Újságcikkek, tanulmányok, katalóguselőszók
CSAKUGYAN — „KIK A JÖVŐ MŰVÉSZEI?"
A párizsi, jobban mondva az újabb festészet mai állásáról írtam a nyár folyamán egy ismertetést. Erre Glatz kollégám Kik a jövő művészei című támadó cikkel válaszolt. Ez a cikk, miután hosszabb ideig külföldön tartózkodtam, későn jutott kezemhez, és így csak most vagyok abban a helyzetben, hogy tüzetes vizsgálat alá vehessem.
Glatz néhány sor helyesbítő nyilatkozatot tett utólag közzé, hogy: egyoldalúan, túlzottan és hevenyészetten tárgyalta az újabb festészetet, és szeretné utólag tá
madása élét tompítani — de a védelmet teljességében fenntartja, tudniillik a naturalisták érdekében. Szóval, hogy saját kifejezését idézzem: „bűnösnek érzi magát."
Ilyen súlyos önkritikát és beismerést még egy hosszú, heves csatározás után sem várhattam volna.
A leszerelésnek ezt a módját azonban csak bizonyos fokig honorálhatom. Két
ségtelenül mérsékli válaszom hangját, de kölcsönös lojális nyilatkozatokkal sem
mi esetre sem intézhetjük el ezt a művészi kérdést, mert ez nem kettőnknek személyes ügye, sem nem afféle Csáki szalmája és főképpen mert igen fontos, szinte vesékig járó kérdéseket tárgyal. Meg kell tehát adnom a választ — ameny-nyire a helyzet megengedi, defenzívára szorítkozva —, mert meg kell védeni művészi igazunkat, annál is inkább, mert Glatz mester különben „a védelmet teljességében fenntartja."
*
A jövő művészi öröksége, mint délibábot kergető, rapszodikus okoskodás, őszintén megvallva, amennyire lehangolt, éppúgy elképesztett. Glatz mester ugyanis, mint egy legújabb Rip van Winkle felriad és elszörnyedve látja maga körül húsz év művészi változásait: az egyéniség „beteges" előretöréseit, az iz
musokat, melyek anarchiába visznek, a fáradságos munkát kerülő festőket — és mindezeknek kilátástalanságát a jövőben; mindezekkel szemben azonban meg
jósolja, sőt követeli: a múlttal szoros kapcsolatban álló tradíciós kánon művészetét, az építészfestészetet, melyet—noha neki sincs egészen gusztusa szerint—miután nem lát valamely lényeges pálfordulás-félét (így nevezi kedélyesen a világné
zetváltozást), a múltat respektáló neoklasszikusok fognak megteremteni.
Szívesen hagytam volna Glatz mester felzaklatott lelkiismeretét békében: tartsa meg az ő pálfordulás mentes világnézetét, és legyen vele boldog, mert hisz leg
nagyobbrészt úgyis tényekkel áll szemben, másrészt pedig a művészi viták épp
úgy, mint a hitviták, vég nélküliek és eredménytelenek szoktak lenni — noha
valamelyes türelmesség itt sem ártana, mint például a vallási tolerancia. Azonban világtekintélyeknek, mint például Napóleon és Mussolini, koronatanúként való felvonultatása, a türelmetlen és végig harcias hang, kemény osztó ítélet stb. azt a benyomást keltették bennem, hogy itt afféle knock owítal, tehát végső leszá
molással állunk szemben.
Glatz mester azzal kezdi, hogy mondanivalóját a belga kiállításhoz akarta fűzni, de mégis az én állításaimba kapcsolja bele: a komámasszonynak mondom, de a napamasszony is értsen belőle. Tehát úgy látszik, más számára összevarrt kabátot rajtam akar kipróbálni. Nos tehát: tiltakoznom kell mindenekelőtt, hogy írásbeli homályossága következtében, a cikk nevemmel következetesen megspékelve úgy tüntessen fel, mintha összes hadakozásainak, részben kölcsönkért, szerencsétlen teóriáinak én lennék az ürügye és bűnbakja. Ha nem ismerném őt, azt kellene hinnem, hogy a jövő elhódítása érdekében félreértésekre alkalmat adó felvilá
gosításokat enged meg magának — pedig tulajdonképp, egy szenzációs elfogult
sággal állunk szemben. Szeretném lehetőleg rövidre fogni ezt a válaszomat, már csak azért is, mert a művészetek sorsát sem a múltban, sem a jelenben nem kultúrbotrányok döntötték el, hanem egyes-egyedül a művészi alkotások. A jö
vendölgetést és kiközösítési anatémákat tehát bátran a kritikusoknak és esztéták
nak lehet hagyni.
