A KUT MÁSODIK KIÁLLÍTÁSA (Nemzeti Szalon, 1925. március)

KATALÓGUSÁNAK ELŐSZAVA

Akik Nyugaton hosszabb időt töltenek, bizonyos csalódással térnek vissza: a szellemi életben nincs erőteljesebb mozgás, felfrissülés. A legtöbb ember két­

ségtelenül arra számít, hogy elég kényelmes végigsétálni a kontinensen, akár valamely kirakatokkal telehintett boulevard-on — elég hébe-hóba bepillantani a kiállításokba — beülni egy-egy színházba —átolvasni a revüket: és megújult világszemléletek festészete, költészete, zenéje mint a tavaszi üdítő zápor hull az eltikkadt, szomjas lélekre.

De akár felületes, akár elmélyedő a nyugat-európai séta, oly epocha után, melyben tíz év óta élünk, többféle igényességről le kell mondanunk.

Ez alatt a tíz év alatt nemcsak a reimsi székesegyház homlokzata tűnt el, nemcsak Párizs boulevard-jai sápadtak bele a rémületbe, nemcsak Berlin sorfalai dőltek össze az éhségtől, nemcsak mi szenvedtünk a megújuló hisztériás forra­

dalmaktól: de, fájdalom, a szellemi látnokok ezrei és ezrei is elpusztultak, akik jórészt a XX. századot jelentették volna.

Ma a megtizedelt, méltóságában megalázott, gőgjében fejét vesztett Európában élünk.

A kultúra lobogója félárbocra süllyedt. A művészi szellem rádiója sem szólhat többé biztonsággal oly nagy körzetekhez, mint azelőtt, és kénytelen mérsékeltebb hatásokkal beérni: a páholyokban elszórt zsíros papírok, a mozik előtt megálló magánautók, a bezárt színházak, a túlzsúfolt kabarék, a fűtetlen múzeumok és közkönyvtárak: mind azt mutatja, hogy a szellemi létminimum fagypontja körül ingadozunk. Az újrakonstruált házakban és családokban nem az elfogadó szobát hozzuk először rendbe, ahol szép és kedves művészi tárgyainkat és emlékeinket szoktuk összegyűjteni — hanem éléskamránkat és gardróbszekrényünket.

Az élet prózája és szépsége mintha kibékíthetetlenül szembekerültek volna egymással. Hol van múlt énünk — terveink, lehetőségeink, ábrándjaink! Mily állapotban vannak intézményeink, melyek pillérszerűen támasztották alá művelt­

ségünket!

A talajsüllyedésben azonban annál görcsösebben ragaszkodunk a kultúrához, ennek szükségességébe vetett hitünkhöz, mint olyan talizmánhoz, mely múltunkat még mindig képes jövőnkkel összekapcsolni. Nem lesz könnyű és gyors munka a háború előtti és utáni ember átváltozását megállapítani! Ám mennél nagyobb a nyomás, annál sürgetőbb lesz életösztönünk, vágyakozásunk a megújhodás, a lét reményeket fakasztó szanszárája után. Az élet ugyanis sohasem adja fel jogait

a folytonossághoz: a művészet tehát, mely mindenkor annak függvénye volt, ma is szívósan ragaszkodik mondanivalójához, mit a jövőnek szánt.

Az elejtett fonalat ott vesszük fel, ahol elszakadt. Festők, szobrászok hittel és bizalommal telve dolgoztak és bemutatják műveiket, mint azelőtt. Ebben a mun­

kában pedig nemcsak azokra van szükségünk, akik a progresszív művészetet csinálják, hanem mindazokra, akik közel állnak hozzánk és megértenek minket.

Mert óhajunk, hitünk, szándékunk ugyanaz, mint volt —csak a művészi és minden más kultúrát felvevő rétegek bágyadtabbak, érverésük halkabb. Mi a művészi érdeklődést fel akarjuk kelteni ismét, és megnyitjuk második kiállításunkat.

