Ha szó szerint vagy csak jelentéktelen változtatással idéznek egy közismert formulát, klisét, szépirodalmi részletet vagy egyéb, művelődéstörténetileg jelentős mozzanatot, kötött idézésről

beszélünk. Kötött idézetnek tekintünk minden közmondást, szólást, szólásszerű formulát, állandó szókapcsolatot, szállóigét, címet, irodalmi idézetet és idézettöredéket, amely (lényegében) változatlan alakban jelenik meg egy elhangzó vagy leírt TK nyelvi szövegben.

2.3.2.1. „Nyelvünk virágai”, ahogyan O. Nagy Gábor nevezte a szólásokat és a velük közeli rokonságban levő, ugyancsak nyelvi képet tartalmazó közmondásokat (vö. O. Nagy 1979: 18), gazdag változatosságban „nyílnak” a TT virágoskertjében is. Keveredik ugyan közéjük gyomnövény, azaz közhely is bőven, mégsem vitatható, hogy ezek az állandósult szókapcsolatok hozzájárulnak a sajtónyelv élénkítéséhez, és – közösségi alkotások lévén – közösségi emóciókat is keltenek. Amikor pl. az iráni helyzet jellemzésére többek között ehhez a szóláshasonlathoz folyamodik egy tudósító: „az idegen állampolgár ... ma már ritka, mint a fehér holló” (EH. 1980. ápr. 12. 5), nyilván hatásosabban fejezi ki magát, mint ha csak ennyit mondana: „Iránban már csak elvétve találkozunk külföldiekkel”

vagy „az idegen állampolgár ritkaságszámba megy Iránban”.

A közmondás, szólás stb. idézet voltára nemritkán külön is figyelmeztet bennünket a TK nyelvi

közlemény feladója. Pl. így: „Minden szentnek maga felé hajlik a keze, amint a mondás tartja” (Új T.

1980. febr. 3. 35); „Ha lúd, legyen kövér, tartja a mondás” (Nsp. 1980. ápr. 16. 3). A metanyelvi jelzés egyúttal mentegetőzésféle is a kifejezésmód banalitásáért.

E nyelvi sztereotípiák a szövegindítás gondjával bajlódó újságírónak is kapóra jönnek. „Mondj igazat, betörik a fejed” – így kezdődik egy tipikus rendőri riport (EH. 1980. ápr. 11. 8). Utána jön a közmondást a konkrét esetre alkalmazó összekötő szöveg: „Az ódon bölcsesség, mint annyiszor, ezúttal is igaznak bizonyult”, s csak ezután fog bele a cikkíró a tulajdonképpeni mondanivalójába, egy kocsmai verekedés történetébe. Az ismertre való hivatkozás mint figyelemfelkeltés azonban a címadásban gyakori igazán: Sok kicsi sokra megy (EH. 1979. márc. 16. 6); Hetet egy csapásra (Nsp.

1979. márc. 15. 5); Folytatása következik (Nsp. 1979. márc. 4. 8). Az ilyen kezdés az olvasói jóindulat elnyerésének, a „captatio benevolentiae”-nak is eszköze.

2.3.2.2. Jó szolgálatot tehetnének a stílus változatosságának a szállóigék is. Fáradhatatlan gyűjtőjük és magyarázójuk, Békés István „szárnyasszavak”-nak is hívja őket, joggal, mert földrészeket és korokat szárnyalnak át, s az arra képes olvasót is magukkal röpítik (vö. Békés 1977: 5 kk.). Miért kellett mégis feltételes módban fogalmaznom? Azért, mert bőséges készletükből a TT – egy rosszul értelmezett közérthetőség jegyében – mindig ugyanazt a tizenötöt-húszat ismételgeti. E minduntalan visszatérő „szállóigéket” ma már több joggal sorolhatnók a közhelyek, mint a kulturális hátteret megmozgató emblémák közé. A túl sűrű használatban úgyszólván maradéktalanul elillant a képszerűségük, nem idéznek fel bennünk sem vizuális képet, sem művelődéstörténeti asszociációkat.

Csak nagy ritkán bukkan fel – rendszerint akkor is csak az irodalmi publicisztikában – egy-egy olyan utalás, amely egy implicit, de feltárható kulturális kontextusra irányítja a befogadó figyelmét.

