A szövegkörnyezettel és/vagy metanyelvi utalással konkretizált exmetaforák többségében azonban végül is visszavált az olvasó az elvont síkra, vagyis az átvitt értelem kerekedik

felül. A kommunikáció logikája diadalmaskodik ezáltal a szójáték mechanizmusa, a játékos

„kizökkentés”, deformálás fölött. De az összhatás, amely a befogadóban leszűrődik, mégiscsak egy oda-vissza váltás a konkrét ↔ elvont szint közt, s ennek gyümölcseként az elkoptatott szókép felfrissülése.

Hogyan is zajlik le a gyakorlatban ez a szemantikai oda-vissza mozgatás az eredeti és a metaforikus jelentés között? Elemezzünk néhány példát ebből a szempontból!

„A hideg most teljesen befagyasztotta az Izzó úszóéletét?” – érdeklődik egy sportriporter (Nsp.

1980. jan. 3. 4). A befagyaszt igét a TK nyelv jóval gyakrabban alkalmazza átvitt jelentésben, mint konkrétban, noha szótározva ezek közül az átvitt jelentések közül csak a pénzügyi van (befagyasztja a követeléseket, hiteleket: nem folyósítja, leállítja, letiltja őket; pl.: „Az Egyesült Államok befagyasztotta Irán amerikai bankokban elhelyezett deviza- és aranyletéteit”; EH. 1980. ápr. 8. 1). Ám a rádióban, tévében ilyeneket is hallhatunk: az angol kormány befagyasztja (egy bizonyos szinten rögzíti) a béreket; a kínaiak befagyasztották (felfüggesztették, megszakították, szüneteltetik) a tárgyalásokat Vietnammal; a nyugat-európai országok nagyköveteinek hazarendelése Teheránból nem jelenti a diplomáciai kapcsolatok befagyasztását; stb. Sőt újabban már reformokat is be lehet fagyasztani: „A [salvadori] kormány ... felhasználja az alkalmat a meghirdetett reformok befagyasztására” (EH. 1980. márc. 31. 1). Sportnyelvi mondatunkban a hideg alany egy pillanatra felélesztette a befagyaszt-nak az eredeti (konkrét) jelentését, de aztán mégiscsak átvitt értelemben fogjuk fel az állítmányt, mert tárgya elvont főnév (úszóélet), és arra csak átvitt értelemben vonatkozhat. Mármint a nem költői logika szerint. Így foszlik szét egy szemvillanásnyi idő alatt az épp hogy csak megújított szókép.

Következzék egy másik példa: „...olyan folyékonyan ír, hogy olvasói megfulladnak” (MN. 1979.

okt. 26. 8). Itt a folyékonyan határozó a „kétizotópiás” kapcsolóelem (connecteur). A folyékony melléknévnek régebb óta szótározva van ez az átvitt jelentése: ’könnyen folyó; megszakítás nélküli;

gördülékeny’ (ÉrtSz. 2: 870; ÉKsz. 422), pl. Folyékonyan beszél és ír németül. Vagyis a folyékonyan szóalak egyaránt beletartozik egy ’fizikai’ és egy ’pszichikai’ jelentéssíkba is. A mellékmondat állítmánya (megfulladnak) az előbbi irányba tereli az értelmezést: visszakonkretizálja a módhatározót, ha csak játékosan, szójátékszerűen is. Tehát a megfullad ige tölti be az indikátor szerepét, ez az a tényezője a szövegkörnyezetnek, amely megmutatja, melyik izotópia szerint kell olvasni a kétértékű (bi-izotóp) elemet (vö. Bárdosi 1975: 83–4). Az indikátor egy villanásra átbillenti a képet a konkrét izotópiasíkba. De nem maradunk ott, visszalendülünk az elvont szintre, hiszen azért azt, hogy az olvasók belefulladnak a bő lére eresztett semmitmondásba vagy a szirupos érzelgősségbe, mégsem vesszük egészen szó szerint...

Harmadik idézetünk megint csak a sportnyelvből való: „Pál remek találata [= gólja] a találkozó fénypontja volt, még a kitűnő világításban is” (Nszab. 1979. márc. 23. 12; közli Rácz E.: Nyr. 1979:

427). A fénypont exmetaforát a közvetlen folytatás („...még a kitűnő világításban is”) újítja meg. Ám ez az alkalmi visszakonkretizálás korántsem jelenti azt, hogy a fénypont szót akár a cikkíró, akár olvasója végül is ne ’legjobb, legemlékezetesebb mozzanat’ jelentésben értené, ill. venné tudomásul.

