Gilbert Ryle híres Szisztematikusan félrevezető kifejezések (Ryle 1932, 2009) című tanulmányában a természetes nyelvek (közelebbről: a hétköznapi angol nyelv) szintaktikai szerkezetét vádolja néhány filozófiai kérdés helytelen felve-tésének ügyében. Érvelése szerint a nyelvhasználat tökéletlensége főként magu-kat a filozófusomagu-kat vezeti félre, a hétköznapi nyelvhasználó ugyanis általában pontosan tudja, mit szeretne mondani, sőt azt is pontosan érteni véli, amit neki mondanak. Ha a dolog így áll, csak remélni lehet, hogy a hivatkozott cikket Ryle nem mint filozófus, hanem mint hétköznapi nyelvhasználó jegyzi, bármit is ért-sünk ez esetben e különbségen. Mindenesetre, mondja Ryle, egy összetett kifeje-zés akkor minősül szisztematikusan félrevezetőnek, ha a kijelentéshez használt mondat szintaktikai szerkezete nem felel meg a kijelentéssel leírandó tény(ek) logikai szerkezetének.
A rendszeres félreértések egyik jelentős halmazát a látszólagosan egziszten-ciális (létezést vagy nemlétezést állító) kijelentések alkotják. Ilyen például a
’Nincsenek unikornisok’ kifejezés, amely látszólag az unikornisokról szól. A látszólagosság abból fakad, hogy a ’Nincsenek unikornisok’ mondat szintaxisa alapján egy negatív tényt kellene a mondathoz rendelni, minthogy azonban ilye-nek nincseilye-nek, a referált tény logikai szerkezete valójában ez: ’Semmi sincs, ami ló és egyszarvú’. Más szavakkal megfogalmazva: a grammatikai látszat ellenére az ’unikornis’ kifejezés nem logikai argumentum, hanem predikátumok konjunkciója (x egyszarvú és x ló).
Egy másik esettípusba a kvázi-ontológiai állítások tartoznak. Az ilyen kije-lentések gyakran tartalmaznak évezredes filozófiai terminusokat, mint például a
’valóságos’, az ’entitás’, a ’szubsztancia’, az ’objektív’ a ’szubjektív’, az ’idea’
vagy épp a ’logikai konstrukció’. Mármost Ryle szerint ezek a kifejezések csak látszólagosan utalnak valamiféle státuszra, valójában mindezek rejtett prediká-tumok vagy predikáprediká-tumok konjunkciói.
Ha szigorúan logikai szempontból szeretnénk vizsgálni Ryle nagy hatású cikkét, akkor első nekifutásra érdemes lenne az általa használt, szerinte kvázi-ontológiai kifejezéseket kiirtani a szövegből, és megnézni a fennmaradó romo-kat. Az egyszerűség kedvéért vegyük észre, hogy – legalábbis az ő érvelése sze-rint – mind a ’látszólagos’, mind pedig a ’valójában’ kifejezések ilyenek,
márpe-dig ezek használata nélkül igen nehézkes lenne a félreértés bármely fogalmának felépítése. Ebben az írásban azonban nem Ryle nyelvelmélete érdekel bennün-ket, hanem az, hogy a gondolatmenet mögött meghúzódó, kétségtelenül értékes distinkciók használhatóak-e másfajta, nevezetesen képi kommunikációk elemzé-sére.
Tekintsünk tehát most úgy a képekre, mint kommunikatív, tehát legalább po-tenciálisan tudáshordozó struktúrákra, és firtassuk röviden e tudásfajták termé-szetét. A képből kihámozató tudások leginkább kézenfekvő, s talán épp ezért a félreértésekre legalkalmasabb fajtáját a világról való tudások alkotják, nevezzük ezt a képek referenciális kódjának. A képeket referenciálisan dekódoljuk, amennyiben úgy hisszük, hogy valamely képi struktúra épp a kép által referált világ(darab) szerkezetének okán olyan, amilyen. Ryle szövegében a nyelvi félre-értelmezések valamennyien e típusba tartoznak, s ez igencsak meglepő, hiszen épp a mindennapi nyelvünkről lehet legkevésbé feltételezni, hogy kizárólag, vagy legalább főként referálásra használjuk. Tipikusan nem-referenciális nyelvi funkciók például az expresszív, a konatív, a metanyelvi, az esztétikai vagy a fatikus funkció, de a Jakobsont követő nyelvészek és kommunikációkutatók ennél lényegesen több nem-referenciális nyelvhasználati kódot tételeznek fel. A képekkel azonban némileg más a helyzet, hiszen a képekről való filozófiai, s később a szemiotikai vagy épp a kognitív diskurzus is a képek hasonlóságon alapuló reprezentációs erejét hangsúlyozzák, leggyakrabban a szimbolikusan kódolt nyelvvel való oppozícióban. Márpedig ez a hasonlósági reláció egyértel-műen a képi reprezentáció és a kép által reprezentált világ(darab) vonatkozásá-ban érvényesül. Vagyis, ha valamely kódtól egyáltalán elvárható, hogy szerkeze-te a világ szerkezetét tükrözze, az biztosan nem a nyelvi, hanem a képi kód, mint azt a maga módján a proto-wittgensteini nyelvfelfogás is sugallja.
