CANTERBURY SZENT ANZELM ISTENTANA*)
Szent Anzelm tolla n e m oly termékeny, mint szelleme.
„Összes művei alig töltenek meg két Mígne-kötetet ; ha ezt a termékenységet hasonlítjuk azokéhoz, akik a keresztény gon-dolkozás történetében vele egyenlő rangúak, pl. Szent Ágoston, Aqu. Szent T a m á s m u n k á i n a k tömegéhez, ez a párhuzam is azt mutatja, hogy Anzelm eszméi egészen kivételes ragyogású fény-források, melyekben a Szentatyák hitének tűze és a skolaszti-kát megteremtő értelem verőfénye világít rá régi problémák mélységeire, hogy azzal amit megvilágít, évszázadok gondol-k o z á s á n a gondol-k a d j o n biztos tartalmat, és amit a gondol-körvonalagondol-k sejte-tésével homályban hagy, azzal az u t á n a következő hívő elmé-lyedésnek a d j o n problémát é s a hézagok kiegészítésére való ösztönzést.
Az ember úgy van a szellemi fényforrásokkal is, mint azzal a fénnyel, amely s z e m é n e k ad látást, a tárgyaknak ala-kot, színt, mélységet. „A látnivágyó N a p b a nem tekint" ; néz a világossággal, d e nem nézi a forrást. Egész természetesnek találja, hogy a Napot elfödi a felhő és fénye mégis átsugárzik a földre. Az igazságnak különben is a z a sorsa, hogy ha egy-szer felvillant, u t á n a már mindenki természetesnek találja, hogy van és világít és ritkán keresik, honnét is ragyog. Pedig min-den sugár tűzből sugárzik és minmin-den igazság — legyen az a hitnek vagy az észnek igazsága : amikor először villant fel, az agyat, az értelem erejét emésztette fel, a szívnek tüzénél vált ragyogóvá. Az igazság első fölvillanása — a genieben, a lángelmében történik ; ez a d j a meg neki a z izzást ; h a már föl-villant, u t á n a m á s o k n a k elég az, ha szemüket nyitják ki a vilá-gosságra. Aki m a elvégzi a z elemi iskolát, tud annyit a villa-mosságról, mint Ampére, Volta vagy Jedlik Ányos 100 évvel ezelőtt. Egy villanyszerelő n é h á n y perc alatt elsajátítja azt a készséget, mely Marconinak esetleg évtizedes m u n k á j á b a k e r ü l t
Ugyanez az eset annál is, aki m a bölcseleti, hittudomá-nyi kézikönyvekből könnyedén gyűjti össze azt a tudásanyagot, amelynek első megteremtése is, összefoglalása, szintézise is az emberiség legnagyobb gondolkozóinak életműve volt.
Szent Anzelm lelke öröklámpaként világoskodott az isteni titkok előtt. Bármennyit is köszönhet a bölcselet neki filozófiai problémák megoldása terén, mint pl. a nominalismus elleni küzdelemben, az igazság mivoltának a z ó t a is klasszikus meg-h a t á r o z á s á b a n és kifejtésében, a skolasztikus gondolkozás mód-szereinek biztos és bátor a l k a l m a z á s á b a n , érdeklődése, iránya, igazodása az, amit ő maga oly tömören fejez ki : fides q u a e r e n s
*) Felolvasta a szerző az Aquinói Szent T a m á s T á r s a s á g n a k Szent Anzelm születése kilencszázados évfordulója a l k a l m á b ó l tartott ünnepi ülésén Dr. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás jelenlétében, 1933 április hó 5-én.
intellectum, a megértést kereső hit. Ahogy az öröklámpa meg-világítja nemcsak a szentségházat, h a n e m fénye tovaimbolyog a templom oszlopsorai közt é s éjtszaka átszürenkezik a z abla-kokon, hogy a külvilág sötétségét megtörje, úgy ragyogtatta Szent Anzelm, a maga Isten előtt fénylő elméjének sugarait a z Isten-ről a világra, a természetre.
