PÁRIZSI NAPOK

Az emlékek és szenzációk, melyeket egykor ebben a hasonlíthatatlan városban, a francia művészet ragyogó szivárványszíneiben éltünk át — sohasem lesznek hűtlenek hozzánk. Az első lépés a boulevard-okon mintha a varázslatok bűvkörébe szédítene: mintha mindennek, ami szemünkbe ötlik, csak szépsége, derűje lenne.

Elfogultak leszünk — nem tudom, nem a legnagyobb jótétemény-e ebben a ci­

nikus világban, ahol több mint tíz éve egyebet sem teszünk, mint — átszá­

mítunk.

Pedig ma a kijózanítás nagyon változatos módszereivel találkozhatunk. Ha az ember hosszabb utat tesz Európában, sajnosán tapasztalja, hogy közös értékű gondolatokkal alig találkozik. Senki sem szívesen látott vendég az idegen nem­

zeteknél. A szellemieket eddig sem adták túlságosan olcsón a kontinensen, de ha most akarunk valamihez hozzájutni — a kommerciális berendezkedés intéz­

ményesen mutatkozik a művészi látványok tájékán is.

Ahány művészi intézmény Párizsban a háború előtt volt, számszerűleg ma is megvan, sőt a műkereskedők megduzzadt gárdájával találkozunk. Itt nem látom a leépítést és likvidálást — ami például nálunk kíméletlenül megtörtént. A mű­

vészet üzletessége, úgy látszik, nem tartja improdutívnak és reménytelennek a terjeszkedést. A Louvre és a Luxemburg-i Képtár pedig teljesen átaggatva fogadja a fizető látogatók sűrű tömegeit, amelyek korzószerűen vonulnak fel a homályos tetők alatt. Elvégre ezeréves dolgokkal is lehet jó üzleteket csinálni.

Bármit szenvedtek is azonban a múzeumok, képtárak anyagiakban, lassankint majd csak helyrejönnek.

És a szellemiek?

Mi lesz a nagy lendítő erőkkel: a bizalommal, kultúrával, az európai erkölcsi világnézettel, melyek összes reális, anyagi és állati életünkbe energiát szugge­

rálnak és benső tartalmat adnak?

Sajnos, oly alapvető gondolatok, melyekről eddig hittük, hogy sziklaszilárdak

és biztosíthatják megingathatatlanul további fejlődésünket — elsüllyednek, sőt magunk ássuk el, földeljük el, tapossuk be őket mint olyan dolgokat, melyekre sohasem lesz többé szükségünk.

Ha a világszemlélet megváltozik — a kép fogalma és elképzelése is átalakul Hogy a tíz év óta dühöngd fegyveres és gazdasági háború milyen átalakulásokat, sőt válságokat idézett fel a művészetek benső életében, mindjárt fogjuk látni a konkrétumokban, melyeket a kiállítások szolgáltatnak. Nem tudjuk ugyan, hogy a zűrzavar, mely általában beállott az anyagi és szellemi téren, egy hosszabb-rövidebb ideig tartó felfüggesztését jelenti-e a fejlődésnek, vagy egy végső etapot, lezárt korszakot, ahonnan a további elmozdulás csak új hittel, új energiákkal és új tehetségekkel képzelhető.

A modern anyagot, mely legtöbb fölmerülő kérdésre választ tud adni, a Salon des Indépendants-ban kell fölkeresnünk. Ez az abszolút francia kitalálás jelen­

tőségre messze felülmúl minden művészi mozgást Párizsban, mert ma is menedéke és védője az eljövendőnek

A vég nélküli helyiségek, melyek a képeket kilométerszámra ontják, elfogad-hatóbbakká lettek. Jól emlékezem, midőn még az Esplanade des Invalides-on, majd a Cours-la-Reine-en még panoptikumszerűen vásári sátorokban voltak el­

helyezve a műtárgyak.

Ezúttal a Porte Maillot-nál a Palais de Bois-ban rendezték a kiállítást. Kívülről bizonyos szolid, megnyugtató rendesség látszik — amellett a zöldellő háttér, a mindenünnen előbukkanó, nyüzsgő apróságok, gyerekkocsik szinte előkészítik a szemlélődéshez a hangulatot. Sajnos, a mammutautók szortyogása, berregése se­

hol, tehát itt sem kerülhető ki — és ez a kakofónia egy pillanatra sem szűnik meg, míg átverekszi magát az ember a képsűrűségen.

Mint mindig, úgy most is a filiszterek és dilettánsok elszánt támadásait kell ezekről a falakról kivédenünk, és csak lassan-lassan bontakozik ki az az érték, mely a kiállítást, az örök ifjúság jogánál fogva, a jó művészetek sorába emeli.