A képekkel kapcsolatos szisztematikusan félrevezető kifejezések (másképp:
projekciók) tehát elsősorban abból fakadnak, ha – tévesen – egy képi kódot refe-renciálisnak tekintünk azokban az esetekben is, amikor egészen másról van szó.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a nyelvben állítólag fellépő rylei probléma, va-gyis a referenciális izomorfizmus sérülése a képek esetében nem léphet fel, hi-szen, a nyelvvel ellentétben, kizárólag a referenciális izomorfia okán reprezen-tálhatnak egyáltalán. Ennek ellenére a képek mindig leképezések, s ha a leképe-zés kód, akkor a referenciális működés mellett szükségszerűen valamiféle mediáció is történik. A mediáció következtében a képre kerülő szerkezeti elemek viszont nyilvánvalóan nem a világról, hanem magáról a kódról szólnak, s ha ezek az elemek referenciálisként vannak értve, akkor egyáltalán nincsenek meg-értve. Érdemes megemlíteni, hogy a leképezések elfajult eseteiben ez a mediális struktúraátvitel lehet praktikusan nulla, mint például halmazok absztrakt leképe-zései, vagy a digitális klónok esetében; a mindennapi képhasználatok során azonban a mediális tudáslenyomatokkal szinte mindig számolnunk kell. Röviden szólva, ezek azok a strukturális jegyek, melyek nem a világ okán, hanem a képi
projekció egy adott kódja okán mutatkoznak formaalkotóként. Kizárólag ilyen mediális kódként lehet megérteni például a lineáris perspektíva és a fordított perspektíva kódja szerint leképezett struktúrák közti különbséget azokban az esetekben,ahol a referencia tekintetében nem tudunk különbséget tenni. Hasonló félreértéseket okozna, ha valaki a karikatúrát színvonaltalan fotorealisztikus rajznak nézné, vagy a bizánci ikonokat elrajzolt perspektivikus festményeknek vélné. A fenti eseteket tekintsük úgy, hogy azok a szisztematikusan félrevezető kifejezések képi megfelelői: nevezzük ezeket szisztematikusan félrevezető lát-szatoknak. E szisztematikusan félrevezető látszatok első fajtájával kapcsolatos kérdés tehát valahogy így hangzik: mi az, ami a világ okán, s mi az, ami a leké-pezés kódja okán van úgy a képen, ahogy?
A szisztematikusan félrevezető látszatok egy további forrását adják azok az elemek vagy struktúrák, melyek a leképező szubjektum okán rendelkeznek egy adott item-vonással vagy szerkezettel. Ezek a jellegzetességek analitikusan levá-laszthatók (az analízis egy speciális értelmében) mind a referenciáról, mind a projekció kódjáról (az úgynevezett projektív rajztesztek esetében például kizáró-lag ezeket a jeleket tekintjük struktúraalkotónak). Számos karakterisztikus vonás azért, és csak azért kerül a képre, mert a kép alkotója olyan, amilyen, s ha azt hisszük, hogy ezek a vonások a világ, vagy a leképezés kódja okán vannak a rajzon, akkor hiedelmeink következében a szisztematikusan félrevezető látszatok áldozatává válunk. Kizárólag ilyen projektív kódként lehet maradéktalanul meg-érteni például egy hebefrén skizofréniás emberábrázolást, vagy, ha nem szeret-jük a diagnosztikus címkéket, egy felhevült lelkiállapotú vagy épp egy szorongó szubjektum rajzai közt fennálló különbségeket (ahol természetesen beszélhetünk ugyanannak a szubjektumnak különböző időpontokban készült rajzairól is). A szisztematikusan félrevezető látszatok hasonló osztályát alkotják a képértelmező (az interpretátor) által a képbe belelátott struktúrák is, mivel azonban ezek – az eddigiektől eltérően - mentális reprezentációkra vonatkoznak, e helyütt nem tárgyalhatók részletesen.