Hogy a következőkben Szent Anzelm istentanával foglal-kozunk, azt tesszük elsősorban azért, mert ez a z ő életművé-nek a magva, veleje ; de tesszük azért is, mert lángelméjééletművé-nek sajátos természetét, eredetiségét, lényeglátó intuícióját itt ismer-hetjük meg legjobban. Mellesleg azért is, mert az utókor az ontológiai istenérvnek legtöbbször eltorzított kezelésével a for-rásokhoz vissza nem térők előtt azt a benyomást kelti, mintha Szent Anzelm geniejéből c s a k szofizmák pattantak volna ki.
Szent Anzelm istentana két, terjedelemre nem nagy művé-ben, a Monologiumban és a Proslogiumban található meg — szintézis jellegű összefoglalásban.1) Bár elméje inkább a részletkérdéseket szereti, úgyhogy művei egyes problémák tag-l a tag-l á s á b a n remeketag-lnek, istentanában az idetartozó kérdések összefüggő csoportosítására, egységes magyarázatára törekszik.
Istentanát úgy jellemezhetjük röviden, hogy módszere teljesen bölcseleti, tárgyköre a z o n b a n : hittudományi, hisz mindkét mű-ben nemcsak a mai t h e o d i c a e á n a k tárgykörét dolgozza fel, h a n e m a Szentháromság tanát is. Ha Szent Anzelm istentanát a megelőző korok műveivel összehasonlítjuk, azt kell m o n d a n u n k , hogy ő a theodicaeának, mint bölcseleti tudományágnak a megalapítója a ker. bölcselet történetében.
Istentanával való foglalkozásunk irányító eszméje, hogy elsősorban azt keressük, mit mond, tanít ő — és nem azt, mit mondottak eddig róla iskolai kézikönyvek, vagy filozófiatörténeti elmefuttatások.
Tárgyalásunkban először Szent Anzelm istentanának lélek-tani alapjaira mutatunk rá, hogy ebből megértsük vizsgálódá-s á n a k módvizsgálódá-szereit ; aztán ivizsgálódá-stentanának tartalmi elemeit vevizsgálódá-sz- vesz-szük szemügyre ; ezek leíró ismertetéséhez kapcsoljuk a benső és külső kritika segítségével való értékelésüket, mely szüksé-gessé teszi Szent Anzelm istentanának a ker. gondolkozás folyamába való beillesztését. Keressük forrásait, hogy eredetiségére rámutathassunk ; összevetjük istentanát Aqu. Szent T a m á -séval, hogy a „páter scholae" (Szent Anzelm) és a „princeps scholae" (Szent Tamás) eszmevilágának rokonságában lássuk a philosophia perennis időfölöttiségének alapját.
I. A l a k i v o n á s o k , a) Elmélkedés, szemlélődés. „Most pedig törpe ember, tedd le rövid időre foglalatosságodat, rejtsd
x) A két mű keletkezésének idejét Fr. Schmid így állapítja m e g : Mono-lógium : 1076. év m á s o d i k fele. Prosjógium 1077—78. A Gaunilóval való vita ez utáni években Schmitt : Zur Chronologie der W e r k e des hl. A. Rev Bén. 44 (1932) 350 1.
el magad kissé zivataros gondolataid elől. Vesd el terhes gond-jaidat, menekülj fáradtságos szétszóródottságodtól. A d j némi időt az Istennek, pihend ki m a g a d a t b e n n e . Lépj be elméd k a m r á j á b a , zárj ki onnét mindent, csak a z Istent ne és azokat a z eszközöket, melyek az ő keresésében segítenek ; és h a bezártad m a g a d r a az ajtót, keresd őt". (Prosl. c. 1.)
így készül Szent Anzelm, a bec-i monostor népes iskolájá-n a k mestere, a moiskolájá-nostor perjele — az Isteiskolájá-n keresésére. Ez nála a legnagyobb tudomány és bölcseség útja ; nem testes kódexet nyit íel (ezt nap-nap után végzi a zsolozsma és a magányos o l v a s m á n y lectiójában, az iskolai előadásra való készülésben) ; nem is nyitja ki lélekkamrájának ajtaját a nagy-világra, hogy a természet szépségében, rendjében, célszerűsé-gében ismerjen rá mindenek Alkotójára. Az Istenhez vezető út eme részletén ő már túl v a n ; megjárta ezt a Monologium-b a n , midőn a világ tökéletességéMonologium-ből jól épített szillogizmusok-kal következtetett a z Isten létére. Az olvasmány, a tanulmány után bontakozik csak ki nála a z Isten m e g r a g a d á s á n a k a mód-szere. Csodálatos mester ő : a lelkiéletnek, az aszkézisnek, misztikának eszközeivel építi fel az Istenre vonatkozó tudo-mányt. Nála a meditatio (módszeres, értelmi behatolás az érzék-fölötti igazságokba) és a contemplatio (a szellemi világnak a z ész fényével é s a szív tüzével való megközelítése) — lesz tudo-mányos módszer. Hisz mesterénél, Szent Ágostonnál látja leg-inkább, hogy a z istenismerethez a léleknek érzékszervekre v a n szüksége ; nemcsak a következtető ész bandukolásával, h a n e m az egész lélek szárnyalásával, nekilendülésével kell menni az Isten felé.