A hagyományé minden tiszteletünk — de a jövőben van minden reményünk.

A KUT nehéz viszonyok között az első tömörülés, mely félre nem érthető szándékkal a haladó művészi ízlésben az együvé tartozást mint keretet és kon­

szolidálást keresi. Az utóbbi időben több művészi intézményünk (Stúdió, Helikon, Alkotás, Művészház, Belvedere) eltűnt; pedig erős bástyái voltak művészi kul­

túránknak, és védelmük alatt otthont találtak mindazon törekvések, melyeknek

— akár fiatal kezdő, akár kiforrott tehetségek — a nyilvánosság éltető levegőjére szükségük volt; a közönségből a rokonszenvező megértők tekintélyes csoportja kísérte figyelemmel munkájukat. Midőn a Nemzeti Szalon vendéglátó falaira kerülnek képeink, műszerető közönségünk részint azokat látja viszont, akik a progresszív művészet sokszor nehéz, de mindig hitet kívánó küzdelmeiben már ismerősei, részint olyanokat (az Új Művészek Egyesülete), akik egyáltalán nem szerepeltek, de lelki közösségben vannak velünk, és tőlünk indulnak el útjaikra.

Mert a KUT, midőn kipróbált erőkkel emeli fel az előrenéző magyar festészet zászlaját, a legéberebb figyelemmel kíséri azon művészeket, akik a haladás meg nem szűnő folytonosságában erőt jelentenek, és meghívja őket soraiba, hogy megértésüket és kibontakozásukat előmozdítsa.

Falainkon a sokfelé szétsugárzó kutatások és törekvések egymástól elütő, vál­

tozatos eredményeit láthatják önök — csak a megalkuvásét nem.

KÖSZÖNTJÜK MINDAZOKAT,

akik érdeklődnek szándékaink iránt. A Kút lapjain azt a kapcsolatot akarjuk megerősíteni, melyet kiállításaink útján kezdtünk meg a magyar közönséggel.

Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy folytonos tájékoztatással szolgálhassunk. Ter­

veinkről, fejlődő művészeti irányunk mozgásáról és általában arról a szellemi életről, mely közel áll mihozzánk. Hisszük, hogy rövidesen a művészetet szerető közönség táborából kapunk bátorítást, mely elengedhetetlen feltétele minden mű­

vészi sikernek. Nem kell talán külön hangsúlyoznunk, hogy minden félreértés nélkül csakis a magyar progresszív művészetet szolgáljuk.

E pillanatban nem tudnék fontosabb kérdésről szólni, mely minket érdekelhetne,

mint a mai magyar művészet helyzetéről: azokról a mozzanatokról, eltolódásokról, melyek a közelmúltban történtek, és élénken jellemzik festői kultúránkat.

Az egyik a köztudomásúlag alapjában megrendült Műcsarnok válsága, mely állandóvá vált, és jórészt magával rántotta az akadémikus ókonzervatív irányzatot.

A tömegízlés, mely ott azelőtt hatalmasan alátámasztott védelemben részesült, a merőben ötletszerű kiállítások miatt csak hézagosan van kiszolgálva. Festőik megfelelő és végleg legyengült eszközeik hiányában képtelenek az általános fi­

gyelmet magukra irányítani. Mind hosszabb és hosszabb ideig vagyunk kényte­

lenek nélkülözni: a vörös naplementéket, a szabadalmazott nyírfacsoportokat, mocsárban állongáló gólyákat, konyha- és szalon-sarkokat és más efféle agyon­

üldözött és megszámozott motívumokat, nem felejtve el a műtermekben kieszelt élményeket sem. Közöttük szerepeltek az anzixkártyáknak azok a javíthatatlan poétái, kiknek művészi becsvágya alig haladta túl a derék tűzoltók, ambiciózus kirakatrendezők és érzékeny fűszeresek elismerését. Ezek a szellemi hátvédek rendszeres működésükben beláthatatlan időkig akadályozva vannak.