Az elvonttól a konkréton át ezúttal is visszajutunk az elvonthoz.

Még a leginkább elnyűtt frázisok megújításával is meg lehet próbálkozni ezzel a módszerrel:

„Lesz-e ebből a rock-számból sláger vagy sem – hogy stílusosak legyünk –, a jövő zenéje” (MN. 1980.

márc. 7. 4). A klisévé merevedett szókapcsolat olyan környezetbe került itt, amelynek elemei (rock-szám, sláger) ugyanahhoz a képzetkörhöz, lexikális jelentésmezőhöz (vö. Porzig 1950: 71–4) tartoznak, mint ő maga az eredeti, szó szerinti értelmében. E példánkban a síkváltást még metanyelvi közbeszúrás („– hogy stílusosak legyünk –”) is segíti, figyelmeztetvén az olvasót a cikk témájának és a közbevetés utáni formulának a tartalmi összefüggésére, vagyis arra, hogy a jövő zenéje itt csakugyan zenét jelent. A transzpozíció megnöveli a képélességet, visszaad valamit az egykori szemléletességből.

A kontextus és a metanyelvi kommentár azonban csak egy pillanatra képes visszabillenteni az elszíntelenedett képet a konkrét szintre, utána nyomban átváltunk az elvontra, azaz a közlést kb. ebben az értelemben fogjuk fel: „Még nem lehet tudni, sláger lesz-e ebből a dalból vagy sem”.

A konkrét ↔ elvont síkváltásnak a fenti néhány példából (és a helykímélés végett nem idézett számos továbbiból) a következő logikai-szemantikai modellje vonható el:

(k →) e → k’ (→ e’),

ahol k = konkrét; e = elvont; k’ = másodlagos (fiktív, ironikus) konkrét; e’ = másodlagos (fiktív, ironikus) elvont. Másképpen, stilisztikai szemszögből: eredeti jelentés → exmetafora → megújítás →

„visszalendülés”. NB.! Megújításkor nem az eredeti konkrét áll helyre, s a „visszalendüléskor” sem az átvitt jelentésként szótározott exmetaforához térünk vissza, hanem az előbbi esetben egy játékos, álnaiv konkréttal van dolgunk, az utóbbiban pedig egy pillanatnyi visszakonkretizáláson átesett, azon átszűrt elvonttal.

Ebben a képtípusban is előfordul, hogy a kettős (konkrét és elvont) értelemben használt szó idézőjelbe tételével figyelmeztetnek bennünket a szójátékra: „Újabb »olajat« öntött a vita tüzére Carter elnöknek az az elhatározása, hogy elrendeli az olaj árának fokozatos felszabadítását” (Mo.

1979. máj. 20. 11); „Szmetanyina a cél előtt kétszáz méterrel elesett, s ez azt jelentette, hogy »elesett«

egy éremtől is...” (Nsp. 1980. febr. 20. 4).

Sokszor már maga a cím is ilyen kétfelé vágó, ide-oda váltó: Csípős ügy (Új T. 1979. dec. 9. 30;

rádiójegyzet a tetves gyerekekről); Kutyadolog (EH. 1980. ápr. 8. 6; egy asszonyt megharapott egy póráz és szájkosár nélkül sétáltatott kutya); Szívügy a szív (MN. 1980. ápr. 30. 8; a reumás láz okozta szívbillentyű-bántalmak megelőzéséről); Valódi perzsavásár (EH. 1980. ápr. 12. 5; helyszíni tudósítás a teheráni közállapotokról); A kocka kockázata (Mo. 1979. nov. 25. 32; a „bűvös kocka” nevű logikai játékról). A legutóbbi címben figura etymologicával újítja meg a szerző a kockázat ex- (netán már etimológiai?) metaforát.