Mert „még elrejtőzöl, Uram lelkem elől, a Te fényedben és boldogságodban ; ezért maradt a lelkem a sötétben és a nyomorban. Körüliekint, de n e m látja szépségedet. Odafigyel és nem hallja harmóniádat. Illatodra les, d e még nem érzi.
Feléd ízlel, anélkül, hogy ízedet élvezné. Megtapint, de nem éri el könnyed valódat. Mert hisz Uram, Te adtad mindezeket érzékelhető m ó d o n az általad alkotott világnak ; mindezek tehát Benned is m e g v a n n a k , de kimondhatatlan módon".(Prosl. 17.)Ime, a „szillogizmusok bazaltútja" a z Istenre tágult lélek megtapasz-talásává akar elváltozni. A szenttamási öt út célpontját Anzelm a szellem érzékszerveivel a k a r j a látni, tapintani, ízlelni. A medi-tatio és a contemplatio az ész hideg és kemény köveiből akar-n a k tűzet, meleget, féakar-nyt fakasztaakar-ni.
Szent Anzelm lelke olyan, mint a fényreforgó bogár az est sötétjében. Látja az Isten világosságát a messzeségből szüren-kezni, h o z z á j a tör, feléje röpül — és nem fél attól, hogy elég, sem attól, hogy„ megvakul. „Kerested lelkem az Istent, és úgy találtad, hogy 0 a főjó mindenek közt, kinél jobbat gondolni se lehet ; Ö m a g a az élet, a világosság, a bölcseség, a jóság, a z örök boldogság és a boldog örökkévalóság ; és mindez —
mindig és mindenhol". (Prosl. 14J Bármily közel ér hozzá, még „mindig úgy érzi, végtelen messze van tőle. „Ha megtalál-tad Öt, lelkem, miért nem érzed, hogy rátaláltál ? . . . Vagy tán lelkem nem talált volna rád, Istenem, mikor tudja, hogy Te vagy a világosság és az igazság ? Hogy érthette volna ezt meg, h a c s a k nem az által, hogy látja a íényt és az igazságot ?" (u. o.) Az istenismeretnek ez az ellentétes polaritása lelkét t o v á b b űzi-hajtja. Látja Öt — és mégse látja. Honnét ez a polaritás ?
„Tán mégis áll, hogy igazság és fény az, amit látott ; és még-sem Téged látott, mert csak úgy ahogy ismert meg, (vidit te aliquatenus) ; de nem látott Téged, ahogy vagy /" Ez a kon-templativ lélek teljes t u d a t á b a n van a n n a k , hogy a földi ember istenismerete nem teljes, nem közvetlen, nem kimerítő. Ezért nagyon messze esnek az ő megítélésétől, akik ontológizmussal vádolják. De ennek a biztos t u d a t a sem tartja őt vissza, hogy a végtelent tovább merje, a fényforrást tovább nézze. „Neki-feszül a lelkem, hogy többet lásson ; de azon túl, amit látott, mást már mem szemlél, csak homályt. Sőt — nem is lát homályt, hisz az nincs T e b e n n e d , h a n e m tudja, hogy többet már saját sötét volta miatt n e m láthat. Ugyan miért, Istenem, ugyan miért ? Tán gyarlósága miatt vakoskodik a lélek szeme, vagy a Te verőfényed vakítja ? Bizony, vakoskodik, mert maga kicsi és megvakítja a Te végtelenséged". (Prosl. 14.)
