Két kiemelkedően fontos, mérföldkőnek tekinthető esemény kötődik 2014 májusához. E kötet ünnepeltje betölti hetvenedik életévét, s ez bizonnyal olyan mérföldkő, amelynél röviden elidőzve érdemes visszatekinteni a gazdag hírlap-írói és tanári pályafutásra, de egyben előretekinteni, s további mérföldkövek elérését célul kitűzni.
Európa, azaz tágabb értelemben véve valamennyiünk életében mérföldkőnek ígérkezik az Európai Parlamenti választás, amely a súlyos válságtól meggyötört unióban megmutathatja, hogy a polgárok milyen irányt szabnának a közösség fejlődésének. Ez az írás 2013 decemberében, a kézirat leadási határideje előtt csak arra vállalkozhatott, hogy az európai szavazások részvételi arányainak trendjéből, valamint a krízis okozta szociális feszültségeket meglovagoló, úgy-nevezett populista pártok várható előretöréséből következtetésekre jusson a jövőt illetően. De nem részletezi a továbbiakban, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi, majd gazdasági, végül államadósság-finanszírozási válságra az EU milyen viták közepette milyen válaszokat fogalmazott meg a gazdasági kormányzás elmélyí-tésére.
Az európai választásoknak immár kétségkívül nagy tétje lehet, s ez a tény a brüsszeli kutatóintézetek munkatársait is arra késztette, hogy alaposabban a számok és a folyamatok mögé nézzenek. A Lisszaboni Szerződés életbe lépése óta az Európai Parlamentnek (EP) a jogköre is megnőtt, azzal együtt – mint Yves Bertoncini,1 a legendás európai bizottsági elnök, Jacques Delors nevével fémjelzett intézet, a Notre Europe igazgatója írja –, hogy az EU a nemzeti jog-anyagok nyolcvan százalékáért nem felel, s az európai költségvetés is a tagor-szágok nemzeti össztermékének kevesebb mint egy százalékát osztja el. Az első, 1979-es európai parlamenti választás óta a tagországok belpolitikai helyzete határozta meg, mely pártok képviselői költöztek Brüsszelbe, s jártak át onnan Strasbourgba, a plenáris ülésekre. Az utóbbi öt év válsága és válságkezelése azonban inkább az európai ügyek felé fordíthatják a figyelmet, s a demokratikus legitimáció erősítése érdekében a nemzeti pártok az európai pártszövetség
1 Bertoncini, Yves (2013) European elections: less abstention, more „populism”? Notre Europe (november 14.).
gatásával, annak programjának megjelenítésével is kampányolnak majd, miköz-ben az európai pártlisták éllovasai egymiköz-ben jelöltnek tekintik magukat az Európai Bizottság elnöki posztjára. A testület elnökét továbbra is a tagországok állam- és kormányfői testülete választja ki, s az EP hagyja jóvá, de a továbbiakban a „nép-akaratot” aligha lehet figyelmen kívül hagyni.
A választási részvételből azonban arra a következtetésre is juthatnánk, hogy az érdeklődés éppenséggel csökken az európai ügyek iránt. Az adatok egyértel-műen erre utalnak: míg 1979-ben a választók 62 százalékát sikerült mozgósítani, addig 2009-ben már csak 43 százalékát. De mint Yves Bertoncini rámutat, 1979-ben az akkori kilenc tagország harmadában kötelezték a polgárokat a választási részvételre, s miután Görögország csatlakozott, 1984-ben már négy államban volt hasonló a helyzet, vagyis a voksolásra jogosultak 26, illetve 29 százaléká-nak az urnák elé kellett járulnia. Mára az arányok teljesen megváltoztak: a 28 tagország közül csak háromban, Belgiumban, Görögországban és Luxemburg-ban kötelező a részvétel, vagyis a választásra jogosultaknak csupán négy száza-lékára vonatkozik ez az előírás. Ám, ha azt nézzük, hogy a föderális berendez-kedésű demokratikus országokban az EU-ban és az EU-n kívül milyen a részvé-teli arány, akkor az uniós mutató egyáltalán nem tekinthető rendkívül alacsony-nak.
Elképzelhető azonban, hogy 2014 májusában újra nagyobb érdeklődés övezi a választásokat – a válság, és egyes, populistának tartott pártok előretörése miatt.
