1976. október elsején teljesült akkor már erős vágyam: az akkor legtekinté-lyesebb magyar napilap, a Magyar Nemzet pályakezdő újságírója lettem.
A Magyar Nemzetnél dolgozni akkoriban rangnak számított. A szakmán belül és kívül egyaránt másképp néztek az emberre, ha azzal kért interjút valakitől, hogy ettől a laptól jött. A Népszabadság a hatalmat jelképezte, a Magyar Nemzet a szelíd, de határozott másságot. Korántsem a nyílt szembenállást a fennállóval szemben, de a nüanszbeli különbséget a hivatalos szemlélettől. A nüanszokat azonban akkor nagyon is érzékelte és értékelte az ember. „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” – a háború idején választott jelszó tovább élt, és tovább élt annak rejtett üzenete is, hogy olvasson a sorok között, keresse a sorok, a sza-vak mögötti jelentést, célzást, utalást is. S az olvasók keresték és meg is találták a finom hangsúlybeli különbségeket. (Soltész István főszerkesztői kinevezésével a nyolcvanas évek elején ez a jellemző vonás gyengült. Sokáig őriztem a nyom-dászokról szóló riportom kefelevonatát, telefirkálva Soltész oldalszéli megjzéseivel, például amit a nyomdászszakma felszabadulás előtti privilegizált, egy-ben családias helyzetéről szóló bekezdéshez fűzött, ekképpen: „ne kérdőjelezzük meg az államosításokat!”)
A családunk érdekes módon nem rögtön lett a Nemzet olvasója. Keresztapám, a Horthy-hadsereg tisztje, aki keresztanyámmal és unokabátyámmal együtt ve-lünk élt egy családi társbérletben, megfejthetetlen módon a Népszavát járatta (talán a Hajó- és Darugyár miatt, ahova a katonaságtól való eltávolítása után került osztályidegenként és dolgozott villanyszerelőként), míg apám a hatvanas évek közepéig a Népszabadságot hozta haza, s csak ekkortájt fizetett elő a Ma-gyar Nemzetre. Ettől kezdve én is, ő is ezt a lapot olvastuk.
Az egyetemet befejezve a Lapkiadó vállalat újságíró stúdiójának hallgatója-ként fél éven át külsőztem a Nemzetnél. Az első komolyabb írásom, ami még véglegesítésem előtt jelent meg a Nemzetben, a vastüdősökről szólt. Azokról a már huszonévük körüli fiatal felnőttekről szólt, akik Budán az Ali utcai intézet-ben élték az ötvenes évek végi magyarországi gyerekparalízis járvány követ-kezményeitől megnyomorított életüket. Azok, akiknek a betegség a tüdejét káro-sította súlyosan, csak néhány órát tudtak szabadon gép nélkül élni,, napjaik nagy
részét egy ormótlan vashengerben,a vastüdőben kellett tölteniük. Voltak, akik-nek a végtagjai korcsosultak el, enakik-nek ellenére derűsen, nagy életakarással visel-ték ezt a létet. Büszkeség volt látni a cikket.
Amikor októberben hivatalosan is a szerkesztőség tagja lettem, a titkárság munkatársa körbevitt a szobákban és bemutatott a kollégáknak. Két jellegzetes arcra emlékszem: egy bodorított ősz hajú idős hölgy bottal a kezében, kedélyes méltósággal kívánt sok szerencsét. Előkelő úriasszonynak, a lap egyik vezető újságírójának gondoltam. Az elsőben nem tévedtem, Fodor Ágnes báró Wesse-lényi Miklós özvegye volt, több regény és tévéjáték szerzője, de a Nemzetben akkoriban inkább már csak kisebb színes írásokkal jelentkezett. (Újságírói pályá-ja roppant színe volt, a 1934-ben kezdte pályáját a Pesti Naplóban, s talán elég, ha itt most felsorolom, hol mindenhol jelentek mg írásai, hol dolgozott: Esti Kurír, Haladás, Nők Lapja és végül 1957-től haláláig a Nemzet.)
