Erénynek nevezzük mindazt, amit butaságból, lustaságból vagy gyávaságból nem követtünk el.
Közmondás Beregszász kulturális életének legnagyobb központja a főiskola. Mellette fontos intézmény az Európa–Magyar Ház is, ám a legfontosabb társadalmi, érintkezési színtér a régi piac, csakúgy, mint az ókori, hellén poliszokban.
Ez amolyan modern kori agora, itt nem csupán áruk cserélnek gazdát. Itt dolgozik András is, élelmiszert árul kora reggeltől délután két óráig. Saját vállalkozásban csinálja, ehhez ki kellett váltania az úgynevezett patentet, amolyan vállalkozási igazolványt. Fizetnie kell továbbá a helyért, és még sok más címen beszedett díjakat, jó kemény hrivnyában. Korábban az egyik bútorgyárban dolgozott asztalosként. Igen, mert egykor több bútorgyár is működött a városban. Az 1990-es évek közepén a gyár a csőd szélére jutott, elkerülhetetlen volt a létszámleépítés, Andrást is elküldték. Néhány évig Magyarországon tevékenykedett az építőiparban, de a folyamatos szigorí-tások miatt végleg hazatért. Először egy ismerősének dolgozott, de néhány év után összespórolt annyi pénzt, hogy nyithasson egy saját standot. Most ebből él, és tartja el a családját.
Még a bútorgyárból ismerte az írót, aki az érettségi után az egyetemi ta-nulmányai kisiklása miatt ott helyezkedett el. Az egyik helyi lapban olvasott az etikai bizottságról meg a perről. Aznap a piacon ez volt a slágertéma. Min-denki jól értesült. Az újságokban olvasottakhoz és a máshol felszedett mor-zsákkal kiegészített történethez mindenki hozzáadta a saját elképzelését. A városban inkább az író volt ismert, de az árusok egy része és a lumpenprole-táriátus néhány képviselője előtt Mitracsek sem volt ismeretlen. Korábban megesett, hogy együtt üldögéltek a piaci büfékben vagy a város valamelyik bárjában. Mert a városban nincsenek kocsmák vagy restik, még a legszakad-tabb italkimérést is bárnak nevezik, ahol az udvar végében található a
poty-tyantós mellékhelység. A régi piac bárjaiban még ez sincs. Persze nem ez volt a város legnagyobb hiányossága.
Előfordult, hogy miután végzett a piacon, András beugrott egy sörre a Meggyeskertbe, ahol néhány ismerőssel szokták megvitatni a nap történéseit.
Ide jár Oleg is, aki szintén a piacon dolgozik, kenyeret árul a feleségével. Nem sokat keres, de legalább nem nélkülöznek. A véres kormányváltást követően két év alatt hatalmas mértéket öltött az infl áció, többszörösére emelkedtek az árak, az emberek elszegényedtek, sokan nyomorba süppedtek. Szerencsésnek mondhatják magukat, akik ki tudják fi zetni a számláikat, és naponta három-szor étkezhetnek.
*
Beregszász határvárosnak számít, sokan élnek a határból: benzint, do-hányárut és égetett szeszt visznek át Magyarországra, vagy személyszállítással foglalkoznak, ugyanis akinek nincs saját kocsija, menetrend szerinti járatok-kal nehezen tud eljutni, mondjuk, Nyíregyházára.
István is fuvarozásból él, minden nap korán indul, felveszi az utasokat a házuknál, és elviszi őket valamelyik pályaudvarra vagy ahová éppen sze-retnék. Visszafelé pedig a nyíregyházi vasúti pályaudvarról visz utasokat az otthonukig. Tisztes megélhetést biztosít, adómenteset, de naponta mennie kell. Több törzsutasa is van. Nincs ideje a szórakozásra, de olykor, főképpen ünnepnapokon, ő is megenged magának egy kis lazítást.
Éppen a határon várakozott, amikor az egyik utas megemlítette az író és Mitracsek között zajló pereskedést. István nem hallott róla, mert késő éjjel ért haza, és már korán reggel el is indult. Csak a feleségével váltott néhány szót.
– Én ismerem az írót, még a középiskolából, később olvastam néhány könyvét is, de ezt a Mitracseket nem ismerem – kapcsolódott be az utasok beszélgetésébe.
– Én ismerem az anyját is, konduktor volt, sokat utaztam vele a hetes bu-szon. Úgy hallottam, nagyon megviselte, ami a fi ával történt – mondta egy középkorú hölgy.
