Újságcikkek, tanulmányok, katalóguselőszók
BEVEZETŐ AZ 1930-AS ERNST MÚZEUMI KIÁLLÍTÁS KATALÓGUSÁHOZ
A házak tetején antennák meredeznek, lakásunkban szól a százmérföldes zene a rádión, és mindenféle bábeli nyelveken konferálnak és szónokolnak hozzánk
— az utca mindennapos reklámvilágítása káprázatos fénycsóváival felülmúl tű
zijátékot, örömtüzeket, melyeket eddig csak fejedelmi névnapokon vagy kivételes théâtre parékon szoktak felgyújtani — a kirakatok, plakátok szellemessége ver
senyre kel az ipari és művészi kiállításokkal — a megváltozott városi térben a klasszikus, reneszánsz és barokk paloták mint idejétmúlt anakronizmusok bá
mulnak az autókra, gépomnibuszokra és a hirtelen kimúlt lóalkalmatosságokra
— a bulvárok megszázszorosodott forgalma mindenkit gyors új ritmusra kény
szerít, ha akarja, ha nem — a tömegek átformálódnak igényeikben, táncaikban, sportolásukban: bendzsó és charleston, sőt kokain és morfium, mely az elégedett közérzéshez tartozik, mint azelőtt az illatos havanna vagy felszippantott tubák
— Yost, töltőtoll vagy rakétaautó egyaránt az idő lebírását célozzák — mozgó
színházak: tömegek, fantasztikus emberfajták halmozása Alaszkától a Csád-tóig, New Yorktól a Bermudákig, népvándorlások, évezredek, drámák, tudományos felfedezések és a csudákkal határos bepillantások egy kényelmes fotelből nézve, a filiszter látókör hihetetlen horizonttágulása és felvilágosítása — mindehhez a tudomány és technika fullasztó száguldásában a kultúra oxigéntömlői a korhatárt kitolják, és ha úgy tetszik, megfiatalítanak.
Ezerkilencszázharminc.
A jelen, mely abszolúte nem hasonlít semmiféle múlthoz.
Teozófia, távolbalátás, pilóta, flapper, sofőr, talkie és meccs mint fogalom és forma elhelyezkedtek gondolatvilágunkban, és elképzelésünknek nélkülözhetetlen elemeivé váltak.
Mi sem természetesebb — miután a művészet mindig városi volt —, hogy a városok magas kultúrájú és kritikailag öntudatos rétegei szinte automatikusan követelik, hogy mindazt, amit megváltozott fizikai és szellemi környezetükben látnak — látni akarják a művészetben is. A kultúrtünemények művészi vonat
kozásai nem tűnnek el nyomtalanul a városi ember pszichéjéből, és a kép előtt is ugyanazon izgalmak és élmények nyomait óhajtja viszontlátni és érezni.
Tehát a művészettől is egyebet kívánnak, mint amit az eddig tudott nyújtani.
A temérdek új benyomás és szellemi élmény új formát kíván.
A művészetre sorsdöntő tehát az új forma — és ez az oka, hogy a görög, reneszánsz és barokk formavilág eddig élhetett és nem tovább. Egy barokk gon
dolat ma elviselhetetlen — az autó nem élhet egy régi landauer formájában.
Ám semmiféle elhasznált művészet sem tűnik el és semmiféle új művészet sem születik meg egy nap alatt. A művelt közönség sem egy pillanat alatt érezte meg és jött tudatára saját kora művészetének és szükségességének.
Ez a felismerés most történik.
A modern embernek ebben az új gyorsított fizikai és szellemi tempóban, mely őt szenzuális és intellektuális képzetei és érzései szerint óhajtja kielégíteni — nincs többé türelme és ideje ahhoz, hogy szinte lupe segélyével átvizsgálja a képfelületet, hogy részleteibe mélyedve és kutatva, apránkint szedje össze az elrejtett hatásokat és szépségeket.
A modern ember megkívánja a rögtönös, jól kiegyensúlyozott, tömören meg
fogalmazott hatások azonnali közbelépését, felfokozott erejét, organikus szinté
zisét formában, elképzelésben, alakításban. Mindegy: legyen az dekoratív alakítás, expresszió vagy absztrakció. Ez az oka, hogy a modern képnek általában mindig van dekoratív hatása, és hogy fényben és színben felfokozott.