Nemritkán idézőjelbe kerül a címnek a konkrét és az elvont jelentéssík közt oda-vissza mozgó, kétértelmű eleme: „Vívódás” (Nsp. 1980. márc. 1. 5; vívóink edzőtáborozásáról); „Aranyos” évzáró (Nsp. 1979. dec. 13. 8; egy csehszlovák tornásznő aranyérmet nyert a világbajnokságon); „Édes”

ötletek (Brigádélet 1980. 1. sz. 15; a Szerencsi Csokoládégyár szocialista brigádjainak kezdeményezéseiről); „Fogas” kérdés (Nszab. 1980. jún. 8. 4; nem kielégítő a fogorvosi ellátás vidéken).

Sok esetben a cím és a szöveg együttesen váltja ki az olvasóból az elvont és a konkrét közti oda-vissza kapcsolást. Ilyenkor a cím két izotópia mentén is olvasható: egyaránt nyitva van a betű szerinti és a metaforikus, az eredeti és az átvitt, a természeti és a társadalmi, a külső és a belső értelmezés felé.

Pl. egy külpolitikai hírmagyarázat élén ez áll: Guatemala és a rengések (MN. 1980. jan. 26. 2). Ebben a kontextusban a rengés főnevet automatikusan köznyelvi metaforának minősítjük, azaz elvontan, képletesen értjük. Ám a cikknek már a bevezetéséből kiderül, hogy a rengés-t itt nagyon is szó szerint kell venni: „Guatemala tábornokai sóhajtozva gondolnak vissza 1976-ra, amikor az emlékezetes földrengés ideig-óráig bizonyos fokú nemzeti egységet teremtett.” Végül persze mégsem csak ennyit jelent, hisz politikai rengés is van a térségben: „a diktatúra vezető körei ma attól tartanak, hogy a következő földlökést politikai erők hozzák működésbe.” Így jutunk el a szándékosan kétértelmű címtől a konkretizáló bevezetésen át az ismét az elvont szférába emelkedő lényegig. Csakhogy ez már egy másodlagos elvontság: átszínezi, átlelkesíti az a vizuális – pontosabban: vizualizált – kép, amelyből elvonatkoztatták.

Többi példánk is ugyanennek a szövegszemantikai mechanizmusnak a terméke. A Légszomj cím egy politikai hetilapban nyilvánvalóan metaforikus képzettársításokat kelt. Ha viszont a cikkben arról olvasunk, hogy Vance amerikai külügyminiszternek azért kellett hamarabb elutaznia a La Paz-i

konferenciáról, mert nem bírta a magaslati klímát, légszomjjal küszködött, máris a konkrét jelentésszinten találjuk magunkat. De nem sokáig, mivel a szöveg a következőképpen folytatódik: „az amerikai delegációnak politikai légszomja volt a bolíviai fővárosban”. Kár, hogy a szójáték gépezete brutálisan explicitté van téve: „Ezt a légszomjat a latin-amerikai térségben bekövetkezett számottevő változások, a figyelemreméltó balratolódás jelei okozhatták” (Mo. 1979. nov. 18. 11). Meglehet, hogy az adott műfajban okvetlenül szükség van az efféle didaktikus túlmagyarázásra (meglehet, de nem biztos...). Az viszont kétségtelen, hogy a megújítás stílushatását nagymértékben csökkenti.

Merőben más a témaköre, de ugyanerre a sémára épül a Csőbe húzott találmány című riport is (EH. 1980. jan. 16. 4). A metaforikus jellegű csőbe húzott jassznyelvi jelzőt már a második alcím konkretizálja, közölvén velünk, hogy a szóban forgó találmánynak csőkalickás motor a neve. Az elvont szintre ezzel a gyönge szójátékkal kapaszkodik vissza a cikkíró: „a csőkalickás motorral vajon kit húztak csőbe?”.

Végül pedig: Sakkhúzás. Ha egy vezércikk fölött pillantjuk meg e szót (MN. 1979. dec. 6. 1), aligha gondolunk az eredeti értelmére. Inkább arra, hogy itt valamilyen okosan vagy ravaszul kitervelt cselekedetről, taktikai húzásról, fogásról lesz szó (vö. ÉrtSz. 5: 1120). Ám a cikk csakugyan a sakkról szól, pontosabban arról, hogy „A budapesti népfront a sakkszövetséggel és a sporthivatallal karöltve versenyt hirdetett”. A konkretizált képet a szöveg vége felé viszi vissza a szerző az elvont síkra: „a fenti kezdeményezés jó sakkhúzás”. A stílushatás – mint minden szójátékban – ezúttal is az etimologikus és az aktuális jelentés szembesítéséből fakad. Ugyanúgy, mint az efféle, színlelt dekódolási zavaron alapuló viccekben: „Reccsenést hallottam: hasad a hajnal” (vö. Fónagy 1963:

104).