A félreértelmezések következő eseteit a képaktus természetét figyelmen kívül hagyó értelmezések alkotják. Előfordulhat ugyanis, hogy egy bizonyos kép egyáltalán nem referál semmi létezőre, hanem például egy ígéret aktusára hasz-nálják, mint a tervrajzokat. A képaktusokra vonatkozó irodalom (Horányi 2006) meglehetősen sokrétű leírását adja a kérdésnek, ezért ebben a diszkusszióban csak megemlítjük a problémakört, mint a szisztematikusan félrevezető látszatok egy további lehetséges forrását.
Legalábbis gyanítható, hogy a szisztematikusan félrevezető látszatok forrása-inak leírása a fenti kezdeményezésnél jóval szélesebb körű lehet, mivel számol-hatnánk – egyebek közt – a kommunikációs zajok, a kontextuális-pragmatikai vektorok vagy éppen az észlelési kódok következtében fellépő ambivalenciákkal is. Ez utóbbiakkal foglalkoznak például az optikai illúziók kutatói, akik, jelen sorok szerzője szerint, maguk is szisztematikus félreértésben vannak legalábbis
diszciplínájuk szóhasználatát tekintve, hiszen ezek az illúziók éppen, hogy nem optikaiak, hanem pszichések és/vagy neuronálisak. Minthogy az ’optikai’ predi-kátum valamilyen fizikai entitásokon érvényesülő fizikai törvényszerűségre utal, eleve kérdéses, hogy van-e itt egyáltalán valami, ami illúzió vagy helyes percep-ció szubjektuma lehet. S minthogy a dolgok optikailag legfeljebb megtörténnek, a megértés vagy a félreértés (illúzió) nyilvánvalóan csak pszichésen és/vagy neurológiailag kísérten gondolható el. Mindazonáltal jelen írás nem kívánja a szisztematikusan félrevezető látszatok teljes palettáját adni, megelégszik annyi-val, hogy néhány valóban jellegzetes fajtáját megemlíti.
A fenti teoretikus állítások explikációjaképp a következő diszkusszióban egy, a szisztematikusan félrevezető látszatok kutatását célzó kísérletről fogok beszá-molni. A kísérlet voltaképp a projektív rajztesztek (Vass 2006, Sehringer-Vass 2005) egy célirányosan módosított változatának tekinthető. A projektív rajztteket természetesen egészen más célból, nevezetesen pszichodiagnosztikai esz-közként használják, esetünkben azonban a személyiségről szóló kód értelmezése csak az elemzés egy adott szintjének, s nem az elemzés elsőrendű céljának te-kinthető.
A kísérletben arra kértem Kép és bizonyosság néven futó kurzusom résztve-vőit, hogy rajzoljanak le engem egy általuk preferált pozitúrában. A referencia rögzítése itt azért volt szükség, hogy a valóságábrázolás, a referencia megraga-dásának érdekében kiválasztott projektív kód valamint annak adekvát használata is vizsgálhatóvá váljék. A szokásos projektív rajztesztekben ugyanis általában a
’Rajzoljon egy embert’ kérés vezeti be a feladatot, ahol a referencia nincs rög-zítve. Ennek nyilvánvaló előnyei vannak, amennyiben a vizsgálat elsősorban a rajzoló személyiségstruktúrájának feltérképezésére irányul, azonban ezen a don a referenciális funkció vizsgálata nem, vagy csak rendkívül spekulatív mó-don tehető meg. Módosított tesztünkben tehát én játszottam a külső valóságdarab egyébként igen megtisztelő szerepét.
Mindenképp érdemes megemlíteni, hogy már maga a testhelyzet megválasz-tása sem volt ötletszerű, amit a diákok instrukciói alapján fel kellett vennem, sőt nagyon racionális döntés eredményének látszott: a kezeimet hátra kellett tennem, mivel, állításuk szerint, kezeket nagyon nehéz rajzolni. A tanulmány elméleti részében felvázolt kategóriák alapján ezt a döntést úgy koncipiálom, hogy a leképező a rendelkezésére álló projektív kód alkalmazására való képességét fel-mérve úgy dönt, hogy a referenciát kódoló képességéhez igazítja. Az tehát, hogy a létrejött alkotásokon a kezem nem látszik, tulajdonképpen csak másodlagos értelemben tulajdonítható nekem, mint világdarabnak, hiszen a pozitúra felvétel-ében a rajzolók vélt rajzi képességei oksági szerepet játszanak.
