felfogás). „Így a filozófiai ’kategóriák’ minden mű vagy elmélet számára nem a tár-gyak formáit határoznák meg, hanem a viszonyítási rendszert, amelyhez viszonyít-va egy filozófián belüli minden kijelentés jelentése feltárható.”182 Másrészt, határo-zottan elkülönülve Ricoeurtől, Granger a filozófia feladatának tartja a metaforákkal való szigorú bánásmódot. A filozófia nem a dolgokról beszél, és így kénytelen a tartalmukban a lényeges és lényegtelen elkülönítésére eszközökkel nem rendelkező képekre támaszkodni. Ha a nyelvhasználat erőteljesen metaforikussá válik, az illú-zió és a félreértés helyévé válhat. Granger nem elveti a metaforákat, hanem kriti-kátlan használatukat utasítja el. A kritikus használat a lényeges elemek feltárásában állna, mely a többértelműségek lehető legpontosabb kimutatása mellett megőrizné a metaforák által kínált jelentés-összetettséget. A képek elemzése során figyelembe kell venni, hogy ezek hangsúlyos elemei mozgások és cselekvések, sokkal inkább, mint minőségek és tárgyak. A Granger-féle szimbolizmus így a fogalmakat az élet-ben (in vivo) tanulmányozza, az összehasonlító elemzés pedig figyelembe veszi, az adott fogalomnak a megélt világban fennálló közegét.
De vajon miként kezeli Granger, az analitikus komparatista a filozófiai igazság kérdését? E fogalmára, jegyezzük meg előre, elsősorban Kant, Wittgenstein, Tarski hat. A szimbólumrendszerek összehasonlítása pusztán logikai, esztétikai jellegű, ám a kérdés, hogy mi a kapcsolat és a különbség a szimbólum és a „referencia” vagy
„jelentés” között. Granger Tarski igazság-fogalma nyomán arra a megállapításra jut, hogy „nem lehetséges a nyelv morfológiája részeként szemantikát létrehozni.
Az igazság fogalmának, hogy így mondjuk, kívülről kell jönnie, vagy ha inkább így kívánjuk, az igazság meghatározása szükségszerű metanyelvének, a logikus által meghatározott értelemben, gazdagabbnak kell lennie, mint a vizsgált nyelvnek.”183 A komparatisztika szerint a filozófiai rendszerek nem igazak vagy hamisak, hanem szigorúak vagy sem, koherensek vagy sem, kapcsolódnak egy megélthez, vagy sem. A tapasztalat szerkezetével versengő, azzal a világ megismerésében egyen-rangú és azonos fontosságú filozófiai fogalmak és gondolatmenetek tárgynélküli, a tudományok és a mindennapi élet nyelvéhez képest metanyelven megfogalmazott tudást hoznak létre. A filozófiai rendszerek nem igazak, hanem fogalmilag érvénye-sek, érvényességüket nem egyedi tényektől és gondolatmenetektől kapják, hanem a rendszereken belüli következetes gondolkodástól. Az eredeti és visszavezethetetlen döntéssel választott vagy meghatározott rendszer irányítja a megélt jelentésének értelmezését. A döntés legitimitásának föltétele nem az igazság, hanem az, hogy a tapasztalat semmiféle kiválasztott elemére ne támaszkodjon, hiszen a tapaszta-lat ügyében a tudomány illetékes. Az objektív megismerés része a megéltnek, de nem feltétele vagy kizárólagos alapja ennek. A pozitív kijelentések nem tehetők a világot értelmező meta-kijelentésekké. Ez minden természetfilozófia lehetetlensé-gének indoka. A filozófia koherenciájáról általánosságban beszélni nincs értelme:
egyedül az adott döntéstől függő rendszer belsejében van értelme az összefüggések vizsgálatának, itt azonban első rendűen elvárható a logikai ellentmondás-mentesség
182 G.-G. Granger, Pour la connaissance philosophique, 197.
183 G.-G. Granger Pour la connaissance philosophique, 256.
100
és érthetőség. A megélt koherens föltárása mellett a filozófia másik alapvető jegye, hogy a lehető legteljesebb rendszert kínálja a megélt egészére, annak jelentéseire, melyek egyben értelmezik a világ tényeit, a véletlenszerűségeket és a szükségsze-rűségeket. „Az érvényesség a filozófiában inkább a rendszerre, semmint a különféle kijelentésekre vonatkozik … ’egy csepp filozófia’ a gondolatok ’ködében’ elegen-dő”.184 A filozófia a jelentések értelmezése, a saját megélt teljességének szisztema-tikus igazolása. A logikai elemzések és bizonyítások minden jelentőségük mellett is az egésznek alárendelt puszta segédeszközök. A megélt értelmezéséhez választott keret egyéni döntésen alapulása magyarázza egyben a filozófiai rendszerek nagy változatosságát. A filozófiának stílusa van, és ebben az értelemben műalkotásnak is tekinthető, mint ahogy egy műalkotás is elősegítheti az emberi létezés értelmezését.
