A 2008-ban kibontakozó gazdasági válság óta kiváltképp szeretik előhúzni a világ politikusai a bankellenes kártyáikat. Legyen szó a baloldali François Hollande-ról Franciaországban vagy a magát jobboldalinak valló Orbán Viktor-ról idehaza, a politikusi üzenet világos: a bankárok szükségképpen uzsorások, kiszipolyozzák az embereket, könyörtelenek, csak a saját zsebükre dolgoznak, s mindeközben roppant gazdagok, akiknek károsan nagy a befolyásuk. Ezek a megállapítások jobbára termékeny talajra hullnak – hogy ebben mekkora szere-pük van a jelenlegi gazdasági nehézségeknek, és mekkora az évszázados beideg-ződésekből táplálkozó zsigeri reflexeknek, az külön kutatást igényelne. Az biz-tos – és ezt próbálom két hatalmas bankárdinasztia példájával alátámasztani –, hogy nagyhatalmú, kivételezett helyzetben lévő bankárok minden korban voltak, és bár a mai Magyarországon is érezzük bizonyos üzleti körök, ha tetszik, oli-garchák bántóan nagy befolyását, azért a XXI. század bankárai és üzletemberei eltörpülnek a korábbi gigászok mögött.
Durván ötszáz évvel ezelőtt, az itáliai Mediciek és a sváb Fuggerek ugyanis valóban mindent a kezükben tartottak, nemcsak saját országukban, hanem a XIV–XVIII. századi Európa legnagyobb területén. Szavuk és pénzük nélkül nem azok a királyok és császárok uralkodtak volna Európában, akiket végül megko-ronáztak, nem azok ültek volna a pápai trónusra, akikről a történelem ma meg-emlékezik, és közbenjárásuk nélkül másképp végződhettek volna a fontos csaták és a háborúk.
Természetesen az is lehet, hogy az ő ténykedésük nélkül kisebb közutálatnak örvendenének a mai kor bankárai, és kevesebb volna a világot a háttérből irányí-tó pénzügyi elitről szőtt összeesküvés-elmélet is, de azért a mérleg másik serpe-nyője sem üres. Ha a Mediciek és a Fuggerek nem lettek volna azok, akik voltak, akkor ma szegényebbek volnánk néhány hihetetlen műalkotással, Michelangelo, Leonardo vagy Boticelli műveivel, nem gazdagodott volna a magyar szókincs egy bizonyos szóval (majd kiderül, melyikkel), és soványabbak volnánk néhány elrettentő példával arról, hogy hová vezet az állam és a pénzügyi körök végletes
összefonódása. E két család, a középkori Európa leghíresebb bankárdinasztiái-nak jórészt párhuzamosan futó életében ugyanis minden benne van: tehetség, kivételes üzleti és diplomáciai érzék, szerencse, korrupció, de még a hírszerzés és az üzleti újságírás gyökerei is.
A Mediciek kettős könyvelése
Firenze, Via Cavour 3. A család politikai és gazdasági jelentőségéhez, egyko-ri pompájához és hatalmához mérten meglepően visszafogott épület a Palazzo Medici-Ricardi a Dómtól északra eső egyik szűk utca elején. A vastag falak, az erődszerű, zárt homlokzat mögött Firenze egykor leghatalmasabb urai laktak, s éltek jobbára kicsapongó életet. A Medici család – amely majd négyszáz éven át Firenze legbefolyásosabbja és leggazdagabbja volt – négy pápát adott a katoli-kus világnak. Továbbá a városállam számos nagyhercege, később a francia és az angol királyi család több tagja is Medici volt, akik mindenkinél jobban segítették az itáliai reneszánsz kibontakozását.
