Újságcikkek, tanulmányok, katalóguselőszók
* Szerette, ha szerették
Szerette, ha szerették.
Optimista volt és művészi életet élt. Ez az élet külsőségekben nem volt nagyon mozgalmas, azokhoz a bizonyos kitüntetésekhez is későn jut, de ami vele történik, mindennek van valami köze a művészethez. ízléses volt.
Sok közössége volt a franciákkal: érzéki és bírálgató, könnyed, de kiszámított, dekoratív és a formához ragaszkodó. Szereti a rendet, mint a francia kispolgár, de lehet, hogy azért is, mert kemény fiatalsága volt, és az ilyen kiállású emberek nem szeretik őszintén a bohéméletet. Szerette a szép és kifogástalan terítéket, a nyugodt dezsönéket, a könnyű bort; szerette a jó bútorokat, szép könyveket, az ízléses kötéseket, a jó verseket és színes virágcsokrot az asztal közepén.
És talán senki sem szerette úgy, mint ő, az érzéki szépet, a festői ötletességet, a művészi szenzációt — és a dekoratív megjelenést. Öltözködésben idegenkedett a művészietlen sablontól. Öröme telt az asszonyi, szuggesztív szépségben: az ideges és kesztyűs női kéz, a feszültséggel telt finom, puha ujjak, a párás, illatos testek — az ő bámulata. Állandóan megmaradt a világ optikai valósága mellett, és a képszerűség kiszámított hatása, amit a franciáktól tanult, sohasem engedte művészetében a ziláltságig hevített atmoszféráig. Elképzelő volt, de nem álmo
dozó és legkevésbé szentimentális. Ismerve a festészet igazi határait, ösztönsze
rűen tartott az irodalmi hatásoktól, kerülte a szó hatalmát, mert tudta, hogy köny-nyen átcsempészheti a képet a steril ideológiákba. Biztonsági érzete a művészet
útvesztőin szinte páratlan: az elméleteket nem szerette, aki azonban azt hinné, hogy hiányzott kritikai érzéke, nagyon téved. Emlékezéseiben majdnem minden jónevű francia festőről beható és sokszor nagyon találó bírálatot mond pár szóval;
a festés mesterséges oldaláról pedig aprólékos és igen hasznos értekezést folytat.
Művészi felkészültsége — gyakorlati és szellemi egyaránt — óriási, melyet nagy küzdelmek és próbálgatások árán maga gyűjtött. Bárminő anyagon keresztül fejezi is ki magát: grafika, akvarell, olaj vagy pasztell — sajátos, egyéni modorának zamata elmaradhatatlan. A friss eljárásnak szinte stílusértéket tulajdonított; tudta, hogy ez nagy értékek elengedhetetlen kelléke a közvetlen hatás fokozatánál.
Tehetségének széles kifejező regisztere volt, amint azt a századvégi nyugtalan kor megkívánta.
Emlékezései mély bepillantást engednek nemcsak életsorába, hanem művészi szándékaiba is. Élményei mellett itt oly megfigyelésekre bukkanunk, melyek nemcsak egy nyitott szemű krónikást, hanem művészi kultúrával felfegyverzett festőt is sejtetnek, akinél végeredményben az ösztönösség mellett a kép problé
mává válik — esetleg a programszerűségig.
Noha a külső érzékelhető világ érdekelte, keze alatt a reális tárgyak immate-riálissá változtak. Az absztrakciókig nem ment el — hisz ez a művészet most folyik napjainkban —, még kevésbé gondolt oly képekre, melyek mint expressziok tisztán belülről fakadnak.
Emlékezetből, fejből sohasem festett, természet nélkül nem dolgozott, a kom
pozíciót nem tartotta fontosnak, noha képein a tárgyak elrendezése, a modellek beállítása nagy gondosságra és hatáskeresésre mutatnak, tehát alakító képessége a természeti megjelenések áttételében merült ki. Mégis az ő eltávolodása a ma
teriális naturalizmustól óriási jelentőségű, és elsőséget biztosítanak számára nagy
szerű kortársai között is.
Midőn az impresszionizmus ziláltságára a reakció megindul a posztimpe-resszionizmus nyomán, melyet Cézanne, Gauguin és Van Gogh vezetnek sikerre, Rónai már nincs közöttük. Ez a szellemi mozgalom már őt itthon találja, és talán itt leli sok egyéb benső elváltozása is magyarázatát.