Ugyanakkor a filozófia nem törekszik a megélt mesterséges, művészi újrateremté-sére, mint ahogy tudományos tárgyiasítására sem. A filozófia értelmezi a megéltet, törekedve a megélt teljességének megőrzésére. A megélt feltárásakor különböznek a tapasztalat privilegizált tartományai, és a jelentések rétegzettségeinek megraga-dásai, ily módon minden filozófia stílus kérdése, és a filozófia története stilisztikus tanulmányként is fölfogható.185
Claude Imbert, a párizsi École Normale Supérieure tanára kísérletet tett Phéno-ménologies et langues formulaires186 könyvében az angolszász és a kontinentális filozófia közti közvetítésre. Tétele szerint valójában két logika eltéréséről van szó, ahol az egyik az arisztotelészi-kanti logika örököse, a másik pedig a logika forma-lizálásából eredő új módszer. A formalizálás lehetővé tette a szintaxis feltárását, ugyanakkor a szintaxis működésmódját egy szempontnak vetette alá, és megjelent a klasszikus logikával, a kritikai filozófiával való szembenállás. A két logika egymás-sal szembe került, és hatástalanították egymás azon projektjeit, ahol a fizikai-ma-tematikai tudományok és a perceptív tudás szétvált területei között próbáltak köz-vetíteni. Az analitikus filozófia arra ítéltetett ráadásul, hogy „egy a dolgok abszolút pozitivizmusa és a mi diszkurzív architektúránknak hipotetikusan megfelelő pszi-chofiziológiai textúra” között oszcilláljon.187 A kritikai filozófia és a fenomenológia a görög logikára támaszkodik, és valamennyi irányzata megegyezik a tapasztalat analógiás kategorizációjában és a predikatív szintaxisban. Ezzel szemben az ana-litikus filozófiák Frege Begriffsschriftjéből kiindulva a következtetések generatív egyediségét biztosítják, és több irányzatuk visszautasítja a természetes nyelvek arti-kulációit. E két irányzat alapszava respektíve a megalapozás és az analízis volt. Az analitikus filozófia eszköze a predikációs logikával és ennek kategóriáival összevet-hetetlen kvantifikációs logika, amely fő grammatikai összefüggéseit egy a matema-tikával rokon szimbolizált rendszerben fogalmazza meg. Imbert történeti tanulmá-nyok sorában fölfedezi az arisztotelészi apofantikus kijelentések használhatóságát a kortárs vitákban, melyekben sem az igazság, sem – ahogy Kant is állította – a lét
184 G.-G. Granger Pour la connaissance philosophique, 261.
185 Mindehhez v.ö. G.-G. Granger, Essai d’une philosophy du style, Paris, Odile Jacob,
1988, különösen 301–303.
186 C. Imbert, Phénoménologies et langues formulaires, Paris, Presses Universitaires de
France, 1992.
187 C. Imbert, id. mű, 6.
101 nem állítmány. A szüntelen nyelvfejlődésre hivatkozva, idézi Lévi-Strauss állítását, hogy egy szimbolikus rendszer folyamatosan saját mutációit hozza létre, Proust és Flaubert nyelvi géniuszára utalva pedig azt állítja, hogy nem lehetséges egy minden helyzetre felkészült univerzális, analitikus, formális vagy transzcendentális nyelv-filozófiát alkotni.
Jacques Bouveresse (1940), a kortárs francia analitikus filozófia meghatározó alakja, ő vezette be Wittgensteint a francia filozófiai gondolkodásba. La parole mal-hereuse (A boldogtalan beszéd, 1971), Wittgenstein: La rime et la raison (A rím és az ész 1973) és Le mythe de l’intériorité (A bensőség mítosza, 1976) írásaival meg-teremtette egy Wittgensteintől, Carnaptól és Quine-től kiinduló francia analitikus filozófia szisztematikus lehetőségét.
