Befejezésül három szövegpéldán kísérlem meg bemutatni, hogyan tölthet be formaszervező funkciót egy vagy több kép sajtónyelvi szövegekben. Három különböző műfajú újságcikket

választottam ki erre a célra. Az első: Csurka Istvánnak Haditudósítás című tárcája (MN. 1978. szept.

17. 5). Ez az írás arra az ötletre épül, hogy az író „komolyan veszi”, és minden részletében kidolgozza ezt a banális köznyelvi metaforát: „Az építkezés csatatérré változtatta a környéket.” Csurka következetesen végigviszi az építkezés = háború azonosítást, de mindvégig érezteti – ironikusan – a kettősséget is. A nem metaforikus (betű szerinti) szinten a Böszörményi út átépítéséről számol be a tudósítás. A metaforikus szinten ezek a műveletek hadműveletekként ábrázolódnak, s ennek megfelelően a tudósításból is haditudósítás lesz. Ami a valóságra közvetlenül vonatkozó, ún. reális kijelentések síkján ’építkezés’, az a valódi kijelentésekre vonatkozó poétikai reláció-kijelentések, költői-poétikai fikciók − Voigt Vilmos műszavával: kvázi-kijelentések − síkján: ’háború’.³ A cikknek a reális és a kvázi-kijelentések közti, sziporkázóan szellemes ide-oda váltás a struktúraképző elve. A képek oly tökéletesen kitöltik – mondhatnánk így is: át- meg átszövik – a teljes szöveget, hogy nem érdemes, de szinte nem is lehetne kiszakítani őket kontextusukból. Az alábbiakban épp ezért teljes egészében idézem Csurka István tárcáját, félkövérrel emelve ki a reális szint (’építkezés’), dőlttel a kvázi-szint (’háború’) elemeit:

Az olyan ember számára, aki szeret vérbeli történések közepett élni, s e sorok írója ilyen embernek tudja magát, egy olyan hadi esemény, bátran mondhatjuk, egy olyan helyi háború, mint amilyennek a Böszörményi úti útfelbontás és útépítés mondható, különlegesen izgalmas és zsákmánydús eseménysornak ígérkezik. Először is maga a tény: egy védett magaslati álláspontról, azaz egy ablakból szemlélni egy vértelen, emberáldozatot nem, csak emberi áldozatot követelő hadműveletet már önmagában is felemelő érzés, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy ebben a háborúban végre adva van egy nagyszerű magyar győzelem lehetősége, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a felkelő nap sugarai rendszerint az ablakban találják a lelkes haditudósítót. Mi történt az éjjel?

Csapataink elmetszették a vízvezetéket. Nem azt, amelyiket a múlt hét egyik éjszakáján metszettek el, hanem egy húsz méterrel arrébb bujkálót, azt, amelyiket egyszer már két héttel ezelőtt megrongáltak, és amelyik azóta is szivárog. Mindez várható volt, valószínű, hogy terv szerint történt.

Éjféltájban, amikor a nehézpáncélosok, a hihetetlen erejű markológépek és velük a billenős teherautók megjelentek, és az egész utca beleremegett, ez a reggeli vízhiány már várható volt, mert a markológépet roppant markolásaiban, úttestet, követ, betont, vasat és földet könnyűszerrel feltépő és szaggató munkájában egyáltalán nem akadályozza a sötétség, neki mondhatni tökmindegy, hogy nappal szakítja fel a vízvezetéket, vagy éjjel szakítja fel, hadászati szempontból azonban óriási a különbség a sötétséggel álcázott harcászati tevékenység és [a] nappali, a nyilvános hadművelet között.

