Azokat a hasonlósági asszociáción alapuló szóképeket tekinthetjük exmetaforáknak, amelyekről tudjuk ugyan, hogy eredetileg képek voltak, de szemléletességüket már nem érzékeljük

Az exmetaforák nem keltenek semmiféle vizuális képzetet, egykori képes értelmük átvitt jelentésként szótározva van (egyes köznyelvi képeké is, de az exmetaforáké kivétel nélkül mindig, ami formális kritériumként jó fogódzó a két képtípus megkülönböztetéséhez).

A képcsoport szemléltetésére két témakörből mutatok be példákat:

a) valaminek a lényege, ill. biztosítéka: „ezek a fiatal versenyzők alkotják a moszkvai olimpiai csapat gerincét” (Nsp. 1979. dec. 5. 5); „Gazdálkodási rendszerünk pillérei ezek” (EH. 1979. dec. 18.

3); „a KNDK újraegyesítési politikájának sarokköve a független, minden külső beavatkozástól mentes folyamat” (Mo. 1979. dec. 16. 7); „A hatékony minőségi munka minden fejlődés záloga” (Szá/25);

b) hátráltató körülmények: „túlságosan komolyan veszi önmagát a társadalom. Véleményem

szerint ez a továbbhaladás gátja is” (Fi 3/6); „a vállalatok és áruházak propagandistái is inkább kerékkötőnek érzik ma már e fórum működését” (EH. 1979. dec. 13. 4); „a helyi hatalmi tényezők egészen másutt látták saját hatalmuk korlátait” (MN. 1979. dec. 24. 8).

Befejezésül sorakoztassunk fel néhányat a legelvontabb, legszíntelenebb TK nyelvi exmetaforák közül! Ki hinné róluk, hogy eredetileg ugyanolyan képek voltak, mint napjaink sajtónyelvének legfrappánsabb ötletei? Íme: „A Varsói Szerződés külpolitikai megnyilatkozásainak a nemzetközi küzdőtéren súlya van” (Mo. 1979. máj. 20. 2); „[a brazil elnök azt ígéri, hogy] 1985-re visszavezeti az országot a demokrácia útjára” (Mo. 1979. dec. 9. 8); „A csodálatos Szindbád [volt Latinovits Zoltán]

filmszínészi pályájának csúcsa” (Fi 2/1); „Most kormányfői szinten kerül sor Párizsban újabb találkozóra” (Mo. 1979. nov. 18. 7). Némelyik igénk is rejt magában ilyen „megkövesedett” képet: „a két fél aláhúzta a magyar–francia politikai párbeszéd elmélyítésének fontosságát” (Mo. 1979. nov. 18.

7); „Szovjet részről leszögezték: nem hajlandók újra megnyitni a tárgyalásokat” (EH. 1979. dec. 18. 5);

stb.

Ha egy szót rendszeresen használnak egy bizonyos átvitt értelemben, ez az „alkalmi” jelentés fokról fokra állandósul, s végeredményben új jelentésként kodifikálódik. Ennek azonban a kép(szerűség) elillanása az ára. Ez annyira teljes lehet, hogy az exképet olyan összefüggésben is nyugodtan alkalmazzuk, amilyenbe a szó az eredeti értelmében egyáltalán nem illett volna bele, és mégsem érzünk képzavart! Természetesen az efféle példák minősítése nagymértékben függ az egyéni ízléstől, a vizuális fantázia fokától. Pusztai Ferenc pl. képzavarként idézi ezt a mondatot egy régi, 1945-ös újságcikkből: „Az újjáépítést a vasút teréről át kell vinni a parasztság ipari megsegítésének a vonalára is” (l. Pusztai 1964: 194). Gyárfás Endre jogosan veti ellen, hogy ezek a kifejezések (terén, vonalán) már elvesztették képszerűségüket, kép mivoltukat, következésképp nem is ütköz(het)nek egymással. Tehát a kifogásolt mondat valójában nem is képzavar (vö. Gyárfás 1969: 51). Következzék egy hasonló jellegű mai példa: „A helyi tűzfészkek általános világégés forrásai lehetnek” (Nszab.