Asztalom még nem lévén gyakran várakoztam a szerkesztőség tágas halljá-ban, s feltűnt egy magas, szemüveges öregúr, aki egyenes derékkal, büszke fej-tartással vonult át a termen, nagyon fontos embernek tűnt. (Malonyai Péter, egyetemi barátom, aki kicsit előttem került a laphoz, ugyanígy járt, ő egyenesen ezt hitte, ez az ember a főszerkesztő.) Herceg Gyuri azonban, mint kiderült, az Érdekességek a nagyvilágból című rovat színes rövidkéit írta és szerkesztette, afféle jótékonyságból megtűrt rovat volt ez, ő viszont úgy fontoskodott körülöt-te, mintha a lap húzórovata volna. Állítólag kidobó emberként kezdte a háború előtt valamilyen lokálban, hogy miként keveredett az újságok világába, nem tudom, ő mindenestre franciás raccsolással, negédes stílusban, elbűvölőnek hitt mosollyal és végtelen önérzettel beszélt mindenkivel.
A Magyar Nemzet átlagéletkora a hatvanas években valahol negyven-ötven év körül lehetett. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a lap egyik népszerű riportsorozatát (Utazások a fekete Malibun) író három szerző közül a két, 1945 előtt is aktív kolléga, Apó alias Baróti Géza és Galamb (Ruffy Péter) mellett a harmadik: Kristóf Attila, a K. az ifjú hírlapíró titulussal szerepelt a szövegekben.
Az ifjú hírlapíró akkoriban már igen közel járt a harminchoz, de a szerkesztő-ségben alig voltak hasonló korú társai. Egy-egy ifjonc mindig érkezett, (a hatva-nas évek végén éppen Martin József, Ortutay Gyula, Lőcsei Gabi), de az „öre-gek” dominanciája alig módosult. Ám a hetvenes évek közepén a Magyar Nem-zetnél elkezdődött egy fiatalítási hullám. A negyvenes évek legvégén, az ötvenes évek legelején született korosztályból Szényi Gábor, Kartal Zsuzsa, Láng Ta-más, Gyulay Zoltán, Futász Dezső, Vértessy Péter voltak az első fecskék, aztán velem egy időben egész sor ifjú titán került a szerkesztőségbe. Egy részük a már említett stúdióból (Bogácsi Erzsi, Blahó Miklós, Malonyai az első évfolyamból, Hajdú Éva, Lambert Gábor, Boros István, Józsa György a másodikból), mások kisebb lapoktól már némi újságírói előélettel, de még szintén innen a harmincon:
Császár Nagy László, Fehér Béla, Kapuvári Gábor.
A huszonévesek csapata leginkább a belpolitikai rovat ifjaiból állt, különböző felállásokban, de alapvetően a hall utáni folyósról nyíló két szoba valamelyik-ében volt a mi helyünk, hogy aztán a nyolcvanas évek végén a 214-es szoba legyen valóban a „kömény mag” törzshelye, ekkor már színtisztán a mi generá-ciónké, kiegészülve az akkor már jócskán középkorú, de tiszteletbeli fiatalként leginkább közénk tartozó Kristóf Attilával. (A New York palota főbejárat fölötti második emeleti, széles erkélyes szoba ma a Boscolo luxushotel ékessége, egy lakosztály dísze. Csakhogy aki lakja, nem tudja, valaha újságírók ültek a szobá-ban: Császár Nagy, Fehér, Boros, Kristóf, Szényi, s a Kristóf-kortárs, de a pályá-ra későn érkező Kertész Péter) Azt, hogy egyre komolyabban kezdték venni a szűkebb társaságunkat, mutatta az is, hogy időről időre együtt mentünk vacso-rázni az akkori főszerkesztővel, Pethő Tiborral. Pethő a Németvölgyi úti családi villájukban lakott, közel az Ezüst Ponty vendéglőhöz, ahol Gyuri, a séf kitűnő füstölt csülökkel szolgált a beszélgetésekhez. Egészen Pethő 1982-es nyugdíja-zásáig folytak ezek a közös, számunkra sokat nyújtó vacsorák.