Szent Anzelm tehát éppúgy távol áll az agnoszticizmustóh mint az embernek kimerítő istenismeretet ígérő ontologizmustól.
Ismeri a szellem felfogóképességének határát ; pedig a z ő isten-ismerete nemcsak az észre támaszkodik, h a n e m a hitre, az élő hitben égő szeretetre is.
b) Az értelem munkája. Vagy tán emiatt az értelem mun-k á j a csömun-kmun-ken nála és istenismerete beletormun-kollimun-k az érzelmi teológiába, mely a z ismeretet sejtéssé, a fényt köddé deval-v á l j a ? Egyáltalán nem.
Az elmélkedő és szemlélő Szent a m a g a istenkeresésében az elmének élét (acies mentis) úgy kicsiszolja, az értelem ere-jét úgy nekifeszíti a tárgynak, hogy ezen a téren — a speku-lációnak, az ismeretanyag értelmi áthatolásának bámulatos tökéletességére jut el és logikájával a legsötétebb problémákra derít azóta is ragyogó világosságot.
A Proslogium bevezetésében maga így jellemzi gondolko-z á s á n a k lelki folyamatát. Arról ír, hogy a Monologium után agondolko-z a kérdés kezdte izgatni, nem volna-e lehetséges az egész isten-t a n n a k egyeisten-tlen érvből való felépíisten-tése. „Magamban azisten-t kérdez-tem, nem lehetne-e találni oly argumentumot, mely a maga igazolására nem szorulna másra, csak m a g á r a ; és egymaga elég volna a n n a k bizonyítására, hogy az Isten igazán van és hogy Ö a senkire se szoruló főjó, kire mindenek rászorulnak, hogy legyenek és jól legyenek ; és elég legyen mindannak igazolására, amit az Isten mivoltáról hiszünk. Amikor gyakorta
vetettem elmémet nekilendülve erre a kérdésre, n é h a úgy érez-tem, már el is érem azt, amit keresek ; d e máskor teljesen elsiklott elmém éle rajta, végre kétségbe esve azt gondoltam, a b b a -hagyom a keresést, hisz a sikerre nem volt kilátásom. De ami-kor azt a gondolatot ki a k a r t a m űzni agyamból, hogy fölösle-gesen le ne kösse úgy, hogy más, több sikerrel biztató kutatás-tól visszatartsa : akkor míg védekeztem vele szemben, kezdett rám kényszeredni egész alkalmatlanul. Egy napon, mikor jófor-m á n belefáradtajófor-m a b b a , hogy távoltartsajófor-m jófor-magajófor-mtól, a z esz-mék összeütközésében úgy elém ötlött, hogy már nem tudtam el n e m fogadni azt az eszmét, melyet nagy gonddal próbáltam elűzni. Úgy véltem, hogy h a s z n o s lesz, h a megírom azt, ami-nek a megtalálása ami-nekem annyi örömet szerzett, megfogalmaz-tam azt a könyvet".
Eadmer, Szent Anzelm életírója még több vonással rajzolja meg azt a képet, melyben a genieben kezdetben izzó, majd hirtelen fénnyel kigyulladó meglátás természetrajzára ismerünk.
A. Dyroff1) érdekes párhuzamot Szent Anzelm Proslogiumának é s Descartes alapvető gondolatának (Cogito ergo sum) lélek-tani keletkezése közt. Ezt a párhuzamot még jobban ki lehetne szélesíteni, hogy a legracionálisabbnak látszó eszméknek a tudat mélyeiből lélekrengések és viharok közt való feltörekvé-sét szemléltessük. Különben nincs is szükségünk Eadmer leírá-sára, aki misztikus jellegű kísérő mozzanatokkal szövi körül a Proslogium megszületését. Maga Szent Anzelm is elárulja szó-tárával (acies mentis, cubiculum mentis, oculus mentis, sensus mentis stb.), hogy az ő istenismerete mélyebb forrásokból táp-lálkozik, mint azoké, akik az istenismeretben is csak oly logi-kai műveletet látnak, mint pl, a z euklidesi geometria levezeté-seiben.
