ve-zetünk vissza a mai Franciaország területén is tevékenykedő, középkori latin nyelvű filozófusokig (pl. Reims-i Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa; Tours-i Berengar, Canterbury Anselm, Petrus Abaelard, a párizsi Mont St-Geneviève és St-Victor is-kola, továbbá a chartres-i iskola nagy gondolkodói, stb.), mindenképpen a középko-ri műveltségből induló Descartes-tól kell eredeztetnünk. A modern francia filozófiá-ban két hagyomány élt együtt az újkorfilozófiá-ban, az egyik a Montaigne és Pascal nevével fémjelzett esszéisztikus, meditatív, leíró, ha tetszik, az érzelmeket, individualitást előtérbe helyező, nem éppen pontosan „retorikainak” is nevezett, „arisztotelészte-lenített” gondolkodásmód, a másik pedig a Descartes és Auguste Comte nevével jelezhető racionális irány. A két nagy tradícióvonalat analitikus és dialektikus fi-lozófiaként is megkülönböztetik, melyekről André Robinet azt írja, a „karteziánus vagy pozitivista tudomány a szellem történelmen kívüli szuverén függetlenségének tekinti az észt, melynek örök státusa van. A dialektikus ész pedig úgy határozza meg magát, mint a történelemtől átitatott egyetlen ész.”156 Amennyiben a fogal-mak elemzése és a megértés kerül az érdeklődés középpontjába, a történelem és a történeti megértés a maga értelmezés-függősége miatt e programoknak legfeljebb a peremén jelenhet meg. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a racionalista vagy analitikus hagyomány gondolkodói ne lennének tudatában a történetiségnek,
„szigorú” metodológiájuk azonban kevés lehetőséget ad nekik a történelem tárgya-lására.157
Valamennyi tábor tagjai számára továbbra is probléma marad természetesen a nyelv keletkezése, történetisége, a kérdés, „hogyan beszéljük a nyelvet, és ki be-széli azt.”158 Kísérletet tesznek a nyelv összekapcsolására a nem-nyelvvel, az ana-litikus filozófusok inkább a fizikai-biológiai világhoz próbálják rögzíteni, föltéve a kérdést, hogy a fizikalizmus álláspontján hogyan tudjuk a neurofiziológiai-fizi-kai, a pszichológiai és a fogalmi-nyelvi világot mint egyetlen valóságot bemutatni.
A kontinentális, dialektikus, humanisztikus, esszéisztikus filozófia képviselői pedig a nyelv történetiségét emelik ki. Az egyik mindent az ismeretelmélet, a tudomány és a fizika, a másik pedig mindent a történelem felől értelmez. Valamennyi irányzat számára kérdés a különböző „tartományok” összekapcsolása. Hagyományosan is-mert probléma, hogy ha a nyelvet valami mással összekapcsoljuk, vagy mással (pl.
pszichológiával vagy történelemmel, vagy cselekvéssel) azonosítjuk, akkor vajon ez a kapcsolat vagy azonosítás nyelvi jellegű lesz, avagy pszichológiai, történelmi vagy cselekvésbeli, és hogyan tudjuk az átmenetet kimutatni, vagy a tartományokat
156 A. Robinet, La philosophie française, Paris, Presses Universitaires de France, 1966,
114. (Az ész e kétféle felfogása a német filozófiában Kant-Hegel ellentétként jelenik meg.)
157 Számtalan csoportosítás és „címke” lehetséges a különféle filozófiai irányzatok közt,
mint ahogy erre még többször utalok. A racionalista hagyományon belül el lehet különíteni a kritikai-fenomenológiai-descartesi-kanti-husserli irányt és szembe lehet állítani a formalizáló-analitikus-fregeánus-russelliánus vonallal. Egy inkább az irodalomtudományok és az esztétika szempontjait figyelembe vevő felfogás „humanisztikus” és „tudományos”
filozófiát különít el, a kontinentális-angolszász ismert és leegyszerüsítő sémáról nem is beszélve.
158 A. Robinet, id. mű, 123.
88
egymásra redukálni. Talányos, ha a francia filozófia történésze, Robinet azt állítja:
„az ember csak annyiban a struktúra produktuma, amennyiben túllép rajta: ezt az átmenetet kell megragadnia”,159 hiszen a „túlról” és az „átmenetről” ismét föl lehet tenni a kérdést, hogy azok a struktúra produktumai-e, avagy strukturáltak-e, és ha igen, akkor nem történt átlépés, ha pedig nem, akkor hogyan lehetséges a megértő átlépés, nem lévén megértés struktúra nélkül, vagy legalább is a struktúrához való, strukturáltan változó viszony nélkül.