Azt hittem, hogy az újabb művészet körül, melynek történelme már eddig is egy könyvtárra való anyaggal gyarapodott — az efféle hírlapi vitatkozás rég időszerűtlen. Úgy látszik azonban, hogy nem; a donquijotteriák még járják, és egy-egy rozsdás lándzsadöfésre még mindig el lehetünk készülve.
1. A cikk egyik legsúlyosabb konzekvenciája elmarasztalja a szerinte féktelen, beteges, abnormis ösztönökre épített személyes művészetet, mely semmi esetre sem kívánatos azzal a művészettel szemben, mely „egy egész társadalmat átjáró alapérzésre épül."
Kérdezem: ki határozza meg, hogy a modern festő egyénisége beteges vagy egészséges? Talán csak nem a konzervatívok, akiknek ízlése ellen éppen felvo
nultak! Aztán ki hiszi, hogy lehet egy negyed századon vagy csak egy évig is oly művészetet kultiválni sikerrel, melynek semmi köze sincs „a társadalom ala-pérzéseihez."
Nem tudjuk továbbá, hogy a szertelen egyéniségek tilalomfája a múltra is áll-e? Tudniillik a múltban is voltak féktelen újítók — ma persze nagyon szelíden hatnak —, hogy egypár kitűnő nevet említsek, például Giotto, aki szakított a bizantinizmussal, Michelangelo, aki a barokkot teremtette meg a klasszikussal szemben, Delacroix, aki a neoklasszikusokkal szemben romantikus atyamester volt, Manet, akinek képeit konzervatív kortársai esernyőkkel ostromolták meg, Cézanne, aki sokáig szintén kortársai jóvoltából a hóbortosok közé tartozott, Rousseau, akinek képei jó ideig csak a montmartre-i bisztrók környékén voltak láthatók. És mi lesz az ókeresztény primitívekkel, akik nem reagáltak a görög formavilágra, és gótikusokkal, akik semmiféle elődhöz nem hasonlítottak, és még
is megteremtették örök halhatatlanságra a kereszténység legtökéletesebb szim
bólumait és legragyogóbb művészi dialektikáját. Persze, nem minden szertelen egyén kapja meg a halhatatlanságot — ki is tudná megmondani, hogy a
stras-bourg-i münszter egy-egy fantasztikusan eredeti kapiteljét vagy a párizsi Notre-Dame egy-egy vakmerő vízöntőjét ki mintázta!
Mi nagyon jól ismerjük az úgynevezett „egész társadalmat átjáró alapérzést"
— de azokat is, akik „az egyéniség alárendelő képességével rendelkeznek."
Ez az alapérzés semmi más, mint alaktalan vágyakozás egy újabb forma és tartalom után, melyet új világszemléletnek szoktunk nevezni A nagy tömegek, melyek csak melegágyai a vágyaknak, sohasem voltak képesek — sem mint átlagemberek, sem mint elsőrangú középszerűségek — megformálni egy új vi
lágszemléletet, hanem csakis azok a mesterek, akik „az egyéniséget alárendelő képességgel" egyáltalán nem rendelkeztek, hanem minden körülmények között, saját magukon, legszemélyesebb művészetükön keresztül formálták meg a dadogó kor óhaját. Ha az olasz reneszánszra gondolok, Botticelli, Michelangelo, Dona
tello, Verocchio stb. jut eszembe, mint akik művészi formában láthatóvá tették koruk művészi vágyait küldetésszerű, mindenkitől különböző erejükkel, egyéni
ségükkel. Ezek maradék nélkül adták meg magukat, és koruk alaktalan vilgánézete az ő forró énjük kohójában kapta meg végleges formáját. És azok a mai meg nem értettek, azok a beteges „féktelen ösztönökre" építők, új formát keresők még mindig vannak oly tiszteletre méltók, mint a szellemi smaroccerek, akik a tradíció jogán és köpönyege alatt az iparosok szorgalmával utánozzák a galériák régi mestereit és kisajátítják mint közkincset — Pheidiasztól Munkácsyig.