c) Analitikus módszer. Pedig — az előbb említett önvallo-másból az is világos, hogy Szent Anzelm a z első, aki az isten-tant — more geometrico a k a r j a felépíteni. Ebben ő Spinozának is őse. Akik az ontologikus istenérvet úgy cáfolgatják, hogy a Proslogiumot el se olvassák, a z o k észre se veszik, hogy az ú. n. ontologikus istenérv egész más, mint amit cáfolnak. Ezért nem is beszélek egyelőre az ontologikus istenérvről, h a n e m azt m o n d o m : a Proslogium az első és szerintem lényegében sike-rült kísérlet arra, hogy a matematikai tudományeszményt, mely Spinoza és Kant előtt is lebegett, az istentan egészére alkal-m a z z á k . Csodálatos, hogy Szent Anzelalkal-m bírálói nealkal-m figyelnek ezekre a szavakra : unum argumentum, quod nullo alio ad se probandum q u a m se solo indigeret; et solum ad adstruendum quia 1.) Deus vere est 2.) et quia est summum bonum et 3.) quae-c u m q u e quae-credimus de diuina substantia, suffiquae-ceret.
Itt nemcsak az isten létének érvéről v a n szó, h a n e m
kife-*) Der ontologische Gotterbeweis. In : P r o b l e m e der Gotteserkenntnis, Münster, 86 1.
jezetten oly érvről, amely egymagában elégséges az egész istentannak, tehát a lét és lényeg és tulajdonságok problémái-n a k — aproblémái-nalitikus kifejtésére. Erre utal a z is, hogy a Moproblémái-nolo- Monolo-gium istentanában m a g a hiánynak érzi, hogy az : multorum argumentorum concatenatione contextum ; sok bizonyítékból, elmejáratból v a n összeszőve. Az ő célja : olyan istentan, mely a z Istenről hit jegyeket egyetlen fogalom tartalmából emeli ki : körülbelül úgy, ahogy a geometer v o n j a le tételeit a háromszög vagy kör meghatározásából. „Az a valóság, melynél nagyob-bat nem lehet gondolni", m á s szóval, a z akit nem is lehet nemléte-zőnek gondolni, mai terminussal : a z esse subsistens (ez a fogalmazás is Szt. Anzelmé, mon. c. 6.) az a z alanyfogalom, melyben a z istentan minden állítmányát b e n n e látja, belőle levezeti Szent Anzelm : azt, hogy igazságos, igaz, boldog, hogy szellem, min-denható, mindentudó, változatlan, örökkévaló stb. stb. Ezen levezetés mikéntjére rátérünk még ; most csak a szentanzelmi célkitűzést akartuk jellemezni. Ez a cél akkor is a z emberiség legnagyobb gondolkozói közé emelné Szent Anzelmet, hogyha elérésében m á s o k közreműködésére szorult volna.
d) Hit és misztérium. De vájjon — a ratio és fides eme partjai közt nem vágódott-e Szent Anzelm így kifejezett racionalis, vagy inkább intellectualis célkitűzésével — a racionalizmus szirtjéhez ? Erre a kérdésre azért is felelnünk kell itt, mert egye-sek részéről Szent Anzelmet a racionalizmus v á d j a is érte, d e azért is, mert a kérdésre adott válasz új vonással gazdagítja a z ő istentanának formális jellegét. A teológiai racionalizmus lényege az, hogy nem ismer szorosan vett hittitkot a kinyilat-koztatásban, hogy s z á m á r a a hitrendszer egésze bejárható az ész világosságával. A theologiai racionalizmus szerint termé-szetfölötti kinyilatkoztatásra igazában szükség nincs is, hisz a kinyilatkoztatott tételeknek fennállását is, érvényét, igazságát is megismerheti a ráció a maga erejével. A kinyilatkoztatás legfeljebb pedagógiai jelentőségű ; a még fejletlen emberi észt támogatja, d e a kifejlettnek már nincs szüksége rá. Misztérium nincs, csak gyengébb elméjű emberek vannak, akik éppúgy nem értik a hit igazságát, mint a paraszt a felsőbb matematikát.
Szent Anzelmre a racionalizmus v á d j a nem illik — se egé-szében, se részben. Az ő istentanának alapfogalma, istenfogalma, mely a l a n y a a belőle levont állítmányoknak : a hitből, a kinyilat-koztatásból való. „Istenem, aki a hitnek megértését adod, add, hogy amennyire rám h a s z n o s n a k gondolod, megértsem, hogy
vagy, miként hisszük rólad — és hogy az vagy, akinek hiszünk.
