ha azt is elismerjük, hogy a grammatikai alany kiküszöbölhetetlen, akkor már arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a világ számunkra a nyelv által közvetített interakciók dinamikus és változó halmazaként jelenik meg, történik és prezentáló-dik (ha nem is reprezentálóprezentáló-dik), és ebben a relációhalmazban a grammatikai alany és annak nyelvi meghatározottsága azonos a világban létező szubjektummal. Ez azonban nem az a hagyományos metafizikai nyelvhasználat, amelyet Derrida bírál.
Ha viszont egy „erősebb” – vagy annak vélt – gondolkodással, nem metafizikus módon, a szubjektumot a nyelv grammatikájától függetleníteni kívánnánk, akkor meg kellene találnunk azt a kétségtelenül valósként feltételezhető történést és he-lyet, amely megelőzi ugyan a nyelvi interakciót, de amely majd e nyelvi interakció által aktivizálódik, és fejeződik ki. Ha van nyelvi interakció, és van világ, melyben a nyelvi interakció létrejött, akkor kell lennie valaminek a nyelv előtt. Derrida fölteszi a kérdést, miként tudnánk megszabadulni a grammatika és az ontológia oda-vissza érvényes kettős kötődésétől. „Hogyan függetlenítsük magunkat attól a szerződéstől, ami az alany vagy szubsztantívum grammatikája és a szubsztancia vagy szubjektum ontológiája közt fennáll?”218 E függetlenedés tétje nem egy gondolatjáték sikeressé-gi kérdése, hanem az, vajon el tudunk-e jutni, vissza tudunk-e kerülni a nyelv és a gondolkodó-cselekvő szubjektum elé, ahhoz a nem-helyhez, amiből előáll, feltárul és felismerszik az, amit később, a nyelvben szubjektumnak nevezünk, de ugyan-úgy feltárul és felismerszik, maga a nyelv, a gondolkodás, és a gondolatok is. Ezért mondja Derrida, hogy az „elkülönböződő különösség, ahogy elneveztem, talán még a ’ki’ grammatikai formájának sem felel egy olyan mondatban, amelynek értelmé-ben a ’ki’ egy olyan ige alanya, amely a maga részéről az alany után következik”.219 A szubjektum klasszikus helyén, az „elkülönböződő különösség” nem fejeződik ki, nem referálható a „ki?” vagy „mi?” kérdőszóval, maga még nyelv előtti, nem valaki és nem valami. Maga az ige mint grammatikai forma bármely kijelentő mondatban akkor válik érvényessé, jelentővé, amikor elkülönböződött az, ami ezáltal lesz egy-általán valamivé, és válik különösséggé, lehetővé téve az igét. Az elkülönböződés maga, és a különössé válás még nem cselekvés, és nem is történés, nem írható le igével (habár grammatikai formája ige, vagy igével közelíthető a nyelvben), hanem egy olyan hely megalkotása vagy inkább megalkotódása, melyre a mondat alanya utalni fog, és amelyhez majd ige kapcsolható, miközben maga az igét tartalmazó mondat is egy elkülönböződő különösség terméke.
Derrida nem késlekedik e kérdésnél Husserlre hivatkozni, mondván, „hogy ne hagyjuk figyelmen kívül e különös történet alapvető kuszaságát, miképpen feled-kezhetnénk meg arról, hogy még Husserl leginkább karakterizált transzcendentális idealizmusában is, még ott is, ahol a világ eredete a fenomenológiai redukció után úgy van leírva, mint az ego alakjában megjelenő eredendő tudat, még egy olyan
fe-218 J. Derrida, id. mű, 300; 277. „Comment se défaire de ce contrat entre la grammaire du
sujet ou du substantif et l’ontologie de la substance ou du sujet?”
219 J. Derrida, id. mű, 300–301; 277. „La singularité différante que j’ai nommée ne répond
peut-être même pas à la forme grammaticale ’qui’ dans une phrase selon laquelle ’qui’ est le sujet d’un verbe qui vient, lui, après le sujet”. (Fordítást módosítottam. B. J.)