1978. szept. 17. 1). Hogy a forrás már mennyire nem képszerű, jól mutatja, hogy a világégés forrását egyáltalán nem érezzük képzavarnak. A német sajtónyelvben is járatosak ilyen „logikátlan”

szókapcsolatok: einen Kurs bekräftigen, erleichtern stb. (idézi Wilss 1961: 105). Hogyan fészkelhették be magukat a mindennapi nyelvhasználatba anélkül, hogy bárki is helytelennek találta volna őket?

Wolfram Wilss azzal magyarázza ezt, hogy az olvasóra zúduló képdömping meggyöngíti a szemléletesség iránti érzéket (vö. Fabricius-Kovács 1969: 44: „belső vizualitásunk meggyengült”).

Minél inkább forgalomban van egy metafora, annál kevésbé emelkedik ki – nyelvi sűrítményként – a beszédfolyamatból. A metaforát már nem képi beszédként fogják fel (vagyis olyan szóként, amely csak közvetett kapcsolatban van a kifejezendő dologgal), hanem egyenlőségjelet tesznek a kép és a dolog közé. A metafora a képpel kifejezett dolognak „tulajdonképpeni” jelölőjévé válik (konnotáció helyett denotáció, a metafora megszűnik kép lenni). A szónak ez az új, átvitt értelme olyannyira megerősödhet, fogalmi tartalommá válhat, hogy a „képpel” olyan kontextusokban is bízvást élhetünk, amelyekbe az eredeti kifejezés semmiképp sem illett volna bele, anélkül, hogy ez az ellentmondás bárkinek is szemet szúrna. (Vö. Wilss 1961: 106.)

Akadnak persze nehezen megítélhető határesetek is. Az enyhülés elmélyítése (Nszava 1979.

márc. 14. 1), megszilárdítása (Mo. 1979. máj. 20. 2), sőt erősítése (MN. 1979. márc. 4. 1) pl. aligha tekinthető képzavarnak, mivel az enyhülés szó ebben az értelemben politikai szakkifejezéssé vált, és nem fűződik hozzá semmiféle vizuális képzet. Hajlok viszont arra, hogy képzavarnak minősítsem a mérföldkő bejegyzését: „A hazai építészet történetébe minden bizonnyal fontos mérföldkőként jegyzik majd be az új budapesti sportcsarnokot” (Déli krónika, Kossuth, 1980. ápr. 9. 12 ó 15 p). A mérföldkő tipikus exmetafora: „(valaminek a történetében) olyan állomás, amely a korábbihoz képest nagyobb haladást, lényeges változást jelent” (ÉrtSz. 4: 1274). Lépten-nyomon olvashatunk ilyesmit: „A francia kapitalizmus modernizálása ezen az őszön fontos mérföldkőhöz érkezett” (Nszava 1978. szept. 17. 7).

A riporter – alighanem a sok ilyenféle mondat hatására – nem érez semmi néven nevezendő képet a mérföldkő szóban, s habozás nélkül kimondja az idézett mondatot. A vizuális típusú címzettnek viszont még tiltakozik a nyelvérzéke a mérföldkő bejegyzése ellen. Mint említettem, nagyon sok múlik ilyenkor a „képérzékenységen”. Ami az egyik hallgatónak még fülsértő képzavar, az a másiknak már föl sem tűnik.

Végül még egy megjegyzés az exmetaforákhoz: rendkívül jellemző, hogy ebben a képcsoportban szinte soha nem fordul elő az idézőjelnek az a frissítő célú alkalmazása, amelyre az előző típusban több példát is láthattunk. Az exmetaforák ugyanis egyáltalán nem számítanak képnek,

nem képként élnek a nyelvhasználók tudatában. Sőt még egykori kép mivoltuk is mindinkább feledésbe merül: nem gondol rá sem az, aki használja, sem az, aki olvassa. Úgy alkalmazzuk őket, mint holmi átvitt értelemmel bíró szavakat. Ezért van az, hogy ha nagy ritkán mégis idézőjelbe kerülnek, akkor ez szokatlannak, furcsának vagy éppenséggel groteszknek tűnik: „Óriási forgalmat bonyolít le az olimpiai sajtóközpont, amely a szovjet főváros »szívében« fekszik” (Nsp. 1980. júl. 27.

