1.1. A magyar nyelv történetében a 18. század végétől (a felvilágosodás, majd a nyelvújítás korától) a közelmúltig, a 20. század végéig a fő tendencia az egységesülés volt: a nyelvjárási tagoltság csökkent, kialakult egy igényesebb írott változat, az ún. irodalmi nyelv (nem tévesztendő össze a szépirodalom nyelvével!), s 1844-től – kisebb megszakítással – a magyar nyelv az államnyelv (hivatalos nyelv) funkcióját is betölti (vö. Pusztai F. 2000: 386).
Ezzel egy időben, már a 20. század első felétől jelentkeznek azonban az ellentétes irányú fejlődési tendenciák: a széttagolódás és a szétrétegződés is. Az 1918 után kisebbségi helyzetbe került magyarság nyelvhasználata, különösen ennek városi köznyelvi rétege – részben regionális alapon, részben idegen hatásra – kezd elkülönülni az anyaországban beszélt és írott köznyelvtől, s ez utóbbiban is egyre nagyobbá válik a szóhasználati és stílusbeli különbség a köznyelv és a szaknyelv, illetőleg az egyes szaknyelvek, még a rokon területek szaknyelvei között is (vö. Pusztai F. 2000: 386–7). A szakmai belterjesség napjainkra már azzal fenyeget, hogy egymáshoz közel álló és elvileg össze is függő diszciplínák művelői sem tudnak szót érteni egymással (pl. a fonetikus a foniáterrel, s mindkettő a fonológussal), sőt egyazon tudományágon belül is egészen eltérő terminológiák alakulnak ki, mint a konkurens fonológiai elméletekben (vö. Kiefer 1999: 3). A „zsargonná szigetelődés”-nek (Pusztai F. 2000: 387) ezek a tünetei érdekes ellentétben állanak a szakterületek növekvő érintkezésének és egymásba olvadásának, a sokat emlegetett interdiszciplinaritásnak, magyar szóval tudományköziség-nek a jelenségével (erről l. Fehér 1999: 9). Bár ez az ellentmondás talán csak látszólagos: az egyes rokon diszciplínák határán kifejlődő újabb és újabb „köztes” tudományágak gyakran épp sajátos terminológiájukkal igyekeznek jelezni (és igazolni) különállásukat.
A köznyelv és a mellette kibontakozó társadalmi nyelvváltozatok (szak- és csoportnyelvek) természetesen hatnak is egymásra, sőt átfedés is kialakul közöttük (vö.: Grétsy 1988: 99–101; Sebestyén 1988: 117–8). Például a műszaki nyelv a bak, bika, csiga, daru stb. köznyelvi állatnévvel gép(elem)eket jelöl, a sportnyelvben a ló (kétféle) tornaszer és az egyik sakkfigura bizalmas neve. De van ellenkező irányú mozgás is: eredetileg szaknyelvi szavak a sajtó útján közismertté, szinte köznyelvivé válnak (pl.
stressz, gén, klónozás, koleszterin), s az sem ritka, hogy szakkifejezések átvitt értelemben, sajátos stílusértékkel kerülnek át a beszélt nyelvbe (pl. az ökölvívás szaknyelvéből: övön aluli ütés = 'lovagiatlan cselekedet'; bedobja a törülközőt = 'feladja'; ha valami simán, könnyen történik meg, a kosárlabdázók zsargonjából vett kifejezéssel élünk: csont nélkül; ha viszont kis híján nem sikerült valami, az atlétákra, a magasugrókra gondolunk, és ezt mondjuk: rezeg vagy rezgett a léc). Azaz nemcsak „szétkülönbözési”
tendencia figyelhető meg a nyelvi rétegek között (vö. Tolcsvai Nagy 1994: 393), hanem kölcsönhatási is.
1.2. A magyarországi magyar szaknyelvben az utóbbi két-három évtizedben feltűnően megnőtt az angol szavak és kifejezések, angol mintájú szerkezetek gyakorisága. Kontra Miklós már 1981-ben könyvet tett közzé „elangolosodó” orvosi nyelvünkről (Kontra 1981), igaz, az elmarasztalást érzékeltető elangolosodó szót a címben idézőjelbe tette. A látleletet azóta többen megerősítették (vö.: Török 1984, Seregy 1989, Tolcsvai Nagy 1989, Kiefer 1994: 632, Kiss 1995: 83, Szabó T. Á. 1995, Galambos 1998).
