SZABÓ FERENC

„MINDENT AZ IDŐ RÖVIDSÉGE HATÁROZOTT MEG"

S. Szabó Ferenc 1912. június 26-án Békéssámsonon született. A Köz-gazdaság-tudományi Egyetem Mezőgazdasági Karán, illetve a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanult, ahol 1937-ben szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után a mezőgazdasági szakoktatásban tevékenykedett. 1944-ben Orosházán létrehozta a Nemzeti Parasztpárt helyi szervezetét. 1944-ben tagja lett az orosházi Nemzeti Bizottságnak, ahonnan az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe delegál-ták. 1944. december 23-án a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkárává nevezték ki. 1945-1947 között országgyűlési képviselő.

1948-1957 között a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója. 1956-ban részt vesz a Nemzeti Parasztpárt újjáalakításában, főtitkárhelyettes.

1957 után az Országos Mezőgazdasági Könyvtár főmunkatársa, majd 1962-től természetvédelmi területen dolgozik. 1968-1972 között a Természetvédelmi Hivatal elnökhelyettese. 1972-ben nyugdíjazták.

Nyugdíjazása után mint a Hazafias Népfront Országos Tanácsa Kör-nyezetvédelmi Bizottságának elnöke, alelnöke és az MTA Tihanyi Bio-lógiai Intézetének tudományos tanácsadója, egyik megteremtője a hazai természet- és környezetvédelem társadalmi mozgalmaknak.

A mezőgazdasági és környezetvédelmi oktatás, valamint az agrármű-velődés és tudományszervezés terén kifejtett tevékenységéért a Gödöl-lői Agrártudományi Egyetem által 1991-ben alapított arany Pro Uni-versitate Emlékérmet az egyetem tanácsa első ízben neki ítélte oda.

A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem 1993-ban, a Gödöllői Agrár-tudományi Egyetem 1995-ben tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki.

1996-ban Nagy Imre Emlékplakettet adományoztak neki.

A háború utáni politikai szerepem nem tartott sokáig. Önmagam hályogkovács módján éltem a politikában. Nem is tudom, hogyan mertem én abban a közegben valamiféle szere-pet vállalni, mert a népi írókon kívül alig ismertem valakit a politikai életben. Mindig is inkább agrárius voltam, mint politikus.

A Földművelésügyi Minisztériumból a Mezőgazdasági Múzeumba kerültem. Ezzel majdnem egy időben pedig kiszorítottak a Nemzeti Parasztpárt vezetéséből is. A munkahe-lyemen teljesen a múzeum újjáépítésével voltam elfoglalva. Életem sokfajta foglalkozása közül a múzeumit éreztem aiinak, ami készségemhez, gondolkodásomhoz a legközelebb esett. Az 1953-as változásból csupán a rám nehezedő nyomás csökkenését érzékeltem.

Kettős emigrációban éltem abban az időben, mert mind a fennálló rendszer, mind a pa-rasztpártiak részéről nyomás alatt voltam. 1956 nyaráig-őszéig úgy éreztem, hogy nekem már nincs, s nem is lehet politikai szerepem.

Amikor az FM-per kezdetét vette,¹ többek között lefogták a bátyámat, Szabó Józsefet is, én pedig további felelősséget az ottani történésekért nem vállaltam, letettem a lantot. 1948.

július 28-án hazamentem, és megírtam a lemondó nyilatkozatot Dobi Istvánnak, egyik példányát még ma is őrzöm. A lemondási nyilatkozatot Erdeinek adtam át, mert ő volt akkor a párt főtitkára, és annak idején az ő ajánlásával kaptam az ideiglenes kormánytól ezt a pozíciót. Valamiféle gazdasági megbízást szerettem volna ekkor, de „jóakaratból" a ro-mos Vajdahunyad várát nézték ki nekem. így kerültem 1948. augusztus 4-ével főigazgató-ként a Mezőgazdasági Múzeumba.

Vajdahunyad várát az 1944. júliusi amerikai bombázások nagyon megrongálták, s mire odakerültem a kiállítási anyagot is meglehetősen széthordták. De nemcsak ez okozott gon-dot. A minisztérium a múzeum még megmaradt anyagát is papíron különböző intézmények igénylésére kiosztotta, a tudományos alkalmazottakat, altiszteket is ide-oda helyezte. Úgy-hogy, mikor én odaérkeztem, tulajdonképpen csak a romos épületek voltak meg. A munka-társak ügyét úgy oldottam meg, hogy elkértem tőlük az áthelyezési papirosaikat, mondván, hogy majd elintézem a maradásukat. El is intéztem, olyképpen, hogy fogtam a papírjaikat és széttéptem, bevágtam a szemétkosárba. A korra jellemző, hogy az új munkahelyükön, ahova érvényes áthelyezési papirosuk volt, senki sem kereste őket.

