A sikerre nincsen recept. Talán csak annyi, hogy mindig fogadjuk el az életet és azt, amit hoz.
Arthur Rubinstein Ha valakit igazán közel engedünk magunkhoz, sérülékennyé, kiszolgáltatot-tá válunk vele szemben. Az emberi elme tiszkiszolgáltatot-tában van ezzel, mégis megkísérti sorsát, vállalja ezt a kockázatot, mert szüksége van valakire, akivel megoszt-hatja legféltettebb gondolatait, titkait. Ez olyan kényszer, ami be van kódolva az emberi természetbe. Kémek, csalók, politikusok és egyéb gazemberek ki is használják ezt.
Vajon mi lelhette Mitracseket, annyira érthetetlen számomra ez az egész, és egyben gyerekes is. Ha valami gondja van velem, miért nem fordult egyenesen hozzám? Sok évig a társam volt a létben, énem egy darabkája, miatta tartottam magamtól távol a magányt. Meg tőle is. Évekig képeztem, tanítgattam, hogy pallérozott elmével léphessen rá a szent fehér papírosra. Nevet adtam neki, éle-tet, történetet: élettörténetet. Nem értem ezt a támadást. Mi az igazság, már örökre titok marad, ha nem írom ide, hogy az olvasó is megértse ezt a bonyolult író-teremtmény viszonyt, sajátos kapcsolatrendszert. Mert olykor maga az író sem érti, hogy mi történik a mesében, amit ő kezdett el, de már kicsúsztak kezé-ből a szálak, és a zsinórbábnak hitt teremtmény fellázadt. Mitracsek kilépett a rá szabott keretből. Elszabadult, mint vírus a hálózaton. Továbbfejlődött, önálló létre ébredt. Függetlenítette magát, mint anno Torgyán doktor a kisgazdáktól.
Milyen volt ő korábban? Egy kicsit olyan, mint én, hiszen magam alkot-tam magamnak, hogy másokat szórakoztassak az ő kárára. Kicsit olyan ez, mint amikor az osztály bohóca nevetségessé teszi magát, hogy ezzel társait szórakoztassa, de közben sokkal mélyebb dolgok vezérlik. Így akar része len-ni a közösségnek, mert úgy hiszi, szürke és értéktelen, miközben nagyon vá-gyakozik az elismerésre, a fi gyelemre. A becsület is csak akkor lesz érték, ha mások megbecsülik.
Mitracsek nem volt se jó, se rossz; se szép, se csúnya. Olyan, mint bárki más, és mégsem. Egész lényéből sugárzott az egyediség. Megjegyzem, alakját legalább fél tucat személy jellemzőiből gyúrtam össze.
Voltak és vannak hibái, rengeteg, és egyre több, mint ahogy azt a példa mutatja. Meglehet, hogy ezeket egyedül csak én tartottam hibának. Esetleg tévesen, mint ahogy a saját hibáimat erénynek vélem. Olykor tudom is, sőt hangosan hirdetem.
Ami biztos: furcsa, magam-kreálta világban élt, s nem volt hajlandó tudo-mást venni erről a másikról, az igaziról. Ami bizonyára valódi, de korántsem jobb. Sőt: nincsenek megfellebbezhetetlen bizonyítékok a valódiságára. Aki számára az ébrenlét szenvedés, csak álmaiban képes megízlelni a boldogság néhány cseppjét – vajon melyik az igazi élete?
Az a baj, hogy álmodozni is elfelejtettünk. Pontosabban: nem érünk rá, vagy egyenesen félünk tőle. Ma a rettegés, a stressz dívik. Ha mégis összefu-tunk egy álmodozóval, azonnal megpróbáljuk visszarángatni kicsinyesen sivár, kegyetlen világunkba. Sokszor csupán az irigység ösztönöz erre. Mindemellett kétségbe vonható állítás, hogy ez a világ a mienk. Ha így volna, nem bánnánk vele ily mostohán, hiszen az em ber általában becsülni szokta, ami az övé.
Mitracsek ezt nem így gondolja, pedig nincs igaza. Ha jobban ismerne, tudná, hogy mennyire becsülöm, és büszke vagyok rá. Anyai nagyanyám sosem mondta ki, hogy szeret, sőt, minden unokája közül velem volt a leg-szigorúbb, tőlem várta el a legtöbbet. Amikor huzamosabban távol voltam szülőföldemtől, sokszor érdeklődött felőlem. Aztán amikor hazatértem egy kis időre, mindig úgy búcsúzott, mintha soha többé nem találkoznánk. És aztán amikor elérkezett az idő, nem tudtunk elbúcsúzni.
Tanulságos volt a per és a körötte kialakult helyzet. Megdöbbentő látni, ho-gyan változik át valaki, akit ismertünk vagy ismerni véltünk. Bárhogy van, egy darabka ismét meghalt belőlem. Talán a legértékesebb része önvalómnak, amit ki is vetítettem a világ felé. És miért? Egyszerű: üres világba üres lelkek kellenek.
A legfontosabb, hogy az embernek legyen hite, higgyen önmagában. Hit-tel vagy hit nélkül élni? Nehéz kérdés. Hiszen az istentagadó is hívő: azt hiszi, nincs Isten. Ám ennél is rosszabb, ha az ember azt hiszi, hogy ő maga isten, és akként is kezd viselkedni. Mitracsek úgy érezte, hogy én istent játszom, megteremtettem, aztán magára hagytam, később pedig megbüntettem, ami-kor, szórakozásból vagy inkább szórakoztatásból, odavetettem az olvasók elé.
A tudomány állítólag megtalálta a hitért felelős területet az emberi agy térképén. És akkor mi van? Újabb kérdés villan: Isten vajon az agyunkban
vagy a génjeinkben van, vagy csupán létezésének kódját helyezte el annak idején az Ádám néven elhíresült prototípusban? Az én prototípusomat Mitracseknek neveztem el.
*
– Na, tessék, íme a bizonyíték, hogy istennek képzeled magad. Vajon mikor küldöd el a megváltódat, hogy az ő halálával eltöröld a teremtményeid bűneit?
De a te bűneidet ki fogja megváltani? – szólt közbe Mitracsek úr.
– Gondolom, ezt majd te fogod véghezvinni, mármint megbüntetni a bű-neimért, amit veled szemben követtem el. Vagy nem.
– A legnagyobb bűnöd az önhittség, ami nagyfokú makacssággal párosul, s ez roppant veszélyes kombináció. Legfőképpen önmagadra nézve. Mi, az álta-lad alkotott teremtmények, csupán járulékos veszteségnek számítunk ebben a játszmában.
– Milyen játszmáról beszélsz?
– Tudod te azt nagyon jól. Istennek hiszed magad, lángeszű géniusznak, aki nem ismer legyőzhetetlen akadályokat. Miközben elszabadult lavinaként csör-tetsz át Irodalmia tájain, pusztítást hagyva magad mögött, lerontva minden korlátot, felrúgva minden szabályt.
*
Mi az, hogy hit? Hiszek Istenben, hiszek magamban – csak ennyi?
Ugyan. Hogyan lehetne hitem tárgya a gyenge, esendő és gyarló ember, aki vagyok?
Az igazság egy folyó, Isten pedig az igazság forrása.
G’Kar, narn nagykövet a Babylon 5 űrállomáson