„Kitartottam" — így végzi Emlékezéseit. Ez a szó fedi teljesen az ő hatását és jelentőségét; ez a szó ifjú- és férfikora feláldozását jelenti a művészi hitért, egy tétet jelent: életet a művészetért.
Mert Rónainak nem legutolsó erénye és tehetsége, hogy művészetéért majdnem egy emberéleten át szenvedett.
46 éves koráig nincs jelentős sikere, de ez nem a tehetségén múlott, hanem azon, hogy a magyar festészet súlyos évtizedeken át nyögte a már túlhaladott német konzervatív festőtradíciók üres, lélektelenné vált kliséit. Mert ő az, aki kezdetben sikertelen kiállításával elszántan szembeszáll az akadémikus előítéle
tekkel — és magára bőszíti a konzervatívok hatalmas táborát. Oly óriási különbség mutatkozott Rónai újszerű művészi ízlése és a divatos, németes, leginkább mün
cheni festészet között, hogy akik az összehasonlításra rászánták magukat, szinte konsternálva voltak a felháborodástól.
Rónai két tűz közé jutott; egyfelől az újszerűség meg nem értése, másfelől a konzervatív falanx gőgje szorongatta.
De ő áll rendületlenül: művészi hitével, elszánt fanatizmusával és az újítók vakmerőségével.
Végre is számolni kellett vele.
Az ő útjára lassankint mind többen és többen lépnek — ugyanazon hitvallók;
elszigeteltsége enyhül; az impresszionizmus eleven ereje: a természet és kép viszonyának újszerű megváltozása, beláthatatlan, meg nem járt utak és soha nem látott festői lehetőségek, egyszóval: a határtalan fejlődőképesség megteszi a maga hatását.
Rónai megjelenése a horizonton tehát az új magyar festőművészet hajnalha
sadása. Az ő kitartó önfeláldozó emberi és művészi példája — felrázás, megújulás, kiterebélyesedés. Szenvedése, megalázása, kigúnyolása mind az ő munkájának virtualitása: nem a történelmi múlté, hanem a folytonos jelené, mely itt él és hat állandóan közöttünk.
Ő a legelsők egyike, aki jelen van mint úttörő egy kataklizmával járó művészi világ megszületésénél, mely jelentőségében következményeinél fogva ma is még szinte lemérhetetlen, mert határai összemosódnak az emberiség egyetemes szel
lemi megújulásával.
Ezt az új világot jelentő diadalmas zászlót a legelső fronton, erős kézzel emelte a magasba és a siker koszorúival feldíszítve meghordozta Magyarországon, a kontinensen, és mindenütt, ahol kultúra van.
Rippl-Rónai József művészete európai jelentőségű.
(Pesti Napló, 1928. febr. 4. 9-10. 1.)
A VENEZIAI KIÁLLÍTÁS
Venezia, május A művészetek legklasszikusabb földjére újból meghívót kaptunk. Az örökzöld árnyas homálya, lilaszín hegyek, a nap tüzében, szikrázó fehér márványok, dómok, kupolák, színes, pillangószerű vitorlák — és egy nép jut eszünkbe, Ferencnek, Giottónak, Raffaelnek, Medicinek hívták. Hogy a szépségeknek minő pazar kin
cseit és pompáját szórta e nép évszázadokon keresztül Európa nemzetei közé — az Isten a megmondhatója. A római Fontana di Trevi obulusa, melyet a visszatérés reményével dob bele mindenki a zúgó vízesésbe — tulajdonképp az olasz szépség hívása.
Mi, akik az új formaszépség eljövetelét hisszük és munkáljuk — a görög művészet után már a reneszánszban is a megújulás nagyszerű példáját láttuk.
Megtanultuk hinni a nagy olasz példában, hogy a szép, melynek nélkülözhetet
lensége lelkünk integráns részét képezi — lényegében ugyanaz, ha a forma vál
tozik is.
Aki pedig a szépművészetek kiállításának ünnepségeit látta és átélte Venezi-ában: a gobelinekkel és zászlókkal feldíszített palazzókat, a pazar, középkori gondolákat, baldachinos csónakokat, az érdeklődők tömegeit, a Morosini
foga-dóját, a Teatro Fenice paré)àt — a művészetek fejedelmi megtisztelését: az bi
zalmat és hitet meríthet az olasz földből, hol a művészet virágoskertjét ma is úgy ápolják és kívánják, mint Veronese és Tizian korában.