Az angol nyelvi elemek aránya egy tíz évvel ezelőtti felmérés szerint (ismerteti Kiefer i. h.) a szórakoztatóipar szaknyelvében a legnagyobb (29%-os), ezt második helyen az üzleti élet nyelve (23%), harmadikként a műszaki szaknyelv (14%) követi. Általános tapasztalat, hogy „minél újabb egy szakma, annál inkább kötődik a nemzetközi kifejezésekhez” (Pusztai I. 1982: 75), annál gyakoribbak benne az angol vagy angol mintájú elemek. Míg például az öntészet szaknyelvében az idegen szavak aránya 24,2%, az irányítástechnikáéban (a Műszaki Értelmező Szótár alapján) 46,6% (vö. Pusztai I. uo.).
Az angol nyelvi hatás fölerősödése, már-már nyomasztóvá válása nem magyar sajátosság, hanem világjelenség, amely az angolnak nemzetközi közvetítő nyelv mivoltából fakad (gazdasági, politikai és tudományos téren egyaránt). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden ellenvetés nélkül tudomásul kell venni a nemzeti szaknyelvek elangolosodását (idézőjel nélkül!), hiszen ez belátható időn belül e szaknyelvek tekintélyvesztéséhez, háttérbe szorulásához, végül pedig megszűnéséhez vezethet. Nem
* Elhangzott „A környező országok magyar tudományos műhelyeinek 5. fóruma” című konferencián (Debrecen, 2001. október 11.).
biztos, hogy mindenki osztja azt a Bessenyei Györgytől származó véleményt, hogy „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” (l. Grétsy szerk. 2000: 69), az azonban alig vitatható, hogy egy nyelv teljesértékűségéhez hozzátartozik az a képessége, hogy minden regiszterben, így a szakmai kommunikáció regiszterében is meg tudjon szólalni. Mint magyar nyelvész és stíluskutató természetesen azt kívánom, hogy a magyar nyelv is ilyen legyen, pontosabban: ilyen maradjon.
A hazai szaknyelv állapotának tárgyilagos megítéléséhez különbséget kell tenni a valóban nemzetközi, ennélfogva szükséges terminus technicusok és a csupán kényelmességből vagy sznobizmusból átvett idegen szavak között. Szépe György az egyik korábbi idegenszó-ellenes kampány idején világosan kifejtette, hogy a nemzetközi szavakat nem szabad egy kalap alá venni az idegen szavakkal, különösen a fölösleges idegen szavakkal. A „görög-latin bázisú nemzetközi technikai, tudományos, módszertani, közlekedési, távközlési szakkifejezések részeivé válnak az egyes országok nyelvi készletének” a tudomány és a közélet szférájában. Nem az a feladatunk, hogy válogatás nélkül kiirtsuk őket, hanem hogy megtanuljuk őket helyesen használni, és ezt a tudást átadjuk az iskolában görögöt és latint már alig tanuló generációknak (Szépe 1978: 69).
Az utóbbi két-három évtizedben tömegesen beáramló angol szavak erre a „görög-latin bázisú”
szókészletre települtek rá, részben össze is keveredve vele. Török Gábor már 1984-ben felhívta a figyelmet azokra a „pszeudo-latin” szaknyelvi szavakra, amelyek se a latin–magyar szótárban, se az idegen szavak szótárában nem találhatók meg, mert valójában – angolok. Néhány példa Török cikkéből és saját későbbi gyűjtésemből: erratikus 'szabálytalan, szokatlan'; operacionális 'műveleti, segédeszköz jellegű'; idioszinkratikus 'egyedien megkülönböztető'; incentív '(kellemesen) ingerlő, izgató'; affekció 'vonzalom, vonzódás'; kogníció 'felfogás, megértés'; kultiváció 'vminek a folytatása, gyakorlása'; partíció 'eloszlás, megoszlás'; perkoláció 'behatolás, be- vagy átszivárgás'. Olykor nem maga a szó új, csupán a jelentése tér el – angol hatásra – a megszokottól: konzisztens 'megegyező, megfelelő'; realizál 'felfog, megért'; referál 'utal, vonatkozik vmire'. Ezeknek a – Török Gábor találó elnevezésével – „mangtin”, azaz magyar–angol–latin keverékeknek a megértéséhez némi angoltudásra, olykor angol szótárra is szükség van. Török annak idején óvta tőlük a fordítókat, szakírókat. Úgy látom, nem sok sikerrel (a partíció és a perkoláció példáját egy 2001-ben megjelent nyelvészeti könyvből vettem; az incentív utazással kecsegtető prospektust pedig azon a napon dobták be postaládámba, amikor ennek a cikknek az írását elkezdtem).