Minden azzal kezdődött, hogy Giovanni di Bicci de' Medici 1397-ben bankot alapított, és – a kortól szokatlan – nagy precizitással igazgatta azt. Nem azért szoktuk emlegetni a Medicieket, mert állítólag ők találták ki a mai modern számvitelben is alkalmazott kettős könyvelést, pedig ez is a család nevéhez fű-ződik. A krónikák szerint az eszközöket és a forrásokat egymással összevezetve, a bevételeket és a kiadásokat zárt rendszerben könyvelve először ők tartották nyilván a náluk elhelyezett betéteket és az általuk adott kölcsönöket, és majdnem olyan kiterjedt ügyleteket folytattak, mint a mai bankok. A betéteken és hitele-ken kívül váltókat kezeltek, pénzt váltottak, nemzetközi hálózatuk volt, és rend-kívül gyorsan növekedtek. Az 1400-as évek közepén kilenc fiókjuk volt Firen-zén kívül (egyebek mellett Velencében, Rómában, Brugge-ben, Lyonban és Avignonban), valamint több, úgynevezett partnerbankjuk. Ez, számosságát te-kintve, ugyan elmaradt más nagy olasz bankházak (a Bardi vagy a Peruzzi) háló-zatától, de a kor legnemzetközibb bankcsoportja volt. Száz évvel később pedig egész Európa legismertebb pénzügyi vállalkozása.
Már a bankalapító Giovanni tekintélye sem volt kicsi Firenzében, de valójá-ban a fia volt az, aki – miután 1434-ben átvette a valójá-bank irányítását – az egész városállam nem hivatalos vezetőjévé nőtte ki magát. Ahogy a Múlt-kor törté-nelmi portál egy tanulmánya fogalmazott, Cosimo de’ Medici (1389–1464) ré-vén vált a gazdag bankár- és kereskedő család politikai dinasztiává. Cosimót befolyásos üzletfelei, támogatói kétszer is megválasztották a városállamot irá-nyító legfőbb testület, a Signoria tagjává. Bár a firenzei klánok között erős kö-nyöklés ment a formális pozíciókért, és ebben e Medici átmenetileg alul is ma-radt, és néhány évre száműzték a városból, végül csak sikerült megszilárdítania a család hatalmát és politikai beágyazottságát. Hiába, az üzleti partnereket jól kell tudni megválogatni: a Medici bank legfontosabb ügyfele kezdettől fogva a
Vati-kán volt. A bevételek több mint a fele attól a speciális római fióktól származott, amely voltaképpen a pápai utazásokat kísérte és „könyvelte”. A banki alkalma-zottak elkísérték az egyházfőt a körútjain, így a Medici bankon keresztül folytak be az egyházi tizedek és más adók, és majd száz éven át kizárólagos joggal in-tézte a pápák pénzügyeit. Ez nagy kiváltság és busás üzlet volt, amelyet tetézett az is, hogy II. Pius pápa a családra ruházta a közép-olaszországi Tolfa timsóbá-nyáinak a monopóliumát. Márpedig Firenze virágzó textiliparához nélkülözhe-tetlen volt a timsó, a megszerzett monopólium így óriási értéket képviselt.
Látványos gazdagodása ellenére Cosimo de' Medici még nem afféle utálatos bankár volt. Nem élt vissza a hatalmával, a Mediciek nívójához képest szerényen élt, és szorult belé szociális érzékenység is. Olyan adótörvényt fogadtatott el például a Signoriával, amely a gazdagok vagyonát nyirbálta meg a köz érdeké-ben – nem csoda, ha a kevésbé tehetősek köréérdeké-ben széles támogatottsággal ren-delkező, népszerű vezető volt. Nehezen lehetett volna ráfogni azt is, hogy a ko-rabeli Itália legnagyobb uzsorása, hiszen akkoriban – az egyház tilalmára – ka-matot még nem is szedhettek a bankok. Persze naivitás volna azt hinni, hogy ezt nem játszották ki, például azzal, hogy összekapcsolták a pénzügyi műveleteket a kereskedelmi tranzakciókkal. Ha egy angol birkatenyésztő kölcsönt kapott a Mediciektől, akkor ő cserébe olcsóbban adta nekik az árut, a diszkont valójában a kamat volt. Leszedték a sápot a devizaügyleteken is: amikor a bank elfogadott egy váltót valamely pénznemben, majd az adósságot egy másik pénznemben hajtotta be, akkor az átváltáson húzott hasznot.