Kérdés, hogy az európai választásokon is érvényesül-e ez a nemzeti keretek között megfigyelhető trend, s ha igen, miként hat ez a politikai viszonyokra.
Nos, Bertoncini – és mint később látni fogjuk, több más brüsszeli elemző is – úgy véli, hogy a populista jelzővel illetett pártok európai szintű megerősödése várható, de befolyásának növekedése az európai színtéren nem. Minthogy a tag-állami választási ciklusok általában nem esnek egybe az európaival, ezért a Ta-nács összetétele változatlan marad, s a Bizottságba is a tagországok delegálják majd a biztosokat, kivéve – mint fentebb utaltunk rá – az elnököt. Vagyis, az alapvető politikai erőviszonyok nem változnak a brüsszeli intézményekben, leg-feljebb az EP-ben. Sokkal nagyobb feszültséget okozna, ha valamely tagállam kormányát határoznák meg a populista erők. S itt Bertoncini nemcsak Magyaror-szágra gondol, igaz, dolgozatában gyakorta utal negatív példaként az Orbán-féle vezetésre, illetve a Jobbikra. De ezek a pártok, amelyek valamiképpen az euró-pai integrációval szemben foglalnak állást, illetve élesen elutasítják a bevándor-lást, heterogén csoportot alkotnak, s jelenleg négy parlamenti csoportban szó-ródnak szét, ráadásul az egyes csoportokon belül is ritkán szavaznak egységesen.
E fontos tanulmány szerzője nem sorolja a populisták közé a néppárti frakcióban ülő Fidesz képviselőket. Bemutatja Bertoncini, hogy a szélsőbaloldali (EUL-NGL), a brit konzervatívok uralta Európai Konzervatívok és Reformerek, továb-bá a Szabadság és Demokrácia elnevezésű frakcióban, illetve függetlenként te-vékenykedik hozzávetőlegesen 140, populistának, euroszkeptikusnak tartott
képviselő, azaz a teljes létszám húsz százaléka. A mai prognózisok szerint Fran-ciaországban, Németországban, Olaszországban, Görögországban, Hollandiá-ban, AusztriáHollandiá-ban, Finnországban erősödhetnek meg európai szinten a szélsőjob-bos, szélsőbalos, populista erők. Mint Jean Quatremer, a Libération brüsszeli tudósítója figyelmeztet, ez a paletta nagyon színes, nehéz közös nevezőre hozni a részvevőket, azon túl, hogy valamiképpen fenntartással kezelik az európai integrációs folyamatokat. „Óriási a különbség az Egyesült Királyság Független-ségi Pártja, amely demokratikus alapon működik, és a Jobbik között, amely nemcsak Európa-ellenes, hanem fasiszta is. S nyilván ég és föld választja el egymástól a brit Konzervatív Pártot és a francia Nemzeti Frontot”.2
A választások előtt fél évvel arra lehetett számítani, hogy ez a nagyon vegyes politikai elkötelezettségű pártgyülekezet kétszáz főre bővülhet, azaz huszonöt százalékos arányt érhet el. Ám az EP-ben a döntések háromnegyede a 2009-ben megválasztott parlamentben a néppárti, a szocialista és a liberális, azaz a három legnagyobb frakció alkuján múlott. Vagyis 2014-től is lehetséges, hogy például a zöldekkel vagy a brit konzervatívokkal kiegészülve, ügyenkénti megállapodáso-kat kötve, a populista pártok befolyása korlátok között marad.
Ezzel a feltételezéssel egyetért ugyan Corina Stratulat és Janis Emmanouilidis,3 a European Policy Centre (EPC) két vezető elemzője, de úgy gondolja, hogy a magas munkanélküliség és a különösen a fiatalokat sújtó fog-lalkoztatási krízis miatt a korábbi viszonylagos érdektelenséget nagy érdeklődés válthatja fel, mert a tét az, miként viszonyulnak a polgárok az EU-hoz, országuk tagságához, a nemzetek feletti megoldásokhoz, a monetáris unió megerősítésé-hez és általában a válságkezelésmegerősítésé-hez. Fennáll a veszélye annak is, hogy a populis-ta pártok gyengítik a nagy frakciók belső egységét, s ha előretörnek európai szin-ten, az visszahathat szereplésükre a következő nemzeti választásokon. A szerzők szerint az érdeklődést növelheti, ha az európai elkötelezettségű nagy pártok szembeszállnak a populista retorikával. Erre azért is nagy szükség lenne, mert az európai intézmények láthatóan nem készültek fel olyan helyzetek kezelésére, amikor valamely tagország letér az európai normáknak megfelelő demokratikus pályáról, mind a döntésekben, mind a retorikában. Stratulat és Emmanouilidis világossá teszi, hogy a magyar és a román fejleményekre utal.