A kérdések maradnak, és talán a csekélyebb medializálhatóság következménye, hogy a cogito vagy a ráció filozófusai ma nem mint sajátosan francia filozófusok jelennek meg. „Hogy a cogito nem szűnt meg vonzáskörében tartani a francia fi-lozófiát, bizonyítja negatíve a kiadói és egyetemi közegek kis fogadókészsége az
’angolszász’ gondolkodásmód iránt, Ph. Deveaux, Granger, Vuillemin, Bouveresse erőfeszítései ellenére.”160 Az analitikus hagyomány francia gondolkodói napjaink-ra nagy vonalakban betagozódtak abba a világméretű angol nyelven író filozófiai közösségbe, mely továbbra is fönntartja, hogy a világ, az ember, a nyelv megértése felé a legjobb út az ésszerűség, a racionalitás alapszabályait tiszteletben tartó érve-lés, a retorika lehetséges mellőzésével.161 Bár az „analitikus-racionalista” szerzők továbbra is franciául írnak, és irányzatuk a francia egyetemeken továbbra is jelentős helyet foglal el, a racionalista-empirikus filozófiai diszkussziók angol nyelvűvé vá-lásával maguk is egyre inkább, ha nem is kizárólagosan, nemzetközi folyóiratokban angol nyelvű írásokkal jelennek meg. A középkori latin után mára az angol vált az analitikusnak nevezett, „racionalista” elemző filozófia általánosan elfogadott és egy szűk szakembercsoport használt nyelvévé.
Fel kell idéznünk, hogy minden francia filozófus valamilyen módon Descartes utóda egy olyan országban, amely mindig is büszke volt nem csak saját racionalis-ta filozófiájára és gondolkodásmódjára, de modernitására, arra a korra, amelyben éppen racionális elvek alapján létrehozta saját polgári államát, sajátos moráljával és szerkezetével. Amikor a francia egyetemeken Descartes-, Spinoza- vagy Com-te-kurzusokat tartanak, akkor történeti összefüggéseiben vizsgálják azt a raciona-lista hagyományt, melynek angolszász változatára ma kevesebb nyitottságot mu-tatnak, és mely utóbbi, szintén, filozófusokhoz nem illő módon, hidegen viseltetik saját, főleg angol nyelvterületen kívüli, története iránt.
159 A. Robinet, uo.
160 A. Robinet, 123–124.
161 Elterjedt nézet, inkább az analitikus-racionális filozófia köreiben, hogy a kontinentális filozófia „retorikai”, „esztétikai” filozófia. A kontinentális filozófusok, és köztük a francia
„új filozófusok”, mint Foucault, Lyotard, Derrida visszautasítják retorikus filozófusi minősítésüket, maguk is azon karteziánus hagyomány örököseinek tartják magukat, amely nem hagy helyet a retorikának a filozófiában. Abban a hagyományban értelmezik magukat, amelyben, ahogy Henri Gouhier írja, a retorika „eltűnt … az empirikus és racionális filozófia megjelenésével; Descartes-hoz hasonlóan valamilyen hallgatósághoz fordulnak, kérve, hogy kövessék gondolatmenetüket és közlik velük Baconhoz hasonlóan a szükséges és rendszerezett kísérleti eredményeket”. V.ö. H. Gouhier, La métaphysique de Descartes, Paris, Vrin, 1987, 96.
89
descartes – ez franciaország
André Glucksmann könyvének címe, Descartes, c’est la France (Descartes – ez Franciaország)162 találóan fejezi ki a modern Franciaország és a karteziánus raci-onalizmus kapcsolatát. Megerősíti és hangsúlyozza, „Descartes Franciaország, de Franciaország nem Descartes … Franciaország eszméje nem valóságot fejez ki, hanem egy projektumot szervez … Franciaországnak túlélése érdekében volt szüksége a filozófiára”.163 Az önálló, eredeti és saját pozícióját kereső francia raci-onalitás párhuzamosan fut, kölcsönhatásokkal, a közösségi és tudományos jellegű projektumoknak elköteleződött angolszász analitikusok tervezeteivel. Glucksmannt parafrazálva mondhatjuk, hogy Descartes a francia filozófusok mestere, ami az ön-álló és erős gondolkodásra való törekvésüket illeti, de a francia filozófusok nem Descartes-ok, ami a tartalmat vagy akár a konkrét módszert illeti. Descartes az egyre „varázstalanodó” világban önmagához, önmaga gondolkodásának erejéhez tér, me solum alloquendo (Méditations III.), és ez az „erős gondolkodás” jellemzi azóta a filozófia mellett az észak-latin politikai, gazdasági, technológiai és kulturá-lis önszerveződést. Descartes meditációi a nyitott, alkotó, folyamatszerű és „nem egyensúlyi” gondolkodás példái, és nem kell nagy képzelőerő, hogy azt állítsuk, Franciaország e racionális, önfeltáró és önépítő gondolkodással hozta létre önmaga politikai, gazdasági, technológiai egységét.
A karteziánus nyitott folyamatgondolkodás rokon a később induló amerikai prag-matizmus gondolkodásmódjával, ahogy a franciaországi emberi jogok nyilatkoza-ta is hasonló folyamatokat indít el Franciaországban, mint az amerikai alkotmány.
Ahogy Lucien Jaume írja, „az emberi Jogok története a megfelelő alkalmazás fo-lyamata [processus d’adéquation] … egyrészt a jogok közt, másrészt a jog és a tény közt”.164 A francia felvilágosodás és forradalom a racionalitás, az „ésszerűség” tör-ténelmi föllépése és társadalomszervezése, szemben a hagyomány meg-nem-gon-dolt összefüggéseivel, politikai, vallási, gazdasági intézményeivel és struktúráival, vagy akár egy impulzív és akár anarchiára hajló embercsoport megnyilvánulásaival.
