Újságcikkek, tanulmányok, katalóguselőszók
MŰVÉSZET ÉS KULTÚRPOLITIKA
A nap lángol és a tenger ontja a hűs szelet. Itt ülök és festek, — megettem és körülöttem az elmaradhatatlan érdeklődők, akik ha megszólalnak, mindig csak ezt hajtogatják: bell'colori.
A nap fiai, a szín szerelmesei.
(Pesti Napló, 1928. s, t. 29. 5-6. 1.)
MŰVÉSZET ÉS KULTÚRPOLITIKA
És meg kell mondanunk a legsúlyosabb követelményt. A széles rétegeknek a művészet iránti érdeklődése, a művészet nélkülözhetetlensége tisztán egyéb kul
turális feltételektől függ: a nagy tömegek általános műveltségétől s e műveltség terjedelmétől és mélységétől
Mert a művészet ma nem egyes szerencsés és tehetséges kegyeltek véletlen kiművelése; a művészet sorsa ma nem a magánpaloták egyéni gusztusa szerint dől el: a művészet megismeréséhez és gyakorlatához ma mindenki kivétel nélkül hozzáférhet, és így az általános ízlés és világnézet kifejezője — tömegtermelés, ezer és százezer ember szellemi akkordmunkája. Tehát a nemzeteknek, a nagy
szerű egyéniségek mellett állandó, folytonos és mindenütt látható és föllelhető jó művészetre volna szükségük.
Nem tudom pontosan, hány művészünk van — Párizsban 60000 festő él —, és Párizsban a nagy bulváron láttam a ház falának támasztott képekből kiállítást — nálunk minden vasárnap megnyílik egy-egy műkiállítás, olykor kettő-három is.
Hogy mit kell itt tenni — elég egy kongresszus?
Mindig hittem és vártam, hogy a kultuszminiszter úr revideáló munkájában el fog érkezni a művészetekhez — a kultúra egységénél fogva. A népnevelés kérdése után, midőn megsokszorozta az iskolákat, hogy a már rég nem európai, sötét analfabetizmust irtó hadjárattal kiüldözze; a legmagasabb tudományos ellátás után, midőn egyetemeket épít Debrecenben, Szegeden, Pécsett: előáll, mintegy automatikusan, a művészi kultúra szinte megoldhatatlan problémája.
Mi történt?
Súlyos mulasztások, — az idők tájfunszerű pusztító viharának következményei, vagy hirtelen beállott fehérvérűség?
A háborús öngyilkossági kísérlet után az életformák nagy problémája, összes vonatkozásaiban egész Európában megváltozott. A mi rettenetes felszámolásunk,
— a dantei rémületek megvalósulása. Pedig szerettük, megszoktuk a kultúrát minden ágazatában — módosak voltunk.
Ma?
Megvallomjóleső, meleg érzés fogott el, midőn a mindennapi után való irgal
matlan loholásban és a politikai orrfacsaró versenyfutásban egyszerre megindít mindenkit a művészetek fekete sorsa, és a legmagasabb személyiségek protekto
rátusát is megmozgatja. Sőt jelek mutatják, hogy a mozgalom országos jellegű lett.
A miniszter lendítő erejét lehetetlen észre nem venni. Már eddig is láttuk, hogy időnként a művészet besüppedt, megfeneklett szekerét, mint jó gazda, nekitámasz
tott vállakkal átsegítette a minduntalan felbukkanó veszélyes kátyúkon és zökke
nőkön. Ezek az ötletszerű alátámasztások, mint utóbb kiderült, már elő-zetesen mintegy szerves elgondolás pilléreinek voltak szánva, — a nagyobb szabású mű
vészi megrendelések, megbízások és ösztöndíjak mellett, melyek egyeseknek res-pirót adtak, — reá kell mutatnunk, különösen a — külföldi magyarházak ragyogó gondolatára és mindenen keresztül való megvalósítására. Ez az alkotás az európai kultúrközösségben eddig hiányzó oly hatalmas erősségünk, mely a jövőben is bár
mely kultúrpolitikának a legtartósabb és leghordképesebb támasztója marad.
Mindenkor, de kivált most, teljesen deformálódott életünkben, a művészetek sokfelé tagolt birodalmában elsőrendű probléma: a művészet mennél szorosabb kapcsolata az élettel, tehát az érdeklődés állandósítása és — a művészi nevelés.
Ma már nem lehet gondolni pillanatnyi injekciókra — ezek ideje már lejárt
—, hanem egy teljesen alapvető, radikális, a bajok gyökeréig ható organikus beavatkozásra.