Az óriások csendes nyugalmával néznek farkasszemet a Lűtzow, Monte Sar-miento és Polónia óceánjárók a veneziai kikötő zöld hullámaiban. A város örök
szép háttere mint csudás kulisszák irrealitása — Salute, S. Marco, Giorgio — értetlenül, sok évszázados gőggel állják a mamut géphajók diszharmonikus je
lenlétét.
Ha a Giardini Pubblici üveges pavilonjait végigjárjuk, részben ugyanily izgató szembesítésre bukkanunk. A nyugodt, kiegyensúlyozott akadémikus formákat megbontják a modern ember nyugtalan kísérletei, melyek egy új művészvilág alapkőletétele körül folynak. A kifüggesztett képek egyenletes sorfala megingott.
A veneziai biennale kiállítás új probléma felvetésével fiatalító műtétnek szán
dékozik alávetni a már kissé petyhüdt, elöregedő, ismétlő és önmagába szerelmes konzervatív művészetet.
Haladó, modern művészetet kívántak. Vittorio Pica után — Antonio Maraini.
Kezdetben a megújulást mint általános és egységes benyomást próbálták az egész nagycsarnokban keresztülvinni; ez a szándék az első kísérletre azért nem sikerülhetett, mert oly óriási, kvalitásos tömegtermelés, melyre például a nagy olasz palotának szüksége van befogadóképességénél fogva, kétévenként nem pro
dukálható. A kiválasztott és meghívott modern művek mellett tehát bemutatták a múlt század művészetét is. Mindemellett az eredeti modern hangsúlyú szándékot örömmel üdvözöljük mint ennek a művészetnek el nem vitatható erejét és sürgető jelenlétét.
Természetesen az olasz csarnokban nagy átalakítások is történtek. Színházi szcenériák bemutatására fülkékben kis színpadokat helyeztek el, oldalt egy kis szalont konstruáltak ezüst falakkal, festéssel és egészen újszerű bútorzattal stb.
Valószínű, hogy állandó probléma marad az olaszok számára a nagy kiállítási férőhely — a külföldiek számára pedig a kis pavilonok.
Az olasz kiállítás tehát retrospektív is. Ha végigjárjuk a szinte végeláthatatlan, hatalmas termeket, egy irigylésre méltó népi óriási területeken való tevékenyke
désével találkozunk. Az akadémikusoktól a novecentistákig és futuristákig az olasz kedeményezés és teljesítmény olyannyira érdekes, hogy éreztetni képes individuális mozgását, mely sokszor a kontinens módszerétől és megállapításától teljesen elüt, és független. A futuristák többfelé vannak elhelyezve; az ő ismert dinamikus piktúrájuk mellett (feketére festett teremben robbanó, tüzes színek) színpadi problémák megoldásával is foglalkoznak, úgy látszik, Prampolini mester vezetésével: scenodinamica, scenografica, scenoplastica — igen figyelemreméltó eredménnyel. Tajótól például hatalmasan összefoglalt megoldásokat látunk (sce-nosintesí). Pár nevet szívesen megjegyez az ember, például Casorati, Massimo Campigli Lilloni, Gaudenzi stb. A plasztika gazdag és erős.
Nem feledkeztek meg a külföldi jelentősebb irányok exponenseiről sem,
ter-mészetesen itt leginkább a Párizsban élőkről van szó, például Foujita, Chagall, Marcoussis, Lurçat. A legújabb festészetre az olaszokon kívül még itt csak a németek, hollandusok reagáltak — és leghatározottabban talán a magyarok; ez teszi kiállításunkat egységessé. A franciák pedig tulajdonképpen a modern fes
tészet klasszikussá — jobban mondva: muzeálissá vált alakjait mutatják be.
Tehát, mint látni fogjuk, a többi nyugati kultúrnépek nem mind tartották be azt a kívánalmat, hogy a legújabb festészetet bemutassák.