Tehát a szenzuális optikai világ és az intellektuális elképzelés többé nem rész
lethalmozásával, fotografikus részletgyűjteményével hat a képfelületen, hanem:
valakinek minderről szóló, önálló, mint egyénnek kihangsúlyozott, különálló vé
leménye, szintézise.
Mindennél fontosabb az élő ember, az egyén, aki a kép mögött áll.
A modern képek majdnem mindig szimbólumok: mögöttük érzés, gondolat, élmény vagy éppen egy egész különfelfogású ember áll. Innen van a tárgyila
gosság látszólagos vagy igazi korlátozottsága még az optikai, térbeli konkrétu
moknál is; innen van a laikus bizonytalan érzése, midőn kénytelen itt nélkülözni a számára egyedüli használható mértéket: a természethez való hasonlóság foko
zatát vagy attól való távolodását. Nem csudálható, hogy ha naturalizmusról van is szó, akkor a fénykép felé húzódik.
A modern kép értelmezése legtöbb esetben megkönnyebbül, ha inkább a festő félre nem ismerhető, kimondott szándékát keressük. Ha felfokozott izgalom, egyé
ni szándék és ennek szerencsés kifejezése fel nem lelhető: akkor úgy sincs mű
vészet, csak mesterkedés, üzlet — unalom. Az érzelem gazdagsága, a víziók és ezeknek metafizikai élete, a fizikai álmok versenyre kelnek a valósággal, mely különben is életrevalóságát a művészetben nem a természet analógiájából kapja, hanem tisztán a festő elképzeléséből.
Meg fog változni a műélvezet, a képszemlélet.
A kép szép, — ez meghatározás?
Szó sincs róla.
Michelangelo szép? Michelangelo: felizgató, meglepő, megdöbbentő és talán éppen túlzó, nem szép arányaiban, töredékességében van démoni ereje.
Leonardo szép? Több. Titokzatos, elfátyolozott, csupa ki nem elégített kérdés.
És Greco? Nem, ő metafizikus, teológus és semmi köze a görög szép ará
nyokhoz.
Van Gogh pedig csupa fájdalmas nyugtalanító vibrálás, felborult benső egyen
súly.
Le Corbusier, Gropius, Stravinsky, Picasso, Meyerhold nem vezérek, hanem igen tipikus és markáns mai művészek, akik mellett és akikkel együtt száz és ezer festő, szobrász, építész és producer ugyanazt akarja, amit ők: a mai és
holnapi ember ízlését megmutatni és kiszolgálni. Tehát éppenséggel nem kény
szereszméket; de az is bizonyos, hogy mennél kevesebb van bennük a szinte patologikus ragaszkodásból a régi művészetek iránt. Ez a művészet nem a mú
zeumokon, nem a régi stílusokon keresztül veszi erejét és sugalmazását.
Két tábor van: az egyik minden újat a pokolba kíván, a másik feltétlenül esküszik minden újra. Naturalizmus? A természet elsőszülöttségi jogát a művé
szetben ma sem fenyegeti semmi veszély. A természet még mindig legelső rangú felvilágosító a festészetben. Azonban: a természet is tökéletesen megváltozott velünk szemben, mint már annyiszor évezredeken keresztül, midőn új művészi formák keletkeztek, mert róla a mi véleményünk is más lett. Nagyon jól tudjuk, hogy a természetben vannak remekművek, ám ezeket a remekműveket hagyjuk meg a természetnek, mert ott hatnak legjobban, és ezeket a természeti szépségeket éppen nem vagyunk hajlandók sem a konzervativizmussal, sem a naturalizmussal összetéveszteni, mert bárkinek, ha akarja, rendelkezésre állanak.
Ám rá kell mutatni, hogy a modern művészetben már a biztonság és önmagával való tökéletes összhang félre nem magyarázható jeleivel találkozunk.
Az építészetben és iparművészetben történtek összegezések.
A modem építészet megtalálta a modem életnek való formát. Eltűntek a tör
ténelmi stílusok zagyva és minden teremtő erő nélkül való ismétlései; eltűntek a gipszek, a stukkók, az oszlopok, párkanyzatok. Vas és beton. A lakóházak egyszerűek kiképzésben: a falak világosak — műteremszerű nagy ablakokkal, sok fény, levegő járja át a lakásokat — kevés, átlátszó függöny, a bútorok a lehető legegyszerűbb fa-, fém- és üvegkonstrukciók. Szanatóriumszerű? Igen, szanatóriumszerű. Miért ne legyen az európai ember lakása szanatóriumszerű?