152
nomenológiában is, amely a létező létét mint az általában vett szubjektum számára adott általában vett objektumot határozza meg, még a transzcendentális szubjektum eme nagyszabású filozófiájában is az ego, az idő és az alter ego véget nem érő ge-netikus (azaz passzív) analízisei egy pre-egologikus és pre-szubjektív zónába ve-zetnek vissza.”220 Ahol a pre-egologikus és pre-szubjektív zóna, időelőttiségében, időn kívüliségében, nyelven kívüliségében csak a véget nem érő analízis-kísérle-tekben oldódhat föl, jelenítheti meg alak előtti alakját, atemporális figurátlanságát.
A husserli fenomenológia hatvanas évekbeli franciaországi felelevenítése során vált nyilvánvalóvá a diskurzusok tényszerű végtelenbe futása, ekkor ismerték föl, hogy a transzcendentális tapasztalat egologikus és szubjektív formája inkább konstituált-nak semmint konstituálókonstituált-nak fogható föl, ami a passzív transzcendentális genezisről szóló újabb vitákat indukált. A „transzcendentális tapasztalat” husserli fogalma ter-mészetesen mindig problematikus marad, még ha el is ismerjük a transzcendentális gondolkodásmód jogosultságát vagy legalább képviselhetőségét. A tapasztalat fo-galma ugyanis kérdéses egy olyan tartományban, ahol az idő is a maga szerkeze-tiségével és szerkezetiségében létrejön, vagy aminek magának eredeti és formális időstruktúrája van, minden más időbeliséget megelőzve. Ha a transzcendentális tar-tomány egologikus és szubjektív közege inkább létrehozottként semmint létrehozó-nak tekintendő, ott a szubjektum metafizikai fogalma megértéséhez, avagy megal-kotásához, vagy le kell mondani minden további gondolkodási, racionalizálási, egy szóval filozófiai kísérletről, vagy pedig a lehetetlent kell ostromolni, kitéve minden gondolkodást az igazolhatatlanság kockázatának.
Meg lehet kísérelni, ahogy Husserl nyomában járva Derrida is teszi, hogy a transzcendentális tapasztalat ősformája, az élő jelenlét belsejében gondoljuk el azt, ahogy a „szubjektum a nem-szubjektummal [összefér], és ott jelöli meg a nem-ego és az alter ego az egót anélkül, hogy annak arról veleszületett és megmutatkozó ta-pasztalata lenne. Az alter ego nem jelenhet meg, nem válhat veleszületett jelenlétté az ego számára.”221 Miután az ego nem képes megragadni azt, ami konstitucionális értelemben előtte, létrejötte előtt van, de ami nélkül nincs az ego, ami más, mint az ego, az ego más-a, egyetlen lehetőség van: elgondolni az ahhoz való hozzáférést, el-gondolni azt a jelet, amit a nem-ego hagyott az ego-n, anélkül, hogy ez tapasztalha-tó lenne. E jel csak elgondolhatapasztalha-tó, de nem tapasztalhatapasztalha-tó, valahogy hasonlóan ahhoz, ahogy például A tiszta ész kritikájában fölvázolt elmestruktúra is pusztán elgondolt, de nem tapasztalt, nem tapasztalható, hiszen ő maga a tapasztalat lehetőségi
fel-220 J. Derrida, id. mű, 301. „pour … ne pas négliger l’enchevêtrement essentiel de cette étrange histoire, comment oublier que même dans l’idéalisme transcendantal le plus caractérisé, celui de Husserl, même là où l’origine du monde est décrite après la réduction phénoménologique, comme conscience originaire dans la forme de l’ego, même dans une phénoménologie qui détermine l’être de l’étant comme objet en général pour un sujet en général, même dans cette grande philosophie du sujet transcendantal, les interminables analyses génétiques (dites passives ) de l’ego, du temps et de l’alter ego reconduisent à une zone pré-égologique et pré-subjective”.
221 J. Derrida, id. mű, 302; 278. „que le sujet compose avec du non-sujet ou que l’ego se
trouve marqué, sans pouvoir en faire l’expérience originaire et présentative, par du non-ego et surtout de l’alter ego. L’alter ego ne peut pas se présenter, devenir une présence originaire pour l’ego.”