Már pedig azt hisszük rólad, hogy Te vagy, kinél nagyobbat nem lehet gondolni". (Prosl. c. 2.) Emellett Szent Anzelm nem tagadja, sőt Monologiumában kifejezetten bizonyítja azt, hogy a ráció a z Isten létét és némely tulajdonságát a teremtett világ-ból a maga erejével fölismeri és igazolja.
A Gaunilonak adott válaszban (Liber pro insipiente, c. 8)
hangsúlyozza, hogy a z istentagadó, ha nem is fogadja el a szent könyvek tekintélyét, az istenség fogalmára és létezésére más a l a p o n is rávezethető ; és itt hivatkozik .szent Pál klasszikus h e l y é r e : Róm. 1. 2 0 : „Ami láthatatlan az Istenben, örök ereje, valamint istensége, észlelhető a világ teremtése óta, mert a z értelem a teremtmények révén felismeri".
Hogy istenismeretünkben értelmünk legnagyobb erőfeszí-tése u t á n is m e g m a r a d a misztérium, az áthatolhatatlan, kimond-hatatlan titok, azt kevesen fejezték ki meggyőzőbben, mint Szt.
Anzelm, aki Monologiumában végigjárván az isteni lényeg és a személyek h á r o m s á g a körüli igazságokat értelmével, amikor az isteni processiók alapját, mikéntjét kellene kutatnia, kijelenti :
„Ügylátszik nekem, hogy ezen fölséges dolog titka megha-ladja teljesen az e m b e r elmeélét, és ezért tartózkodom a n n a k kifejtésétől, miként van ez. Mert meg vagyok győződve, elég az a felfoghatatlan dolgok kutatójának, ha következtetve any-nyit megállapít, hogy a titok fennáll ; még ha értelmével nem is tud odáig hatolni, miként áll fenn". (Monol. c. 64.) A korai skolasztikának a dialektikusoktól képviselt racionalizmusa és Petrus Damianitól hirdetett teológiai agnoszticizmusa, fideiz-m u s a közt báfideiz-mulatos éleslátással állapítja fideiz-meg, hogy az isteni lényeg felfoghatatlansága, kimondhatatlansága n e m akadályozza meg, hogy róla mégis — igaz ismeretünk legyen. Rávonatkozó ismereteink ugyanis szerinte alkalmazásuk m ó d j á b a n nem sajá-tosak, h a n e m hasonlatszerűek (nem concepíus proprius, hanem analogus). „Nam q u a e c u n q u e n o m i n a de natura divina dici posse videntur, non tarn mihi earn ostendunt per proprietatem, quam per aliquam innuunt similitudinem. Etenim cum earun-dem vocum significationes cogito, familiarius concipio mente, quod in rebus factis conspicio, q u a m id, quod omnem humá-num intellectum transcendere intelligo" (Monol. c. 65). A teoló-giai ismeretelméletnek ezen és m á s kérdéseit Szent Anzelm úgy oldja meg, hogy a n a g y skolasztikusoknak e téren alig maradt más dolguk, mint egyszerűen átvenni és az aristotelesi műsza-v a k b a öltöztetni a z ő gondolatait.
e) Istenismeretünk igazsága. Még világosabban kitűnik Szent Anzelm zsenialitása a b b a n a kérdésben, hogy a teremtett dolgokban levő tökéletességeket állíthatjuk-e e formaliter, lénye-ges tartalmuk szerint a z isteni lényegről, vagy pedig — minden ily állítás az Istenről csak metafora. Tudott dolog, hogy az ú j platonizmus gondolatvilágában az isteni lényeg annyira távol került a z emberi ész megismerésétől, hogy róla —semmit, még a létezést, jóságot, stb. se merték formális tartalmával állítani.
Maga Szent Ágoston is azt m o n d j a : Istent csak abusive lehet substantiának mondani. (De Trin. 1. 7. c. 5. M. L. 42, 941). Szt.