A higiénia és egyszerűség önmagában is szép. Ezek a falak természetesen nem tűrik meg a sötét és nehéz olajképeket, sem a bútorszerű plasztikus kereteket, hanem a nagy falsíknak megfelelő, világos, freskószerű díszeket, melyek felett könnyen átsurranik a fény.
Ez az építkezés monumentalitásban páratlan. Nemcsak városok, de gyárak, középületek, templomok kapták meg már az építészet által modem formájukat.
Az iparművészet talán leghamarább észrevette és kihasználta az új irányok kiaknázhatatlan bőségét és gyakorlati értékét. Bútorok, textilminták, plakátok, ruhaminták, divatos cikkek, reklámrajzok, apró használati tárgyak, könyvkülzetek és díszek stb. ennek a művészetnek döntő összegezései és bizonyító erejű ered
ményei.
Semmiféle kor sem dolgozik a múltért, hanem a jövőért; a művészet pedig mindenek előtt jár.
A technika és gépszerűség túlságos hangsúlya előtt is már jóval érdekelte a szerkezeti konstrukció, organikus látás a művészetet. Azóta a technika új csudákat produkált.
Sokat lehetne pl. a mozgókép, film viszonyáról beszélni a festészethez, mely
a színművészet mellett felszívta elsősorban a képzőművészetet, és hihetetlen tel
jesítőképességre kényszerítette.
Ha az ember végignéz egy szimultán film lepergéset, kissé gondolkodóba esik.
A mozgókép ugyanis tökéletesen megoldotta a különféle térben elhelyezett, foly
tonosságban történő képsorozatok szimultán, egyidejű lehetőségét a mozgás foly
tán, mely a vetítésben a kompozíciót helyettesíti. Az ilyen produkció láttára mintha a szemlélet és megfigyelés realizálódna a képek gyors, szűrreális egy
másfelettiségében és egymásutániságában. A tétel adva van a festészet számára.
A mikroszkóp és teleszkóp formai rendkívüliségével, szenzációjával új vilá
gokra eszmélünk.
A vertikális rálátás a repülőgépről a tér teljesen új felfedezése; az eddigi föld
hözragadt horizontális bepillantás mellett már nem egyedül a patak partját és ligeteit élvezzük, nemcsak házak, udvarok, utcák szűkített dimenzióival próbál
kozunk, hanem a magasból komikus és tektonikus tereket élvezünk, melyek erősen közelednek a mértani és geometriai ábrákhoz.
• Hol van ma Ruskin géputálata!
(Vaszary János képei az Ernst Múzeum kiállításán, 1930. febr.)
MŰVÉSZET ÉS VÁLSÁG I.
Egy évtized múlott el azóta, hogy egy borzalmas robbanás tüzes csóváiban szemléltük az apokaliptikus jelenést, amint a szinte örök időkre szánt világrend sarkaiból kifordult és darabokra hullott.
Szétkúszált emlékképeink nem képesek ismét egymásba illeszkedni, melyek csak nemrégen még nyugodt életet, társadalmi rendet és kultúrát jelentettek.
Ebben a hihetetlenül lassan kibontakozó káoszban — naivul — megszakított életünket próbáltuk felkutatni. Akik a szellemi életben már a háború előtt is egy célkitűzésben találkoztak, tétován akadtak egymásra—és mindjárt tapasztalhatták az akadályok sorozatát, melyek állandó kísérőül szegődtek.
Emellett a megriadt társadalom — éppen nem csudálható — a teljes felfor
dulásban mindenütt gyanakodott, ahol a régi megszokásokat nem látta ismét, vagy éppen bomlást szimatolt.
Ez a gyanakvás majdnem szokássá vált a művészet feszültséggel telített at
moszférájában.
Nem szükség talán megjegyeznem, hogy itt leginkább a modern magyar mű
vészetről lesz szó, mely mindent megtett, hogy a szellemi kapcsolatot önmagával és fejlődésében jövőjét megtalálja.