Sokkal figyelemre méltóbb és jelentősebb az a művészi esemény, mely most zajlik le.

Sorozatos és súlyos jelek azt mutatják, hogy a konzervatívok és naturalisták, összes rokon származékaikkal együtt — a kiéltség terméketlen tájai felé süly-lyednek, és talán már a legmélyebb holtponthoz jutottak: a mozdulatlansághoz.

Az agónia már régen tart, de mivel rendkívül kiterjedt birtokállományuk van — a bénulásnak sokféle fázisán mentek keresztül.

A kiállítások tömegei, melyekben szinte hétről hétre kikövetelték a figyelmet, majdnem kivétel nélkül e két irány körébe tartoztak. A naturalizmus rugalmasságát erősen kihasználva, külön-külön tömörültek művésztársaságok hangsúlyozott szí­

nei alatt, melyekkel szuggesztív módon belső, újszerű tartalomra akartak rámu­

tatni. Sajnos, ezekben a kieszelt szimbolikus címekben teljesen kimerül a legtöbb társaság mondanivalója, mert mögöttük nem lappang semmiféle új szellemi irány,

— mint ismét csak a jól ismert naturalizmus és konzervativizmus, mely csak a szociális együttműködéssel bővült ki.

Miután ezek a külső tömörülések nem jelentenek semmiféle stíluskülönbséget

— nem a mi feladatunk jellemzésük.

Kétségtelen, hogy ezekben az egyesülésekben bőven vannak kiváló tehetségek, sőt az impresszionisták nem csekély számban, akik mihozzánk oly közel állanak.

A naturalizmus konzerváltságában látszólag túlélte az impresszionizmust, mely egyenes leszármazottja. A kérődzések, makacs ismétlések az elképzelés csekély híjával azonban kemény bosszút álltak: régen láttunk nagy lendülettel és ígére­

tekkel biztató tehetségeket úgy letörni, mint ebben a korszakban. A múltba folyton visszatekintő fetisizmus és a dermedt termesze ti mádás mindent megmagyaráz:

az akadémikus ízlés soha, a naturalizmus csak néha alkalmas az egyéniség ki­

fejlesztésére. Fájdalmas volt látni, mily hiábavaló ostromokban, témavariációk­

ban, technikai fogásokban próbálkoztak a megújulással. Mindhiába!

A kitaposott országutakon nem nőnek virágok. Művészetük a tegnapi festészet sírfelirata. Annyira el voltak foglalva önmagukkal, hogy nem vették észre azokat, akik már régen új utakon jártak.

Megállapíthatjuk, hogy ez a kitolt, injekciókkal meghosszabbított élet inkább tisztán külső, mint benső erőkből táplálkozott oly hosszú időn keresztül. A nagy rétegek átlagízlése ugyanis nem szívesen látja a változásokat, mert az egyszer, nehézségeken keresztül adoptált szépségmeghatározásokat nem hajlandó könnyen újakkal felcserélni.

•

Ilyen a művészet helyzete nálunk, midőn a KUT a progresszív festészet nevében megnyitja HL kiállítását.

Itt állunk a kapuk előtt. Nyugaton már rég túl vannak az elsőség kérdésén — míg nekünk valószínűleg még egy baljóslatú ellenséggel kell megküzdenünk: a reakcióval.

A progresszív művészet már rég ellendült az anyag kötött terhétől és a művészi elfogultságtól, ami mindig legelső ismertetőjele a szándék életrevalóságának. Mi hiszünk az emberi szellem folytonos reneszánszában, és tudjuk, hogy a művészet csak saját korán belül tűzhet ki célt magának.

Szűk viszonyok között teljes képét óhajtjuk bemutatni a progresszív művé­

szetnek: friss, új tehetségek sokaságát, a célkitűzések sokféleségét, a kutatások temérdekségét. A művészetek minden útját megszállva tartjuk.

Ki fogjuk emelni a festészetet a mozdulatlanságból.

(Kút, 1926. márc. 28. 1. sz. 2-3. 1.)