Sohasem volt elválasztható — most pedig legkevésbé — a művészet és művészi kultúra a gazdasági élettől; sem akkor, midőn fejedelmek, nagyurak privát kedv
telése, passziója volt, sem később, midőn demokratizálódott, és a kastélyokból, templomokból átszivárgott szélesebb rétegekbe, a polgári környezetbe: a mai plutokrácia, jómódú francia burzsoá, amerikai milliomos, német gyáros és nagy
iparos, bankár és gyűjtő ehhez az élvezethez a jóléten átjutott. És hogy a nemzetek életében a művészet felhalmozása — a fölbecsülhetetien szellemi érték mellett
— milyen anyagi tőkét jelenthet, élénken bizonyítja például az olasz reneszánsz, amely mint hagyaték most hajtja dús kamatait az Itáliába özönlő millió és millió idegenben, vagy a francia élő művészet, mely ott a legjelentékenyebb gazdasági bázis.
A nagy nemzetek —Németország, Amerika — kultúrenergiái szinte kimerít
hetetlenek, de azért ott sem fejlődött semmi magától. Minek ismételjem, hogy gyenge iparunk nem követeli a művészi formát, alig tengődő építkezésünk nem ad sem a festészetnek, sem a szobrászatnak elfoglaltságot. A műpártolás?
A kongresszus eddig is nagyon értékes munkát végzett, és igen sok gyakorlati tanácsot adott. Mert hiszen itt nem is egy mindent meggyógyító arkánum kita
lálásáról van szó, hanem már rég a levegőben lógó kérdések és válaszok meg
valósításáról. Ilyen volna többek közt például a vidék megszervezése.
A fővárosi kiállítások oly zsúfoltak és sokszor erőszakoltak, hogy a legtöbb úgy záródik, ahogy megnyílt — teljes részvétlenséggel. Tehát itt ma túl nagy
a kínálat. A vidéken a dilettantizmus nem ritkaság, a túlságosan merkantil raj
taütések alapján diszkreditálták a festészetet, úgyhogy most a hitelét is vissza kell állítani. Nagyon szükséges lenne az egész országot behálózó kultúregyesületek megszervezése (részben meg is indult), melyeknek működési programjában első helyen az évenkénti kiállítások szerepelnének, és a kultuszkormány megadná azt a külső dekoratív fényt érdeklődésével és képviseletével, mint a külföldi kiállí
tásoknak.
A vidéki városok, vármegyék beállíthatnának évi büdzséjükbe egy fix összeget vásárlásokra.
Talán nem volna lehetetlen kívánság, ha minden középület vagy templom épí
tésénél és dekorálásánál a miniszter művészi szerveivel ingerenciát biztosíthatna magának.
Az egyházak sohasem mondtak le a művészetek nagy erejéről. A bíboros her
cegprímás, aki a kongresszus munkájában is részt kér magának, Rómában hosszú éveken át oly környezetben élt, melynek hatása alatt itthon hatalmas szószólója lehet az egyházművészetnek — az ő birodalmában. Távol van tőlem bárminő jogokba való beavatkozás szándéka; vergődő helyzetünkben pedig semmi értelme sem volna például a nagy reneszánsz pápák halhatatlan és szándékos művész
munkájára hivatkozni. De arra igen, hogy az egyház kezdettől felismerte a mű
vészetek használhatóságát a lelki élethez való hozzáférkőzésnél. A művészi ar
chitektúra, színes ablakok, freskók, plasztika, a gazdagon dekorált egyházi sze
relvények a liturgiában, az ornátusok, a zene, az ének: a meghatottság felkelté
sének nem megvetendő eszközei. Nem voltunk oly tehetetlenek mindig, mint most: de a dísztelen, kivált sivár falusi templomok tömegei a múltból valók.
Mindenekfelett állónak tartom a művészi nevelést, mert ez teljes egészében a jövőnek szól.