A szaknyelvről szóló hazai vitákban a legnagyobb érdeklődés érthetően a számítástechnikai szaknyelv iránt nyilvánult meg. Például a Magyar Tudomány 1995 és 2000 között létezett szaknyelvi rovatában, az általam szerkesztett Szakmagyarban a cikkeknek majdnem az egynegyede (50-ből 12) ezzel a témával foglalkozott. Azért érthető ez az aránytalanság, mert a számítástechnika szaknyelve ma már nem csupán egy a szaknyelvek közül, hanem mindenkit érint, aki számítógéppel (vagy legalább számítógépen) dolgozik. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a hazai szaknyelv állapotát most nem a számítástechnika, informatika példáján mutatom be. Bár az elemzendő jelenségek, mint látni fogjuk, nem egészen függetlenek ettől a területtől.
A példa legyen tehát a posta nyelve, ez a nagy hagyományú szaknyelv, amely korábban inkább francia hatás alatt állt (ez volt ugyanis a posta nemzetközi nyelve). A szolgáltatások számítógépesítésével azonban ide is betört az angol hatás. A Magyar Posta kétheti lapjának, A Postásnak 2001. július 24-i száma a következő cím alatt számol be a szigetszentmiklósi postahivatal korszerűsítéséről: Élesben a front office. Magában a cikkben többször is előfordul a front office rendszer, front office eszköz, amelyet a pilot postán, sőt pilot postahelyen alkalmaznak a help desk feladatok ellátására. Nem azt kifogásolom, hogy nem magyarázzák meg, mit is jelent ez (elvégre szaklapról van szó), hanem azt, hogy láthatólag kísérletet sem tesznek a magyar szövegbe szervetlenül illeszkedő és helyesírási nehézségeket is okozó angol kifejezéseknek a magyarítására. Vagy tíz évvel ezelőtt magyar nyelvű (!) álláshirdetésekben tűnt fel a front office manager (olyan irodai ügyintéző, aki fogadja az ügyfeleket, átveszi panaszaikat, vagyis „tartja a frontot”). Ilyesmi lehet a postai front office rendszer is: a pult mögött ülő tisztviselő az új szoftver segítségével gyorsabban, pontosabban és sokoldalúbban intézi ügyeinket, mint eddig. A pilot postá-t a pilot-balloon és a pilot-print alapján valamiféle próbapostá-nak, kísérleti postá-nak vélem, ahol az új módszereket kipróbálják. De, ismétlem, nem magyarítási javaslatokat akarok tenni, hanem csupán regisztrálom az angol elemek térhódítását.
A kép teljességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy ezen a területen is vannak törekvések az angol szakszók lefordítására. A sok rossz példa után lássunk tehát két jót is! A Magyar Posta nyomtatványain és feliratain egy idő óta nem fax-ot, hanem távmásolat-ot találunk. A fax másik értelmében lehetne távmásoló. „Mindössze” a faxol ige magyarítása vár még megoldásra, mert a
távmásolatot küld túl hosszú, körülményes, a távmásol pedig (mint az összetett főnévből elvont igék általában) egyelőre kissé sután hat. De így is meg kell becsülnünk a jó irányba mutató próbálkozást. A másik itt említendő pozitív példa a Matáv Rt. Barangoló kártyá-ja, amellyel kedvező áron lehet külföldre vagy onnan Magyarországra telefonálni. Ezzel talán megoldódik a roaming magyarításának régóta vajúdó ügye. (Az angol szakszó is metafora, eredeti értelme: 'kóborlás, kószálás'.) A nyelvművelő örömét az tenné teljessé, ha az új kifejezést kis kezdőbetűvel írnák (mint a telefonkártyá-t) és egy szóba (mivel nem a kártya barangol, hanem mi barangolunk az ő segítségével). A barangolókártya ugyanabba a típusba tartozik, mint a szintén egybeírandó bevásárlóközpont vagy sétálóutca.