Előfordul, ha nem is gyakran, hogy a színtelenné absztrahálódott exmetaforát „maga az élet”, vagyis a nyelven kívüli szituáció konkretizálja vissza, úgy, mint ebben az esetben egy elégedetlen olasz honpolgár a fülön csíp kifejezést: „a kereszténydemokrata vezérkar misét mondatott a meggyilkolt Aldo Moro emlékére. Amikor megszólalt az orgona, felpattant a helyéről Angelo Gallo, egy 50 év körüli férfi, hátulról megragadta Fanfaninak, a szenátus elnökének a fülét, és jól megcibálta, közben pedig így kiáltott: »Megérdemled a politikádért...«” (Mo. 1979. máj. 20. 9). De azután a folytatásban természetesen visszalendül a gondolatmenet az elvont szintre: „Vajon tágabb értelemben is számítani lehetne arra, hogy a kereszténydemokrata tömegek »fülön csípik« majd a jobbra tartó politika híveit?”.

2.2.3.2.3. A konkrét és a metaforikus (elvont, átvitt) jelentés kettősségével való játékból kitermelődött egy önálló szóképfajta is: az attelage. A hazai szakirodalomban nemigen említik (nem találjuk meg a MStilÚ. lexikonában sem). Később majd látni fogjuk, hogy van, aki ismeri, csak másképp hívja.

Az attelage-t Morier így írja le: egy elvont és egy konkrét jelentésű szót rendelünk egymás mellé (vö. Morier 1961: 40), összekapcsoljuk őket valamilyen közös elemmel, s e közös kapcsolóelem az egyikre konkrét, a másikra elvont értelmében vonatkozik. Az attelage-ban ily módon a konkrét összetevő némileg absztrahálódik, az elvont pedig konkretizálódik. Morier példái, többek között:

„[Vos veuves] Parlent encore de vous en remuant la cendre / De leur foyer et de leur coeur!”

(Lamartine; Özvegyeitek még beszélnek rólatok, megbolygatva tűzhelyük és szívük hamuját!); „Les Bénédictins avaient défriché la terre et l’esprit des Barbares” (Michelet; A bencések művelés alá fogták a barbárok földjét és lelkét).

Persze nemcsak konkrét ↔ elvont lehet ez a szembenállás, hanem – tágabban értve – reális ↔ képletes; metaforikus ↔ nem metaforikus is. Már magának Morier-nak is ilyen az egyik példája: „Ces larges murs pétris de siècles et de foi” (Lamartine; E századokból és hitből formált vastag falak), ahol mindkét összefűzött elem elvont. Nyilvánvalóan attelage van – a terminus technicusnak ebben a tágabb értelmében – Adynak ezekben a soraiban is (Özvegy legények tánca):

Adynál egyébként feltűnően gyakoriak az ilyen típusú, szemantikai ráértésen alapuló komplex képek.

Monográfusa, Király István azonban nem attelage, hanem zeugma néven tárgyalja e „zökkentő hatású” képszerkezeteket (Király 1970: l: 347; 2: 105, 108 kk.), talán hogy összhangban legyen terminológiai hagyományainkkal: a magyar stilisztikai irodalomban ugyanis csak zeugma van, attelage nincsen. Ámbár annak a zeugmának vajmi kevés köze van akár a Morier-féle attelage-hoz, akár Király István zeugmáihoz: az nem a trópuselméletnek, hanem a szintaxisnak a műszava (vö. Szathmári 1961: 544). Ha olykor egybeesnek, az csak véletlen, pl. Apollinaire-nek ez az attelage-a egyúttal zeugma is: „Sous le pont Mirabeau coule la Seine / Et nos amours” (A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna / S szerelmeink; Eörsi István fordítása). Az állítmány csak az elsővel egyezik meg számban a két – szemantikailag is heterogén – alany közül.

A TK nyelvben sem ismeretlen ez a stíluseszköz, az attelage, ha tipikusnak nem mondanók is.