Egymást kergetik a csiszolt értékek, őszinte magába mélyedések, üres hazudo-zások, szemfényvesztő zsonglőrködések. Csak az utánzókat, ezeket a szellemi tolvajokat nem látni sehol.

Amint belép az ember — meghökken; fekete papírmaséból mintázott, kifestett alkalmi szobor áll előttünk, patetikus színpadi pózban: Guitry le Pere. Oldalt dróttal van lekapcsolva, hogy a hiányzó szobrászi egyensúly ki legyen tarírozva.

A kitűnő mester nem tudom meg volt-e elégedve képmásával — az alkotó azonban aligha jut a panteonba.

Ezután az ember önkéntelenül oly műtárgyak után szimatol, melyek a szenzáció erejével hatnak. Csodálatos módon a sarlatánok az igazi festőkkel szemben nem bírják a versenyt. Az egyik szakaszban, a sarokban üveglemezekből és csövekből felállítottak egy szobrot; első pillanatra azt hittem, valamely kémiai laboratórium számára készült kísérletező eszköz előtt állok. Szobor volt — remélhetőleg az utolsó példány ebből a fajtából. Az efféle bárgyúságok mellett, melyek most már nagyon ritkák, szótlanul haladnak el a látogatók. Egy másik mű: óriás griffkarmok, a következő figyelmeztetéssel: ,fle sens-tu pas de toutes parts la griffe du mystè-re?" Sem bosszús dörmögést, sem jókedvű kacagást nem tudnak kiváltani. A

képek Szaharájában, amit legnagyobbrészt a dilenttánsok becsvágyának köszön­

hetünk, — ezek a kiszáradt kutak.

Amint tovább haladunk, lépésről lépésre nő biztonsági érzetünk; ezt a poszt­

impresszionistáknak köszönhetjük A kiállításra nézve döntő jelentőségű, hogy az a piktúra van legerőteljesebben képviselve, mely a látható világon épül fel, tehát az optika és a dekoratív művészet eszközeivel hat. A megmerevedett ideológok, a kubisták és hisztérikus futuristák majdnem teljesen eltűntek, a futuristáknak és expresszionistáknak különben sem volt soha kedvező a párizsi talaj, mert az előbbi olasz, az utóbbi pedig tipikusan német. Változatosságban és sokrétegű-ségben tehát nincs meg az a gazdagság, mint a háború előtt volt. De annál feltűnőbb, hogy a posztimpresszionisták és a dekoratív törekvések akárhány nagy­

szabású, monumentális alkotásban oly szerencsés módon jutnak kifejezésre, hogy kétségbevonhatatlan sajátosságaikat páratlan ékesszólással is bizonyíthatják. Az akcióképes előnyomulás egyenletesebb és egységesebb, mint azelőtt, és szem­

beötlik az igazi művészi eszkőzök gyakorlati felismerése. Invencióban pedig iga­

zán nincs hiány.

A művészi élet teljességéhez tartoznak a műkereskedések, melyek általában kiállítások rendezésével foglalkoznak, és könnyen mindenkinek biztosítani tudják a nyilvánosságot. Ez a könnyűség hihetetlen értéket reprezentál, mert a megsza­

kítatlan, úgyszólván permanens, legellentétesebb kiállítások az ellenőrző kritikát csudálatosan kifinomítják. Cheron, Barbazanges, Percier, Rosenberg, Bernheim stb. és a balpart kisebb műkereskedői ontják a képeket — és divatos neveket, a nagyok epigonjait, akik sokszor hosszú évek és évtizedek alatt éppoly makacs­

sággal, mint tehetséggel biztosították maguknak a kitűnő piacot. Foujita, van Dongen, Utrillo stb. tehetségük mellett nem utolsó életművészek.

Nyomatékkal hangsúlyozom azonban, hogy a közelmúltban elszenvedett, bal­

végzetű naturalizmusról sző sincs; a festőiparosoknak ez a konyhakertje hiába várja a tehetségesek munkaerejét. Itt belátható időn belül nincs feltámadás.