A francia pavilont Masson rendezte, a Luxemburg-i Képtár konzervátora. A képeket valószínűleg nem ő válogatta össze — de tipikusan muzeálisán aggatta
—, minden meg van magyarázva, jól látható, de semmi sincs kiemelve. A modern festészet múzeuma. Kétségtelen, hogy a modern művészet közeli történelmi fej
lődését — de nem hangsúlyozott rendkívüli jelentőségét akarták a franciák be
mutatni. Alig van felizgató közöttük — de igen sok teljesen megfakult. Ha pár nevet feljegyzünk, mindent megértünk: Vuillard, Forain, Bonnard, Denis, Marquet
— aztán Rouault, Vlaminck, Friesz, Bourdelle — végül Utrillo. Ez a névsor mutatja az impresszionizmus útját egész a neoprimitiv Utrillóig. Külön teremben mutatja be Matisse műveit: festmények, rajzok, szobrok — több ismerős a tavalyi Indépendants-kiállításról. A legbenső teremben Gauguin szerepel rajzokkal, nyo
matokkal, olajképekkel, faszobrokkal—egymás mellett. Bourdelle is kollekcióval látható. Az első nagyteremben valóságos szoborerdő fogadja a belépőt.
Hogy miért tartották épp a franciák távol az absztrakt művészetet, melynek forrpontja most is Párizs — érthetetlen; hiszen éppen ez a művészet átalakuló változataiban a legújszerűbb és legérdekesebb. Ez általában csalódást keltett.
Az angolok, mint mindig, most is megmaradtak konzervatív izoláltságukban;
különben már a rendezés alatt gazdát cserélt sok kép náluk: persze angolok vásároltak. A rendezést Konody főtitkár végezte az angol bizottsággal.
A német pavilon erősen hangsúlyozza, akár a magyar, a progresszivitást. Irá
nyok szerint csoportosították a festőket. Mint impresszionista úttörőt, L. Corinthot helyezték el a nagyteremben; sajnos ez a mester így egységesen nyomasztó érzést vált ki; szürke színtelensége, széteső formái az érdeklődést nem tudják felkelteni,
— csupa festék és anyag. F. Marcot, szintén mint előfutárt, gondosan összegyűjtve hozzák egy terembe: színei most is élnek és problémái sem a múltéi. A gyűjte
ményesen bemutatott Emil Nolde képviseli a legszélsőbb festészetet, formáiban túlzó színben ragyogó, dekoratív hatásokat keres. Két kis oldalteremben a teljesen kibontakozó, erőteljes, rendkívül színes vízfestmények az impresszionizmust máig mutatják. Egy Dix-porté és Lehmbruck bronzgyűjteménye egészítik ki ezt az erősen modern szándékú német kiállítást, melyet Erich v. Berekén múzeumi fő-konzervátor rendezett.
A hollandok a rendezés által — noha tekintélyes progresszív anyag állt ren
delkezésre — megvédték a konzervatív benyomást. A nagyteremben Michelan-gelo-szerű reminiszcenciák rajzszerűen, konvencionális formákkal, de semmi fel
szabadulás. A melléktermekben absztrakt festmények, emellett nehéz, szinte szob-rászi plasztikus képek: az ember önkéntelen mozdulatot tesz, hogy szétválassza őket. Sok érdekes formai kísérlettel is találkoztunk itt. Huidekopertől Az álszentek nagyon jó és Bendien Cirkusza. A rendezést Sluyter végezte.
Belgium anyagát a kitűnő Paul Lambotte rendezte. Világos, a franciákra em
lékeztető naturalistákat hoz; egy teremben pedig kitűnő impresszionistákat. Gyűj
teményesen mutatja be: Evenepoelt, Jefferyst, Melleryt, Vogelst, Wagemanst.
Érdekes Paul Maas arcképe és Strebell finom, zárt formája — és egypár jó szobor. Az egész gyűjtemény azonban inkább a múlt képe.
A spanyol nagyteremben Ortiz Echagüe kilenc darab kulisszaszerű, nagymé
retű, nyers vászna függ — az utolsó ecsetvonásokat is most végezte rajtuk. Két éve Sorollát láttuk ugyanezen a helyen, ugyanily feladatokkal: mintha semmit sem tudnának arról, ami érdeklődésre tarthat számot ma a festészet körül. Solana Mater dolorosa)^ és Béna gyermekei a régi jó spanyol festészetet revelálja.