153 tétele. A nem-ego, az alter ego jelének mint olyannak a felismerése egyben annak közvetett megtapasztalását, az arról való tudást vagy legalább a tudás lehetőségét is jelentené. Ha elfogadjuk, hogy minden tapasztalás, minden tudás fenomenális (ér-zéki és racionális), hogy a fenomén önmagát mutatja meg, de logikai kényszerítő erővel és interszubjektíve kommunikálhatóan semmi mást, akkor azt is elfogadjuk, hogy segítségével legfeljebb más fenoménhoz juthatunk el. Más szóval, miután az ego a tapasztalás feltétele és konstruktora, a tapasztalásra itt nem lehet támaszkodni.
A konstrukció helyett a konstrukció elemeire visszabontása általi újraépítése, a Derrida által dekonstrukciónak nevezett aktivitás az, amiről itt szó lehet, ez nem a racionális diskurzus, hanem a racionális diskurzus mögötti, azt lehetővé tevő dis-kurzus, mely azonban csak instant interszubjektivitással és diszkurzivitással rendel-kezik, vagyis a róla való beszéd maga teremti saját diszkurzivitásának, racionalitá-sának terét és törvényeit. A dekonstruktív diskurzus önmagában érvényes, önmaga teremti és hordozza saját törvényeit, melyek nélküle nem, csak a diskurzus műve-lésében, aktivitásában állnak fönn – csak addig, csak hatókörében. Az alter egónak ebben az aktivitásban való megjelenését nevezi Derrida analogikus megjelenésnek:
„Az alter egónak csak egyféle analogikus meg-jelenése [apprésentation] létezik.
Ez sohasem adódik ’személyesen’, kezdetektől ellenáll a fenomenológia alapelvei-nek, az intuitíve adva levő veleszületett jelenlétnek.”222 Nincs a jelölőből a biztos jelöltre való utalás, a megjelölés által létrehozott jel nem válik szét e két alkotójára, azaz nem válik valódi, értelmezhető jellé. „Az abszolút szubjektumnak a másiktól és az időtől való elmozdulása nem megy végbe, nem vezet túl a fenomenológián, vi-szont, ha nem is benne, legalábbis a felszínén, magán a lehetőségének a vonalán.”223 A lehetőség nyitott marad, a jel megjelenik, de nem válik jellé, nem oszlik szét al-kotóelemeire, ezáltal hagyva meg a teljes tudatlanságot és a teljes szabadságot a jel-struktúrájúvá nem váló jel értelmezési gyakorlataiban. Derrida szerint a szubjektum e megkérdőjelezésének a „gyanú” [soupçon] filozófusai (Marx, Nietzsche, Freud, Heidegger, akik Descartes, Kant, Hegel nyomában járnak) által, „legalább annyi értelme volt, hogy megszüntette az olyan dologra, mint a szubjektum, irányuló refe-rencia jelentéstelítettségét és homogenitását. Még soha senkinek nem jelent meg a Szubjektum … [a] szubjektum mese”.224 A szubjektum fabula, minden az, a világ, a tudomány, a szépirodalom – a mindennapi beszélgetésekről nem is szólva. Ami nem mese, az semmi, a mese minden. A fenomenológia világában, a fenomenologikus világban a tapasztalás, a tapasztalatok megfogalmazása, elmondása, meghallgatása, kritizálása, fabulatorikus vagy tudományos rendszerbe építése – ez az emberi cse-lekvés, létezés, társadalmiság összetevője, cementje.
222 J. Derrida, 302; 278. „Il y a seulement une apprésentation analogique de l’alter ego.
Celui-ci ne peut jamais être donné ’en personne’, il résiste au principe des principes de la phénoménologie, à savoir la donnée intuitive de la présence originaire.”
223 J. Derrida, id. mű 302; 278. „Cette dislocation du sujet absolu depuis l’autre et depuis
le temps ne se produit pas, ne conduit pas au-delà de la phénoménologie, mais, sinon en elle, du moins sur son bord, sur la ligne même de sa possibilité.”
224 J. Derrida, 302–303.; 279. „Cela aurait au moins la vertu de désimplifier, de
’déshomogénéiser’ la référence à quelque chose comme le Sujet. Il n’y a jamais eu pour personne Le Sujet … Le sujet est une fable”.