Ilyenkor viszont a sajtóhiba veszélyének teszi ki magát a közlő. Mint pl. ebben is: „a béka-egér harc görög szavát használva batramyomachiá-nak neveztem az európai gazdasági közösségben a birka ára körül dúló csatározást” (ÉS 1979. dec. 1. 5). Helyesen: batrachomyomachia vagy – az újabban megkívánt fonetikus átírással – batrakhomüomakhia. Az elírás rontja az (alighanem vétlen) szerző hitelét, és veszélyezteti a szárnyasszó röptét is: a pontatlan hivatkozás nehezebben jut célba. De azért ennyi kockázatot mégiscsak vállalnunk kell a szöveg gazdagítása kedvéért.

Címben viszont nem kárhoztatható a közismert formulákra való hagyatkozás. Ott csakugyan alapkövetelmény, hogy a célzást a lehető legtöbb olvasó megértse. Feltehetően ezért írnak A gordiuszi csomó (Mo. 1979. dec. 16. 28), ill. A bőség zavara (Nsp. 1980. jan. 3. 5) címmel a kínaiak olimpiai részvételéről, ill. vízilabdázóink felkészüléséről (az utóbbihoz magyarázatul: a cikk írásakor olyan sok volt nálunk a jó játékos, hogy nehéz volt közülük a legalkalmasabbakat kiválasztani).

2.3.2.3. Színezésül irodalmi művek címét is beleszövik mondataikba az újságírók. Van ebben egy adag műveltségfitogtatás is, de ha szemléletesebbé teszi a közlést, nem kifogásolhatjuk. Minden olyan nyelvi elemnek megvan a létjogosultsága, amely ellene hat a megszokottnak, s ezáltal enyhíti a stílusmonotóniát. Az átvételt rendszerint külön is hangsúlyozzák, idézőjelbe tétellel: „A kulturális forradalom »az új ember kovácsa« akart lenni” (Mo. 1979. dec. 9. 7); „az USA delegációja a »csendes amerikai« szerepét játszotta” (Mo. 1979. nov. 18. 11); „a SALT−2 a defenzívába szorított realista amerikai politikai erők számára a »huszonkettes csapdájának« jegyeit viseli magán” (Mo. 1979. nov.

18. 5). Alkalomadtán szemantikai síkváltás is lejátszódik: az eredetileg konkrét jelentésű címet átemelik az elvont szintre. A következő példában, amelyet egy gazdaságpolitikai fejtegetésből veszek, az Arany-ballada konkrét címét átvitt értelemben idézik (ha egyáltalán tudatos idézésről van szó, ami nem biztos): „Most viszont afféle tetemrehívás következik: ki ér többet a népgazdaságnak?” (MN.

1979. nov. 7. 7). Ellene szól a szándékosságnak, hogy a tetemrehívás főnévnek már az ÉrtSz. ismeri egy átvitt, ritka ’felelősségre vonás’ jelentését. Mellette szól viszont a kívülre utalást sejtető afféle jelző.

Leggyakrabban persze címként használja fel a TT a szó szerint idézett vers-, novella-, könyv-, film-, színdarab- stb. címeket. Alakilag változatlanul, de tartalmilag átértelmezve: az eredeti cím az új környezetben, a vele ellátott szöveg hatására szemantikailag átértékelődik. A Tiszteljétek a közkatonákat! cím pl. Petőfi versében a szabadságharc névtelen hőseire, egy mai könyvismertetés élén viszont a II. világháborúban részt vett szovjet katonákra vonatkozik (ÉS 1979. dec. 1. 10). Fussunk végig néhány további példán is! Csáth Gézának aránylag rövid időn belül két novella-, ill. kötetcímét is viszontláthattuk újságcikk fölött. Az egyik puszta véletlen: Császár Istvánnak nyilván esze ágában

sem volt Csáthra utalni, amikor tárcájának ezt a címet adta: Apa és fiú (ÉS 1979. dec. 1. 9). Az a külpolitikai kommentátor viszont, aki a repülőszerencsétlenség következtében meghalt René Journiacról, a francia köztársasági elnök Afrika-szakértőjéről A varázsló halála címmel emlékezett meg (MN. 1980. febr. 17. 8), bizonyára olvasta az ugyanilyen című Csáth-novellát, vagy legalábbis hallott róla. Film- és színdarabcímek is telítődhetnek ily módon új tartalommal. Mexikó gazdasági helyzetéről Felfelé a lejtőn (Mo. 1980. febr. 3. 9), élsportolóink egynémely külföldi szerepléséről Jutalomutazás (Új T. 1980. jan. 13. 34), az 1980–81. évi labdarúgó-bajnokságról pedig Tájkép – csata után (Labdarúgás 1981. 7. sz. 14–5) címmel, ill. alcímmel olvashattunk. A Döglött aknák cím (MN.