Ha már megidéztem az épületet, a Lenin körút 9/11-es számot, állon itt né-hány sok az egykori sajtópalotáról is. A New York palota még a hetvenes évek-ben is megőrzött sok mindent egykori szépségéből, eleganciájából. A lépcsőház márvány lépcsői és oszlopai között örömmel sétált föl az ember másodikra, ahol a Nemzet lakott. Az első emeletet a kiadó irodái foglalták el, fölöttünk volt a Magyar Hírlap szerkesztősége, a lépcsőházból nyíló belső udvari helyiségekben több folyóirat szerkesztősége (Új Írás, Szovjetunió, Muzsika, Új Tükör) a negye-diken a Szépirodalmi Könyvkiadó, a sarokban pedig az ebédlő.
A Magyar Nemzet szerkesztősége a Lenin körúti épület második emeletének a körút és a Dohány utca felé eső szárnyát foglalta el. Az L hosszú szárának végén levő hallból nyíltak a Film Színház Muzsika szobái, az Osvát utcai szárny a legvégén volt az orvosi rendelő, ahol a kedélyes, diszkrét idős Lax doktor (dr.
Lax László) minden betérő betegnek azt tanácsolta: Úsni, úsni, úsni! Később volt egy-két szobánk az Osvát utcai fronton is, beékelve a Film, Színház, Muzsi-ka szerkesztőségébe, a levelezési, majd a tudományos rovat lakott itt, illetve Kovács Judit és a nyolcvanas évek elejétől Bodor Pál, alias Diurnus, az egysze-mélyes rovat.
A díszes lépcsőházból az ember egy viszonylag tágas, kibugyrosodó hallba lépett. Földrajzilag is ez volt a szerkesztőség központja, régi fotelekkel volt be-rendezve, itt fogadhattuk az interjúalanyokat, vendégeket, olvasókat, s itt tartot-tuk az össz-szerkesztőségi értekezleteket is. Ilyenkor a főbejáratot bezárták, né-hány érkező idegesen rázta a bezárt ajtót, hallatszott, amint zsörtölődik, hogy miért nem tud bejutni, végül valaki kajánul kikiáltott, hogy „Zárva, hátul tessék bejönni”. A hátul a belső udvarra néző nyitott folyosóról nyíló bejáratot jelentet-te, persze, aki először járt itt, az tanácstalanul toporgott még egy ideig.
A hallban a bejárattal átellenben volt a szerkesztőségi titkárság, a munkatár-sak első útja minden nap idevezetett, mert itt voltak a saját fakkok, ide tették be
az érkező leveleket, újságokat. Minden újságíró megkapta a négy országos napi-lapot, s lehetett igényelni elég nagy számban más magyar újságot, folyóiratot is.
Ezt a lehetőséget igyekezett is az ember kihasználni, amíg a kerete engedte. A nap a szerkesztőségben úgy indult, hogy az ember magához vette a napilapokat, bent a szobájában átlapozta őket, elolvasta, ami jobban érdekelte, vagy ami a témáiba vágott, információkat, ötleteket gyűjtött belőlük. Természetes volt min-denki számára, hogy naprakésznek kell lenni a hazai és a külföldi ügyekben.