Hovatovább egy generáció nőtt fel abban a folytonosságban, melyet a nagy reprezentánsok ősereje és híveiknek kultúrája biztosított. Akik eddig iránymutatók voltak, sokan közülök már el is tűntek vagy kifutották magukat, vagy önmaguk klasszikusaivá lettek. Sőt renegátok is akadtak közöttük. Az általános szelekció azonban egyelőre csak Párizsban történt meg. Mert a korlátozatlanság rengeteg problémát, de éppen annyi szellemi limlomot is átmentett az ideológiák dzsun­

geléból más országokba, kivált pedig Németországba, ahol mindezt megkefélve, kifordítva mint tömegárut viszontlátjuk kilométerszámra a piacon. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy a gall haladó művészet ütemessége lassúbb lett. Té­

vedés. Párizs az új ötletek és gondolatok megértője és kiélője — mindenben az élő-életet védi; míg a német szellem inkább rendszeresítő és általánosító. És ha nyugatról kelet felé haladunk, sajnosán tapasztaljuk, hogy igén gyakran az ere­

detiséget — a túlzás helyettesíti. A gall ízlés és egyáltalán Párizs elképzelhetetlen lenne mindazon komplikált szellemi és mindennapi műveletek nélkül, melyek a sokrétű képzőművészetek szférájába tartoznak: iparművészeti produktumok, lát­

ványosságok, divatkreációk, nemzetkőzi kiállítások, képkiállítások stb. Hogy emellett Európa, sőt az egész világ művészei szívesen segítettek itt szellemi

értékek tisztázásában, az csakis abban leli magyarázatát, hogy e nagyszerű város művészi atmoszférája, mint valami melegház, rendelkezett a szükséges hőfokkal és párateltséggel, mely a legritkább exotikumot is virágzásba tudta hajtani. Ha valaki magához és mondanivalójához erőt érez — itt megértésre talál. Minden szabad, ami művészi Minden, ami művészileg elgondolható — keresztülvihető.

Abban pedig versenyen felül egyedülálló: hogy az egyéniséget azonnal észreveszi, árnyalatait értékeli, legkülönfélébb kiállításaival ellenőrzi, ami a fejlődésnek egyedüli feltétele. Ez a művészi kontroll sehol a világon nincs olyan magas fokon, mint Párizsban.

A gall ízlés és teljesítményéi mellett könnyelműség volna megfeledkezni egyál­

talán Európáról és különösen Németországról, ahol kevesebb válogatással ugyan és minden túlzás mellett is nagy lendületet tapasztalunk. Minden szerénytelenség nélkül fel kell említenem Magyarországot, ahol a haladás szellemében eredményes munkát végeznek.

A kultúra elsodródott hajójának kormányrúdja e pillanatban még a meggyöngült Európa kezeiben nyugszik. A katasztrófák és a fáradtság dacára minden előre mutat — visszatérés semerre sincs a múltba. Kérlelhetetlen puristák, valamint a reakciósok sakálhada hiába ólálkodik. Az egész napi kemény és sokszor remény­

telen rabszolgamunka igáját mindenki érzi. A pillanatnyi kábulatok felhajtása, a beteg lázas nyugtalanságával lüktető élet, a késő éjjeli órákat beragyogó örökös, karneválra emlékeztető bengáli tüzek, a revükben a női mezítelen szépségek ba­

biloni felvonulása és diadala — az idegek túlfeszültségére mutatnak. Az óceán túlsó partjairól idehömpölygő gépemberek kiélő csapata még szórja kaján mo­

sollyal a pénzt, hogy rövid idő múlva az Óvilág nyakára tegye a lábát. New York felhőkarcolóinak barbár tömege — a jövőben való kiteljesülések szimbó­

luma. Az időt és teret meghazudtoló találmányok édeskeveset támaszkodnak a múlt telített civilizációjára: rádiózenék, távoli fényképek, szikratáviratok, repü­

lőgépek mellett a hagyomány — vieux jeu. A futballmeccsek, a boksz-sampionok, az autóversenyek látványosságain őrjöngő százezrek diadalordításával nem mér-kőzhetik többé — a színházak, koncerttermek, múzeumok leolvadt közönségének ízlése.

Itt állok egy szép tavaszi estén az Arc de Triomphe titáni boltívei alatt. Az Avenue de la Grande-Armée mögött lenyugvó nap lilás sugarai könnyedén sur­

rannak el az ismeretlen katona sírjának gránitlapján, az égő nafta repkedő füst­

jében, a lábtól elhelyezett nárciszok és tulipánok tüzelő színein. -„Ici repose un soldat français mort pour la patrie." Meg nem szűnő tompa moraj hallatszik felénk a lihegő város felől. Es Párizs szívében, a Carrousel téren, a Pavillon Mollien előtt áll egy márványszobor: „Paris 1914-1918". Rohamsisakos nő, pa­

tetikus pózban, két kezében mereven keresztbe fektetett karddal — felfelé vetett arccal. Párizs kitartott...

És eszembe jutnak a mi ismeretlen hőseink sírjai — elszórva az egész világon.

Ki tudná megmondani, mit vesztettünk és mi szállt velük sírba — és emlékezetük szoboralakjai a kitartás szimbólumai?

(Magyar Művészet, 1925. 149-155. 1.)

A KUT MÁSODIK KIÁLLÍTÁSA