Újabb bonyodalmat jelentett, hogy egyszer csak kitalálta valaki, hogy úttörőpalotát épí-tenek a Vajdahunyad várából. Meg is születtek a végérvényes határozatok, sőt elkezdték az épületet erre a célra átalakítani. Nekem meg különböző budapesti épületeket kellett néze-getnem, hogyha mégis lesz Mezőgazdasági Múzeum, akkor az hol legyen. Majdnem egy évig tartott ez az állapot. Végül Vas Zoltán és mások segítségével sikerült ezt az úttörő-ügyet leállítani, s így a Mezőgazdasági Múzeum változatlanul a Vajdahunyad várában maradt. A múzeum részleges újjáépítése 1951-től 1953-ig tartott. Ennek következtében én ugyan figyelhettem, hogy mi történik a nagypolitikában, de még a közelébe se engedtek, illetve mivel nem is akartam, a közelébe se mentem.

De 1956-ban, még október 23-a előtt újból felfedeztek. Évekig mindenből igyekeztek kihagyni, ellenben 1956 nyarán mint volt parasztpárti politikus, mint volt országgyűlési képviselő és mint volt államtitkár már kaptam meghívókat a Hazafias Népfront összejöve-teleire. Egy újságcikk őrzi is az egyik nép frontos tanácskozáson elmondott felszólalásomat.

Arról beszéltem, hogy az egész kurzust 1949-től 1956-ig, de főleg 1953-ig szörnyű gya-nakvás jellemezte. Mindenki gyanús volt, mindenkitől féltek, pláne olyasmitől, ami paraszti volt. Én pedig - a politikához közel állva, meg attól távolabbra kerülve is - egyebet sosem tudtam fölvetni, mint a paraszti bánatot. Úgyhogy én főleg azok közé tartoztam, akikre az egész múzeumi idő alatt mindig ferde szemmel néztek. Ez a gyanakvás nem szűnt meg 1956-tal sem, 1957-ben pedig újrakezdődött.

1956 tavaszán külső szemlélőként bár, de rokonszenvvel kezdtem felfigyelni a társa-dalmi megmozdulásokra. Elmentem egyszer a Kossuth Klubba, ahol egy Petőfi köri vita-ülésen vettem részt. Néhány órai riadt figyelés után eléggé meglepődve távoztam, és majd-hogynem a fal tövén járva mentem a Kútvölgyi úti kórházba, ahol a feleségem feküdt. Ott félig-meddig suttogva mondtam el neki, hogy milyen merész és hallatlanul érdekes vitán vettem részt. Olyan kérdéseket vitattak itt nyíltan és úgy, ami addig ebben a rendszerben

11948. július 25-én a Földművelésügyi Minisztériumban konstruált összeesküvést lepleztek le. Több mint 80 személyt állítottak bíróság elé. Az „összeesküvés" vezetőit: Perneczky Bélát, Ottó Ernőt és Solt Ernőt a Népbíró-ságok Országos Tanácsa életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte.

elképzelhetetlen volt. A Kossuth Klubban lezajlott vita igen megdöbbentett. Hatására egy-más után olvastam el, mindenekelőtt az Irodalmi Újságban és a Művelt Népben megjelent írásokat. E vita után úgy gondoltam, hogy itt valami olyan új dolog készül, ami egészen komoly fordulatokat eredményezhet. Ettől kezdve a Petőfi Kör vitáira is figyelni kezdtem.

Részt vettem a különböző rendezvényeken, de legjobban arra emlékszem, amelyet a Köz-ponti Tiszti Házban rendeztek2. A vita késő éjszakáig tartott, és olyan tömeg volt jelen, hogy az utcán is álltak az emberek, ahová hangszórók közvetítették a teremben folyó ülést.

Egy darabig én is az utcán hallgattam, majd hazasétáltam a feleségemért, mert úgy gondol-tam, hogy neki is hallania kell, hogy miről s hogyan beszélnek az emberek. Elhoztuk a kinyithatós kis sportszéket is, hogy le tudjon ülni, mert ő akkor már elég előrehaladott terhes állapotban volt. Később hazavittem, én pedig visszamentem, akkor már többen el-mentek, és így a lépcsőkig jutottam.