A szobák berendezése meglehetősen egyhangú volt, a hatvanas években ké-szült sárgásbarna, nehéz íróasztalokon püföltük a sok újságírót kiszolgált írógé-peket. (Péter egy ujjal gépelt, mint a sas, roppant gyorsan és nagy erővel csapott le a betűkre, sokat zrikáltuk, hogy szétveri és majd – katonai műszóval élve – ráhátékázzák a kárt.) Kivételként Keserű és Baróti Géza közös szobájában állt a háború előtti időkből megmaradt koloniál garnitúra, amit Baróti vásárolt meg és vitt el biatorbágyi nyaralójába, amikor a nyolcvanas évek közepén lecserélték a régi asztalokat, székeket, s „modern”, fémlábas, középkék színű asztalokat kap-tunk, úgy nézett ki a szerkesztőség, mint egy kistafírozott kerületi rendőrőrs.
A szerkesztőségi titkárságra bekkukkantás után a munkatársak útja jobbra vagy balra vezetett. A balra nyíló folyosó legvégén volt a kulturális rovat három szobája, utána következett két tágasabb rovatvezetői szoba, a gazdasági és a belpolitikai rovatvezetőé, aztán egy kisebb beugróból nyílt a belpolitikai rovat két szobája. Ezen a szárnyon volt még három kisebb szobácska, itt ültek a gép-írók, akiknek a munkatársak a cikkeiket diktálták. A hallból a másik irányba indulván balra jött a főszerkesztői szoba, majd a folyosó derékszögben jobbra fordult, itt ültek a főszerkesztő-helyettes, a külpolitikai rovatvezető, aztán jött a napos és az „előrés” olvasószerkesztő szobája, szemben velük a tördelő szer-kesztőé, végül kétoldalt, az utca és az udvar felé a külpolitikusok, a „külös urak”
szobája zárta a sort. A legutolsó két helyiségben állt a telexgép, s itt ültek a tele-xeket, illetve a kéziratokat hozó-vívő hivatalsegédek. (A külpolitikusok előbb említett ragadványnevét éppen egyikük, a kissé lelketlenül Madonnának elke-resztelt, sűrű fekete hajú, piszkafa formájú csúnyácska hölgy adta, aki első mun-kanapjai egyikén izgatottan kereste a Köles urat. Félreértett egy utasítást, azt, hogy „Vigye ezt az anyagot a külöshöz azaz az ügyeletes szerkesztőhöz”.)
A hivatalsegédek egyébként ugyanúgy a szerkesztőség nélkülözhetetlen és természetes részei voltak, mint a gépírónők, a titkársági alkalmazottak, vagy éppen a sofőrök. Nehéz pontosan leírni a segéderők és az újságírók viszonyát, semmiképpen nem jellemezte ezt lekezelés, lenézés,. Nagyon is tudtuk becsülni azt a segítséget, amit ők nyújtottak, még ha olykor kajánul évődtünk is egyikü-kön-másikukon. Rengeteg történet, anekdota fűződik hozzájuk is. Én már nem ismertem a legendás Pipást, az idős hivatalsegédet, aki évtizedeken át dolgozott a szerkesztőségben, s az idősebbek úgy emlegették, hogy néha jobban tudta, kinek mi a dolga, mint maga az illető.
Érkeztünkkel a szerkesztőség addigi bohém, régi idők kávéházi hangulatát idéző hangulata is megváltozott. Korábban, ha elhangzott a folyosón a mondat:
„Helyzet van” – a kollégák már mentek is a megadott szoba felé, ahol vígan ünnepelték éppen valakinek a születés- vagy névnapját, s nem fukarkodtak le-ereszteni a torkukon jelentősebb mennyiségű innivalókat. Mi sem voltunk karót nyelt, sótlan emberkék, de a társaságunkban nem akadt igazi nagyivó, a továbbra is meg-megtartott Zoltán, Ernő és egyéb napokon módjával fogyasztottunk, in-kább beszélgettünk, mintsem részegeskedtünk. Dolgunk végeztével sem volt jellemző, hogy a környékbeli kocsmákban vagy az Osvát utcai Kulacs étterem-ben folytattuk volna a munkát, ahogy azt régebétterem-ben az elődök, vagy például az egy emelettel feljebb lakozó Magyar Hírlap ifjú kollégái, akkor is tették. Jót derültünk a nyolcvanas évek elején a laphoz ejtőernyőzött Gál Zolin, akit több idősebb nemzetes korábbi időkből már jó ismert, s akinek pálinkától kicsattant piros arca megerősítette saját vallomását a liftben, felfelé menet dél tájban:
apám, én ilyenkor már túl vagyok a harmadik felesen… (Gál Zoli mindig ele-gánsan, igazi régivágású úriemberként öltözött és viselkedett – a kilencvenes évek közepén közzétett ügynöklistán az ő neve is ott díszelgett.)