1979. márc. 4. 8) a spanyol választások utáni feszült belpolitikai viszonyokra vonatkozik. Jövőre, veled, ugyanitt! – beszéli meg a randevút egy sportriporter a sérüléséből felépült Magos Judit asztalitenisz-bajnoknővel (Nsp. 1979. jún. 2. 4). Ebben a típusban is találunk példát a szemantikai síkváltásra, csakhogy ez éppen ellenkező irányú, mint a Tetemrehívás esetében volt. Tűztánc cím alatt ugyanis a salgótarjáni üvegfúvók munkájáról láthatunk képriportot (Nők Lapja 1980. 5. sz. 16–7).

Vagyis itt elvont → konkrét váltás van az egykori nevezetes verseskötet, a Tűztánc és az üveggyárban fellobbanó valóságos tüzek közt.

2.3.2.4. Nemcsak címét, hanem egyes szövegrészleteit is idézgetik a TK nyelvben a szépirodalmi alkotásoknak, habár a kötött formájú, hosszabb irodalmi idézetek nem túl gyakoriak ebben a stílusrétegben: inkább csak a szó szorosabb értelmében vett TT és az irodalmi publicisztika, irodalomkritika határterületén találkozhatunk velük. Pl. egy színikritikában, amely Csurka István egyik darabjának bemutatójáról számol be: „A szereplők akár Balassi Bálint szavait is idézhetnék: »Elég hogy megvolt minden édesség, / Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség, / Ékes beszéd, tréfálás, nevetség, / Ki ugyan nem elég / Bús szüvemnek, mert ég, / De versemben itt legyen immár vég.«” (ÉS 1979. dec.

1. 13). A cikkíró a folytatásban kiemeli a gondolatmenetébe leginkább beleillő, legfontosabbnak vélt részletet, s kissé modernizált helyesírással újból idézi, de most már idézőjelek nélkül: „Ha Csurka István művészetéhez jelmondatot igyekeznénk fabrikálni, ez valóban illő volna: ki ugyan nem elég bús szívemnek, mert ég”. A mai drámaíró és a régi költő közötti párhuzamot a Balassi-idézet átértelmezésével fejti ki: „Csurka hideg fővel bírál, ugyanakkor kiteszi bús szívét is a néző elé, azt a bús szívet, mely nemcsak ég, de amelynek kevés a betakarított szatirikus gyönyörűség”. Ez azonban már nem idézés, hanem parafrázis: a kritikus a témájához igazítja, arra alkalmazza az eredeti képet.

2.3.2.4.1. Az igazi TK stílusra: a kül- és belpolitikai kommentárok, vezércikkek, tárcák stb.

nyelvére nem a fenti idézéstípus jellemző, hanem az ismertebb, szállóigének is tekinthető szépirodalmi idézetek felhasználása. Egy külpolitikai tárgyú cikkben bukkantam rá erre a példára: „A kor folyam, úszója, s nem vezére az egyén” (MN. 1979. dec. 31. 8). Persze a citátumot valamiképpen összefüggésbe kell hozni az aktuális mondanivalóval, jelen esetben az amerikai közhangulattal és Carter elnök újraválasztási esélyeivel. Ennek a feladatnak a következő tagmondat tesz eleget: „a madáchi mércén Carter jó úszónak minősíthető”. Szerzőnk azonban nem elégszik meg ennyivel, s az aktualizált emblémát egy szólással, helyesebben szólásparafrázissal is megtoldja: „nekünk azonban elsősorban is az árra kell figyelnünk. Amerre az amerikai közélet valamennyi főszereplője sodródik, ha a felszínen óhajt maradni”. Első pillantásra nem több a rendeltetése ennek a hozzátoldásnak, mint hogy a szállóige és a szólás képelemeiből egy szemléletes komplex képet keverjen ki. Valójában azonban nem a szemléleti összhangon van itt a hangsúly, hanem a hangulati kontraszton: a Madách-idézetben egy olyan valakiről van szó, aki felismeri korának történelmi irányultságát, s aszerint cselekszik; aki viszont csak együtt úszik az árral, az nem tesz egyebet, mint hogy megalkuvóan követi a mindenkori közhangulatot. Sőt már nem is úszik, hanem sodródik, azaz kicsúszott a kezéből az események irányítása. Így tolódik el pejoratív irányba az eredetileg határozottan amelioratív színezetű hivatkozás.