Jelen tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy az elkészült rajzok idio-szinkráziákra is kitérő részletes elemzését adjam, azonban a diszkusszió szisz-tematikusan félrevezető látszatokról szóló feltételezéseinek alátámasztására az is elegendő, ha néhány jellemző középszintű strukturális képletet bemutatok.
Ugyanezen oknál fogva néhány olyan általános és rendszeres félrevezető leképe-zést sem fogok tárgyalni, melyek alapvetően észlelési-kognitív torzítások és a nem professzionális rajzolók szinte valamennyien elkövetik (tipikusan ide tar-toznak a kulcsinger-típusú alakzatok, mint például az arc vagy a szemek túlmé-retezése, illetve az információszegény területek, mint például a halánték vagy a homlok alulméretezése). Ugyancsak nem teszek említést a kódra (és ez bármi-lyen kódhasználat esetén fennáll) inherens módon jellemző karakterisztikára, amely szükségszerűen átalakítja a referenciát oly módon, hogy egyrészt már az észlelés szintjén is a priori keretül szolgál (vagyis nincs tabula rasa), másrészről pedig a reprezentáció sosem lehet az észlelet klónja, tehát mindig transzformált.
Tipikusan ilyen szükségszerű transzformációk működnek a háromdimenziós mozgó testek kétdimenziós rajzi reprezentációinak esetében.
Mindenféle leképezésről szólva érdemes megjegyezni, hogy a szisztematiku-san félrevezető látszatok felfedéséhez (minimumfeltételként) a rajzolónak a kó-dot többé-kevésbé ismernie kell. E nélkül egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy a referencia mely tulajdonságai jelennek meg a képen, hiszen a leképezéshez– a függvényekhez hasonlóan – nem csak a reprezentáció és a referencia, de a kettőt rendező kód is inherens módon hozzátartozik. Az alább közzétett képen a kód különböző fokú birtoklásának projekciói jól láthatóak.
1. ábra
Noha az 1. ábrán látható képek egyikéről sem feltételezhető, hogy magas fo-kú projektív kódbeli jártasság mellett jött létre, némi fokozati különbség azért fellelhető. Míg az 1a jelzésű kép befogadásakor talán még ahhoz is jóindulat szükségeltetik, hogy egy (ép) ember képének tekintsük, az 1b esetében ez
min-den további nélkül megtehető, sőt az 1c talán már a referenciaként szolgáló egyed korára is enged következtetni. Mindemellett referenciaként határozottan visszautasítom, hogy a fenti képek az én individuális referálásomra használható-ak lennének, sőt több, mint valószínű, hogy ezekkel a reprezentációkkal a rám való referálás úgy ahogy van lehetetlen. Az ilyen, viszonylag alacsony kódbeli jártassággal készült képeket joggal tekintjük a Goodman-féle fajta-képek osztá-lyához tartozónak, vagyis ezek tulajdonképpen referenciafüggetlen emberábrá-zolások, s aki ezeket referáló képeknek tekinti, az a szisztematikusan félrevezető látszatok áldozatává válik. Az Olvasó talán már észrevett egy érdekességet ezzel kapcsolatban, nevezetesen azt, hogy az egyetlen kontextuális információ, amely a képeket a feladathoz köti, az éppen a csoport által választott pozitúrával kap-csolatos, hiszen az ’eldugott kezek’, mint a csoport által választott jegy, mindhá-rom képen megjelenik. Az a priori kognitív struktúra valóságkonstrukcióban játszott szerepének ereje tehát még az igen korlátozott kódok esetében is megha-tározó.
A 2. ábrán látható képek már tágabb keretet adnak a szisztematikusan félreve-zető látszatok kutatásának, mert a bazális kód alkalmazásának készsége – ha nem is egyenlő mértékben – itt megteremti a referenciális olvasatok elvi lehetőségét.