Az újság munkarendje, tempója nem igazán hasonlított a maihoz. A szerkesz-tőség csak déli egy óra tájban kezdett benépesülni, délelőtt az ember vagy ripor-ton volt, vagy sajtótájékoztatón ült vagy otthon gépelte a másnapi cikkét. Három órakor kezdődött az úgy egy órán át tartó lapindító, ahova a szerkesztők és a rovatvezetők voltak hivatalosak, s ami az állandó részvevőknek rangot adott. Az értekezlet végeztével Pethő többnyire végigsétált a szerkesztőségben, benézett a szobákba, hogy vagyunk, hogy vagyunk, kérdezte kedélyesen. Nálunk többnyire Szényivel váltott közvetlenül is néhány szót, Gábor papájával ugyanis együtt szolgált tüzértisztként, így elnézően mosolygott, amikor a vicces kedvű riporter a nyitott ablakból befelé duzzadó nejlonfüggönyökkel küzdve annyit mondott:
egy pillanat, főnök, csak kikötök.
A főnök megszólítást és a kedélyeskedést Malos barátom is hamar átvette, néha olyan beszólásokat is megengedve magának, amiket más aligha kockázta-tott meg, de Péter ezeket a csípős megjegyzéseket olyan váratlanul és olyan sármosan tudta mondani, hogy aki azon megsértődik, magát teszi nevetségessé, ezért – ha kényszeredetten is, de – mindenki csak mosolyogni tudott. Malost irigyeltük ezért a schlagfertigségért, nekem mindig csak percekkel, órákkal ké-sőbb jutott szembe, hogyan is kellett volna riposztoznom egy-egy helyzetben. A főnök szót sem tudtam soha senki vezetőnek mondani, Pethőt – aki régi polgári család Ludovikát végzett sarjaként sosem volt párttag, csak a hatalommal ki-egyezők népes táborának egy jellegzetes alakja – nem kevés gonoszkodással, kicsit gyerekes lázadozással gyakran Pethő elvtársnak szólítottam.
A 214-es szobát mi afféle központi helynek tekintettük, bolondoztunk, disku-ráltunk mindenféléről, de bejöttek ide más kollégák is, be-benézett barátkozni a Pethőt követő főszerkesztő, Soltész István is. Soltészt rendet tenni, a renitens
lapot megfegyelmezni tették ide Pethő helyére. Akkoriban a Tájékoztatási Hiva-tal elnökhelyettesként dolgozott, s került közeli viszonyba Mária nénivel, azaz Kádár Jánosnéval, aki évtizedek óta a Tájhiv osztályvezetője volt. Soltész fiát (aki tanácsi és pártközpontos karrier után a rendszerváltás idején az Országgyű-lés főtitkára lett és maradt egészen a legutóbbi időkig) az egyetemről jól ismer-tem. Nagyon okos, művelt fiú volt. Magát Soltészt is ismertem néhány röpke találkozás erejéig stúdiós-gyakornok koromból, amikor a Magyar Hírlapnál próbálkoztam, ahol ő volt a belpolitikai rovat vezetője. Nem emlékszem, szóba került-e valaha is ez az évekkel azelőtti ismeretség. Jól ismerte viszont Kertész Pétert, aki nem sokkal őelőtte került a laphoz. Neki panaszolta aztán, hogy akár-hányszor bejön hozzánk, a Boros elkezd fütyörészni, a Javorniczky meg egy idő után kimegy a szobából. Ezt a történetet tudva később mosolyogva hallgattuk, amikor más kollégák felhánytorgatták, hogy de hiszen a Soltész mindig nálatok ült…