Bár e két brüsszeli „think tank” nem számít arra, hogy az EP-ben érdemi sze-rephez juthat a populista, EU-ellenes tábor, ám 2013 vége felé megkezdődtek az egyeztetések a szélsőjobbhoz sorolt pártok között. A cél az önálló frakció meg-alakítása, amihez hét ország huszonöt képviselőjére lenne szükség. A francia Nemzeti Front, a holland Szabadságpárt, a belga Flamand Érdek Pártja, az oszt-rák Szabadságpárt, az Igaz Finnek pártja és az olasz Északi Liga alkotná a
2 Quatremer, Jean (2013) Elections européennes: vague ou clapolis eurosceptique? Libération (október 12.)
3 Stratulat, Corina-Emmanouilidis, Janis (2013) The European Parliament elections 2014. Europe-an Policy Centre (szeptember).
cét az új csoportnak. Ám a Belgiumban karanténba zárt, nem igazán szalonké-pes, de voksgyűjtésben sikeres párt európai képviselője, Philip Claeys azt nyilat-kozta, hogy „az olyan neonáci, fasiszta elemek bevonásáról, mint a Jobbik, vagy a görög Arany Hajnal, szó sem lehet”.4
Ennek az elemzésnek az elkészítése előtt néhány nappal az Európai Bizottság meghívására jártam Brüsszelben, éppen azzal a céllal, hogy a szociális krízis politikai hatásait, s a máris érzékelhető, az EP-választásokkal összefüggő reakci-ókat más újságírókkal együtt tanulmányozhassam. A látogatás egybeesett egy friss felmérés közzétételével, amely szerint Marine Le Pen, a szélsőségesnek tartott francia Nemzeti Front vezére a népszerűségi listák élére ugrott. Ez a tény pedig szinte tapinthatóvá tette a növekvő aggodalmat, sőt pánikot Brüsszelben:
ha megerősödnek az úgynevezett eurószkeptikus pártok, akkor egészen új hely-zet keletkezhet. - Az embereknek elegük van a sok beszédből, a tényeket akarják hallani. Negyven évig gaullista voltam, de az Hollande-érában már nem lehetek az, változnom kell – nyilatkozta Alain Delon francia filmcsillag Le Pen népsze-rűségének felíveléséről az olasz La Repubblicának5. Az itáliai napilapnak adott interjújában Marine Le Pen kifejti: a Nemzeti Front kiléptetné Franciaországot az eurózónából és az Európai Unióból, no meg persze a schengeni övezetből, amely a bevándorlást és a társadalmi juttatások lenyúlására irányuló turizmust lehetővé teszi. Ha nyerne a francia választásokon. Európai parlamenti előretöré-se ennek akár megelőlegezéelőretöré-se is lehet.
Az események furcsa egymásra tolulásának is tekinthetnénk, de inkább az unión belüli politikai mozgások összetorlódásának és gyorsuló egymásra hatásá-nak tudható be, hogy miközben Le Pen szárnyalni kezd hazájában, addig a köz-vélemény-kutatást megrendelő francia Nouvel Observateur nagy vitát kezdemé-nyez az unió jövőjéről. A sorozat első helyszíne Brüsszel lett, ahol a francia nyelvű Le Soir és a flamand De Strandaard rögvest lecsapott a kínálkozó alka-lomra. A Bozarban, a híres kulturális központban előadók tucatjai és érdeklődök ezrei gyűltek össze. A két lap sokat írt ezekben a napokban az európai ügyekről, fölvetve a legsúlyosabb kérdéseket: a föderalizmus összeegyeztethető-e a nem-zetállami törekvésekkel, milyen törésvonalak keletkeztek az északi és a déli – vagyis nem a régi és az új – tagállamok között, hogyan lehetne az európai intéz-ményeknek még több demokratikus legitimitást adni. És így tovább.