Hadvezetőségünk bölcsességét kell látnunk abban a tényben, hogy ezeket a nehéz, ormótlan tankokat éjjeli feladatokra rendeli, ezzel is azt a hitet táplálva a civil lakosságban, hogy a háború villámháború lesz. A katonák éjt nappallá téve küzdenek. Míg az éj a nehézfegyvereké, a nappal a könnyű kis sárga ruhás vízműcsapatoké, akik szinte zajtalanul, mindössze egy kis rángatással bekurblizandó szivattyúval és sok tömítésnek való kóccal felfegyverezve elhárítják a frontszakasz éji hibáit. Az

3 A metaforikus/betű szerinti értelemről vö. Szegedy-Maszák 1971; a reális/kvázi kettősségről Voigt 1971: 341 kk.

ember elámul a hadvezetés előrelátó bölcsességén. (Mert mi volna teszem azt, ha nem volna elég kóc?) No, persze, sejtem én, hogy a hadvezetésben akadnak majd olyan hangok, amelyek nem úgy értik ezt a haditudósítást, ahogy szánva van, akik a haditudósító lelkesültsége mögött gúnyolódást és akadékoskodást látnak, de hát melyik hadvezetőségben nincsenek olyan tábornokok, akik szeretnek legyintgetni, mondván: „civil nyavalygás!” Ahhoz, hogy itt út legyen és modern út legyen, a civileknek is „át kell menni” bizonyos nélkülözéseken. Dübörgés? Vízhiány? Átmeneti vízhiány!

Büdösség? (Na, mert van úgy, hogy a gázcső...)

Egyáltalán egy budapesti lakos, aki átélte a régi Nemzeti Színház lebontásával kezdődő összes nagy csatát, az Emke-ütközetet, a Kálvin téri harcokat, a Baross téri csetepatét, az állóháborút a

„többször visszafoglalt” Déli pályaudvar körül, akinek a fülében vannak még az utóvédharcok pukkanásai a Mártírok útján, aki naponta láthatja a torkolattüzeket a Marx téren, ugyan hogy is merészelne szóvá tenni bizonyos háborús kellemetlenségeket? Hát nem szokta még meg? Csak azért, mert most az ő közvetlen közelében folynak a hadműveletek, kétségbe esik? Sápítozik? Fintorog? Nem látja, hogy milyen ádáz ellenséggel van dolga a hadvezetésnek?

Valóban, ámulatra méltóan bonyolult és különös szervezet volt az ellenség, a régi úttest.

Legfölső rétegében a vége felé már úgy lötyögtek a simára kopott, feketésszürke bazaltkövek, mint a képentörült egyén arcában a lyukas fogak. Hepehupás volt már, eső után kátyúk tarkították, s középütt a villamosok az utolsó évben (az utolsó békeévben) már csak lépésben mertek közlekedni. Ezt látva mit gondolt a buta civil? Jön a hadsereg, és egy nap alatt megeszi. De hát hála a bölcs hadvezetőségnek, nem így történt. Nem estek neki, mint borjú az újkapunak, hanem előbb szépen felderítették, feltérképezték, aztán kicserélték az elavult gázvezetékeket, az emiatt keletkezett árkot szépen betemették, sőt le is aszfaltozták, és csak azután küldték rá a terepre az iszonyatos erejű őssárkányokat, amikor már minden régi és új csőnek pontosan tudták a helyét, amikor az egész régi úttest úgyszólván nyitott könyv volt előttük.

Nem arról van szó tehát, hogy a hadvezetés és maga a harcoló katona, aki a sárkányt vezeti, nem tudja, hogy hol húzódnak a mélyben a csövek, ilyet csak egy buta civil gondolhat, amikor a vezérkar még az egérfészkekkel és -vájatokkal is tisztában van, nem, a hadvezetés és a harcoló egységek mindent tudnak, csakhogy más kérdés civil módra pepecselni a terepen és megint más dolog helytállni a hadszíntéren. Hála az időjárásnak, most nincs vízhiány, mit számít az a néhány köbméter víz, ami elfolyik. A csöpögő civil csapokból és vécétartályokból sokkal több elfolyik. A gázzal ugyanez a helyzet.