2. ábra
Ezek az ábrázolások első ránézésre lehetnének reprezentálóak, hiszen a kód-használat színvonala megengedi az individuáló itemek azonosítását, mint például a ruházat vagy az arcvonások. Ennek ellenére alig hiszem, hogy ezen alkotások alapján bárki azonosíthatna engem, mint a képek referenciáját, legalábbis nem
könnyebben, mint azt az 1. ábrán látható képek segítségével tehetné (leszámítva talán az 1a jelzésűt). A 2a jelzésű kép esetében, talán az öltözetet és a testalkatot leszámítva, semmi nem a referencia okán került a képre. A kísérlet felvétele októberben történt, így a képet uraló karácsonyi hangulat nyilvánvalóan nem az eredeti környezet folyománya, de a kódban sincs semmi, ami a szükségszerűség vagy legalább a valószínűség erejével az itt megmutatkozó irányba terelné a projekciót. Mivel mind a referenciális, mind a mediális értelmezés kizárható, valószínűsíthető, hogy a képet leginkább az alkotó mentális állapota határozza meg, s nem a valóság vagy a képi ábrázolás kódja. A 2b esete még furmányo-sabb, mivel – mint arra az individuáló itemek megjelenéséből következtethetünk – a kép kétségkívül reprezentál valakit, csak épp nem engem, a direkt referenci-át, hanem valaki mást (sőt, nyilván véletlenül, de faktuálisan sokkal jobban ha-sonlít egy hajdani filozófus évfolyamtársamra, mint rám). Így tehát az, aki eze-ket a képeeze-ket mint referenciális képaktusok vehiculumait szándékozna megérte-ni, úgy a képaktusokkal szembeni szisztematikusan félrevezető látszatok áldoza-tává válna. Az egyetlen, amire ezekkel a képekkel referálni lehet itt is a rajzolók által meghatározott pozitúra.
Végül, a 3. ábrán látható képek testesítik meg a voltaképpeni referáló képak-tusokat. Mint azt korábban már említettem, mindennek az előfeltétele a kód fe-letti kontroll. Az alább közölt két példány mindenesetre alkalmas lehet a rám való referálásra, ha nem is egyenlő mértékben.
3. ábra
A 3. ábra mindkét példányával lehetséges volna a referencia azonosítása, sőt, a korábban közölt képektől eltérően, itt a helyszín beazonosítása is kivitelezhető, legalábbis könnyű észrevenni az oktatási szituációra utaló referenciális jegyeket.
Mindez azt is jelenti, hogy a referáló képaktus és a megfelelő kódhasználat a kép teljességén érvényesülni látszik.
A diszkusszió elején közölt elméleti fejtegetésekből és az ezt követő néhány illusztratív példából remélhetőleg kiderült, hogy nem csak a természetes nyel-vek, de a képi ábrázolások esetében is feltételezhetünk szisztematikusan félreve-zető reprezentációstruktúrákat. Az sem meglepő, hogy a képekkel kapcsolatban az ikonikus, vagyis szerkezeti hasonlóságon alapuló szignifikációs kód okán ezek a félrevezető látszatok elsősorban nem szintaktikai természetűek, mint a nyelv esetében, hanem vagy mediálisak (a kódra vonatkozóak), vagy a szó szű-kebb értelmében projektív természetűek (a kódolóra vonatkozóak) vagy pedig pragmatikaiak (a végrehajtott képaktusra vonatkozóak). Emellett, megfigyelése-ink szerint, a képek estében a leggyakoribb félreértés abból származik, hogy a képi reprezentáción fellelhető itemeket és itemstruktúrákat az interpretátor au-tomatikusan a referenciára vonatkoztatja, akár pozitív, akár negatív értelemben, miközben – mint a szövegből remélhetőleg kiderült – a referenciális olvasatot a mediális és a projektív jellemvonások a legtöbb esetben pszichológiai és episztemikus értelemben egyaránt megelőzik. Egyrészt igaz, hogy a kép bizo-nyos tekintetben olyan, mint a referenciája, másrészt ez az ’olyanság’ csak ideá-lis leképezési feltételek (a kód birtoklása, az alkotói intenció és a referáló képak-tus együttes megléte) esetében tud megmutatkozni. Minden egyéb – a képnek a referenciával való relációját tekintve – csak látszat.
Hivatkozott irodalom:
Horányi Özséb (2006): Jel, jelentés, információ, kép. Bp. General Press.
Ryle, Gilbert (2009): Systematically Misleading Expressions, in: Collected Papers, Vol 2. Routledge. [A tanulmány eredetileg a ‘Proceedings of the Aristotelian Society’, vol. XXXII, 1932]-ben jelent meg]
Sehringer, Wolfgang – Vass Zoltán (2005): Lelki folyamatok dinamikája. A képi világ a diagnosztikában és terápiában. Bp. Flaccus Kiadó.
Vass Zoltán (2006): A rajzvizsgálat pszichodiagnosztikai alapjai. Projekció, kifejezés, mintázatok. Bp. Flaccus Kiadó.