A Le Soir interjút készített Jean-Luc Dehaene6 volt belga kormányfővel, aki nem tagadja, híve az Európai Egyesült Államok létrehozásának, de az idő most nem kedvez e törekvésnek. Reméli mindazonáltal, hogy nem kell mindent
4 Le Pen visits Wilders to broker far-right post-EU election deal. EurActiv (2013. november 14.) http://www.euractiv.com/eu-elections-2014/le-pen-hague-discuss-post-electi-news-531652
5 Ginori, Anais (2013) „Il Fn é primo nei sondaggi, ora sono pronta per L'Eliseo, faró uscire la Francia dalla Ue”. La Repubblica (október 10.).
6 Delvaux, Béatrice-Sturtewagen, Bart (2013) Dehaene: „J'esperè que nous ne devrons pas repartir de zéro”. Le Soir (október 9.).
ről kezdeni, s hogy Európa tíz év múlva már messze maga mögött hagyta a vál-ságot és tart a föderalizmus felé. S szintén a Le Soirban beszélt arról Francois Hollande7 francia államfő, hogy „értelmet és tartalmat” kell adni Európának, amelyet a továbbiakban az eurózóna erős magva vezethetne, részben olyan új német-francia kezdeményezések révén, amelyek serkentik a növekedést, az ál-lásteremtést, fejlesztik az infrastruktúrát és a digitális képességeket és hálózato-kat. De – tette hozzá – a populizmus valóban a lebénulás veszélyét hordozza magában, ha nagy szerephez jut a májusi választások után. Nemcsak Európa, hanem a nemzetállamok összetartó szövetét is szétszaggathatja.
Mintha ekkor tudatosult volna az európai vezetőkben és talán az elemzőkben is, hogy baj van. A félelmet az értelemre ható tervekkel és az érzékenység kimu-tatásával igyekeztek enyhíteni. Kérdés, nem túl későn-e? Le Pen előretörésével és a Bozarban zajló eseményekkel egy időben az Európai Bizottság konferenciát szervezett8 az unió szociális dimenziójáról. A tanácskozáson nyomatékosította is Enrico Giovannini olasz munkaügyi miniszter, hogy a szociális kérdés bizony nem volt a figyelem előterében az utóbbi válságos években. S tekintsük ezt egy politikailag nagyon korrekt megjegyzésnek. Ám az a helyzet, ami 2012–2013-ra kialakult – mondta a konferenciát szervező Andor László foglalkoztatási biztos – az egész gazdasági és monetáris uniót fenyegeti. Közeledés helyett távolodás figyelhető meg a gazdasági folyamatokban. Különösen a munkanélküliségi ada-tok tükrözik ezt, de egyéb mutatók is. Kirívó a különbség például a görög, a spanyol és mondjuk a német és az osztrák helyzet között. Az unióban 12 száza-lékos a munkanélküliség, összesen 26 millió ember nem talál munkát, ebből húszmillió az eurózónában. A 25 év alattiak körében a munkanélküliek aránya Görögországban meghaladta a hatvan, Spanyolországban az ötven százalékot, miközben ez a ráta Németországban és Ausztriában csak hét-nyolc százalék körül mozgott. A széttartás trendje rendkívül aggasztó, s táptalaja lehet a popu-lista, Európa-ellenes pártok megerősödésének – hangzott el a konferencián. S az említett interjúban Francois Hollande feltette a kérdést: vajon ha visszavonulunk a nemzeti határok mögé, valóban útját álljuk a bevándorlásnak? Miközben fel-számoljuk a munkaerő szabad mozgásának vívmányát? Valóban jobban élnénk az euró nélkül? Jobb lenne-e, ha az európai nemzetek egymással versengve érté-kelnék le saját valutájukat?