Egyetlenegy dolog van, amivel a hadvezetőség nem számolt, s ez az egerek váratlan felbukkanása. Meg kell azonban állapítani, hogy erről ez a hadvezetés nem tehet, mert ezt a mostani hadműveletet megelőzte egy másik, az egész fővárosra kiterjedő hadművelet, amelyik bábolnai zászlók alatt vonult fel a rágcsálók ellen. Ez sem volt gyerekjáték, emlékezhet rá mindenki. A legkorszerűbb vegyi fegyverekkel felszerelt egységek akkor kerületről kerületre, háztömbről háztömbre szorították vissza a patkányokat és egereket, míg végül azok, szerencsétlenek, végleg megadták magukat.

Legalábbis abban a hadijelentésben, amit ez a mostani vezérkar a civilekkel egyetemben készpénznek vett, ez állt. Budapest rágcsálómentes. Volt. Itt azonban, a hadszíntéren más a helyzet. Olyik szemtelen egér még a harmadik emeletre is felmenekül a markoló-sárkányok dúlása elől, s a civilek persze emiatt is sivalkodnak. Főleg a nők.

Pedig azt még egy civil nő is tudhatná, hogy az egér ártalmatlan kis jószág. Tessék egérfogókat beszerezni, vagy dióval-cseréppel kelepcéket állítani és kész. Ez az egész egerek miatti sipítozás is alkalmas arra, hogy megingassa a végső győzelembe vetett hitet.

Most dél van. A hadszíntér csöndes. A víz folyik. Nem a csapból, hanem a kövek között. Igaz, csak csörgedez, mint egy kis ér, egy kis csermely. A terület lassan eliszaposodik. Lesz itt út valaha?

Persze, hogy lesz. Győzni fog a magyar sereg, s a haditudósító már látja lelki szemeivel a távoli jövő nagy könyvsikerét is, amikor majd valamelyik kiérdemesült öreg hadfi, egy öreg obsitos megírja az emlékiratait a „Böszörményi úti mocsarak” címen. Ki gondol majd akkor arra, hogy itt a harcok idején nem volt víz, és egerek masíroztak a lakásokban. Az új út szép lesz, rücskös-sima és széles, csupán egy hibája lesz a régivel szemben: tele lesz „Megállni Tilos” táblákkal, mint a többi új testvére.

De hát az isten szerelmére! Mire való egy új út?

A reális és a kvázi-szint együttesen a kifejezéssíkjához tartozik ennek a konnotációs nyelvi szövegnek (vö.: Hjelmslev 1943/1975: 205–16; Barthes 1964/1976: 85–9). Hogy tartalomként mi

húzódik meg e mögött a „harcias” metaforika mögött, azt ebben a nyelvészeti jellegű és célú elemzésben nem szükséges kifejteni. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a két jelentéssík, az

’építkezés’ és a ’háború’ következetes szembesítése iróniából fakad, és azt is sugall. A két szint közti oda-vissza mozgás a szemantikai-poétikai síkváltások⁴ valóságos tűzijátékát idézi elő.

A Csurka-írás – mint láttuk – egyetlen képi ötletre van alapozva. Épp ellentétes megoldást választott második példaszövegünknek, egy hírmagyarázatnak a szerzője. „Ötletkavalkád” – így határozhatnánk meg egy szóban ennek a módszernek a lényegét. A kommentár, amely a Camp David-i amerikai–egyiptomi–izraeli béketárgyalások idején keletkezett, több mint egy tucat különböző – jobbára gúnyos színezetű – képpel jellemzi a Carter–Szadat–Begin csúcsértekezlet résztvevőit (MN.

1978. szept. 17. 2). E képek szinte egyáltalán nem függnek össze egymással, mintha a tudósító nem is az események mozgatórugóinak feltárását tekintené elsőrendű feladatának, hanem azt, hogy legfeljebb tíz soronként újabb és újabb ötletpetárdákat röppentsen fel. A Három ember a hegyen cím Jerome K.