Pl. ebben a mondatban: „akár a labda, akár a kedv csap magasabbra, rögtön záporoznak a figyelmeztetések” (Nszab. 1979. dec. 12. 6), az állítmány, ill. a magasabbra csap határozós szerkezet az egyik alanyra (a labdá-ra) konkrét, a másikra (a kedv-re) elvont, metaforikus jelentésében vonatkozik:

Másik példánkban a közös elem, az igei állítmány két különböző mondatrésszel (tárggyal és határozóval) kapcsolódik össze: „csak áll a munkapadja mellett, s azt hajtogatja, a keze ügyébe adott acéllemezek helyett: – Takarékoskodjunk az energiával, elvtársak!” (Brigádélet 1980. 1. sz. 15). A hajtogat ige a tárggyal elvont, a határozóval pedig konkrét értelmű szószerkezetet alkot:

2.2.4. Megújíthatók az elhalványult szóképek a tágabb kontextusnak a mozgósításával is. E megújítás – egyúttal továbbfejlesztés – a képi sík erősítésével, részletezésével, kibontásával történik. A megkopott klisét új képelemekkel gazdagítjuk, így adjuk vissza (óvatosabban: így próbáljuk visszaadni) szemléletességét. A TK nyelvben többnyire exmetaforákat fejlesztenek tovább ily módon, de akad példa köznyelvi (tehát közismert, de új jelentésként még nem szótározott) képnek, sőt új képnek a megújítására is.

2.2.4.1. Kezdjük a leggyakoribb típussal, a vizuális képzetet már egyáltalán nem, ill. alig keltő átviteleknek a TT-ben való alkalmi megelevenítésével! Első példáinkat egy közkeletű szimbólumnak (toposznak): a fá-nak a képzetköréből vesszük. A fa nemcsak egészében tehet szert jelképes értelemre (az életfa mint kultikus szimbólum a finnugor hitvilágban, de pl. Csontvárynál is stb.), hanem egyes részei külön is használatosak átvitt jelentésben. Pl. valaminek az eredetét, alapját, forrását a TK nyelvben is igen gyakran nevezik gyökér-nek: Az erőszak gyökerei (Mo. 1980. márc. 9. 7; cím); „A féltékenység gyökere egy sajátos személyiségzavar, amely szorongásban és önbizalomhiányban ...

nyilvánul meg” (Fi 2/2); „valamennyi elemzési mód végső soron közös gyökérre megy vissza” (MN.

1979. szept. 22. 4); „Kínában is mély gyökeret eresztettek azok a balhitek, hogy a bűnözés »objektíve«

talaját veszti [a szocialista társadalomban]” (Mo. 1979. dec. 9. 7). Vizsgáljuk meg, hogyan is fejlődhet tovább ez az exmetafora a kidolgozás során! Egy évtizedekig emigrációban élt idős írónkról ezt állapította meg egy születésnapi méltatás: „Gyökerei mindig is itt voltak Magyarországon, de most már kibontotta teljes lombkoronáját” (Nszab. 1979. dec. 12. 7). Azáltal, hogy csatlakozik hozzá a lombkorona képzete, a megfakult gyökér-kép valósággal új életre kel, és tetszetős komplex kép „hajt ki” belőle. A szemléleti tartalom kifejtése, részletezése még egy olyan teljesen absztrahálódott exképet is megújíthat, mint az ág. Egy műkritikában arról olvasunk, hogy „a különféle szobrászati ágak kezdik fölismerni határaikat és feladataikat” (MN. 1978. szept. 17. 11). Az ág itt ebben a szokásos átvitt

értelmében fordul elő: „valamely tevékenységnek egy faja, fajtája” (ÉrtSz. 1: 39). Olyannyira „ex-” ez a metafora, hogy nem is érzünk semmi képzavart abban, hogy a szobrászati ágak felismernek valamit.