Tíz év alatt, anélkül, hogy észrevettük volna, megtörtént a felszívódás és tisz
tulási folyamat, mely végre két határozottan kontúrozott táborba kényszerítette a művészetet és ez: az akadémikus és a modern. Az egyik a régi „nemes" mű
vészetek hipnotikus önfeledettségében, mint a mekkai Kába-kőnél, megállt, le
borult, és nem hajlandó tovább egy lépést sem tenni; a másik csupa izgalommal, kétséggel vagy bizalommal rohan a nagy ismeretlenbe. E kettő között mint vir
tuális erő megszűnt a naturalizmus, plein-air, impresszionizmus, posztimpresz-szionizmus, mert felszívta a modernizmus; éppúgy a különböző árnyalatú eklek
ticizmus beolvadt az akadémikus gyűjtőfogalomba.
E két szellemi fellegvár között az űr áthidalhatatlan, mert az egyik a mozdu
latlanságra esküszik, —a másik a haladásra. A reakciós művészet bázisa, melyen áll: a bevégzettség, ismétlés, kitapasztaltság, — tehát a múlt; a másiké: a teljes újrakezdés, a kutatás, a felfedezés, — tehát a jövő.
A modern művészet mégis lendületet mutatott, dacára, hogy minden ellene esküdött: a fokozatosan súlyosbodó gazdasági válság, a konzervatív tábor foly
tonos támadása és a fel nem világosított kultúrrétegek passzivitása. Ezek a lé
nyegében egymástól tökéletesen különböző tényezők összhatása befolyásolta a progresszív művészetet kívülről.
Bámulatos, hogy 60-70 év következetes munkájának eredménye, mint felhal
mozott energiamennyiség, milyen sokáig meg tudta tartani expanzív erejét. A háború utáni 10-12 év még mindig pazarul ontotta termékeit a kiállításokon.
Egyik kiállítás a másikat éri, mintegy igazi, nagy művészi élet kiteljesedése.
Mert csak az vette észre a művészi élet lassú átváltozásait, vérkeringési zavarait, aki állandóan figyelemmel kísérte élettani folyamatát. A képek ugyanazon úton visszavándoroltak a műtermekbe a kiállításokról, amint jöttek.
Egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy a körülbelül 5000, évi kitermelt műtárgy
ból mennyit tudott felszívni a társadalom, — azonban semmi esetre sem többet 2-3 százaléknál.
Tehát a képeknek ezt a tömegét nem kívánta senki.
A kulturált, művelt középosztály kénytelen volt meghátrálni
Egyelőre ez a legveszélyesebb mozdulat. Azt hittük, hogy felépíthetjük a mű
vészet ragyogó elefántcsonttornyát — és ehelyett eljutottunk a fekete péntekhez:
a gyors tempóban, hirtelen beállott gazdasági krízis egyelőre minden optimiz
musnak véget vetett.
Válságba jutott a művelt középosztály — és ezzel egyelőre beteljesült a magyar művészi piac sorsa.
Ez a középosztály nem sznobizmusból, hanem benső, lelki szükségből vásárolt képeket. Ez az intellektus óhajtotta a képet, járt színházba, vásárolt könyveket, utazott külföldre — szóval magasabb szellemi életet élt —, és ma jéghideg passzivitással kénytelen nézni a művészet vergődését.
Miután ennek a nagy erőnek teljesítőképessége fel van függesztve, most már félni lehet a művészi nívó ingadozásától.
Már megállapítható, hogy nagyobb igényű művek csak kormánymegrendelésre vagy szobrászi versenyek után készülnek. Mert ugyan kinek van kedve vagy bátorsága pár hónapot, akár egy évet igénylő munkába fogni — hogy az végre is a nyakán maradjon. Pedig nagyobb feladatok és zavartalan elmélyedés nélkül lendület alig képzelhető.
Legújabban egyéb tünetek is mutatkoznak; tudniillik kialakult egy művészréteg, melynek legnagyobb része — kivált a legfiatalabb generáció — alig képes a kispolgári vagy az iparosi életstandardot megütni. Ne tévesszen meg senkit, hogy ez a réteg csendes. Csendes, mert nincs abszolúte megszervezve, csendes, mert önmagával van elfoglalva, tud tűrni a végletekig és hinni a küldetésben. Mel
lékfoglalkozások, szükségleti tárgyak csereberélése, önköltségi áron való képki
árusítások. ...Szabad-e és lehet-e itt sokáig nyugodt munkáról, ideális versenyről beszélni?