Jerome humoros regényeinek (Három ember egy csónakban; ...kerékpáron) népszerűségét igyekszik a maga javára kamatoztatni. Ez az irodalmi „rájátszás” a cikkben is megismétlődik: „A »játék«

éppenséggel viselhette volna azt a címet is, hogy »Három ember a hóban«, ámde az áldás az égből fehér pihék alakjában egyelőre csak Wyomingban hullott, ... Marylandban azonban nem. ... Így a cím akként változott, hogy »Három ember a hegyen«, de ott úgy élnek, olyan hermetikus elzártságban a külvilágtól, mintha méteres hótakaró vetette volna fogságba őket.”

De vegyük sorra, elejétől végig, hányféle képpel (hasonlattal, metaforával, párhuzammal, utalással stb.) „tiszteli meg” a kommentátor a három politikust! Mindjárt az első mondat tartalmaz egy képet, közelebbről egy ún. kifejtett hasonlatot (ebben a képfajtában explicit nyelvi kifejezése van az összehasonlítás tényének; vö. J. Soltész 1959: 182): „Oktalanul nem szokták a kaméleonhoz hasonlítani azokat, akik a politika »mesterségére« adták a fejüket.” A politikusnak „Hol színészkednie kell, hol kötéltáncot járnia életveszélyes szakadék fölött, hol világfi módjára udvariaskodni kénytelen olyanokkal is, akiket a legszívesebben kiterítve látna”. Az amerikai elnök is mindent elkövet a siker érdekében: remete módjára zárkózik el tárgyalópartnereivel a világ szeme elől, de olyan remeteként, aki a kellő időben összetrombitálja vendégeit (a másik két remetét) egy kis hangos vitatkozásra, egyezkedésre. De nem tétlenkedik az eszmecserék szünetében sem: „hordja-viszi egyiktől a másikhoz az üzeneteket”. „Nem egyszerűen küldönci hivatala van Carternak – folytatódik a metaforahalmozás az új bekezdésben is –, nem hírhordó és hűvös közvetítő a szónak tőzsdei alkuszi értelmében.

...tulajdonképpen ő az igazi főszereplője az előadásnak. ...ha előbb-utóbb mégiscsak rászánja magát, és a nagy titokzatoskodásba burkolt hármas csúcsról fellebbenti a leplet, akkor is ő fog a rivaldafényben állni, ... Carter ezúttal vegyészmérnököt alakít, aki a két ellentétes jellemű vendége közti »lelki affinitást« iparkodik kideríteni, ... gondosan vegyelemzi minden egyes szavukat, átszűr, patikamérlegen megmér mindent, ami elhangzik, még a hangsúlyokat is. Az ekként átfiltrált, kianalizált és értelmezett szavakból a legkisebb közös nevező képletét alkalmazva megkísérel egy olyan mixtúrát készíteni, amely sem az egyik, sem a másik, de az egyikből is van benne, meg a másikból is. De nem annyi, hogy akár Szadat, akár Begin soknak találja az »idegen elemet«, viszont legalább annyi, hogy mindketten »élvezhetőnek«, fogyaszthatónak minősítsék.”

Ennyi heterogén képből nem is jöhet létre más, mint inkoherens szöveg. A diszparát képelemek nem rendeződnek szerves egységbe, az összbenyomás zavaros. Mi rejlik e mögött a heterogenitás mögött, miért kapkod a szerző fűhöz-fához, kaméleontól remetéig, remetétől vegyészmérnökig? A képkavalkád hátterében – ha jól sejtem – a kommentátor tanácstalansága húzódik meg (még nem tudni, hogyan végződnek a tárgyalások, s a teljes hírzárlat miatt a nemzetközi riporterhad találgatásra van kárhoztatva). Ezt maga a cikkíró sem próbálja eltitkolni: „egyáltalán senki nem tud pontosan semmit, ami a csúcstalálkozó kimenetele szempontjából számottevő volna. ... Ha már így esett a dolog, jegyezte meg egy jónevű publicista, a legokosabban tennénk, ha hallgatnánk. Természetesen lehurrogták, s a jó háromszáz riporter ... végeláthatatlanul ontja az anyagokat, kimeríthetetlen leleménnyel forgatja, rágcsálja, »értelmezi« azt a néhány sovány csontocskát, amelyet Hamilton Jordan mint közös szóvivő időnként közibük hajít.” Majd később még egyszer elhangzik egy ilyen, szokatlanul őszinte beismerés: „Tudni szinte semmit sem lehet arról, ami a Camp David-i faházakban