Cosimo tehát az első igazán tehetséges politikus, viszont majdnem az utolsó ügyes Medici bankár volt, hiszen magának a banknak a gyarapodása az ő halálá-val gyakorlatilag be is fejeződött. Nemcsak azért, mert – mint később látni fog-juk – Európa egy másik bankárdinasztiája, a Fuggereké megjelent, majd polip módjára behálózta az egész kontinenst, és szép csendben maga alá gyűrte a kon-kurenseket – hanem, mert a következő Medici utódok tehetségtelen pénzügyi szakembereknek bizonyultak.
Cosimo unokáját, a quattrocento leghíresebb Medicijét, a „Fenséges” Loren-zót (1449–1492) például szinte kizárólag a nagypolitika és a művészetek érde-kelték, nagyobb kedvét lelte a pénz költésében, mint gyarapításában, a bevételek és a kiadások precíz könyvelése pedig végképp hidegen hagyta. Ahhoz viszont remekül értett, hogy hogyan növelje tovább a család politikai erejét. A még Cosimo által létrehozott Százak Tanácsának létszámát hetvenre csökkentette, hogy könnyebben manipulálhassa vagy korrumpálhassa a tagokat, és elérte, hogy e politikai testületbe csak az ő feltétlen hívei kerülhettek. Átvitt néhány számára kedvező alkotmánymódosítást is, így, bár Fenséges Lorenzónak nem volt nemesi rangja, és nem vette fel a hercegi címet sem, Firenze határain belül és kívül mégis őt tekintette mindenki a városállam urának. Méghozzá karizmati-kus, ám pazarló, hedonista és zsarnoki urának, akit az irigyei 1478-ban a húsvéti
mise után meg is próbáltak ölni a firenzei Dómban. Gyermekei és unokái pedig joggal róhatták fel, hogy kis híján csődbe vitte a családi bankházat.
Ötszáz évvel később mégis éppen a megosztó személyiségű Lorenzónak le-hetünk a leghálásabbak a sok Medici-sarj közül. Saját hatalmának bebetonozása mellett a dinasztia legjelentősebb tette ugyanis a művészetek és az építészet pár-tolása volt, s e téren a „Fenséges” minden rokonát felülmúlta. Hogy jótékonyko-dásból vagy kérkedésből-e, mindenesetre ő áldozta a legtöbbet a reneszánsz kiemelkedő tehetségeire – lehet, hogy nem olyan szervezett módon, mint ma Csányi vagy Demján Sándor alapítványai teszik a szerintük tehetségesekkel, viszont jóval több pénzből. Lorenzo jó szemmel felismerte, és felkarolta a kor zseniális művészeit, igaz, erre nemcsak a család vagyona, de később a közpén-zek egy része is ráment. Fra Angelico és Donatello még Cosimo Medicinek kö-szönhette a megélhetését, de Michelangelo, Leonardo da Vinci, Boticelli és Brunelleschi, egy sor más mester mellett már mind Lorenzótól kapta a megbízá-sokat. Legkedvesebb festője és egyben jó barátja Boticelli volt, aki számos ké-pén (például a Háromkirályok imádásán) megörökítette Lorenzót, az ő testvérét, Giulianót, és a család több tagját. Leonardo da Vinci is bejáratos volt a Medici palotába, sőt, éveken át Lorenzo asztalánál étkezhetett. Michelangelo pedig – akit Lorenzo kamaszként ismert meg, és szinte fiaként kezelt – olyannyira ko-molyan vette a Mediciektől kapott felkéréseket, hogy legfantasztikusabb művei közül többet a Medici templomként is emlegetett San Lorenzo vastag falain be-lül alkotta meg. Ezt a templomot, Firenze egyik legrégebbi templomát még a bankalapító Giovanni hozatta helyre egy 1423-as nagy tűz után, a terveket Brunelleschivel készíttette el, és végrendelete szerint – ahogyan később a leg-több Medici is – ide temetkezett.
A családi kripták sokat elárulnak az egymást követő generációkról: Cosimo sírhelye, egész életéhez hasonlóan, szerény, a főoltár előtt a padló egy kőlapján egyszerű felirat tanúskodik csak arról, hogy itt nyugszik a „haza atyja” – amely címmel a Signoria kitüntette őt. Lorenzo, és a család elleni merényletben 1478-ban elhunyt öccse, Guiliano, továbbá az őket követő Mediciek kriptája viszont pompás és grandiózus – a megbízáson 14 évig dolgozó Michelangelo talán leg-remekebb szobrai ezeket a sírhelyeket díszítik. Ezt akkor sem nagy merészség kijelenteni, ha egyes darabok állítólag nem élethű másai az egykori Mediciek-nek. H. W. Janson History of Art című terjedelmes munkájában például azt írja, a merényletben megölt Guiliano síremlékén ülő szobor még csak nem is hasonlít az ifjan elhunyt Medicire. Ezzel a felismeréssel egyébként állítólag még idejeko-rán Michelangelót is szembesítették, a mester azonban nem zavartatta magát.