Az Európai Bizottság válasza – éppen a problémák egyenlőtlensége, de a ve-szélyek általános érzékelése miatt – a politikai realitások talaján maradt és újabb jelzőszámoknak a megalkotására szorítkozott a tagállami teljesítmények mérésé-re, illetve a gazdasági ajánlások finomítására. Az eredménytáblán öt mutató jelenne meg: a munkanélküliségi ráta, a 18–24 éves korosztályban azok aránya,
7 Delvaux, Béatrice (2013) Hollande: „Il faut relever la tệte face aux extremisme”. Le Soir (októ-ber 9.).
8 Blahó Miklós (2013) Értelem és félelem. Népszabadság (október 26.) http://nol.hu/lap/hetvege/20131026-ertelem_es_felelem
akik nem dolgoznak, nem tanulnak és nem vesznek részt szakképzésben, a ház-tartások elkölthető jövedelme, a szegénységi szint alá kerülés esélye a 18–64 éves korosztály körében, s végül a jövedelmi egyenlőtlenség.
Minthogy ezen folyamatok kezelése nemzeti hatáskörben van, normál eset-ben még idáig sem lehetett volna elmenni. A válság azonban kikényszerített új közös kormányzási módszereket. A szociális helyzet romlása és a jelenségből táplálkozó populizmus, szélsőség, euroszkepticizmus pedig beavatkozásra sar-kalló félelmeket kelt. Olyannyira, hogy a konferencián részt vett José Manuel Barroso, a Bizottság és Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke is.
Igaz, azt mondták, hogy a szociális dimenzió mindig is részét képezte a megkö-zelítésnek, de feltűnésük egy ilyen akadémiai tanácskozáson mindenképpen azt sugallta, hogy ha ez így is volt, nem sikerült e gondolatot a köztudatba átültetni.
Annak ellenére sem, hogy az Európai Szociális Alap a tagállamok rendelkezésé-re állt, s jövőrendelkezésé-re, az új költségvetési időszakban a fiatalokra több pénz jut, de ezt még ki kell várni...
A válságkezelés részének tekintett költségvetési megszorítások évei után az-zal érvelt Barroso, hogy a sikeres európai államok – Németország, Svédország, Finnország, Hollandia – példája azt mutatja: a magas szociális kiadás nincs el-lentétben a versenyképességgel. Igen ám, de az akadémiai világból érkezett elő-adók közül Heikki Patomäki, a Helsinki Egyetem professzora más szempontból vitába szállt ezzel a tétellel: szerinte a célok és eszközök ütköznek egymással.
Az egy időben és sok országban alkalmazott megszorítás ugyanis éppen növelte a munkanélküliséget, az egyenlőtlenséget és fokozta a társadalmi kirekesztés vágyát, a vagyon és a hatalom koncentrációját, így még kevésbé lehetséges ér-demben kezelni a szociális feszültségeket. A versenyképesség javítására irányuló erőfeszítések is többnyire a jóléti rendszerek és a bérek megnyirbálását, valamint a vállalati adók csökkentését takarják. Vagyis a szociális dimenzió nem tágul, hanem éppenséggel szűkül.
Ezen ellentmondásokat, a széttartó gazdasági és szociális folyamatokat ész-lelve vetette papírra gondolatait Frans Timmermans holland külügyminiszter a Financial Timesban9. A parlamenti választásokat olyan időkben rendezik, ami-kor a polgárok „mind kevésbé bíznak a hagyományos politikai pártokban és hagyják magukat elcsábítani a „hamelni patkányfogóktól”, akik a sohasem léte-zett dicső nemzeti múltat állítják példaként a soha be nem köszöntő jövő elé.
Európa vezetői nem dőlhetnek hátra, arra várván, hogy a történelem majd dönt helyettük, újra Európa élére kell állniuk”. Így folytatja: „Hiába adott erős vála-szokat a válságra, az európai kormányzás nem kiegyensúlyozott, és nem is