A csehek rézkarcokat — rembrandti reminiszcenciák — és kisméretű szobrokat állítottak ki. Pár színes fajansz — de ezenkívül igazán semmi közük az új mű
vészethez.
U. R. S. S., Unione dette Reppubliche Soviettiste Socialiste címen állít ki Orosz
ország. A pavilon tágas és magas, mint egy orosz templom. A rendező egészen fiatal ember — nem is művész —, készségesen felel minden érdeklődésre. El
mondja, hogy náluk minden művészi ízlés szabadon gyakorolható, és minden irány maga dönti el életképességét; hogy Párizsban sok orosz művész dolgozik állandóan, de ezek nem orosz, hanem idegen érzésben élnek (valószínűleg az emigránsok), ám azért most májusban a franciákkal együtt kiállítást fognak ren
dezni Moszkvában. Ennek dacára a kiállítás az izoláltság benyomását kelti, és törekvéseik nagyrészt végzetes tévedésbe ernyednek el. Erupciók és ellanyulások.
Óriási, akadémikus, szovjet történelmi képek — a győztes vezérkarral, túl élet
nagyságú alakokkal; majd színes naturalisztikus rutinos parasztképek, Maijavinra emlékeztető modorossággal; vagy kezdetleges, dilettáns tájképrajzok — töme
gesen. Mindezzel szemben Pimenov gyári munkásai újszerű, teljesen modern elképzelése és Irikh Har tatár parasztszobrász monumentális, festett női feje szen
záció, egész Ázsiának szimbolikus kifejezése. Általában a festményeken az élénk szláv színérzék fellelhető. A rendezés elképzelhetetlen naiv: a képek a falokon a plafonig lógnak, akár egy görög-orosz templom ikonosztázionja. ízlés és kva
litás, dimenzió és egyensúly nem jött tekintetbe. Ha a lendítés irányát keressük
— a felelettel adósok maradnak az oroszok.
A megnyitáskor felrepült a vörös lobogó az árbocra — a szovjet induló azonban elmaradt.
A kiállításoknak mindig a tanulságai a legértékesebbek. A magyar kiállítás kétségtelenül összhangzó, miután csak a legújabb irányokat képviseli, és így legteljesebben realizálta az olasz meghívást; progresszivitásában, midőn a nyugati nemzetek összehasonlító mérlegén áll, határozottan megállapítható, hogy: egy
ségesen halad, közvetlenül friss és mindenekfelett színes. A jellegzetes, felfokozott kolorizmust a modern művészet váltotta ki belőlünk, amely a magyar népies viseletben és dekoratív ábrázolásaiban is megállapítható mint faji tulajdonságunk, és népiélekben gyökerező.
A magyar pavilon könnyen áttekinthető, mert a hangsúly azon volt, hogy az elágazó törekvésű anyagban az együvé tartozó képek összekerüljenek. Ez a szán
dék a többi pavilonokban nem mindig sikerült.
A kiállítás megszervezésénél felmerült gondolat: nem a tömeges felvonulást bemutatni, helyesnek bizonyult. Nincs külföldi pavilon, ahol ne találnánk egy-egy művészt kimerítő kollekcióval: Matisse 33 művel szerepel. Bourdelle, Nolde;
Gauguin külön teremben. Dobson, Corinth, Campigli stb. Ezek képezik a kiállítás gerincét. Az egyesek sorozatos felvonulása csak a nagy olasz csarnokban lehet
séges, a kínálkozó nagy falfelületeken — a többi külföldi helyiségek szűkös volta ezt nem engedi meg. Merném tanácsolni,hogy a jövő alkalommal a magyar pa
vilonba csak annyi művészt hívjunk meg, ahány terem áll rendelkezésre. Ez nem több, mint öt.
Nem egy külföldi pavilon úgy próbálta megoldani a helyszűkét, hogy 2-3 sorosan is akasztotta a képeket. Ez a múzeumszerű rendezés végzetes persze a magasban elhelyezett művekre és a tömegkiállítás benyomását kelti.
— Pavilonunkban a magyar művek felett több ízben és a legmelegebben ki
fejezték elismerésüket: von Berekén, Paul Lambotte, Maraini, Konody, továbbá Casorati, J. Bruss, van Sluyten stb.
Az a felszólítás, mely az olasz meghívóban a progresszív művészet felé el
hangzott, nem marad eredménytelen — és csak az első lépés volt nehéz.