8). Leporolásuk másképpen szokott lezajlani: megújítják őket valamilyen módon. De ez már egy későbbi fejezetbe tartozik.

1.3. Az eredeti kép olyan egyedi-egyszeri, „hapax legomenon” jellegű nyelvi alkotás, amely egyéni leleményből: valamely újszerű meglátásból, képzettársításból, ill. ennek adekvát művészi kifejezéséből származik. A TT nyelvében is keletkeznek eredeti képek, ha magától értetődően nem is olyan nagy számban, mint a szépirodalomban (különösen a lírában). Az összegyűlt anyagot a stilisztikai képfajták szokásos sorrendjében tekintjük át. Igyekeztünk úgy válogatni, hogy mindegyik típusból a legsikerültebb – és egyúttal a legjellegzetesebb – megoldásokat villantsuk fel.

Hasonlat önállóan ritkán fordul elő ebben a stílusrétegben. Íme mégis két ilyen adat, az egyik vulgáris-kedélyes, a másik inkább irodalmiaskodó, esszéisztikus: „Mint a ruha a mosásban, úgy ment össze ez a csirke a sütésben” (Nszava 1978. szept. 17. 1); „a jelenség – akár a márványkő erezete – úgy átszövi életünket, hogy általános érvényűnek mondható” (ÉS 1979. dec. 1. 1).

E stíluseszközzel jobbára csak összetett, komplex képegyüttesek részelemeként találkozhatunk.

Ennek legegyszerűbb válfaja (amely még nem is tekinthető igazi komplex képnek), amikor egy korábbi hasonlatot metaforává tömörítenek, vagyis a kép megismétlődik, de elemei nem hasonlított−hasonló, hanem azonosított−azonos viszonyban vannak egymással. Pl.: „Most a drót körül pörgeti egy ideig [a galacsinhajtó bogár a galacsint], majd aláfekszik, s mint egy artista, fejjel lefelé,

»kézen állva« felnyomja a drót tetejéig, ... Ám a kísérletező ember olyan drótdarabbal szúrja a földhöz a galacsint, amelynek a tetején egy hurok van. Hiába próbálkozik a skarabeus-artista, hogy a már bevált módon feltolja, a hurkon nem tudja átlökdösni” (EH. 1979. dec. 12. 2).

Fejlettebb formája a hasonlat továbbfejlesztésének, amikor valamilyen metaforikus képelem csatlakozik hozzá, s ezekből áll össze a komplex kép: „A közlések áradása olyan, mint a széles medrű folyam tavaszi áradáskor, rengeteg mindent hordoz a felszínén, s bizony csak nagyon gondos és aprólékos derítéssel lehet egynémely alapelemet kiszűrni belőle” (MN. 1979. nov. 4. 8); „olyan volt a krómacél plasztika csupasz teste [egy szökőkútról van szó], mint a téli fa törzse, ágai: és most a víz lett a lombja, lombkoronája” (ÉS 1979. dec. 1. 12). Utolsó példánkban az alaphasonlatot egy ún.

kifejtett metafora követi: „Igaz-e, hogy a gyerekekre attól a pillanattól kezdve, amikor tanulókká válnak, egyben az iskolai feladatok, kötelességek is úgy rázúdulnak, mint egy bányaomlás?

Következésképpen csak a tananyagcsökkentés nevű mentőosztagok szabadíthatják ki alóla?” (Nszab.

1979. dec. 12. 6). A kifejtett metafora attól kifejtett, hogy a szerző magát az azonosítás tényét is beleszerkeszti a metafora nyelvi anyagába: „tananyagcsökkentés nevű mentőosztagok”. Fokozza a stílushatást, hogy az idézett mondatok írója a képet (mentőosztagok) látja-láttatja valóságosnak, s a tárgyi szinttel (tananyagcsökkentés) csak mintegy értelmezi, interpretálja ezt (vö. J. Soltész 1965:

275).

A metaforák közül a teljes szerkezetű (ebben az azonosítottnak meg az azonosnak is van explicit nyelvi jele) sokkal gyakoribb, mint a rejtvényszerű, „hermetikusabb” egyszerű metafora (ez utóbbiban csak a képi elem van nyelvileg kifejezve, a tárgy kimondatlan marad). Ez nem meglepetés, könnyen magyarázható a TK nyelv rendeltetésével és ennek megfelelő általános karakterével.