Később azonban – merész fordulattal – így folytatódik a cikk: „ami előttünk van, már késői hajtás, voltaképp bevált értékeket termő, ha tetszik, hát egyenesen klasszikus ág az egyetemes szobrászat fáján”. A kiállítási beszámoló írója konkrét képelemekkel (hajtás, termő, fa) dúsítja fel, erősíti meg a képi síkot, oly sikeresen, hogy az ág visszanyeri eredeti szemléleti tartalmának jó részét, és egy épkézláb komplex képbe épül bele. – A gyökér és az ág után kerítsünk sort – befejezésül – a gyümölcs-re, a termés-re is! Mindkét exképet sűrűn alkalmazzuk valamely cselekvés (különösen szellemi tevékenység) eredményének jelölésére. Következő példáinkon jól megfigyelhetjük, mi az a foka a továbbfejlesztésnek, amely már képes „kiolvasztani” a megfagyott metaforát. Első idézetünkben az egykori kép a legkevésbé sem képszerű: „a kulturális politika meghozta első nemes gyümölcseit” (ÉS 1979. dec. 1. 12). Lényegében még itt is megmarad az elvont síkon a gyümölcsét tárgy, hiába van konkretizáló értelmű igei állítmányi alaptagja: „Az emberek megízlelték a közös siker gyümölcsét”

(MN. 1978. szept. 17. 7). Ennek valószínűleg az az oka, hogy az egész kifejezés, úgy ahogy van:

közhely. Ahelyett, hogy a tartalmas ige konkretizálta volna az exképet, ez utóbbi absztrahálta magához a megízlel-t. Ugyanez történt ebben a másik példában is, csak itt egy másik igének, az élvez-nek esett áldozatul a konkrétsága: „A kínaiak ... a szólásnak és a szórakozásnak olyan gyümölcseit élvezhették, amelyek addig tilosnak bizonyultak” (Mo. 1979. máj. 20. 13). Nem fokozza, sőt csökkenti mondatunk szemléletességét a tiltott gyümölcs-re való utalás, hiszen ezt csaknem kizárólag átvitt értelemben szoktuk használni. Ebben viszont már bekövetkezik a vizualizálódás a kontextus hatására: „Úgy látszik, én későn érő fa vagyok, aki az öregkor felé ballagva hoz gazdagabb termést” (Nszab. 1978.

szept. 17. 11). Az összbenyomást még a bujkáló képzavar (a későn érő fa, amint az öregkor felé ballag) sem rontja le. (Ti. első olvasásra nemigen vesszük észre. S ki olvas el kétszer egymás után egy újságcikket?)

A megújításnak ezt a módját (a képi sík reaktiválása továbbfejlesztéssel) roppant nehéz, sőt szinte lehetetlen formailag tipizálni. E meddő próbálkozás helyett vegyünk szemügyre három jellegzetes példát abból a szempontból, hogyan bontja ki a felhasználó az egykori képzettartalmat az elgépiesedett sztereotípiából az aktualizálás során.

Első idézetünk egy könyvismertetésből való: „Weöres – s ezt B. briliáns (azaz: minden lapjával egyformán csillogó) elemzéseiben ... mindvégig fenntartja – »nem közöl összefüggő gondolatmenetet«” (ÉS 1979. dec. 1. 11). Briliáns elemzés (alakítás, megoldás stb.)! Hányszor leírják ezt a jelzőt anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is felidéződne akár a közlőben, akár a befogadóban az eredeti vizuális kép; a szemkápráztatóan csillogó-villogó drágakőnek, a briliáns-nak a képe. Minek köszönhető, hogy ezúttal nem így történt? Egyes-egyedül a zárójeles közbevetésnek: „briliáns (azaz:

minden lapjával egyformán csillogó) elemzéseiben”. A szójáték a lap főnévnek kettős: ’kristálylap’ és

’könyvlap’ jelentésén alapul. Ez teszi lehetővé a recenzensnek, hogy egyszerre két – egy reális és egy képletes – síkon futtassa a szöveget. A lap termékeny kétértelműsége a csillogó melléknévi igenévnek is megkettőzi a jelentését: drágakő-csillogás a metaforikus szinten, szellemi csillogás a nem metaforikuson. A briliáns exmetaforának ez a képi−konkrét oszcillálás adja vissza a szemléletességét.

A külpolitikai kommentárok, hírmagyarázatok olvasói az utóbbi időben sűrűn találkozhattak a csomagterv szóval. E diplomáciai szakkifejezést a Világpolitikai kislexikon (Bp., 1978.) így határozza meg: „a tárgyaló felektől benyújtott több – egymástól elkülöníthető – javaslatot tartalmazó lista” (i. m.