4 Hankiss Elemér a különböző nyelvi és valóságsíkok közti vibrálást, villódzást nevezi így (vö.

Hankiss 1966: 14–5, 22–3).

történik”. Azért a vérbeli újságíró nem tagadja meg magát, ugyanis nyomban hozzáteszi: „...de annál felszabadultabban lehet találgatni.”

A harmadik szövegnek (Anyanyelv a történelem egyirányú utcájában: EH. 1979. dec. 23. 10–1) három metafora versengése a formateremtő elve. Bessenyei György egy 1778-as röpiratában aranybányá-nak, pontosabban aranyrögöket rejtő hegynek nevezte anyanyelvünket. A cikkíró Móricz Zsigmond antológiája, a Magvető nyomán idézi: „magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni.

...Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely arany kővel tele volna, hogy semmit sem ér, mivel nincs bánya s bányász benne.” Sőt annyira megtetszik neki, hogy rövidesen tovább is fejleszti, komplex képpé: „Móricz nagyszerű bányász volt, aki abból a hegyből, amit századunk első feléig a magyarul írók számlálhatatlan serege pennája hegyével összehordott, napvilágra hozta, kikereste a legtöbb aranyat rejtegető rögöket. Azóta majd fél évszázad telt el, szaporodtak az aranyrögök meg a bányászok is, akik felszínre hozzák a magyar nyelv kincseit.”

Manapság inkább valamilyen növényhez: dús lombú fához vagy legalábbis bokorhoz szoktuk hasonlítani anyanyelvünket. A szerző ezt a képet is bonckés alá veszi, felsorolva a hozzá asszociálódó többi képelemet is: „az anyanyelv élő valami, amely változik, növekszik, bizonyos részei elsorvadnak, máshol új hajtások nőnek ki az élő ágon. [Bekezdés.] S ahogy a nyelvből növény lett, azonnal akadtak kertészei, akik óvni, védelmezni akarták. Leginkább a vadhajtásoktól. S hogy ki mit tart gondozásra igényt tartó új levélnek, vagy ollót kívánó torzalaknak, az gyakran a nyelvkertészek személyes ízlésén múlott.” Ám nincs teljesen megelégedve ezzel a növény-allegóriával. Hogy miért? Ennek kétféle okát is adja: először is „a »röghözkötöttség«, a »hazai földben gyökerezett« szép érzelmi felhangjainak ellene szól, hogy [nyelvünk] ... nem ezen a tájon született. Aztán ez a növényhasonlat nemcsak térben, hanem időben is használhatatlan. Mert a növény törvényszerűen elhullatja a leveleit, majd újjáéled, kivirágzik, aztán ismét tetszhalott lesz. Ami azért a nyelvről mégsem mondható el.” (Az utóbbi ellenvetéshez csak zárójelben fűzöm hozzá: vannak azért örökzöld növények is, nemde?)

De ha nem, hát nem!... Lássuk inkább, mit tud helyette ajánlani: „Ha már hasonlatokat kell gyártani, akkor inkább valami egyirányú utca juthat a XX. századi városi ember eszébe. A történelem utcája ez, ahol a népek, nemzetek ott görgetik-pörgetik előre anyanyelvüket.” Azonban ez a kép nemcsak „ijesztő” – ahogy ezt maga a publicista is elismeri metanyelvi kommentárjában, mindjárt a következő sorban –, hanem meglehetősen zavaros is. A politikai nyelvben az egyirányú utca képéhez általában negatív hangulati érték tapad (pl. „Reagan »egyirányú utcának« nevezte az enyhülést”; MN.