A magyarországi magyar szaknyelv helyzetének, állapotának vázlatos áttekintését hadd fejezzem be azzal, hogy én is felhívom a figyelmet egy (szerencsére) egyre sürgetőbb teendőre: rövidesen meg kell oldani az Európai Unió közigazgatási terminológiájának egységes és pontos magyarra fordítását. A cél, mint Dróth Júlia írja a Magyar Nyelvőr múlt évi 3. számában, a nyelvi kompatibilitás kialakítása a gyorsabb és jobb megértés kedvéért (Dróth 2000: 288). Hogy ez milyen eminens politikai és gazdasági érdek, arra ebben a körben fölösleges több szót vesztegetni. Sürgősen össze kell állítani az EU közigazgatási terminológiai szótárát, a jelenlegi tizenegy mellé tizenkettedikként odaiktatva a magyart is.
Ehhez azonban terminologizálási (korpusztervezési) és fordítástechnikai feladatok tömkelegét kell még megoldani. (A szakfordítás elméleti és gyakorlati kérdéseihez vö. Klaudy 1994a, 1994b, 2001.)
Minderre csupán egyetlen példát! Az EU-ban nagy jelentőségű (the) co-decision procedure kifejezést fantáziátlan fordítók egyelőre így „magyarítják”: kodecíziós határozathozatali forma (Dróth Júlia szójegyzékében a filológiai hűség kedvéért ráadásul rövid i-vel, ezzel azonban most ne foglalkozzunk!). Az ilyen „fordítás” valójában nem is fordítás, hanem az angol eredetinek gépies (vissza)latinosítása és magyar képzővel való megtoldása, miáltal olyan kifejezés keletkezik, amely se nem angol, se nem latin, se nem magyar. Legfeljebb „mangtin”! (Király Miklós jogászprofesszor ezt javasolja helyette: együtt-döntési eljárás. Hogy ez-e a legjobb megoldás, azt valóban együtt kell eldönteni, mármint jogászoknak, politikusoknak és nyelvészeknek. S minél gyorsabban!)
A kérdés iránt érdeklődőknek figyelmükbe ajánlom az Európai Unió T & T (Terminologie et Traduction) című folyóiratát, amely a közösség tizenegy nyelvén közöl cikkeket és beszámolókat:
franciául, angolul, spanyolul, dánul, németül, görögül, hollandul, olaszul, portugálul, svédül és finnül.
Alcíme szerint: „La revue des services linguistiques des institutions européennes”. A services linguistiques magyarul talán tolmács- és fordítószolgálat. Íme máris egy fogós terminológiai kérdés!...
1.3. A hazai szaknyelv művelőire váró egyik fő feladat a magyarországi language engineering (magyarul nyelvtechnológia vagy nyelvi technológia) megteremtése (vö.: Kiefer 1994: 631; ugyanő 1997;
Prószéky 2000). Ez nem egyéb, mint nyelvi tervezés, nyelvépítés, a szónak mérnöki-műszaki értelmében.
A mai helyzet, mint Kiefer Ferenc rámutatott, sok tekintetben párhuzamba állítható Széchenyi korával. A megoldásra váró kérdés: „hogyan lehet a múlt értékeit megőrizve (ezt én emeltem ki – K. G.) nyelvünket a korszerű kommunikációra alkalmassá tenni” (Kiefer 1994: 632). A „nyelvi infrastruktúra”
kialakítása növelné kultúránk tanulóképességét egy olyan korszakban, amikor egyszerre két ellentétes követelménynek kell megfelelnie: az alkalmazkodás és az önvédelem követelményének.