Anzelm két fejezetben is bizonyítja, hogy a substantiát bár transcendensen, kategóriákon túl, d e mégis igaz értelemben lehet a z Istenről állítani. (Monol. cc. 26—7.) Ezt az
ismereteimé-leti kérdést nagyon kiélezte Ps. Dionysios Areiopagita és az ő nyomán Joh. Scottus Eriugena. Ez utóbbi (De div. nat. 1. 14.) azt mondja, hogy az Istenről való állitmányaink mind metafo-rikus jellegűek ; ezért formális tartalmukra vonatkozólag is — mindnél érvényesül az állító és tagadó theologia (th. katapha-tiké és th. apophakatapha-tiké.)*)
Eriugena sportot csinál abból, hogy az Istenről egyszerre állítson és tagadjon mindent : a létezést, lényeget, igazságot, jóságot, bölcseséget. Keres ugyan — és Ps. Dionysiosnál meg is találja a formulát, hogy mit állíthat mégis az Istenről : azt, hogy minden jelzőt hyperrel, plusquammal mond a z Istenről.
Ezzel s z e m b e n Szent Anzelm a Monológium 15 c-jában (mely theologiai ismeretelméletünk klasszikus helye) kimutatja, hogy egyrészt az Istenről mondott külső relációk (pl. nagyobb min-dennél) n e m fejezik ki az ő lényegét, és Istenre vonatkoztatva csak elmebeli viszonyt tartalmaznak. A nem relatív sajátságok közül azok, melyek tiszta tökéletességek (perfectio simplex) a z Isten lényegét, mivoltát fejezik ki, formaliter v a n n a k meg benne, de úgy, hogy valamennyi tiszta tökéletesség az ő végtelen lényegében egymással és lényegével a z o n o s (Monol. c. 16, 17).
Szent Anzelm a d j a meg a módot is, hogyan lehet a tiszta töké-letességet felismerni : est melior ipsa, q u a m non ipsa. Jobb a valója, mint a tagadása. Ezzel s z e m b e n a nem-tiszta tökéletes-ség : nem jobb a valója, mint a t a g a d á s a . A jóság pl. tiszta tökéletesség, mert ö n m a g a jobb, mint tagadása, a nem-jóság ; a kiterjedés nem tiszta tökéletesség, mert a nem-kiterjedt, egy-szerű való, a szellem •— értékesebb, mint a kiterjedt.
Szent Anzelm így megtartja azt a z értéket, melyet az állító és tagadó theológia jelent és mégis — az állítmányoknak a tökéletesség szempontjából való megkülönböztetésével elejét vágja a n n a k , hogy egész istenismeretünket metaforikusnak kell-jen tekintenünk. Ezen a , ponton n e m c s a k Ps. Dionysioson haladt túl, h a n e m Szent Ágostonon is. (V. ö. De Trin. I. 15.
c. 8 - 9 . )
f ) Előadó módszere. Ezek után Szent Anzelm istentanának logikai felépítését vesszük szemügyre. A klasszikus skolasztika kifejlesztette a tétel ellenmondó kezelésén alapuló megoldást, melynek kiindulása a tételt tagadó ellenérvek felsorakoztatása, a tételt állító tekintély (Szentírás, Aristoteles stb.) latbavetése ; ezután jön a megoldás. A későbbi hegeli dialektikának tétel,
*) „Kataphatiké dicif : Deus Veritas est ; apophatiké contradicit : Veritas non est. Hic videtur q u a e d a m forma contradictionis ; sed d u m intentius ins-picitur, nulla controversia reperitur. Nam q u a e dicit, Veritas est, non affirmat, proprie d i v i n a m substantiam veritatem esse, sed tali nomine per m e t a p h o r a m a creatura a d Creatorem vocari posse ; n u d a m siquidem o m n i q u e propria significatione relictam divinam essentiam talibus vocabulis vestit. Ea vero q u a e dicit, Veritas non est, merito divinam essentiam incomprehensibilem
*) „Kataphatiké dicif : Deus Veritas est ; apophatiké contradicit : Veritas non est. Hic videtur q u a e d a m forma contradictionis ; sed d u m intentius ins-picitur, nulla controversia reperitur. Nam q u a e dicit, Veritas est, non affirmat, proprie d i v i n a m substantiam veritatem esse, sed tali nomine per m e t a p h o r a m a creatura a d Creatorem vocari posse ; n u d a m siquidem o m n i q u e propria significatione relictam divinam essentiam talibus vocabulis vestit. Ea vero q u a e dicit, Veritas non est, merito divinam essentiam incomprehensibilem