1981. febr. 1. 1), itt viszont – a visszafordíthatatlan történelmi fejlődés, előrehaladás jelképeként – egyértelműen pozitív az előjele: „ez az egyirányú utca-ötlet csak arra jó, hogy érzékeltesse: itt emberek, társadalmak közlekednek, ők visszafelé csak átmenetileg fordíthatók”. Jól mutatja ezt az is, hogy a szerzőtől megbírált „önkéntes nyelvőrök” menetiránynak háttal suhogtatják a nemzethalál rémének korbácsát, így, a társadalmi fejlődés útirányának hátat fordítva akarják kioktatni társadalmunkat, „amely már sok-sok kereszteződést elhagyott a történelem egyirányú utcájában”. A cikk végén ugyanez a kép zárja le a gondolatmenetet: „Jó lenne, ha az önkéntes nyelvőrök is megfordulnának, együtt menetelnének a sokadalommal, s csak ott és úgy szólalnának meg, ahol valódi segítséget tudnak adni a velük együtt haladóknak.” A tartalommal egyetértek, ami viszont az újságcikk fő motívumát, az egyirányú utca képét illeti, az se nem eredeti, se nem plasztikus, legfeljebb meghökkentő. S ez önmagában édeskevés!

3.7. A 3. pont elején feltett kérdésre (milyenfajta képek tipikusak a TK nyelvben fókuszként?) ezt felelhetjük: ezen a téren is főként „hozott anyagból” dolgozik a sajtónyelv, azaz szívesebben alapoz köznyelvi képre, toposzra, közismert motívumra, utalásra stb., mint eredeti képre. Ezt mint a műfaj sajátosságát kell tudomásul vennünk, s nem marasztalhatjuk el miatta az egész nyelvi réteget.

Az eredetiség, az egyéni lelemény, a képalkotás merészsége, újszerűsége maradjon is meg a szépirodalom – azon belül is elsősorban a líra – kiváltságának. Ami ott természetes, sőt alapkövetelmény, az a TT-ben talán zavaró is lenne, nehezítené a megértést. Ennyit a „mit?”-ről. – Nem közömbös viszont a „hogyan?”, tehát az: milyen módon használja fel a sajtónyelv a

„köztulajdonban levő” képanyagot, milyen ötletesen él a köznyelv kínálta stiláris lehetőségekkel. Az értékelésnek ez lehetne az egyik reális kritériuma. Mi igyekeztünk bemutatni néhány jellegzetes eljárásmódot, nyelvi megoldást, és azt sem rejtettük véka alá, melyiket érezzük közülük példamutatónak, melyiket kevésbé sikerültnek vagy éppenséggel hibásnak. Fő célunk azonban nem ez,

nem az értékelés volt, hanem a figyelem ráterelése a nyelvi eszközöknek egy olyan csoportjára, amely a stilisztikában eddig kissé háttérbe szorult, de a TT nyelvében rendkívül nagy a jelentősége.

(1980−81) Hivatkozások

Arrivé, Michel 1973. Pour une théorie des textes poly-isotopiques. Langages № 31: 53−63.

Bally, Charles 1951. Traité de stylistique française. I−II. Genève−Paris. (Első kiadása: 1909.) Bárdosi Vilmos 1975. Poliszémia és homonímia mint a humor nyelvi forrásai. FilKözl. 79−93.

Barthes, Roland 1957. Mythologies. Paris.

Barthes, Roland 1976. A szemiológia elemei. In: Válogatott írások. Bp. 9−92. (Eredetije: Le degré zéro de l’écriture suivi de Éléments de sémiologie. Paris, 1964.)

Beke László 1980. Ismétlődés és ismétlés a képzőművészetben. In: Horváth Iván−Veres András (szerk.): Ismétlődés a művészetben. Bp. 160−76.

Békés István 1977. Napjaink szállóigéi. I−II. Bp. Második, javított és bővített kiadás. (Első kiadása:

1968.)

Bernáth Árpád 1970. Irodalmi művek értelmezésének kérdéséhez (Babits Mihály: Ősz és tavasz között). ItK 213−21.