Olykor ironikusan, a forrásra nem utalva szőnek bele egy-egy klasszikus idézetet a TK nyelvi szövegbe. Ez a részlet egy kórházi riportból való: „A harmadik nap reggelén egy pisze és mosolygós nővérke vénán döf. »Ez már az altató injekció?« – kérdem. »Az« – feleli, s a többi néma csend” (Új T.

1980. febr. 3. 6). A haldokló Hamlet utolsó szavaival („The rest is silence”) „legtöbbször pályák, sorsok szomorú végét vagy valamilyen folyamat drámai befejezését érzékeltetjük” (Békés 1977: 610).

Itt viszont csak egy injekciót adnak be, tehát a képzettársítás meglehetősen ironikus, ha vegyül is belé

némi kacérkodás a fekete humorral, hisz megesik néha, hogy az altatás csakugyan a hamleti végső csöndbe segíti át a beteget.

2.3.2.4.2. Volt már szó arról, hogy a ráismerés öröme vetekszik a megismerésével. Ezt aknázza ki a TT, amikor címbe emel ki többé-kevésbé ismert idézeteket. Ez a cím: „A csillagot két kézzel szórhatod” (beszélgetés a színházról, színjátszásról a budapesti tanítóképző főiskola hallgatóival, Petőfi, 1980. ápr. 9. 20 ó 33 p-től) csak a Goethe-kedvelők nem túl nagy táborában kelt asszociációkat, a TK nyelvi közlemények átlagfogyasztói számára nem ad többletinformációt. Annál inkább ezek:

Nem mese az, gyermek (hangjáték, Kossuth, 1980. márc. 15. 18 ó 45 p-től); „Őrzők! Vigyázzatok a strázsán!” (dokumentumesszé, TV 1. m., 1980. márc. 12. 18 ó 15-től); „Mélységesen mély a múltnak a kútja” (interjú a korszerű történelemoktatásról, MN. 1980. jan. 30. 8). Kár, hogy a legutóbbi idézetbe két kisebb pontatlanság is becsúszott. A József és testvérei első mondata ugyanis – Sárközi György fordításában – így kezdődik: „Mélységes mély...”, és a kútja szó előtt nincs névelő. Természetesen nincs mindig idő kinyomozni egy-egy idézet pontos szövegét. Ilyenkor azonban az idézőjel elhagyásával mentse fel magát az újságíró a filológiai hűség követelménye alól.

Nem mindegyik idézet-címnek ilyen „előkelő” a származása. A csehszlovák teniszezők sikersorozatáról beszámoló kishírre ezzel a „szemcsapdás” (blikkfangos) címmel irányítja rá figyelmünket egy leleményes szerkesztő: JÖNNEK A CSEHSZLOVÁKOK... (EH. 1980. jan. 3. 7). E sűrűn – és nemcsak sportnyelvi értelemben – idézgetett humoros szállóige Szepesi György 1969. dec.

4-i marseille-i rádióközvetítéséből (Magyarország–Csehszlovákia 1:4) csapódott ki egy kabaréműsor hatására.

2.3.2.5. Sokszor csak egy-egy töredéke, törmeléke, forgácsa vetődik elénk az idézetnek a TT hullámain (hogy mi magunk is szaporítsuk eggyel a 2.2.4.1. pontban idézett hullám-képek számát).