A teljes metafora ún. normálformájának – amelyben a tárgy (az azonosított) és a kép (az azonos) nyelvi jele közvetlen szintagmatikus kapcsolatban van egymással – grammatikai változatai közül a birtokos jelzős szintagma alakú a legnépszerűbb a sajtónyelvben: „Majd az apróbb, kellemetlen felfedezések csaláncsípései következnek” (MN. 1978. szept. 17. 5). Ennek valószínűleg az az oka, hogy a négy fő típus – birtokos jelzős, értelmezői, alany−állítmányi, összetett szó – közül ez a legkevésbé tömör: a tárgy és a kép azonosítása itt nem olyan fokú, mint a teljes metafora többi válfajában, az ilyen szókép többnyire hasonlattá transzformálható.

A mondat állítmánya rendszerint a birtokos jelzős teljes metafora képi eleméhez, a metaforikus birtokszóhoz igazodik szemantikailag: ugyanabból a képzetkörből van véve, és maga is szemléletes.

Pl.: „az ősz nyirkos ködében a vidám reménység lámpásai pislognak” (ÉS 1979. dec. 1. 16); „Ennek a könyvecskének a pislákoló kis lámpása világította meg először két nagy és érzékeny lélek drámáját”

(MN. 1980. máj. 11. 11); „a madarak a friss barázda terített asztaláról kosztolnak” (EH. 1979. dec.

12. 2); „Bátorság kellett ahhoz, hogy felfeszítse a kínos percek kagylóhéját” (MN. 1979. dec. 24. 21);

„Ennek a magatartásnak a malaclopó köpenye alatt a valódi okosság ... mellett jól megfér a butaság, a tisztességtelenség, az antihumanizmus” (ÉS 1979. dec. 1. 1). (Szépirodalmi nyelvi példák ugyanerre:

Kemény 1977: 192.)

Csakúgy mint a hasonlatot, a birtokos jelzős teljes metaforát is tovább lehet fejleszteni komplex képpé. Számtalan útja-módja van ennek: most csak a legegyszerűbbeket mutatom be néhány példán.

a) Egy másik metaforával (egyszerűvel) társul: „anyanyelvünk templomfalait helyenként gonosz sortüzek lyuggatják át” (MN. 1979. dec. 24. 13).

b) Két birtokos jelzős teljes metafora kapcsolódik össze: „még messzebbre mehetünk a nosztalgia csónakján a századelő csöndes folyójára” (Nszab. 1980. jan. 27. 14). Még hatásosabb az ilyen komplex kép, ha a mondat állítmánya valamilyen tartalmas ige, amely összhangban van a többi képelemmel, s maga is beilleszkedik a komplex képbe. Pl. egy filmkritikus ezt írja az ironikus, deheroizáló szemléletű filmekről: „A művészeteknek e detoxikáló állomásai, amelyek a nemzeti tetszelgés mámorából józanítanak ki, nem mindig népszerűek” (Filmvilág 1979. 17. sz. 19).

c) A „legelegánsabb” megoldás az, amikor újabb nyelvi kép bevonása nélkül, magából az alapmetaforából fejlik ki a több mozzanatú, szemléletes, a mondanivalót jól megérzékítő komplex kép:

„Pancsoljon csak a krimi langyos pezsgőfürdőjében, akinek ehhez van gusztusa – késő este.

Bevallom, jómagam úgyis, továbbra is el-elpancsikálnék olykor-olykor, egy medencében ama rejtvény-izgalmat kedvelő társaimmal, akik igazi műélvezet előtt vagy után, nem pedig helyett teszik ezt. (Bár legtöbbször kiderül: sablonos ismétlések és sablonos logikai hibák kétes tisztaságú fürdővize az, amibe újra és újra belecsábulunk; elhasznált, szénsavavesztett.)” (ÉS 1979. dec. 1. 3).