Lehet, hogy a művészet vulgarizálása elkerülhetetlen, sőt bizonyos, hogy nem mindenki akaszthat szobájába egy-egy eredeti mesterművet: de a tömeggyártók és azok között, akik önmagukat próbálják adni és újabb világszemléletre mutatnak, talán mégis különbséget kell tenni, ha nincsenek is általában megértve.
Elégtétellel veszem tudomásul és készséggel honorálom, hogy Glatz mester pótló nyilatkozatában ezeket a holnapért dolgozó művészeket „extravaganciájuk"
mellett is élvezhetőbbnek tartja, mint a nagy szalonok tömegprodukcióit, mert
„rendesen érdekesek."
2. Nemkülönben súlyos kérdést érint Glatz mester nyilatkozata, midőn hosszú történelmi elmélkedés után kijelenti, hogy a múlttal szemben nem lát „ lényeges különbséget, pálfordulás-félét. "
Nem szükséges szeizmográffal lemérni a múlt világnézet tektonikus megren
düléseit, midőn Európa lábai alól majdnem kicsúszott a föld. Hát ki nem látja, hogy pár évtized, de kivált a háború óta, átváltozott a család, a társadalom, az utca; átváltozott a nő szerepe és elfoglaltsága, az utca elamerikaiasodott, a szo
ciális élet és mozgási rugói eltorzultak, kultúrrétegek lezüllöttek a proletárok és nincstelen csőcselék színvonalára; a legnagyobb materiális erők semmivé váltak, az etika, emberiesség pedig vérző homlokkal bukott alá.
Húsz milliónál több ember pusztult el a háborúban — és pusztította el Európa önmagát, midőn hisztérikus rohamában előkészítette és végigcsinálta azt a szadista öldöklést, mely a pogányok és barbárok összes véres rekordjait messze túlszár
nyalja. Szép kis jólétet élvez „a civilizáció áldásaiból" az emberiség óriási per
centje, midőn milliók és milliók népvándorlasszeruen csatangolnak Európában és Amerikában városról városra, egyik országból a másikba — munkáért, tűz
helyükből kizavart, tönkrement, földönfutó családok. Táján nem gondolja valaki,
hogy ez nem forgatta fel a szíveket és elméket, és csak annyi benyomást tett, mintha egy szekrényt az egyik szobából a másikba tologatunk. Talán mégsem történik itt minden a kétezer éves krisztusi erkölcsök értelmében és gyakorlatában.
Ki csudálkozik azon, ha e kor fiatalsága nincs elragadtatva a zivataros múlttól, miután ennek köszönheti minden baját, szűkösségét, bizonytalanságát és — sze
rencsétlenségét. A lecke kemény volt — és kijózanító. Nagyon soká lesz, míg az emberiség a normális egyensúly birtokába jut, mely jogot, kapzsiságot, önfe
láldozást meg tud különböztetni.
Ha csak egy napilapot veszünk a kezünkbe, pillanat alatt láthatjuk, hogy gyö
kerében mennyire megváltozott a kor benső lényege: az összes materiális, szellemi és morális erők dinamótelepei. Az emberi találékonyság szokatlan erőfeszítéseket végez. Megjelenik a gép, óriási teljesítménye jogán. Itt már nemcsak romokat, elhasznált ideákat takarítanak el, hanem egy másik, új világ fundamentumait is építik.
Azt senki sem tudja megjósolni, hogy ez a feltartóztathatatlanul, lavinaszerűen rohanó evolúció hol áll meg, valószínű azonban, hogy a művészeteknek nem túlságosan kedvez. Régen volt oly mostoha a kor a múzsákhoz, mint a mostani.
Ha Leonardo ma él, nem monalisákat fest, hanem légcsavarokat szerkeszt mint aviatikus. Nem éljük újra sem Periklész, sem a Mediciek korát, hanem Fordét.