Ezek az emblémaszilánkok jelzésszerűségük ellenére (vagy talán épp amiatt?) nemritkán hatásosabban reprezentálnak egy kontextust, mint a teljes idézetek. Példáinkból – ha akad is köztük rutinszerű, gépies megoldás – végső soron egy kulturális hagyomány körvonalai rajzolódnak ki, egy hagyományéi, amely a Bibliától Adyig és József Attiláig ível:

„Jöjjön el a te országod...” (II. világháborús tévéfilm; 2. m., 1980. ápr. 8. 21 ó 40 p-től); A jó hírért, névért... (vízilabda-válogatottunkról; Nsp. 1980. febr. 4. 5); Fegyvert s vitézt (képriport a Hadtörténeti Múzeumról; Új T. 1979. dec. 9. 11); Támasz és talpkő (dr. Vajda Ernőt köszönti 90.

születésnapján Huszár Klára; ÉS 1980. jan. 5. 2); „Csak a »violaszín pecsét« hiányzik az elegáns meghívókötegről” (EH. 1979. dec. 13. 3); „a valóság nagyobb művészi élményt nyújthat, mint annak

»égi mása«” (ÉS 1980. febr. 2. 13); „Ő [ti. Bajcsy-Zsilinszky Endre] megtette, hogy ... eredeti világnézetével szembekerülve, azt újrafogalmazza. És emellett azután kitartson, mind a vérpadig”

(MN. 1979. dec. 24. 13); Hogy látva lássanak (ti. bennünket; a cikk ugyanis irodalmunk külföldi megismertetésével foglalkozik; ÉS 1979. dec. 8. 7).

Nem tudom, összefüggött-e az évfordulóval, a hivatalosan is megünnepelt 75. születésnappal (valószínűleg igen, tehát kampányjelenségnek is felfogható), de annak idején feltűnően megszaporodtak a TK nyelvben a József Attila-utalások. Most csak a címadásban felhasznált idézettöredékek közül mutatok be néhányat: az egyik nagy budapesti napilapban Pontosan, szépen címmel emlékeztek meg a magyar nyelv hetéről (Nszava 1980. ápr. 15. 5); a televízióban a játszóterekről készített filmsorozatnak, a sportújságban a cselgáncs vb-ről és az ottani bíráskodásról szóló cikknek volt ez a címe: „Játszani is engedd...” (TV 1. m., 1980. febr. 2. 18 ó 15 p-től; ill. Nsp.

1980. jan. 14. 5). Az utóbbinak a szövegéből is érdemes idézni – nem éppen követendő példa gyanánt:

„[az ázsiai cselgáncsbírók] Nem ragaszkodtak feketén-fehéren a leírt szabályokhoz. Mintha csak ismerték volna József Attila gyönyörű verssorát: »...játszani is engedd...« Játszhattak a versenyzők a tatamin” stb. A József Attilától vett címmel hivalkodó írások közül mindössze egyetlenegy foglalkozik magával a költővel: József Attila – nem középiskolás fokon (ÉS 1980. ápr. 5. 4), habár még ebben is van valami szellemeskedő beugratás: a nem középiskolás fok ugyanis itt általános iskolás fokot jelent (arról van szó a cikkben: hogyan tanítják József Attilát az általánosban?). Hogyan is írta ő annak idején: „neve, ha van, csak áruvédjegy”. Úgy látszik, olykor még a „proletár utókorban” is...

2.3.2.6. A kötött idézés témakörét olyan példákkal zárom le, amelyek átmeneti jelenségnek tekinthetők a kötött és a variált idézés között. A variált idézés felé mutat pl. a címekhez való,

aktualizáló funkciójú hozzátoldás: (Római) elégia a higgadtságról (az olaszországi belpolitikai helyzetről; MN. 1980. jan. 27. 8); Sziszifosz mítosza – avagy Wallraff újabb kalandjai (Kritika 1980.

2. sz. 20); A tizedes meg a többiek – Pakson (egy paksi építkezésen dolgozó katonabrigádról és vezetőjéről; Brigádélet 1980. 2. sz. 7); Ki nyer ma (és úgy általában)? (öttusázóink vívótudásáról;

Nsp. 1980. febr. 28. 5). Van egypár adatom idézetek kiegészítésére is. Az effajta továbbszövés az aktualizáláson kívül rendszerint ironikus-humoros „átállításra”, „eltérítésre” is szolgál. Befejezésül íme két sportnyelvi példa a sikerültebbek közül: „Hírnök jő, s pihegve szól a versenybíróságnak: – Takács kikapott.” (Nsp. 1980. márc. 2. 1); „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem... milyen esélyekkel utazik Texasba a magyar női tornászválogatott?” (Nsp. 1979. nov. 26. 1; képaláírás; a képen:

tornásznők tükör előtt).

2.3.3. A variált idézés közbülső helyet foglal el a kötött és a szabad idézés között: az előbbire