A másik három fajta teljes metafora jóval ritkább. Értelmezői metaforával pl. csak elvétve találkozunk a TT nyelvében. Vegyünk szemügyre egyet a szórványos példák közül. Egy rádióriporter így jellemzi interjúalanyát: „...kritikus és párbajhős, az egyik legtöbbet vitatkozó hírlapíró a magyar sajtó hasábjain” (Tá/16).

Az alany−állítmányi (predikatív) szerkezetű teljes metaforát is inkább csak az esszéstílus felé hajló művészetkritikai szóhasználat kedveli. Egy filmkritikában ezt írják egy új magyar film főszereplőjéről: „ez a szerelem is afféle művirág a gomblyukában” (MN. 1979. dec. 6. 9). Ebben a másik példában – amely egy verseskötet méltatásából való – a metaforikus azonosítás csak kiindulásul szolgál: „T. E. tehetsége szén és gyémánt. Azaz inkább: olyan gyémánttá jegecesült szén, amellyel még lehet házfalra is fekete ábrákat rajzolni, amellyel már üveget is lehet metszeni. De hogy igazi fényében ragyogjon, kell a gyémántköszörű is. Hadd fájjanak egymásnak” (ÉS 1980. jan. 5. 11). A kritikus eljátszadozik a képelemekkel, leleményesen továbbépíti az alapmetaforát. A szén és a gyémánt kontrasztjából, majd összekapcsolásából (gyémánttá jegecesült szén), valamint a kép kiváltotta asszociációkból (rajzolás, metszés, gyémántköszörülés) roppant hatásos komplex kép kerekedik ki, amely érzékletesen jellemzi a fiatal költőnőt és művészetét. Itt tehát nem öncélú a nyelvi képekkel való bíbelődés, hanem a tartalomnak minél hatékonyabb közvetítését célozza.

Az összetett szó alakú teljes metaforában általában az előtag a tárgyi elem, míg a képet az utótag tartalmazza. A kép elevenségéhez sokszor hozzájárul a mondatnak valamelyik egyéb eleme is.

Egy külpolitikai kommentárból arról értesülünk, hogy tizenegy tőkés ország nyújt pénzügyi segélyt a csődbe jutott Zaire-nak, de „Zaire gazdaságán mit sem változtatott a tizenegy tőkés professzor tetemes dollárszéruma” (EH. 1980. febr. 25. 5). Itt a professzor birtokos jelző erősíti a képi síkot. Még jobb lett volna az összhatás valamilyen más (a képhez igazodó) állítmánnyal, pl.: „...mit sem segített” vagy valami hasonló. Itt viszont összhangban van az állítmány a képpel: „A cikkírónak igaza van, ha a közgazdasági írott és élőszó nagyképű frázisléggömbjeire lövöldöz” (ÉS 1980. jan. 12. 4). Sőt a következő mondatban is van olyan mondatrész, amely összefüggésbe hozható a korábbi teljes metafora képi síkjával: a kettős értelmű – konkrét és átvitt jelentésében is ide illő – célozni főnévi igenév: „De célozni csak ezekre helyénvaló, a jóra vagy legalábbis az elkerülhetetlenre nem.”

Nemritkán egy egész terjedelmes komplex kép bontakozik ki az összetett szós alapmetaforából. Egy zenekritikust pl. ilyen költői sorokra ihletett Mahler II. szimfóniájának előadása: „Ez a hatalmas zeneboltozat átfogja és magába foglalja az életet, a halált, a szenvedést, az örömet, a passiót s a passziókat. Építőmester legyen a talpán, aki ezt a boltozatot megtartja. Mert hiába a külön-külön tökéletesen kidolgozott elemek sora, ha az összeillesztésnél kiderül: nem találnak” (EH. 1980. jan. 14.

2). A (különben ötletes) képben csak az a zavaró, hogy az építőmester-en nem a komponista, hanem a

karmester értendő. Vagy ezt a művet mindegyik előadásán újból fel kell építeni, s azután vagy megáll, vagy nem?!