Ha Franciaországnak túlélése érdekében volt szüksége filozófiára, és az eredmény egy toleráns, az emberiségnek példát mutató polgári demokrácia, akkor mondhatjuk azt is, hogy Európa és a szélesebb („globalizálódó”) emberi közösségnek is szüksé-ge van rá – nem csak Franciaországra, de a francia filozófiára is.
A francia felvilágosodás és a forradalmi racionalitás szorosan összefügg a fran-cia gondolkodásmóddal és politikai hagyománnyal: az állam és a jogrend felépí-tése, még ha a felvilágosodott polgárra hivatkozik is, egyetlen középpontra épül, és nem a polgárok személyes moráljára. A racionalitás kollektív, és az állam mint egyetlen nagy Descartes jelenik meg, melynek feje Párizs, szobájának határai pe-dig az ország geográfiai és a francia nyelv lingvisztikai-kulturális határai. A francia
162 A. Glucksmann, Descartes c’est la France, Paris, Flammarion, 1987.
163 A.Glucksmann, id. mű 381–382. „Descartes est la France, mais la France n’est pas
Descartes. … l’idée de France n’exprime pas une réalité mais organise un projet … pour survivre la France avait besoin de la philosophie”.
164 L. Jaume (ed.), Les Déclarations des Droits de l’Homme (Du Débat 1789–1793 au
Préambule de 1946), Paris, Flammarion, 1989, 21.
90
joghagyományban René Remond szerint három nagy vonal különíthető el, a legi-timista, az orléans-i és a bonapartista: az első kettő, bár különböző hangsúlyokkal monarchista, és a harmadik is erős központi hatalmat feltételez.165 Franciaország ismeretelméleti szubjektumra alapozott racionalizmusa a jog és az államszervezés területén kollektív, Párizs központú racionalizmus lesz.
Descartes cogitójának geográfiai megjelenése Párizs és az Ile-de-France irányító dominanciája, technikai manifesztációi a kommunikáció, a közlekedés, az építészet megannyi „csodái”. Míg Párizs soha nem volt a világ pénzügyi központja, úgy, mint különböző korokban Velence, Genova, Amsterdam, London vagy New York, addig gondolati-kulturális önállóságával, az emberi jogok nyilatkozatával, a forradalom-mal, a code civillel a modern korba vezető út meghatározó modelljét adja.
filozófiai franciaság – francia filozófiaiság
Amerikai és angol egyetemeken, az analitikus filozófia nagy központjaiban a filo-zófusok – miközben kitartanak az angolszász empirikus-gyakorlati gondolkodás-mód és Frege filozófiájának találkozásából eredeztethető metodológiai álláspontjuk mellett, és immár világméretűvé vált vállalkozásukba minden nemzetből fölszívják a filozófusok egy részét –, amikor francia filozófiáról van szó, akkor nem azok a szerzők jutnak eszükbe, akik analitikus filozófusként hozzájuk hasonló tervezetű és módszerű programokon dolgoznak, bármilyen nagyságok legyenek is, hanem a sa-játosan francia filozófusok. Mi sem árulkodóbb, hogy amikor a Cambridge Univer-sity Press felkérte Vincent Descombes-ot, hogy a francia filozófiáról írjon tanköny-vet,166 nem azt várták tőle, hogy a nagy analitikus franciákról írjon, hanem Sartre, Kojève, Merleau-Ponty, Serres, Foucault, Althusser, Derrida, Deleuze és Lyotard gondolkodásmódjáról vártak felvilágosítást.
Ez azzal is magyarázható, hogy a huszadik század utolsó harmadában alapve-tően három filozófiai nyelv, filozófiai kultúra fejtett ki átfogó hatást. Az angolszász analitikus mellett a német filozófia Kanttól Heideggerig és Habermasig, és a francia filozófia. Míg azonban az utóbbi évtizedekben a német egyetemeken növekedett az érdeklődés az analitikus filozófia iránt, Habermas analitikus filozófusok műveit ta-nulmányozza, és az angolszász analitikus filozófusok folyamatosan kísérletet tesz-nek Kant és Hegel filozófiájának megismerésére és elsajátítására, addig a francia filozófia sajátossága az volt, hogy néhány olyan „mestergondolkodót” „produkált”, akik miközben megjelenítették a sajátosan franciának tartott szellemet, eredetit al-kotva megtermékenyítették és megtermékenyítik világszerte a filozófiai, kritikai és irodalomelméleti gondolkodást. Heidegger halála után (1976), a francia a husza-dik század utolsó harmadának-negyedének egyetlen olyan nagy nemzeti filozófiája
165 V.ö. René Rémond, La droite en France, Paris, Aubier, 1954.
166 V. Descombes, Le même et l’autre. Quarante-cinq ans de philosophie française (1933–
1978), Paris, Minuit, 1979. (A következő részben Descombes-ra támaszkodom a huszadik század közepe francia filozófiájának áttekintésében.)
91