az utóbbi viszont azért hasznos, mert a keleti betűk jó része egyszerre több hangot is jelöl, így az értelmező átírásban megadott névalak jobban megfelel a valóságos hangzásnak (vö. Ligeti akadémikus előszavát: KNMH. 9).

A cirill betűs szláv nevek magyar helyesírásában a fonetikus átírás (a transzkripció) elve csak korlátozottan érvényesülhet. Pl. az orosz ы vagy a bolgár ъ hangnak nincs magyar megfelelője, ezért kénytelenek vagyunk a hozzájuk aránylag legközelebb álló magyar hangnak a betűjével írni át őket.

Csakhogy melyik is legyen ez a leginkább megfelelő magyar hang, illetve betű? Az orosz ы valójában se nem i, se nem ü, s a bolgár ъ hangnak sem igazán jó lejegyzése a magyar a (lehetne ugyanis ö, i, sőt e is; vö. minderre: CBMH. 22).

Nem valósítható meg következetesen a cirill betűs szláv nevek magyar helyesírásában a betűhív átírás (a transzliteráció) elve sem, mert a magyar ábécé értelemszerűen nem tartalmazza a magyar nyelvből hiányzó, jellegzetesen szláv beszédhangok betűjeleit. Mindebből az következik, hogy „a cirill betűs szláv nyelvek szavainak és neveinek magyar átírása a transzliteráció és a transzkripció elvének kompromisszumán alapul” (CBMH. 24). Az átírás az eredeti névalak betűsorából indul ki (nem jelzi pl. az orosz hangsúlytalan magánhangzók kiejtésbeli módosulásait: ezért Potyomkin, nem pedig Patyomkin; nem érzékelteti a mássalhangzók zöngésség szerinti hasonulását és szóvégi

Nem valósítható meg következetesen a cirill betűs szláv nevek magyar helyesírásában a betűhív átírás (a transzliteráció) elve sem, mert a magyar ábécé értelemszerűen nem tartalmazza a magyar nyelvből hiányzó, jellegzetesen szláv beszédhangok betűjeleit. Mindebből az következik, hogy „a cirill betűs szláv nyelvek szavainak és neveinek magyar átírása a transzliteráció és a transzkripció elvének kompromisszumán alapul” (CBMH. 24). Az átírás az eredeti névalak betűsorából indul ki (nem jelzi pl. az orosz hangsúlytalan magánhangzók kiejtésbeli módosulásait: ezért Potyomkin, nem pedig Patyomkin; nem érzékelteti a mássalhangzók zöngésség szerinti hasonulását és szóvégi

In document A nyelvtől a stílusig (Pldal 71-85)