154
A Szubjektum soha nem jelent meg senkinek, soha nem jelenik meg személye-sen, de a szubjektum megjelenik folyamatosan, folyva, szétfolyva, beivódva, min-den mesében, minmin-den tudományban, minmin-den beszélgetésben. Ezáltal nem jelenik meg egyvalakinek, de nem is jelenik meg mindenkinek, azonosul a nyelvvel átjárt aktivitással, mely megpróbálja uralni a jelenségvilágot, anélkül, hogy, mint Kant jól látta, azon bármi módon túl tudna lépni. A nagy mesék megszűnése a nagy-betűs szubjektumok eltűnését jelentette, hiszen ezekhez azt kellett állítani, hogy a jel szétvált jelölőre és jelöltre, de ez az, amit az alter ego, a szubjektum tere előtti nem-szubjektum esetében nem lehet elvárni. Kimondjuk, leírjuk, hogy alter ego, hogy szubjektum előtt, de nem tudjuk megmondani, hogy mi az, nem tudunk refe-rálni rá. Bármely referencia megfelel, tehát egyik referenciának sincs több értelme, mint a másiknak. Egyik mese sem jobb, mint a másik – de mindegyik jó, ameny-nyiben komolyan, a komolyság szándékával mondják és mesélik. (Ezért oly fontos Derridának, és a szubjektumutáni beszédmódnak általában a nyelvi aktusok austini elmélete.) Márpedig, ha egyik mese sem privilegizált, akkor nincs többé nagybe-tűvel írható Szubjektum, egyetlen király, egyetlen diktátor, egyetlen nagy mesélő, és így egyikük sem uralhatja vagy bitorolhatja el a politikai, kulturális, történeti diskurzus terét. A szubjektum utáni szubjektum ezen új, minden körülmények közt kisbetűs fogalma teszi lehetővé a demokrácia, a nagybetűvel írt Demokrácia lét-rejöttét. De nem egy homogenizált együttélési formát, ami azt jelenti, hogy nem írható egyetlen jelző sem a demokrácia elé, hogy „népi”, hogy „nemzeti” vagy „eu-rópai”, „nyugati”. Pusztán az egyetlen szó áll meg és áll fenn, az egyetlen fogalom, melynek legnagyobb erejét az alter-ego feltárhatatlanságából, leírhatatlanságából és kommunikálhatatlanságából eredő szabadság, felelősség, és az ebből eredő redu-kálhatatlan sokszínű sokféleség adja. Ezért mondhatjuk azt, hogy a szubjektum után demokrácia, és ezért mondhatja, ehhez hasonlót ismerve föl Richard Rorty, hogy a filozófia helyett inkább a demokráciát, és annak az irodalmi kultúrában megnyilvá-nuló gondolkodás- és érzésmódját támogassuk.
A naturalista nyelvfilozófia modern klasszikusa, Davidson, a kommunikáció fel-tételeként az őszinteséget, az őszinte kommunikáció szándékát, és ehhez kapcso-lódóan a jóindulat elvét (principle of charity) hangsúlyozza. Egyrészt az igazság és az igazságosság érvényesülése kedvéért legjobb tudásunk és képességeink sze-rint használjuk a nyelvi kommunikációt önmagunk és mások felé, másrészt mások meghallgatásában és megértési törekvésünkben jóindulatúan feltételezzük, hogy a másik legjobb tudása szerint és őszintén beszél. Csak az ilyen hozzáállás segítheti elő a megértést – a nyelv megértését, ami feltétele a világ és önmagunk, önmagunk mint „szubjektum” megértésének, vagy önmagunk, mint a „szubjektum helyén lévő tulajdonsághalmaz”, vagy egyszerűen a folytonos különböződésben tagolódó lény megértését, amik vagyunk. A jóindulat nem választható szabadon, hanem feltétele annak, hogy a megértés „használható teóriájával rendelkezzünk. … A jóindulatra rákényszerülünk, akár szeretjük, akár nem, ha másokat meg akarunk érteni, úgy kell tekintenünk rájuk, mint akiknek a legtöbb dologban igazuk van.”225 Az emberek
225 D. Davidson, „On the Very Idea of a Conceptual Scheme”, D. Davidson, Truth and
Interpratation, Oxford, Clarendon Press, 1984, 197. „charity is not an option, but a condition
155