Mi érdekel — egy új múzeum alapítása, vagy egy autórekord megjavítása — Einstein vagy Tunney — Bergson vagy Lindbergh? Alig lehet per tárgya. Az elsőség: pilóták, labdarúgók, sofőrök — és művészek, költők vagy tudósok között, ha „a nagy tömegeket és társadalmat átjáró alapérzés számít", nagyon kétséges?
3. „Mindent inkább, mint a mostani anarchiát", úgymond Glatz mester záró
szavaiban, a művészetre célozva.
El kell ismerni, hogy a progresszív festészet becsmérlésében szinte költői ma
gaslatra emelkedik. Ha ennek a tökéletes félreértésnek és félremagyarázásnak csak a tizedrésze lenne is igaz, úgy az európai festőkultúra igen szánalmas alak
jaival állnánk szemben, és Manet — Cézanne — Renoir — Van Gogh és baráti körük szemfényvesztők és a civilizáció sötét alakjai.
De talán mégsem estünk az európai kultúrzónában oly messze, hogy felelősség nélkül is könnyelműen lehessen megbélyegezni egy élő művészetet; talán mégis kissé merész dolgok anarchiának minősíteni egy művészetet, mely állandóan a legnagyobb nyilvánosság kritikája alatt áll, tömeges kiállításai szinte a folyto
nosság jellegével bírnak, termékei minden európai és amerikai kulturált nép mú
zeumában helyet foglalnak, elsőrangú magángyűjtemények zömét képezik, a kon
tinens legmegbízhatóbb, legszolidabb műkereskedőinek kirakataiban és szalon
jaiban függenek, értékben legalábbis olyan magasan vannak apprecialva, mint a jó konzervatív márkák: szóval műbarátokat, megbecsülést, eredményeket, sike
reket mutatnak fel, mint olyan evolúció, melyben anarchia helyett fejlődőké
pességet lehet megállapítani. Amerikában, Hollandiában, Németországban (Des
sau: Walter Gropius) ebben a felforgató építészetben már nem kísérleteznek, hanem gyártelepeket, középületeket, egész utcasorokat építenek. És költészetük?
Ady, Babits nálunk — kell itt még védekezni?
Nem, itt nem lehet szó anarchikus betörésről, mert ez a „táborocska" ma már
egyenlő fél a kozervatívokkal. Ennek a művészetnek kimentő, gazdag irodalma és esztétikája van, ezt már nem lehet történelmi ráolvasással, jövendöléssel és baljóslatú sejtelmekkel elkenni. Nem áll, hogy az ösztönösséget tagadja és a racionalizmus egyedüli fundamentuma, hisz az egyéni megérzés kiindulási pontja;
nem áll, hogy a természetet abszolúte mellőzi, hisz az impresszionizmus: at
moszférafestés, a posztimpresszionizmus: az elhanyagolt forma visszahelyezése;
a kubizmus: a tárgyak plasztikáját és térhatását keresi; továbbá a primitívek csakis a természetre építenek, a szürrealisták kizárólag személyes élményekre támasz
kodnak. Ellenben áll: hogy a természetet átalakítják, abból stílusalkotásra törek
szenek, miután a stílus nem a természetben, hanem az egyénben van; a natura
lizmusban többféle fokozatot ismernek, de soha sem mennek el szolgai másolásig.
Természetesen ez más, mint amit ma naturalizmus alatt szoktak érteni.
Glatz mester itt hasonlít ahhoz a prédikátorhoz, aki idegen templomba ront be, melynek nem ismeri sem stílusát, sem liturgiáját, de azért ott rendet akar csinálni és megtéríteni.
4. Nem szívesen emlékezem a cikk azon megállapításaira, ahol festőkről mint személyekről, tehát céhbeliekről mond igazságtalan kritikát. Efféle kifejezéseket használ: „munka és tudás nélkül egy újabb viccel boldogítani az emberiséget...
még most is előnyösebb;" vagy: „reklám, gyors siker, becsapásféle stb."