Mi legyen hát a „szereposztás” az angol és a magyar nyelv között? Pusztai Ferenc abban látja a jelenlegi nyelvi konfliktus megoldását, hogy az angol fokozatosan második munkanyelvvé válik, de a magyar sem szorul vissza afféle tájnyelvvé, „az egyszerű nép nyelvévé”, hanem szókincsében gazdagodva, megújulva alkalmassá válik az információs társadalom igényeinek kielégítésére is (vö.
Pusztai F. 2000: 390–1). A magyar irodalmi nyelvnek (s tegyük hozzá: tudományos és szakmai nyelvhasználatnak) ez a megújítása, modernizálása valóságos új nyelvújítást követel (Pomogáts 1999).
Ennek a szaktudományi „nyelvújítás”-nak már észlelhetők az első (egyelőre szerény) jelei. Az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága már 1996-ban tématervet dolgozott ki ezzel a címmel: A magyar nyelv az informatikai forradalom korában, különös tekintettel szaknyelveinkre (szövegét közli Fábián 1997). A tervezet néhány pontja, így az angol–magyar számítástechnikai szójegyzék már megvalósult (elsősorban Kis Ádám jóvoltából). Balázs Géza a Magyar Tudomány és az Édes Anyanyelvünk hasábjain sürgeti (és műveli is) a „digitális nyelvújítás”-t (Balázs 1997a, 1997b, 1998). A nyelvi tervezésben (Nagy Ferenc szavaival: anyanyelvi tervezés-ben, l. Nagy 1981: 205) a kanadai francia példát igyekszünk követni:
„vigyázó szemünket” tehát nem Párizsra (a nyelvtörvénnyel és tilalmi listákkal való „hatósági”
nyelvművelésre), hanem Québecre vetjük. A québeci példa azt mutatja, lehetőleg azonnal meg kell találni és el kell terjeszteni az anyanyelvi megfelelőt az újabb és újabb angol kifejezések helyett. S ha ilyen nem található, nem szabad visszariadni új szavak alkotásától sem (vö. Maurais szerk. 1987). Egy egészen friss
példa, amelyet Grétsy László és Balázs Géza tévéműsorában hallottam 2001 augusztusában: a digitális fényképezőgép a franciáknál már nem digitális, hanem numerikus (numérique, a numéro 'szám, számjegy' szóból). Ezt a rugalmasságot kell eltanulnunk nekünk is, még akkor is, ha az adott esetben a numerikus semmivel sem volna magyarosabb, mint a digitális. Nem a konkrét megoldást kell átvennünk, hanem a szellemet, a szemléletet!
Spontán kezdeményezések is jelzik, hogy a szaknyelvművelés valahogy „benne van a levegőben”.
Csupán néhány példát említek:
– évek óta működik Molnos Angéla internetes honlapja és alapítványa a pszichológia és a pszichiátria (az ő szóhasználata szerint: lélektan és lélekgyógyászat) nyelvének magyarosabbá tételére (vö.
Molnos 1998);
– fiatal műszaki értelmiségiek megalapították az Írd Jól Egyesületet az internetes nyelvhasználat és helyesírás gondozására (bővebben l. Kemény 2000);
– szintén túlnyomórészt műszakiak néhány nyelvművelő bevonásával Mondjuk magyarul! címmel mozgalmat indítottak a természettudományi szaknyelvek magyarítására (ismerteti Buvári 2001);
– 2001 decemberében Betű- és szóvetés a magyar orvosi irodalomban címmel egynapos tudományos konferenciát rendeznek a Magyar Tudományos Akadémián orvosi nyelvünk múltjáról, mai állapotáról és a jövő feladatairól.
Végül, de nem utolsósorban itt kell megemlékeznünk arról a minden túlzás nélkül korszakalkotónak nevezhető tevékenységről, amely az utóbbi években a szakmai helyesírások rendezése terén folyt. Többek között megjelent a Műszaki helyesírási szótár (Fodorné–Fábián–Cs. Pintér 1990), az Orvosi helyesírási szótár (Fábián–Magasi 1992) és A földrajzi nevek helyesírása című szabályzat (Fábián–Földi–Hőnyi 1998). Közvetve a szaknyelvek művelését is segíti a Helyesírási kéziszótár helyébe lépő Magyar helyesírási szótár (Deme–Fábián–Tóth 1999), amely szintén ebben az időszakban látott napvilágot.