„Ezer év múlva ki tudja majd, hogy néztek ki?” – vágott vissza a neki tulajdoní-tott szavak szerint, és, ha így volt, teljesen igaza volt.
Lorenzo halálával véget ért a Mediciek első fényes korszaka. A bank csődbe ment, a közhangulat – Savonarola, a fanatikus szerzetes kíméletlen prédikációi hatására – a Mediciek és kicsapongó életmódjuk ellen fordult, miáltal „a
rene-szánsz keresztapái” majd húsz évre száműzettek Firenzéből. Európa legnagyobb hitelezőjének státusát örökre el is veszítették (majd látni fogjuk, hogy a nagy konkurens Fuggerek közül pontosan ekkor emelkedik Jakob csillaga), a politikai befolyásukat azonban mindez csak átmenetileg csorbította.
Ha valakinek olyan mély a beágyazottsága, olyan kiterjedt a kapcsolatrend-szere, annyi világi és egyházi támogatója van, mint a Medicieknek, azt nem lehet egykönnyen félreállítani. A Vatikán támogatását hosszú időre biztosította az a tény, hogy négy pápa is a Mediciek közül került ki. X. Leó (a Fenséges Lorenzo fia), VII. Kelemen (a Fenséges unokaöccse, aki törvénytelen gyermekként szüle-tett), IV. Pius és XI. Leó a bankárcsalád pénzén és közbenjárásával jutott a pápai trónusra, így természetesen ők is mindent megtettek, amikor a Mediciek ellen szervezkedő konkurensekkel szemben egyengetni kellett a família helyzetét. De jól működött az érdekközösség a spanyol és a francia királyi udvarral is: az utóbbit Medici Katalin, majd később Medici Mária beházasítása erősítette, a spanyol udvarral pedig az országot először egyesítő Kasztíliai Izabella és Ara-góniai Ferdinánd révén volt gyümölcsöző a kapcsolat. Mindehhez persze szük-ség volt az egymást követő nagy Mediciek zseniális diplomáciai érzékére, hiszen folyamatosan lavírozniuk kellett az egyébként sokszor egymással szembe kerülő spanyol és francia uralkodók között.
Cosimo és Lorenzo után – több, kisebb jelentőségű és rövid ideig kormányzó Medicit átugorva – egy újabb Cosimót még mindenképpen meg kell említeni, aki a húszéves száműzetés után történetesen spanyol segítséggel tudott a városál-lam élére visszatérni. Nagy Cosimo (Cosimo I de' Medici 1519–1574) idejében a korábbinál is nagyobbá vált a család hatalma, immár Sienával együtt egész Toszkánára kiterjedt. Nagy Cosimo nem volt ambíciók híján, gyakorlatilag fel-számolta a köztársaság intézményeit, majd Toszkána nagyhercegévé kiálttatta ki magát. Ez a cím akkoriban nagyjából ugyanakkora rangot jelentett, mint vala-mely európai monarchia uralkodójának születni. Nem csoda, ha a királyi párke-resések alkalmával többször is a Mediciekre esett a választás. A már említett Medici Katalin (a Fenséges Lorenzo lánya) II. Henrik francia király felesége lett, így négy fia közül három is elfoglalta idővel a francia trónt, Medici Mária pedig Nagy Cosimo lányaként lett IV. Henrik felesége, francia királyné (csak melléke-sen, állítólag Rubens modellje is).