(Pesti Napló, 1928. máj. 12. 37. 1.)
RAVENNA—RIMINI
A hajó egy éjjeli utazás után a sima tengerről keskeny csatornába fut, és lassú mozgással közelíti meg Ravennát. A felbukkanó nap bágyadt fénye poros utakon és porral belepett fákon akad meg. Itt sem volt a nyáron eső. Távolról látszanak a pineta-erdők, melyek Rimini felé húzódnak a tenger homokos partján. Honorius és Galla Piacidia egykori, posványokkal megerősített császárvárosa ma Romagna legtermékenyebb vidékéhez tartozik.
A csatorna kikötőjénél hatalmas cementgyár áll kerékpározó munkásokkal.
Ez a komor, méhében valaha nehéz történelmi időket hordozó város nem tárja fel első pillanatra igazi képét. így vagyunk ma majdnem minden régi olasz várossal. A gót és bizánci uralom nagyszerű alakjai: Theodorik és Justinianus nem mutatkoznak az első hívásra. Itt vannak templomaik, palotáik — megvárják azonban a jelentkezőket a kihallgatásra —, és mindenkit bőkezűen bocsátanak el.
Az első szenzáció néhány impozáns platán- és gesztenyefasor, melynek hűvös árnyékában kocog csengettyűs, sátoros kocsink. Ötletszerűen mondok egy nagy
szerű templomnevet a kocsisnak, hisz majd úgyis szemtől szembe látom a királyi gót ariánust és a hírhedt bizánci császárnőt. Régen készülök hozzájuk, és most is csak azért vagyok itt.
San Apollinare in Classe.
Egy álmatlan tengeri út után kissé leszerelten nézem a vidéket; be sem for
dulunk a városba, hanem kifelé tartunk, nem kis meglepetésemre a cukorrépa-földek és gyárak között. A templom jó félóra távolságra fekszik Ravennától, a
régi Classis kikötőváros helyén. Mindenütt répával megrakott szekerek, pár ro
hanó autó, felszántott keményrögös földek. Türelmetlenül nézegetek, míg egy
szerre a távolból, ligetes fák között, feltűnik a téglaszínű gömbölyű campanile és mögötte a templom homlokzata.
A hatalmas térfogatú templom teljesen üres, senki sincs benn, és nincs benne egy szék, egy pad. Az elhagyottság szimbóluma. Az ablakon keresztül aranyfény árad be, a hatalmas Krisztus-mozaik szinte magához vonzza az embert. A térhatás imponáló, de nem küzdhetem le ebben a különös magányosságban az elmúlás szomorú hangulatát; a sekrestyében babrál valaki, talán egy szerzetes. Néma csend, jobbról, balról az elhunyt ravennai püspökök szarkofágjai.
«
A piacon és utcasarkon őgyelgők és munkanélküliek; az a csudás gót és bizánci világ, mely oly nagyszerű művészi nyomokat hagyott hátra, több mint ezer év óta, a templomokba és palotákba vonult vissza; itt történt ennek a két művészetnek nagyszerű találkozása.
Az udvarok hűvösek, telve friss, üde pálmákkal és örökzöld bokrokkal.
Becsengetek — és megnyílik San Vitale templomkapuja; a nap már magasan jár és mindent bearanyoz, fényben tündöklik. Es a művészetek mágiájának hí
vására, íme: megjelenik a leghatalmasabb császárné, Theodora és Justinianus. Itt állnak az apszis két oldalán teljes fejedelmi pompában, keleti ragyogásban ud
varhölgyeikkel, főpapjaikkal, minisztereikkel, kegyenceikkel — méltóságteljesen, mint a mindenható fejedelmek, minden idők örök példája. San Vitale derűs, kékzöldeslilás falain halhatatlan lett ez a csuda: a legalázatosabb mozaikrakók művészetében felmagasztosult a császár és császárné; a legalázatosabb mozaik
rakók kezei által aureólát kaptak, és így kis híja, hogy össze nem tévesztjük őket a szentekkel a falakon. Visszafojtott lélegzettel nézem őket. Ez a művészet min
denekfelett világos és mint az örök tavasz: érintetlen, üde közvetlen, akár Botticelli
denekfelett világos és mint az örök tavasz: érintetlen, üde közvetlen, akár Botticelli