Műtárgyakat nem lehet senkire sem reáerőszakolni — amint nem lehet egy nyakkendőt, egy kalapot, noha szükségleti tárgyak. A művészetet meg kell sze
rettetni és becsültetni — sőt több: nélkülözhetetlenné kell tenni. Csodálatos, min
denkitől megkívánjuk, hogy tudjon fogalmazni, szabatosan fejezze ki magát, is
merje a történelmet, társadalomtudományt, higiénét stb. — azt azonban kevésbé, hogy a művészetek körül jártassága legyen. Nagyon kijózanító volna az össze
hasonlítás az iskolai irodalmi és művészi ismeretek között. Az útbaigazítás és ráeszmélés az iskolákban kezdődik, és folytatódik az életben — oly szerencsével, aminő az indítás volt. A művásárlók körében nem szabad megelégednünk a szno
bokkal. Erősen hiszem, hogy ha az óriási tömegtermelés mellett, ami szemünk láttára nálunk is folyik, nem tudunk odafejlődni az általános műveltségben, hogy úgy kívánjuk a festő, szobrász, építő, és iparművész munkáját, mint az orvos, jogász, tanár, bankár, technikus, mérnök munkáját, nem tudunk alapjában segíteni a művészi kultúrán, hogy helytálljon. A művészi nevelésnek tehát oly általánosnak kellene lenni, amilyen csak lehet. Ha ez nem sikerül, az élet át fogja formálni a művészetet — ami nagyon valószínű — a saját hétköznapi, nem túlságosan artisztikus ábrázatára.
Nem szabad elhallgatnom azt a tragikus helyzetet, hogy a műértő közönség és művészek között a félreértés nőttön-nő. A kultúrember ma tágra nyitott
sze-mekkel halad — és nem kell éppen művésznek lenni, hogy eszmék, szokások, ízlések, formák összeomlását ne vegye észre. Autóból száll ki, midőn műkiállítást látogat — és gyakran olyan képeket mutogatnak neki, mint a négy-ötszáz év előtti múzeumi festmények, naiv plágiumok vagy régi mesterek megtévesztőén hű hamisítványai — a művészi tradíciók félremagyarázása; a modern képekhez pedig nem készítették elő, melyek a filozófiától a technikáig minden vonatko
zásban keresik a kibontakozást — tehát sem nem érti, sem nem támogatja. Bi
zonytalanná teszi a helyzetet még az is, hogy művészek, akik nagy ambícióval, de fél tehetséggel apellálnak a közönséghez, a reklám igen hatásos eszközeivel meg tudják korrigálni a természet mostohaságát. A felizgatott kedélyek már te
hetségek, a zseniális középszerűségek pedig kijózaníthatatlanok. A szabadverseny bátorítására művészi intézményeink pedig évről évre nagyobb számban szinte öntik a művészeket; tárt kapuk várnak itt mindenkire. Keresni fogom még az alkalmat, hogy behatóan szólhassak egyedüli magasabb művészi főiskolánk to
vábbfejlesztéséről, céljának többé meg nem felelő elhelyezéséről, arról az elavult épületről, amelyben a szorongás mellett a folyosóktól kezdve a műtermekig alig van pár jól világított, festők számára való helyiség.
•
Legkeményebb sorsa nálunk a modern művészetnek van; valóságos mostoha
gyermek. Sajnos, annyira el volt önmagával foglalva, hogy sem ideje, sem kész
sége nem volt a piac meghódítására, de belső okokból sem apellálhatott a nagy tömegekre. Ehhez járult újabban az a végzetessé válható felfogás, hogy a mű
vészetben demarkációs vonalak vannak.
Ez a művészet ma itt áll minden számbavehető segítség nélkül, és munkája a rákényszerített önvédelmi állóharchoz kezd hasonlítani. Talán felesleges hang
súlyoznom, hogy a modern művészetet és fejlesztését Európában a legjobb meg
értéssel támogatják. A Nyugat felfogása tehát itt erősen eltér a miénktől. Ezt panaszként is mondhatnám, mert a közöny és a többféle nyomás könnyen a kilátástalanság hamis helyzetképét szuggerálhatják.
A magyar művészet európai bemutatkozó ciklusából még Németország és Fran
ciaország hiányzik, de küszöbön áll: ott pedig reklamálni fogják okvetlenül leg
újabb művészetünket.
Mi bízunk a helyzet szerencsésebb megváltozásában; de mindenesetre szükség van a munkához elengedhetetlen külső energiákra is.
Rövidesen most már elválik tehát, hogy mit várhatunk: munkaalkalmat, kere-setet-kínálatot, jó műtermeket valahol Pest ligetes tájain, néhanapján egy-egy utat Párizsba, Rómába vagy pedig megmarad továbbra is a jobblét és megértés utáni ábrándozás álomországa, a művészek legősibb és egyedüli hitbizománya.
No de, ez legalább megvan.
(Pesti Napló, 1928. okt. 21. 13-14. 1.)
MODERN MŰVÉSZET ÉS NACIONALIZMUS