Első nemzetes napjaimról, bemutatásomról a szerkesztőség tagjainak már esett szó. Mindenkivel illedelmesen kezet fogtam,de hogy, hogy nem, egyvalaki kimaradt a sorból, mégpedig a külpolitikai rovat nagyhatalmú és félelmetes hírű vezetője, Matolcsy Károly. Ha jól emlékszem, a párttitkár, Sziládi János (később évekig a Nemzeti Színház igazgatója) szólt néhány nap után, hogy te, menjél már oda Matolcsyhoz, nehezményezi, hogy nem mutatkoztál be neki. Károly – semmi Karcsi, pláne Karesz, szigorúan csak Károlynak szólíttatta magát – gyor-san megbocsátotta nekem ezt az udvariatlanságot, s bár a közvetlen beosztottai-val kíméletlenül rideg és gonosz, sérelmeit nem felejtő tudott lenni, velem min-dig szívélyes volt. Sok közünk persze a munkában nem volt egymáshoz, de né-hány évvel később egyszer odajött és csak annyit mondott: Ráthonyi János be-szélt a családodról, nagyon rendes ember volt az apád. Ezt magam is így gondol-tam, de Matolcsytól valahogy mégsem estek annyira jól a dicsérő szavak, kezd-tem gyanakodni, mi lehet az apám általam nem ismert múltjában, amivel kivívta Matolcsy elismerését. (Ráthonyi János 1945 előtt is újságíró volt, a háború alatt haditudósítóként ismerte meg apámat, aki tartalékos tisztként szintén a haditudó-sítóknál szolgált időről időre. Ráthonyi a hetvenes években nyugdíjasként gyak-ran írt Pálffy József népszerű és a többinél szabadabb szellemű lapjába, a Ma-gyarországba, de „főállásban” a Vegyépszer vállalat üzemi lapját szerkesztette, ahova stúdióként én is maszekolhattam, innen lett az ismeretségem vele.)
Egy-két éve lehettem a Magyar Nemzetnél, amikor hazajött a lap washingtoni tudósítója, Zala Tamás. Zala okos, tudós férfiú volt, zsidóságát elég nyíltan vál-laló férfiú, főszerkesztői ambíciókkal. Erre származása miatt a Magyar Nemzet-nél az akkori káderpolitikának megfelelően alig volt esélye. Sziládi éppen akko-riban ment át a Nemzeti Színház élére, még mint miniszteri biztos, Zala lett a párttitkár. Nyílt szellemű, újító hajlamű emberként elég mar megnyerte magának többünk rokonszenvét. Voltak ambíciói, csinálni akart valamit, elég nagy volt a konrtraszt közte és a meglehetősen tétova Pethő között. Mi, ifjak szerettünk
vol-na változást, élénkülést, újítást látni, Zala habitusa ez ígérte. Ő jóban volt Futász Dezsővel, rajta keresztül ő is kereste a mi támogatásunkat. Megpezsdítette a meglehetősen langyos szerkesztőségi életet, háttérbeszélgetéseket szervezett tudósokkal, jeles szakemberekkel, emlékszem például, egyszer Bácskai Tamás közgazdász jött el és beszélt igen érdekes dolgokról.
Egyszer Zala szólt nekem, hogy volna lehetőség plusz pénzt keresni. Mi len-ne az? – kérdeztem. Beszédet kellelen-ne írni vállalatvezetőklen-nek ünlen-nepi alkalmakra.
Megköszöntem a lehetőséget, de mondtam, hogy én nem akarok ünnepi beszédet írni. Először nem is értette, mi a bajom ezzel, aztán megérezhette, hogy én ezt nagyon nem tartom méltó és vállalható dolognak, meg is neheztelt kicsit rám.