Összefoglalóan megállapítható, az Amerikai Egyesült Államok egyetemein nap-jainkban fedezik föl a francia, a német, vagy ahogy ők összefoglalóan nevezik, a kontinentális filozófia értékeit, míg Franciaországban és Németországban (ez utób-biban többek közt Jürgen Habermas, Karl-Otto Apel, Ottfried Höffe és Wilhelm Vossenkuhl munkássága révén) az analitikus filozófia tanulmányozása egyre több filozófiai programban kap kiemelt helyet. Mintha a filozófusok az óceán és a csator-na mindkét partján azt ismernék föl, hogy érdemes több gondolkodásmódot meg-ismerni, mert a nyelv, a világ talán nem csak azt az egy idiómát beszéli, amelyben ők maguk fölnőttek. E felismerésben különösen sokat segíthet a huszadik századi és kortárs francia filozófia tanulmányozása.
102
volTaire hereTikuS olvaSaTban
Kiemelkedő gondolkodók eredeti nyelven való tanulmányozása mellett igen fontos, hogy a jelentős szövegek magyarul is megjelenjenek – hisz csak így juthatnak el szélesebb közönséghez. Ezt tudatosítva köszönthettük az Akadémiai kiadónál meg-jelent Voltaire-válogatást 1991-ben.188
A szerkesztő kiemeli, Voltaire „még mindig aktuális”.(34) Ez az aktualitás több-rétegű. A filozófiai problémák az egymást követő generációk számára újra meg újra jelentkeznek, és ezekre az adott korban kell reflektálni úgy, ahogy az „ott és akkor”
lehetséges – ebben az értelemben a filozófiatörténet egésze folytonosan időszerű.
Aktuális azonban Voltaire egy – filozófiai szempontból – szűkebb értelemben is:
a filozófia eszközeivel szembeszáll korának ostobaságaival, az emberi butaságból fakadó fanatizmussal és kegyetlenségekkel. (Egyik kis művének továbbra is aktu-ális, beszédes címet adott, Ostobaságok itt is, ott is.) A filozófus nyilvános szerep-vállalása a tizenhetedik század filozófiatörténeti újdonsága volt: a filozófus többé nem csak egy szűkebb körrel érintkező „teoretikus magánéletet” – vagy esetleg szektariánus közéletet – akar élni (mint még például a felvilágosodás egyik nagy szellemi előkészítője, Descartes is), művével ettől fogva nem csupán közvetve és áttételekkel akar hatni. A filozófus az ész erejével és fegyvertárával kilép a társadal-mi színpadra, aktívvá válik, és úgy véli, a világot magának is közvetlenül formálnia kell. Hiszen ő az ész vizsgálója, ezért feltételezhetően ő érti legjobban saját tudatát – egyáltalán az emberi tudatot –, e tudat sajátságait és történetét, és ezzel az ésszel szisztematikusan és tudatos módszerességgel gondolkodva, ő értheti meg leginkább a világot is. Következésképpen a világ felismert visszásságaival szemben az első vonalban küzdve, „avantgarde” módon kell cselekednie. – Így foglalható össze egé-szen tömören a felvilágosodás programja.
Kantnál, akinél a felvilágosodás gondolkodása a maga rendszerezett formáját is megtalálja, a cselekvés radikális fontossága abban nyilvánul meg, hogy a gyakorlati ész, pontosabban az etikus cselekvés lesz az egyedüli metafizikai feltáró erő, és a teoretikus ész visszaszorul a tapasztalatok megértésére. A pragmatikusok és Marx pedig alig fél évszázaddal Kant után, a felvilágosodást nyilvánvalóan romantikával
188 Voltaire Válogatott filozófiai írásai, Ed. Ludassy Mária, Ford. Kis János és Réz Pál, Budapest, Akadémiai, 1991. (Az ebből a könyvből vett Voltaire-idézetekre a cikkben zárójelbe tett oldalszámmal hivatkozom.) A fordítás véleményem szerint mind tartalmilag, mind stilisztikailag kifogásolhatatlan. Amit hiányolhatunk, a fordítás alapját szolgáló források pontos megjelölése; továbbá még egy ilyen válogatásnak is jót tett volna, ha a szerkesztők vállalkoznak egy tárgy- és névmutató összeállítására.
103