9 Timmermans, Frans (2013) Monnet’s Europe needs reform to fit the 21st century. Financial Times (november 14.).
http://www.ft.com/intl/cms/s/0/346f4ff4-4c82-11e3-923d-00144feabdc0.html?ftcamp=crm/email/20131115/nbe/BrusselsBrief/product&siteedition=intl#a xzz2kiY8zE6q
pontosít kellően a lényegre.” A vélekedésnek külön érdekessége, hogy Hollandia hagyományosan a német politikát követi, amely most abba a helyzetbe került, hogy meghatározó súllyal esik latba a reformok kialakításakor. Timmermans egyetért José Manuel Barroso bizottsági elnökkel, hogy Európának a nagy ügyekben kellene nagynak lennie, kisebb kérdésekben pedig kisebbnek, s előtér-be kéne állítani a gazdasági növekedés ösztönzését és a munkahelyteremtést. A válság során a Bizottság az ambiciózus és egyre több forrást követelő Európai Parlament és a költségvetési megszorítások miatt egyre kevesebb forrást kínáló Tanács közé szorult, elvesztette kezdeményező szerepét, de közben gyártotta az irányelveket és új szabályokat, túlterhelve az üzleti szektort és a polgárokat egyaránt. Amikor pedig a Bizottság a szerződések őreként és betartásuk felügye-lőjeként lépett fel, ahogy a tagállamoktól kapott megbízatása szólt, ugyanezek a tagországok heves bírálóként léptek fel vele szemben. Éppen ezért a holland fődiplomata azt javasolja, hogy a következő öt évre kormányzati kiáltványban rögzítsék, merre kellene haladnia az EU-nak, azaz mely területeken van szükség több Európára és mely területeken kevesebbre. Ennek a tervnek része az is, hogy a Bizottságban a biztosok a főbb ügyek szerint klaszterekben dolgoznak, vagyis a Bizottság méretét csökkenteni kell. Továbbá, a nemzeti parlamenteket jobban bevonni a döntésekbe, lehetővé tenni, hogy a biztosokat maguk is meghallgas-sák, s ha a törvényhozások egyharmada nem ért egyet valamely brüsszeli kez-deményezéssel, akkor a tervezetet vissza kellene vonni, s nem pusztán átgondol-ni. Sorait azzal zárja Timmermans, hogy az alapító Jean Monnet Európája jól szolgálta az európaiakat hatvan éven át, de most alkalmazkodnia kell a kihívá-sokhoz, mert egyre kisebb a bizalom egy olyan Európa iránt, amely „túlígér és alulteljesít”.
A több vagy kevesebb Európa nyomasztó kérdése, a túlígérés és az alultelje-sítés érzése miatt igazán óriási a tét a 2014-es választásokon. Ezek a viták ural-ják a mai európai politikai színteret, e viták szinte napi állása változtatja folya-matosan a német-francia-brit vezető hármason belüli taktikai és stratégiai érdek-szövetségeket. Az európai alapszerződés módosítását fel sem veti Timmermans, hiszen tudja, kinyitná Pandora szelencéjét. A kevesebb Európa, a hatáskörök visszavételének hívei azonban nemcsak az uniós tagságról népszavazást tervező Nagy-Britanniában lelhetők fel, hanem másutt is. Ez sarkallta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábban Magyarországgal is foglalkozó volt közgazdászát, a brüsszeli Bruegel kutatóját, Ashoka Modyt,10 hogy olyan szerződéses rendszert javasoljon elsősorban az eurozóna tagállamainak, amelyben a lényeges hatáskö-rök, a fiskális és a banki szabályozások is nemzeti hatáskörben maradnak, mert a
A több vagy kevesebb Európa nyomasztó kérdése, a túlígérés és az alultelje-sítés érzése miatt igazán óriási a tét a 2014-es választásokon. Ezek a viták ural-ják a mai európai politikai színteret, e viták szinte napi állása változtatja folya-matosan a német-francia-brit vezető hármason belüli taktikai és stratégiai érdek-szövetségeket. Az európai alapszerződés módosítását fel sem veti Timmermans, hiszen tudja, kinyitná Pandora szelencéjét. A kevesebb Európa, a hatáskörök visszavételének hívei azonban nemcsak az uniós tagságról népszavazást tervező Nagy-Britanniában lelhetők fel, hanem másutt is. Ez sarkallta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábban Magyarországgal is foglalkozó volt közgazdászát, a brüsszeli Bruegel kutatóját, Ashoka Modyt,10 hogy olyan szerződéses rendszert javasoljon elsősorban az eurozóna tagállamainak, amelyben a lényeges hatáskö-rök, a fiskális és a banki szabályozások is nemzeti hatáskörben maradnak, mert a