83). Figyelemre méltó, mennyivel találóbb ennél a meghatározásnál az az értelmezés, melyet az ÉKsz.-ben olvashatunk: „Nemzetközi kérdés megoldásának olyan terve, amely e kérdést csak más kérdésekkel összekapcsolva tekinti megoldhatónak” (206). A csomagterv ugyanis épp attól csomagterv, hogy a benne foglaltakat csak együtt lehet elvetni vagy elfogadni. Jól szemlélteti ezt az alábbi cikkrészlet: „úgy vélték a NATO-szakértők, hogy a miniszterek afféle csomagtervet fognak elfogadni, amelyben a fegyverkezés mellett párhuzamosan fegyverzetkorlátozási tárgyalási javaslatok is szerepelnek” (Mo. 1979. dec. 16. 3). Miért bocsátkoztunk bele ebbe a tárgyunktól látszólag oly távol eső szómagyarázatba? Mert enélkül talán nem minden olvasónk értette volna meg következő példánkat: „Egyetlen tényező volt, amiben bíztak, s ez: Margaret Thatcher lusakai »csomagja«. A csalódottság ehhez viszonyítva volt nagyobb, amikor Lord Carrington kibontotta a brit kormány csomagját. Hiszen abban semmi újat nem találtak” (MN. 1979. okt. 26. 2). Többféle módszerével is él a megújításnak ebben a pár sorban a cikkíró: előbb játékosan „csomag”-gá rövidíti – s már e variációval is jócskán visszakonkretizálja –, majd a szó szoros értelmében „kibontja” az exmetaforát.

A londoni Rhodesia-konferencia résztvevői csalódottan kotorásznak a miniszterelnök asszony

„csomagjában”: a brit kormány javaslata semmi újdonságot sem tartalmaz. Érdekes megfigyelni, hogy M. Th. lusakai „csomagja” még idézőjelben van, ezzel is kiemelve a metaforikus jelleget, a képi átvitel folyamatát, míg a brit kormány csomagja mellől már elmaradnak a macskakörmök. Ha egy bizonyos kifejezés előbb idézőjelben, majd anélkül fordul elő, ez annak tulajdonítható, hogy a szerző véleménye szerint a már bemutatott metafora semmiféle további kiemelésre sem szorul (vö. Wilss 1961: 106).

A képi síkot akár csak egyetlen konkrét képelem bevonásával is hathatósan meg lehet erősíteni:

„[A Nemzeti Színház új vezetőségének programjával] egy hosszú időszak »alapkőletétele« történt meg. Mi van erre az alapkőre vésve? Mindenekelőtt az, hogy a színház a távoli és közeli múlt értékes hagyományaira építve keresi, határozza meg helyét és feladatait a szocialista magyar kultúrában”

(MN. 1979. dec. 2. 11). Az első mondatban az alapkő ebben a ritkább, átvitt jelentésében szerepel:

’valaminek meg nem támadható alapelve, szilárd alapja’ (ÉrtSz. 1: 115). Az alapkőletétel ennek megfelelően egy elvont dolog megalapítását jelenti (eszmei, elméleti vonatkozásban). Csakhogy e kijelentés után egy ilyen kérdés következik: „Mi van erre az alapkőre vésve?”. A vésve határozói igenév a maga plasztikus konkrétságával, szemléletességével tüstént visszaidézi az alapkő szó eredeti (nem képletes) értelmét. (Ami az idézőjelek használatát illeti, ugyanazt tapasztaljuk, mint az előző példában: az első előforduláskor az „alapkőletétel” még idézőjelbe van téve, mintegy a képletesség bizonyságául, ám a kérdésbeli alapkő már nem kívánja, sőt nem is tűri meg maga mellett az idézőjelet;

’valaminek meg nem támadható alapelve, szilárd alapja’ (ÉrtSz. 1: 115). Az alapkőletétel ennek megfelelően egy elvont dolog megalapítását jelenti (eszmei, elméleti vonatkozásban). Csakhogy e kijelentés után egy ilyen kérdés következik: „Mi van erre az alapkőre vésve?”. A vésve határozói igenév a maga plasztikus konkrétságával, szemléletességével tüstént visszaidézi az alapkő szó eredeti (nem képletes) értelmét. (Ami az idézőjelek használatát illeti, ugyanazt tapasztaljuk, mint az előző példában: az első előforduláskor az „alapkőletétel” még idézőjelbe van téve, mintegy a képletesség bizonyságául, ám a kérdésbeli alapkő már nem kívánja, sőt nem is tűri meg maga mellett az idézőjelet;