A Magyar Nemzetnél a pártalapszervezet meglehetősen kis létszámú volt, le-hettek vagy tízen abban az időben, a hatvanfős szerkesztőségben. ( Sajátos mó-don, mint később kiderült a rendszerhanyatló nyolcvanas években nőtt a duplájá-ra nőtt a párttagok száma. Akkoriban jött sok új kolléga, s belülről is jelentkezett egy-két karriert remélő munkatárs. Se Pethő, se Matolcsy nem volt párttag, egyedül Rajcsányi Károly főszerkesztő-helyettes, régi szocdem volt az. Mellette párttag volt még Kovács Judit főmunkatárs, a Nők Lapja első főszerkesztője, (a kilencvenes években egy szobában, a kegyvesztetteknek asylumként létrehozott riportrovatban vegetálgattunk és lettünk jóba, a Nemzet 2000-es csúfos beol-vasztása után néhányszor otthon is meglátogattam, legutoljára flódnit vittem neki a Daubner cukrászdából), a mi rovatunkból Komor Vilma és Rácz Judit, Keserű Ernő, a belpolitikai rovat vezetője, a stúdióvezető Barta András, a régi munkásmozgalmi harcokból ittmaradt Ránkiné, aztán a Krónika oldal szerkesz-tője: Vass Éva, a tördelőszerkesztő, Somorjai József, alias Somi, Köves Rózsa, a levelezési rovat vezetője, (mindkettő szintén régi, háború előtti szocdem), Víg István, a gazdasági rovat vezetője, majd az utóda, Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes, majd a rendszerváltásnak hála nyolc éven át főszerkesztő (a Szövetke-zet című lap főszerkesztői székéből került a NemSzövetke-zethez, Csaszi szerint ő fedezte fel a sárbogárdi áfész-vezetőségből Demján Sándort, az első szocialista modern áruházlánc vezetőjét, ma Magyarország egyik leggazdagabb emberét. Tóth volt
A Magyar Nemzetnél a pártalapszervezet meglehetősen kis létszámú volt, le-hettek vagy tízen abban az időben, a hatvanfős szerkesztőségben. ( Sajátos mó-don, mint később kiderült a rendszerhanyatló nyolcvanas években nőtt a duplájá-ra nőtt a párttagok száma. Akkoriban jött sok új kolléga, s belülről is jelentkezett egy-két karriert remélő munkatárs. Se Pethő, se Matolcsy nem volt párttag, egyedül Rajcsányi Károly főszerkesztő-helyettes, régi szocdem volt az. Mellette párttag volt még Kovács Judit főmunkatárs, a Nők Lapja első főszerkesztője, (a kilencvenes években egy szobában, a kegyvesztetteknek asylumként létrehozott riportrovatban vegetálgattunk és lettünk jóba, a Nemzet 2000-es csúfos beol-vasztása után néhányszor otthon is meglátogattam, legutoljára flódnit vittem neki a Daubner cukrászdából), a mi rovatunkból Komor Vilma és Rácz Judit, Keserű Ernő, a belpolitikai rovat vezetője, a stúdióvezető Barta András, a régi munkásmozgalmi harcokból ittmaradt Ránkiné, aztán a Krónika oldal szerkesz-tője: Vass Éva, a tördelőszerkesztő, Somorjai József, alias Somi, Köves Rózsa, a levelezési rovat vezetője, (mindkettő szintén régi, háború előtti szocdem), Víg István, a gazdasági rovat vezetője, majd az utóda, Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes, majd a rendszerváltásnak hála nyolc éven át főszerkesztő (a Szövetke-zet című lap főszerkesztői székéből került a NemSzövetke-zethez, Csaszi szerint ő fedezte fel a sárbogárdi áfész-vezetőségből Demján Sándort, az első szocialista modern áruházlánc vezetőjét, ma Magyarország egyik leggazdagabb emberét. Tóth volt