A kormánymegrendelések és vásárlások sem tudták minden jó szándék mellett ezeket a tüneteket, melyek tisztán szociális természetűek, a kívánt mértékben enyhíteni. Ehhez járul még, hogy a művészi iskolázás valósággal túlzsúfoltságot idéz elő, és a tömegtorlódásban mind reménytelenebb az az elhaló követelés, hogy a tehetségeket lehetőleg a társadalom vagy állam kísérje figyelemmel. E pillanatban nem beszélek itt sem konzervatív, sem progreszív művészetről — ez mind elhelyezkedhetik egy nemzet expanzív kultúrájában: de nem beszélhetünk aggodalom nélkül a művészet távolabbi perspektívájáról.
A mindennapi élet nyomasztó gondjai megkezdték itt is a maguk hadjáratát.
Hogy állunk most már az esztétikai frontokon? Az a néha szinte fojtogató levegő, melyből nem éppen épületes konfliktusok, sőt kisebb botrányok robbantak ki művészi kultúránkban, azért sűrűsödött össze, mert a konzervatív művészet szer
zett jogaira, nemességére, biztonságára, népszerűségére hivatkozva, a haladás elől egy lépésre sem volt hajlandó kitérni, hogy a modern szándék a maga vá
lasztotta útján tovább haladjon.
Ez a helyzet — szűk platformunk miatt — csak nálunk ennyire kiélezett és feszült.
Természetesen ezen keseregni kár volna. Elfoglalt pozíciókat ellenállás nélkül senki sem ad föl könnyen. Ez érthető.
A régi mestereket nagyszámú utánzóik, mint valami testőrség, eltakarták, job
ban mondva nem engedték élni; teljesen azonosították velük magukat, sőt mint ipari leszármazottjaik, kisajátították őket.
Az utánzás különös érdemszámba ment — és ha ez az összetévesztésig sikerült, a kisajátítás valóságos művészi eseménnyé dagadt. Ebből a bálvány kultuszból aztán iskola lett, az iskolából eklektikus ízlés, mely válogatás és kivétel nélkül esküdött minden művészetre, amelynek nagy elődei voltak. így rendezték be a múzeumokat, a palotákat és magánlakásokat. Kérdés azonban, hogy egyformán meg volt-e elégedve a mester, az epigon és a közönség?
Ez az eklekticizmus mind ez ideig a széles rétegekben is megfékezhetetlenül, járványszerűen elharapózott.
Senki ízléskultuszába beleszólni nem lehet, ez benső szentélye mindenkinek.
Azonban, hogy mennyire ettől függ a kultúra fejlődése, mindjárt látni fogjuk.
A legtöbb ízléses ember lakosztályai nagyon hasonlítottak egy előkelő régi
ségkereskedéshez. Meg voltak győződve, hogy mennél több évszázados műtárgy van körülöttük, annál jobban alá van támasztva esztétikai élvezetük.
Ez az évtizedeken keresztül, következetesen kifejlődött történelmi stílusorien
táció szinte automatikusan kifejlesztette, saját korunk elhanyagolását és művészi leértékelését és a mai korszellemnek megfelelő önálló, stíluskitermelő erejének tagadását, hitetlenségét. Az élő jelent elnyomta a múlt. Minden stílművészetnek megvan a maga különálló formavilága, ritmusa, őszintesége vagy póza — de semmi köze az ízlést összezavarókhoz. Még szerencse, hogy idővel a képek szónokló hangja letompult, és diszkrétebb, suttogóbb lett, mert a kép elfakult vagy összebarnult.
Kérdezem: lakásunknak csak az volna a célja, hogy diribdarabban összezsú
folva, a homlokegyenest ellentétes műtárgyak összekényszeritését állja és szen
vedje? Mi közük ezeknek a műtárgyaknak egymáshoz?
Egyetlen törmelék műtárgyat sem lenne szabad régi hazájából elhurcolni, mert csak ott van igazi élete.
Ám a múzeum maradjon meg múzeumnak — de lakásunk legyen mai életünk művészi tükörképe.