Glatz mester, miután ezeknek a képeknek műhelyeiben valószínűleg nem for
dult meg, vagy talán csak kíváncsiságból, nem sejtheti, hogy mily felkészültség és mily alapos természetismeret előzi meg ezeket a munkákat. Ez mindenesetre mentsége szigorú kritikájának. Azt azonban bizonyosan tudja, hogy egy festőnél, hacsak a normális mértéket üti is meg a tehetsége, a mesterségbéli tudás nem okoz úgyszólván gyakorlati nehézséget, festeni ugyanis mindenkit meg lehet ta
nítani, csak idő és türelem kell hozzá. Hát elképzelhető, hogy egy festő, aki nem utánozni óhajtja a természetet, hanem átváltoztatja, sommázza, differenciálja, esetleg deformálja, kiegészíti, szóval felhasználja, hogy az ne ismerje a mester
séget, midőn újabb és újabb eljárást, technikát kénytelen munka közben változ
tatni? És aztán a kép sorsa sohasem a manuális ügyességtől függ, hanem attól a benső izgalomtól, lelki feszültségtől, mely a tehetség sajátsága és kísérője, és amely a kép születésének, kialakulásának és megoldásának egyedüli feltétele.
Ezek a festők legalábbis kísérleteznek annyit a különféle anyagokkal, és legalábbis respektálják annyira, mint a konzervatívok. Az bizonyos, hogy nem törekvésük megmutatni, hogy milyen verejtékes és nehéz a művészet, hanem hogy milyen
— szép.
Nem időzöm ennél a vádaskodásnál tovább, mert Glatz mester pótló nyilat
kozatában itt is elégtételt szolgáltatott, midőn beismeri, hogy hasznos és szükséges munkát végeznek valamennyien nagyon sok tehetséggel.
Mindezeken a művészi kérdéseken kívül temérdek problémát érint, csakúgy könnyedén, melyeknek megvilágítása érdekességük és fontosságuk szerint a hírlap hasábjain nem intézhetők el térszűke miatt. A sok közül csak kettőt akarok szóba hozni. Glatz mester ugyanis azt hiszi, hogy a tradícióval való mindenáron való szakítás a progresszív művészet szabadkőműves jele. Nem mindenáron; szabad még az akadémikus forma is, ha tudna valaki vele valami újat mondani;
hasz-náljon elhasznált formákat úgy és annyiszor, ahogy tetszik, — csak az utánzás tilos. Mi nem állapíthatjuk meg, hogy a felhasznált tradíció nelyik legyen: görög, gótikus, reneszánsz, primitív, barbár? vagy talán mind összekeverve, mint a kol
dustarisznya. A történelmi, művészi hagyományok mind önálló és külön-külön világnézetekből fakadt stílusok, és nem naturalizmusok. Hát mit csinálhatna egy mai naturalista mindezekkel a stílusokkal: a görög hedonista, a reneszánsz fél hellász, fél keresztény, a gótikus aszkéta világszemlélet. Talán nem gondolja senki, hogy pl. Michelangelo barokkját sürgősen folytatni, fejleszteni és kiegé
szíteni kellene! A másik: a kép lényege, úgymond, nem változik. Kétségkívül a képnek is megvannak a maga törvényszerűségei; azonban mint minden törvény, úgy ez is változó. Amint megváltozik a természetlátás és elképzelés, megváltozik a kép; és amint megváltozik a kép, átváltozik a szép: tehát sem a kép lényege, sem a szép fogalma és érzése nem állandó. A barlanglakók nyolclábú bölényei, antilopjai, melyek minden térszerűség nélkül egymás hegyén-hátán lógnak — noha erősen naturalisztikus ábrázolások —, másként mutatják a kép lényegét, mint például az egyiptomi hieroglifek, a katakombák szimbolikus ábrázolásai, vagy egy ónémet szárnyas oltár, vagy Picasso stb.
*
A cikk tehát, mint láttuk, a művészi újjászületés útjainak és lehetőségeinek tagadása. Ezek a támadások a szellem szabadságát, az evolúciók természetes rendjét összetévesztik az anarchiával, de mint benső használatra szántak, nem hiszem, hogy az új problémákra hatással lennének itthon, miután elfogultak, en
nélfogva kifelé sem exportképesek.
Nem hiszem továbbá, hogy a műbarátokat gondolkodóba ejtették volna, vagy csak egy festőt is elhódított volna a modernek „táborocskájából".