Hogy a belső politikai manőverekkel, külső diplomáciai játékokkal, örökölt vagyonnal és az egyházfők stabil támogatásával megerősített gazdasági és poli-tikai hatalom ritkán jár együtt a népszerűséggel, arra Nagy Cosimo is remek példa. Alattvalói zsarnoknak – Lorenzónál is nagyobb zsarnoknak – tartották, akit, bárhová ment, testőrök kísértek, hogy ne essék bántódása. Egyetlen alagút volt Firenzében, amelyen át gárdisták nélkül is mert közlekedni: a kormányzati hivatalként funkcionáló Uffizi épülete és a család akkori rezidenciája, a Pitti Palota között húzódó átjárót Vasarival, a kor egyik legnagyobb építészével épít-tették meg.
Talán nem érdemes minden további Medici herceget sorra venni ahhoz, hogy belássuk, a család kisebb megszakításokkal majd négyszáz évig uralta Firenzét, majd egész Toszkánát, illetve házasodások révén a kontinens egy részét is. Sor-sukat végül éppen az pecsételte meg, amely a felemelkedéshez is elengedhetet-len volt: aki uralkodók és pápák kegyeiből él, az óhatatlanul bukik, ha új rend-szer jön. A Habsburg birodalom előretörésével és túlterjeszkedésével, I. Miksa, I. Ferdinánd hódításaival, majd V. Károly német-római császárra választásával a Mediciek szerepe fokozatosan gyengült. A Habsburg házhoz volt más, aki erő-sebb szálakkal kötődött, és aki ráadásul erőerő-sebb pénzügyi pozíciókkal, kivételes hitelezői adottságokkal rendelkezett. Ez már egy másik család volt, egy másik dinasztia, teljesen más előélettel, de hasonló vágyakkal. Sokan közülük példa-ként tekintettek a Mediciekre.
Fukar Fuggerek
A XXI. század multinacionális cégbirodalmainak és szűkebb térségünk multimilliárdos oligarcháinak világában is nehéz elképzelni azt a gazdagságot, befolyást és szervezettséget, amellyel egykor az augsburgi Fugger família uralta, s bankján keresztül finanszírozta Európát. Történetük meseszerűen, egy szegény, ám szorgos takács felemelkedésével indult, majd sok ravaszsággal, ügyes kap-csolatépítéssel és strómanokkal folytatódott, hogy végül éppen azoknak a szoros politikai kötelékeknek essen áldozatául, amelyek nélkül sikereik is elképzelhe-tetlenek lettek volna.
A Fugger-dinasztia alapítását 1367-re teszi a családi krónika, amikor Hans Fugger a jobb megélhetés reményében vidékről a városba, a XIV. századi dél-német kereskedelmi központba, Augsburgba költözött. Ő maga még éppen csak megcsillantotta a Fuggerek legendás pénzügyi és kereskedői zsenialitását: hamar rájött, hogy takácsként nem viszi különösebben sokra, ezért átnyergelt a textilke-reskedelemre. Velencében megvette a távoli Egyiptom gyapotját, áthozta az Alpokon, lennel keverve kelmévé szőtte, majd jóval drágábban eladta. Előbb csak a saját pénzét, majd másokét is befektette, és szép haszonnal megforgatta – ezek voltak az első sikeres ügyletei a későbbi Fugger banknak.
1397 – akárcsak a Mediciek életében – fontos dátum. Amikor pár száz kilo-méterrel délebbre, Giovanni di Bicci de’ Medici megalapította a család firenzei bankját, Hans Fugger éppen megvásárolta a Fuggerek első igazi augsburgi rezi-denciáját a város központjában. A család lassú építkezésének folyamatában ez nagy lépés, a gyarapodás első kézzelfogható jele volt, de még csak annyira volt elég, hogy a Fugger név Augsburg határain belül kezdett ismertté válni. Egy 1462-es augsburgi vagyoni leltár szerint az akkor már halott Hans Fugger utóda-it, Andreas és Jakob családját csupán három őshonos patrícius família előzte meg a városban, de 10 390 guldenjükkel nemzetközileg még nem rúgtak
labdá-ba. Cosimo Medici ugyanekkor ennek huszonhatszorosa, 270 000 gulden után adózott Firenzében.