Hányszor halljuk, hogy a mübarát panaszkodik: hogy ez a hollandi gobelin, az a barokk konzol, ez az empire kép és a reneszánsz szalongarnitúra nem férnek össze, — a falakat át kell festeni, a rámákat ki kell cserélni, ablakokat befüg
gönyözni, hogy végre egy kis tűrhető összhang létrejöjjön.
A régi stílusoknak muzeális, ízlésbeli tájékozódás, vagy kortörténelmi szem
pontokból van nevelő hatásuk: az élő művészet fejlődésének feltétele azonban mindig az élő életben van.
Az iskolákban már régen abbahagyták a régi márványok és reliefek kopírozását, és ezzel egy lépéssel továbbjutottunk a természethez és saját korunkhoz. Eközben azonban voltak olyanok is, akik gondoltak arra, hogy a tradíció tisztelete mellett illenék saját korunk életformáinak megfelelő művészi kifejezést is figyelemre mél
tatni; azonban itt az általános fel nem ismerés nagy bajokat okozott, mint ahogy jórészt készületlenül találta az újraszülető kor az igazi műbarátok nagy részét.
A modern művészet ugyanis a régitől elütő immaterializáló törekvése egyszer
smind magában hordta a passzivitás felkeltésének veszélyét kifelé.
Nem hiányoztak ugyan ehhez az egyes fontosabb kulturális feltételek, mint például a bölcseleti, metafizikai megmunkálás — azonban az irodalmi műveltség mellett a képzőművészeti iskolázottság már nem egyenrangú; megmagyarázha
tatlan továbbá, hogy például a modern művészi absztrakciók úgyszólván csak tegnap bukkantak fel észrevehetően, holott ezek Európában már több mint húsz éve láthatók. Talán kultúránk nem tudta volna felmutatni idejében a modern művészethez szükséges szellemi diszpozíciót az egész vonalon, amit különben sajátos és értékes festőkvalitásai mellett joggal várni lehetett volna?
Szó sincs róla.
Ellenben nagyon is figyelemre méltók azok a lokális szimptómák, melyek mint mesterséges gátlások úton-útfélen akadályul szolgáltak: ilyenek kivált a divatos jelszavak, melyek a művészeten kívüli területekről származtak és
átszi-várogtak. Az a modern művészcsoport, mely a háború után tömörült először, nem csekély aggodalmak között kezdte meg munkáját. Ezek a jelszavak éreztették hatásukat és az elfogultság fegyvereivel szinte megsemmisítő hadjáratot indítot
tak. Eközben a külföldi propaganda-kiállítások sikereket hoztak, mert az elfogu
latlan európai kultúra is felismerte az értékeket. A reakciót ez aztán teljesen kihozta a sodrából, és egyszer s mindenkorra végezni akartak vele; le a sorom
pókkal.
II.
Modern művészetünk utolsó évtizede nem tisztán két ízlésbeli ellenkező pólus magnetikus taszító- vagy vonzóerejében találja meg grafikonját. A fejlődés és felmutatott eredmények dacára: a passzivitás és ízlésbeli laza kapcsolat csak igen lassan tűnik el, aminek azonban már a közönség részéről továbbra is oly abszolút esztétikai okai is vannak, melyek modern művészetünk sorsában kétség
telenül a legfontosabbak.
Aki azt hinné, hogy a modern művészetet az eddigi jól bevált görög vagy reneszánsz ízlés kanonizált, dogmatikus formáival lemérheti és értékelheti, az nagyon téved; nem lehet ezeken a jól kitaposott utakon ide eljutni, mert az új formavilágot ezek nem minden esetben fedik.
Nem kell azonban mindjárt azt hinni, hogy a modernizmus megsemmisítette a festészetnek azokat az alaptörvényeit, melyeken a kép eddig nyugodott.
Csak a kép eddigi kereteit törte össze — de azt egyszerre ki is tágította.
Megmaradt a vonal és szín mint a festészet legősibb bázisa: hallatlan szerephez jutott a dinamika mint expanzió, feszültség — ugyancsak a ritmus és egyensúly
Megmaradt a vonal és szín mint a festészet legősibb bázisa: hallatlan szerephez jutott a dinamika mint expanzió, feszültség — ugyancsak a ritmus és egyensúly