Talán fel akarta hívni a figyelmet a konzervatívok gőgös, csorbítatlan erejére, hogy a megújulás csakis őrajtuk keresztül lehetséges. De ki hiszi, hogy neo
klasszikus pajzsmirigyekkel meg lehet fiatalítani a konzervativizmust. A jó, öreg klasszicizmust fel lehet tálalni újra — nem ez volna sem az első, sem az utolsó kísérlet —, de kétlem, hogy ez döntő és állandó szerepet játszhatna a modern művészetben — vagy éppen a naturalisták javára.
A mai küzdelem: a materiális naturalista festészet tagadása, tehát a művészet immaterializációja.
Ez a művészet tényleg: itt van, él és átváltoztatja az ízlést. Kiállta a legcini-kusabb, a legértelmetlenebb kritikákat, tehát senki kedvéért sem hajlandó meg
szűnni, míg küldetését be nem végezte. Elfogulatlan bírája csak a jövő lehet.
A konzervativizmusnak pedig meg kell szokni, hogy kiélt gondolatok meg
halnak, dacára, hogy sokan elhasznált gondolatokat gyűjtenek.
A konzervativizmusnak van egy mindennél hatalmasabb ellensége, mely vé
gezni fog vele — az idő.
Utoljára hagytam Glatz mester legnagyobb sérelmét, hogy a naturalistákkal szemben nem voltam méltányos. Nem gondolom. De megnyugtatom: a progresz-szív festők egy pillanatra sem állnak útba, mert saját dolgaikkal vannak elfoglalva.
Ezt a vitát tehát magam részéről befejezettnek nyilvánítom.
(Pesti Napló, 1927. okt. 23. 33-34. 1.)
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF MŰVÉSZETE ÉS JELENTŐSÉGE*
Midőn a megemlékezés cipruságát leteszem a frissen hantolt sírdombra, elfo
gultsággal idézem a halhatatlanság távlatában eltűnő szellemet, aki átvezette a magyar ízlést a festészet új ígéretföldjére.
Szeretnék nem méltatást, nem bírálatot mondani, hanem csak egyszerűen és meghatottan a szeretet és igaz bámulat szivárványszínű bokrétáját nyújtani feléje.
Ám midőn nem titkolom el gyengéit és hibáit — mert az embert hibáin keresztül szeretjük meg igazán, nem leszek szerénytelen, ha hitem szerint, nevét a legna
gyobbak mellett említem fel egy sorban.
Soká nem tudjuk még elhinni, és ez kimondhatatlan megkönnyebbedés, hogy végleg itt hagyott volna bennünket, hogy talán mégis, hirtelen, elkésve megjelenik, mint szokott a nyitott ajtónak támaszkodva az ő derűs mosolyával és azt mondja:
„Nos hát nem mentem el, itt vagyok".
A Kapós berkei, Somogy lankás, ligetes tája az ő igazi hazája. Ott született, ahol a zamatos ősi magyar szó ma is úgy zeng, mint a tárogató: ott született, ahol a táltosok legtovább áldoztak a hun és avar oltárokon. Ez az ősi magyar föld, mely örökségképpen legerősebb támasza volt géniuszának, visszahívta vi
lágjártából szülőhazájába — és Párizs és Európa neki is, mit Adynak csak ren
getege volt, mert ebben az embersűrűben talált igazán önmagára és magyarságára.
O is a magyar vidék földszagú televényéből szívta magába az erőt, kivirágzást, melyet pazar bőséggel, fukarság nékül hintett mindenkire.
Midőn szelleme az örökkévalóság tűzpalástjában megjelenik — megdöbbenve ismerjük fel, hogy Munkácsy, Szinyei és Ady prófétacsaládjából sarjadt. A lát
nokok ihletével, küldetésszerű eljövetelével a magyar szellem újabb diadalát je
lenti. Somogy egy színpompás virágot termett, mely átplántálta a nemzet szívébe Nyugat új művészi szépségeit.
Mi felismertük megjelenésének fontosságát, és személyében az európai kultúra által megtermékenyült magyar tehetség héroszát ünnepeltük, mint ragyogó pél
dáját annak a faji ősi erőnek, mely átalakít és eredeti zamatját kiváltja.
dáját annak a faji ősi erőnek, mely átalakít és eredeti zamatját kiváltja.