A nemzetközi elismertség sem sokat váratott már magára, a Fugger fiúk és unokák ugyanis roppant becsvágyók voltak. Egymáson is túl akartak tenni, s e szüntelen belső versengésnek meg is lett az eredménye. Előbb fűszerrel, se-lyemmel, gyapjúval, majd rézzel, más ércekkel és nemesfémekkel kereskedtek szerte Európában, céghálózatuk – az úgynevezett faktoriák révén – Velencétől Antwerpenig egyre több várost lefedett, és egyre professzionálisabb holding-struktúrában működött. A központ mindig is Augsburgban volt, a Weinmarkton ma is álló Fugger-házban. Az évek során többször átépített, bővített és reprezen-tatív palotává alakított székházból, annak is „arany írószobájából” úgy irányítot-ták az országhatárokon és monarchiákon átívelő birodalmat, mint ahogy például David de Rothschild báró – egy harmadik nagy európai bankalapító családfő szépunokája – ma is teszi ezt a londoni City kellős közepéből, egy néhány éve átadott, az egykori Rothschild-rezidencia helyén álló üvegfalú toronyházból.
A testvérek és a távolabbi Fugger-sarjak törtetéséből végül a később Gazdag Jakobként híressé vált (II. Jakobként is ismert) Fugger-fiú emelkedett ki, aki 1525-ös haláláig mindent elért, amit annak idején karrierben, befolyásban és gazdagságban el lehetett érni. Egy 2010-ben összeállított, minden idők 10 leg-gazdagabb emberéről szóló listán – amely nyilván nélkülözi a cáfolhatatlan tu-dományos módszertant – Jakob Fugger a negyedik helyen szerepelt, 277 milliárd mai dollárra becsült vagyonával. Csak az olajmágnás John D. Rockefeller, to-vábbá a már emlegetett, néhány száz évvel később nyitott bankház egyik alapító-ja, Nathan Mayer Rothschild és Marcus Licinius Crassus ókori római hadvezér előzte meg. De azt például nem tudjuk, hogy a Fuggerek kapcsolati tőkéjét egyáltalán felmérték-e a lista készítői. Mindenesetre Jakob Fugger példátlanul sikeres üzletember volt, aki a korabeli jegyzetek, visszaemlékezések szerint csu-pán saját otthonának falain belül szenvedett olykor kudarcot: feleségének szere-tetét, gyengédségét és nagyrabecsülését soha sem sikerült elnyernie.
Gazdag Jakob, s így az egész Fugger dinasztia életében az igazi ugródeszkát a Habsburg-ház jelentette. III. Frigyes, I. Miksa és V. Károly német-római csá-szárokat, I. Ferdinánd főherceget (később magyar és cseh királyt), valamint Zsigmond osztrák főherceget sikerült rászoktatnia, hogy költséges kedvteléseik-hez, élvhajhász életmódjukhoz, háborúikhoz és terjeszkedéseikhez a Fuggerektől kérjenek kölcsönöket. Ezekben a kapcsolatépítésekben Jakob elképesztően te-hetségesnek bizonyult: sokáig a háttérben megbújva, a királyi udvarok bennfen-tesei, például az innsbrucki polgármester és más strómanok révén mozgatta a szálakat, így került közel a pénzéhes uralkodókhoz. Beszédes momentum, hogy Jakob még a halálos ágyán is I. Ferdinánd pénzügyi tanácsosával alkudozott, amikor az osztrák főherceg még utoljára kölcsönért folyamodott a legtekintélye-sebb Fuggernél. 1525. december 28-án Jakob jóváhagyta a hitelkérelmét, majd két nappal később, december 30-án hajnali négykor örökre lehunyta a szemét.
Az utolsó – általa odaítélt – Habsburg-kölcsönig azonban számtalan nagy-szabású manőveren át vezetett az útja. Zsigmond, Tirol grófja, Európa legértéke-sebb érclelőhelyeinek ura például remek ügyfélnek bizonyult. Állandó pénzza-varral küzdött, akkor volt a legelégedettebb, amikor újabb és újabb kastélyokat
Az utolsó – általa odaítélt – Habsburg-kölcsönig azonban számtalan nagy-szabású manőveren át vezetett az útja. Zsigmond, Tirol grófja, Európa legértéke-sebb érclelőhelyeinek ura például remek ügyfélnek bizonyult. Állandó pénzza-varral küzdött, akkor volt a legelégedettebb, amikor újabb és újabb kastélyokat