Eredeti egyszerű metafora gyakorlatilag nincs a TK nyelvben. Ha elvétve létrejön is egy-egy elszigetelt példány, az is nyomban „meg van szelídítve” valamilyen módon. A valóban eredeti, újszerű szóhasználat ugyanis kommunikációs nehézségeket okozhat. Mivel teszik könnyebben emészthetővé a TT nyelvében a nagy ritkán mégiscsak felbukkanó eredeti egyszerű metaforákat?

a) Idézőjelbe rakással jelzik, hogy a feltűnően oda nem illő szó képletes értelemben van használva (vö. Wilss 1961: 106). Az idézőjel segít áthidalni az elsődleges jelentés és a kontextus közti feszültséget, az alkalmi (metaforikus) értelem keresésére ösztönzi a TK nyelvi szöveg fogyasztóját:

„[az olasz kommunisták] kissé későn ismerték fel, hogy voltaképpen »pótkeréknek« használják őket”

(Mo. 1979. máj. 20. 9); „itt a kanyarban »rojtosodott« ki leghamarabb az úttest” (MN. 1978. szept. 17.

10); „A grenadai és a jamaicai kormány haladó intézkedései azt bizonyítják: mozgás van az USA

»hátsó udvarában«” (Mo. 1979. nov. 18. 11).

b) Az egyszerű metafora „enyhítésének” másik módja: a képletesen értendő szó elé olyan minőségjelző kerül, amely nemcsak hogy figyelmeztet az átvitt értelmű szóhasználatra, hanem azt is megmutatja, milyen irányban, fogalomkörben kell keresnie az olvasónak az illető nyelvi elem aktuális jelentését. Vagyis a jelző mintegy megmagyarázza a képet, akár a vizualitás csökkentése, elhomályosítása árán is. Az ilyen szerepű minőségjelző rendszerint -i képzős melléknév szokott lenni (alapszava az az elvont fogalom, amelynek valamelyik mozzanatát, sajátosságát stb. a jelzett szó, a kép szemléletesen jeleníti meg). Négy példánk közül az első kettő a külpolitikai tárgyú publicisztikából való. Egy francia képviselőjelöltről ezt olvassuk: „művésze a látványos politikai piruetteknek; kecsesen táncolt át az egyik oldalról a másikra” (MN. 1978. szept. 17. 8). Ciprusnak török megszállás alatt levő északi körzeteibe török lakosságot telepítenek be Anatóliából: „Ez a telepítési akció a »békés eszközökkel folyó háború« egyik legszennyesebb hadművelete: az etnikai aknamezők telepítése” (Mo. 1979. nov. 25. 12). A másik kettőt a kritikai nyelvből vesszük. Egy könyvismertetésben jelent meg a következő mondat: „Amíg a teljes »bevezetést« el nem olvassuk (óhatatlanul egyvégtében-egyvágtában, s csak a szellemi szélfúvástól, a koncentrálás kötelességétől el-ellankadva), addig ki sem bocsájt [bennünket a szerző] az esszé-építményből” (ÉS 1979. dec. 1. 11).

Ez pedig egy színikritikában látott napvilágot: „[e színművek] a megszeplősített moralista panaszát kiáltják világgá a sajátos irodalmi ringben” (ÉS 1979. dec. 1. 13).

c) Néha kombinálódik ez a két módszer (az idézőjelbe tétel és a magyarázó funkciójú minőségjelzővel való bővítés): „Vannak, akik nem ülnek le minden este a kékesfényű »kaloda« elé”

(Nsp. 1979. dec. 8. 4). Ebben a mondatban az idézőjelen kívül a kékesfényű jelző is megkönnyíti rejtvényfejtő tevékenységünket, azaz a metafora dekódolását: kékesfényű „kaloda” = tévékészülék...

d) Végül előfordul az is, hogy a képet egész egyszerűen megmagyarázzák (lefordítják fogalmi nyelvre, explicitté teszik): „A tangóról jutott eszembe [ti. az előző zeneszám egy tangó volt], hogy ön olyan utcát említett, ahol járművel legföljebb tangózni lehet, tehát előre-hátra, vagy talán még azt sem” (Cs/18). Meglehet, hogy ez a „didaktikus” fogalmazásmód rádiós, ill. tévés sajátosság. Ebből az egy példából természetesen nem vonhatunk le ilyen messzemenő következtetést. Ezen a téren még alapos vizsgálatokat kellene folytatni.

2. Egy mondatban summázva az eddigieket: eredetiség szempontjából végül is két csoportra