– Azt elhiszem, én sem örülnék neki, ha a fi amat ilyen dolgokkal vádol-nák – válaszolta egy őszes halántékú, magas férfi .
– Én nem hiszem, hogy ilyen elvetemült lenne, olvastam néhány cikket tőle. Nem ő az egyetlen, aki a megélhetés miatt elhagyni kényszerült a szülő-földjét. Az én lányom már tíz éve Németországban él és dolgozik. Azt
mond-ja, honvágya van, haza akar jönni, de én lebeszéltem erről. Ugyan, milyen jövő vár itt rá? Egyre rosszabb a helyzet. Mi sosem leszünk uniósok – szólt hozzá a harmadik utas.
– Nem tudom, a feleségemmel már mi is többször beszéltünk az áttele-pülésről, de egyelőre maradunk. Ha rá is szánjuk magunkat, csak ide, a határ közelébe költözünk. Nem szívesen hagyom ott a házamat, a családot, itt az életem – mondta István.
A magyar vámos is átnézte az utasok csomagját és az autót, aztán felnyi-totta a sorompót, szabad volt az út. Mindenki zsebében ott lapult a magyar útlevél, ezért könnyebben átjutottak a határon. Az élelmesebbek már évekkel ezelőtt elintézték a visszahonosítást, és beszerezték a kellő okmányokat. Így nem csupán Magyarországra utazhatnak be szabadon, de az egész schenge-ni övezetben akadálytalanul mozoghatnak. Legalábbis mozoghattak, amíg meg nem indult Európában a nagy sáskajárás, és egyes országok újra be nem vezették a belső határok ellenőrzését. De azért mégiscsak szabadabb az uta-zás, nagy könnyebbség ez a kárpátaljaiak számára, mert amúgy vízumot kell igényelni, ami nem is olyan egyszerű dolog. Juncker úr ígéretéből nem lett semmi, miszerint Ukrajna rövid időn belül megkapja az EU-tól a vízummen-tességet. Vagyis lett, de inkább a magyar kormány jóvoltából. Ám erre méltán mondhatják a kárpátaljai sors-testvérek – mi nem ilyen lovat akartunk!
*
Sándor az új piacon bérel boltot, ahol ruházati termékeket árul, ma már ven-déglátással is foglalkozik. Jól megél belőle, de az is köztudott róla, hogy minden kopijkát megbecsül. Régóta ismerte az írót, ezért elment az erkölcsi bizottság nyilvános ülésére. Fájó szívvel nézte végig, ahogy két magyar ember marja egy-mást. Meglátása szerint csak az összefogásban rejlik a kárpátaljai magyarság túlélése. Minden belső vitás kérdést egymás között kell megoldani, nem szabad kivinni a nagyvilág elé, hogy az ellenség elégedett legyen, az amúgy is remény-vesztett átlagmagyar pedig még inkább elveszítse maradék hitét. A helyhatósági választások eredménye bizakodással töltötte el, ám a két érdekvédelmi szerve-zet közötti ellentét nagyon lassan oldódik, sőt, a választásokat követően mintha lelassult volna. Látszólag megtörtént a történelmi kézfogás, de a régi sérelmek nem akarnak gyógyulni, a bizalmatlanság továbbra is jelen van.
– Szerintem jobb lenne, ha felhívnád Mitracseket, és ketten leülnétek meg-beszélni a dolgot. Talán még van remény a megegyezésre. Gondolj bele,
mi-lyen sikertörténet lehetne, ha együtt bejelentenétek: a viszálynak vége, és a régi béke helyreállt – tanácsolta az írónak, akit otthoni otthonában keresett fel.
– Én megpróbáltam mindent, de már nem tudok a közelébe jutni, körül-veszik az ügyvédek és a tanácsadók, akiknek nem érdekük a megegyezés.
– Ajánlj fel neki egy újabb főszerepet, sőt, egy trilógiát, ez amúgy is diva-tos mifelénk! Próbálj meg rájátszani a hiúságára!
– Már ezt is megtettem, de szerintem ezen már régen túl vagyunk.
Mitracsek mindazt elkövette velem szemben, amivel engem vádol. Te hogy viselnéd, ha nagy nyilvánosság előtt gyávának, hazugnak, árulónak stb. ne-veznének?
– Hidd el, megértem a sértettségedet, de itt most többről van szó, mint a te megtépázott becsületed. Ne adjatok még ti is lőszert annak a tévhitnek, hogy a magyar széthúzó és civakodó nemzet!
– Nem én kezdtem a háborúskodást, de majd én fogom befejezni, miután tisztára mostam a nevem.