Halhatatlan vagyok. Egyelőre.
Graffi ti Beszélgetés Mitracsek Ödön regényhőssel, aki Mitracsek úrként vonult be Kis-hazánk irodalmi univerzumába, jelenleg pedig a rá osztott szerep ellen fellá-zadva perben áll írójával, Lengyel Jánossal. Ha minden igaz, és helyesek az értesüléseink. Többek között erről is kérdeztem neves beszélgető partneremet.
– Miért lázadt fel az írói elképzelés, akarat ellen?
– Nos, erre roppant egyszerű a válasz, kérem, nem voltam megelégedve a számomra rövidre méretezett irodalmi léttel, és annak minőségével. Úgy ér-zem, még számos lehetőség áll előttem, létezésem még sok örömöt és katarzist fog okozni az olvasóimnak, s ettől fosztott meg az író, amikor a legutóbbi, velem foglalkozó szövege végén egyszerűen „meghalasztott”. Ez vérlázító és teljességgel elfogadhatatlan a számomra. Sokéves mély hallgatás után felhá-borodásom most érte el a tetőfokát.
– Akkor ön most jogilag halott. Hogyan lehetséges, hogy mégis itt van és perlekedik?
– Ugyan már, kérem, szerkesztő úr/hölgy, hiszen maga is tudja, hogy a képzelet világában minden megtörténhet, és az ellenkezője is. Itt volt az ideje, hogy a költött alakoknak is legyen joguk ahhoz, hogy beleszólhassanak a sor-suk formálásába. Miért csak a parlamenti képviselők és állami hivatalnokok dönthetnek szabadon a fi zetésük mértékéről? Mi mért nem szólhatunk bele életünk minőségébe? Eddig még senki nem emelte fel szavát az írói önkény ellen, hát most én megteszem. Ez a mi jobbágylázadásunk, ez a mi forradal-munk. Viva la révolution! Egység, erő, egyetértés!
– Többes számban beszél, de úgy tudom, hogy eddig csak ön vesz részt ebben a bizonyos forradalomban.
– Tévedés, kérem, hiszen már csatlakozott hozzám Édes Anna, és remé-lem, ahogy egyre nagyobb visszhangot kap az ügyem, majd lesznek mások is.
Hiszen egységben a kétség! Gáztűzhelyen forr a dalom! Le a literátus dikta-túrával!
– Én úgy értesültem, hogy Kosztolányi főhőse csak egy elbeszélés erejéig csat-lakozott önhöz, nem kevés fejfájást okozva Lengyel Jánosnak. Úgy véli, hogy egy cselédlány, akinek kezéhez vér tapad, jó cégér lesz az ön lázadásához?
– Na, és az íróm kezéhez nem tapad vér, az én becses és becsületes vérem?
Bár én nem láttam, de néhány kedves olvasóm a vörösben néhol kék árnyala-tokat fedezett fel. Ne felejtsük el, hogy Annácska jogosan ölt, elégtételt véve a rajta esett sérelmeken! Viszont az én íróm hidegvérrel, előre megfontoltan végzett velem. Ráadásul, ezt cinikusan tálalta az olvasóknak.
– Hogy áll most a per?
– Az ügyvédem tanácsára támogatókat keresek, továbbá megpróbálom megnyerni az ügyem számára Bolgár, jaj, bocsánat, akarom mondani, Len-gyel ellenségeit. Hatalmas hátrányban vagyok, ebből kifolyólag nem válogat-hatok az eszközökben. A létem a tét. A minap összebarátkoztam egy bizonyos Tarasz Bulbával, miután elmeséltem neki az esetemet, éktelen haragra gerjedt, és megígérte, ha találkozik az íróval, alaposan megleckézteti, mert amúgy is utálja a poljákokat. De más helyekről is kaptam már pozitív visszajelzéseket.
Megbíztam ezt a Gender Judithot, hogy írjon már egy korrekt jelentést az íróról! A félreértések elkerülése végett, a nagyját már megírták a jogászaim.
– Augusztus 28-ára meghirdette a beregszászi fellépését, aztán mégsem ment el, csak az író volt ott. Nem gondolja, hogy hibát követett el, amikor teret engedett neki?
– Az ügyvédem tanácsára maradtam távol, aki úgy vélte, hagyni kell, hogy a szerencsétlen a saját kardjába dőljön. Láttam a felvételt, amit UM ké-szített. Nagyokat nevettem, ahogy szerencsétlenkedett őkelme, sosem tudott jól előadni. Milyen hülyeségeket talált ki! Irodalmi totó, persze beugratós kérdésekkel. Azt hitte, hogy ami működik Budapesten, az Beregszászon is fog. Ez is azt mutatja, mennyire nem ismeri a saját szülővárosát. Meg is kapta a magáét attól az akadémikus asszonytól meg a férjétől.
– Teltház volt, ami talán jelez valamit, nem gondolja?
– Miféle teltház? Abban a kis teremben 20 ember már teltház. De az is jelez valamit, hogy a honi sajtótól csak a Kárpáti Igaz Szó képviseltette magát.
Még a mai internetes oldaltól sem ment el senki, pedig oda rendszeresen ír.
– Megkérdezhetem, hogy mi ez a Mitracsek-díj?
– Hát igen. Ezt még ketten találtuk ki, mármint az én ötletemet fejlesz-tette tovább az író. Amikor meghallottam, hogy először önmagának akarja
odaítélni, kihasználtam az alkalmat, és levédettem. A kikötésben benne áll, hogy ő semmilyen formában, még álnéven sem kaphatja meg (kaján nevetés).
– Milyen indíttatásból született meg a díj?
– Arra gondoltunk, hogy főként olyan emberek munkáját, teljesítményét ismerjük el ezzel a szerény oklevéllel, akik teszik a dolgukat, helytállnak a posztjukon. Lehetnek köztük ismert és kevésbé ismert személyek is.
– Mit gondol, lehetséges a megegyezés ön és a szerző között?
– Természetesen. Amennyiben maradéktalanul teljesíti minden követe-lésemet, kihangsúlyozom, jogos elvárásaimat, akkor minden további nélkül hajlandó vagyok elfogadni a felém kinyújtott békejobbját. Viszont minden-képpen elvárom a nyilvános bocsánatkérést.
– Úgy véli, hogy az író ebbe bele fog menni?
– Dehogyis. Jól ismerem őkelmét, a túlzott egója ezt nem engedi meg.
Ezért is fog veszíteni. Éljen a költött alakok és regényhősök szabadságharca!
Le az írói önkénnyel! Vesszenek a tollbamondók!
– Mielőtt még túlzottan elragadtatná magát, megköszönöm a beszélgetést.
Újságíró Ember (Egyedi Hírlap) Az interjút átvette a Kárpát-medencei Újságírók Egyesülete honlapjának Kárpátalja rovata, a Képszabadság, a Külföld, a Liberátor, az Afr ikai Népsza-va, a Bocs-korunk, továbbá szájára vette a Tiszabökényi Született Feleségek közössége is.