Bernáth Árpád 1971. A motívum-struktúra és az embléma-struktúra kérdéséről. In: Hankiss Elemér (szerk.): Formateremtő elvek a költői alkotásban. Bp. 439−68.

Bernáth Árpád 1973. Heinrich Böll „Der Zug war pünktlich” című elbeszélése. Helikon 65−79.

Bojtár Endre 1978. A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban. Bp.

Coquet, Jean-Claude 1969. Problèmes de l’analyse structurale du récit. «L’Etranger» d’Albert Camus.

Langue Française № 3: 61−72.

Coquet, Jean-Claude 1973a. Sémiotique littéraire. Contribution à l’analyse sémantique du discours.

Paris.

Coquet, Jean-Claude 1973b. Sémiotiques. Langages № 31: 3−12.

Csúri Károly 1971. A Kassák-vers [= A ló meghal, a madarak kirepülnek] embléma-szerkezete. In:

Hankiss Elemér (szerk.): Formateremtő elvek a költői alkotásban. Bp. 469−500.

Csúri Károly 1975. Zur semantischen Struktur eines Gryphius-Sonetts. In: A. Bernáth−K. Csúri−Z.

Kanyó: Texttheorie und Interpretation. Kronberg/Ts. 129−74.

Csúri Károly 1978. Ismétlés, narrativika, interpretáció. Literatura 181−90.

Dinnyik, M. A.−Jovcsuk, M. T. stb. (szerk.) 1958. A filozófia története. I. Bp. (Eredetije: История философии. I. Москва, 1957.)

Doráti Antal 1981. Egy élet muzsikája. Bp.

Dubois, Jacques−Edeline, Francis−Klinkenberg, Jean-Marie−Minguet, Philippe 1974. Lecture du poème et isotopies multiples. Le Français Moderne 217−36.

Dubois, Jacques−Edeline, Francis−Klinkenberg, Jean-Marie−Minguet, Philippe 1977. Rhétorique de la poésie. Lecture linéaire, lecture tabulaire. Bruxelles.

Ducrot, O[swald]. 1972. Dire et ne pas dire. Principes de sémantique linguistique. Paris.

Eco, Umberto 1968. La struttura assente. Introduzione alla ricerca semiologica. Milano.

Éri-Halász Imre 1944. Ki ne mondja! Bp.

Fabricius-Kovács Ferenc 1968. A konkrét → absztrakt jelentésfejlődés problematikája. Bp.

Fabricius-Kovács Ferenc 1969. Metafora, képzavar, világosság (Megjegyzések a tudományos stílusról). Nyr. 43−9.

Fillmore, C. J. 1979. Bejöhetünk? In: Pléh Csaba−Terestyéni Tamás (szerk.): Beszédaktus − kommunikáció − interakció. Bp. 191−212. (Eredetije: May we come in? Semiotica IX [1973]:

97−116.)

Fodor László 1978. A tömegkommunikáció néhány kérdéséről. Magyar Sajtó 171−4, 230−4.

Fónagy Iván 1963. A stílus hírértéke. ÁNyT 1: 91−123.

Greimas, A[lgirdas].-J[ulien]. 1966. Sémantique structurale. Paris.

Greimas, A[lgirdas].-J[ulien]. 1972. Pour une théorie du discours poétique. In: A[lgirdas].-J[ulien].

Greimas−M[ichel]. Arrivé stb.: Essais de sémiotique poétique. Paris. 5−24.

Grétsy László 1979. „Felvezető” címek. Magyar Sajtó 248−9.

Guiraud, Pierre 1954. La stylistique. Paris.

Guiraud, Pierre 1976. Les jeux de mots. Paris.

Gyárfás Endre 1969. Képzavarok és „képtelen” kifejezésformák. Nyr. 50−2.

Gyárfás Endre 1969. Képzavarok és „képtelen” kifejezésformák. Nyr. 50−2.

In document A nyelvtől a stílusig (Pldal 170-178)