Felfogásom megértéséhez tudni kell, hogy tipikus paraszti származású, gondolkodású vagyok, s ennek következtében másfajta ideológiához vagy nem volt érzékem, vagy nem voltam eléggé felkészült. A marxi ideológiát egyszerűen nem tudtam felfogni, mert a pa-raszti léttől, amiben felnőttem, teljesen idegen volt. Én olyan mélyről jöttem, ami manapság már nemigen ismeretes. Azt hiszem, olyan mély gödörből, mint én, a kollégáim közül senki sem kapaszkodott ki. Példaként említem, hogy jószerével már félig-meddig felnőttnek számítottam, és még nem voltam a szomszéd faluban vagy városban, ugyanis tanyán éltem.

Ha egy magányos embert láttam, akkor elbizonytalanodtam, ha pedig egy korombeli úri-gyerek kijött a tanyára, akkor mi kintiek, mint a szelídített farkasok, elvonultunk hátra a kazlak közé, nehogy találkozzunk. Egy ilyen ősállapotból kellett magamat kiemelni. Nem is volt könnyű, és azt hiszem, hogy éppen ennek a rettenetes hosszú útnak, ennek a súlyos múltnak a következtében nem is jutottam el arra a belátásra, hogy különböző ideológiákat összehasonlítsak. Pedig az egyetemen közgazdaságtanból kitűnően szigorlatoztam. De nem fogtam fel a marxizmust, mert ehhez az ideológiához nem volt semmi közöm. Viszont annál inkább hatott rám Veres Péter, Illyés Gyula, Kovács Imre, Németh László és a többi népi író. Abban az időben Jócsik Lajossal nagyon sokat voltam együtt. Jócsik a legnagyobb elmék közé tartozott, ha valakihez tudom hasonlítani, akkor az Bibó. Ez azt is jelentette, hogy az ötvenes évek marakodásait teljesen kívülről szemléltem. Döbbenetes nekem, ami-kor azt mondja valaki, hogy a Rajk-ügyet elhitte. Mi, akik messzire voltunk az események-től, már akkor csodálkoztunk, amikor a belügytől áttették a külügybe, mert tudtuk, hogy ez a véget jelenti, pedig nem volt kapcsolatunk az uralkodó világgal. Kívülről és kritikusan szemléltük az eseményeket, és az az érzésem, hogy mi kívülről kristálytisztán láttuk a szándékokat, meg azt, ami később valóban be is következett.

Az a gárda, amelyik a parasztpártból 1948-1949 után még valahogy megmaradt, az 1956-ig tartó időszakot elég óvatosan csinálta végig. Ezek közé tartozott Jócsik, Balogh István és még néhányan. Velük a kapcsolatom változatlanul fennmaradt, és mi is elkezdtük egy kicsit befelé, magunk között kritizálni és mérlegelni, hogy mi ez, ami itt történik, és mi az, ami következhet. Az 1953.-as Nagy Imre-kormányban én nagyon bíztam, mert Nagy Imrét jól ismertem, és tudtam, hogy mi a különbség közte és Rákosi között.

2 Vita a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről, 1956. június 27-én. Lásd A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzökönyvek alapján. IV. Partizántalálkozó-Sajtóvita. Budapest, 1991, Múzsák-1956-os Intézet. 280 o.

Nagy Imrét 1944-ben ismertem meg az Ideiglenes Nemzetgyűlésben. Ezt követően Deb-recenben a Földművelésügyi Minisztériumban egymás mellett lévő szobában voltunk.

Nagy Imrével nekem soha semmiféle ellentétem nem volt. Csupán azt furcsállottam, hogy a földreformmal kapcsolatos dolgoktól előbb csak távol tartott, majd lassan leválasztotta rólam a földreform ügyének intézését. Ma már tudom, hogy ennek történeti előrelátás volt az oka. Később a minisztereimmel is általában jól megvoltam, de a legközvetlenebb kap-csolatot talán vele építettem ki. Olyannyira, hogy amikor felköltöztünk Budapestre, meg-kért, hogy kísérjem el feleségét és leányát a Dunántúlra, és keressük meg az édesanyját.

Keserves, de nagyon érdekes, soha el nem felejthető út volt.

Kapcsolatunkra jellemző lehet az az epizód is, hogy amikor a múzeumba voltam elásva, s a múzeum újjáépítésén dolgoztam, jelentősebb személy, még a parasztpárti vonalról sem látogatott meg, Nagy Imre viszont egyszer-kétszer kijött. Ez még 1953 előtt volt. „No, mit csinász te itt?" - kérdezte, és autóval hazavitt az akkori Kisfaludy közi lakásomba. Megle-pő volt, mert arról beszélt, hogy őt különböző kérdésekben elmarasztalták. Lényeg az, hogy még parasztpárti nagyságok sem tartották olyan értelemben velem a kapcsolatot, mint ő.

Örültem, amikor 1953-ban miniszterelnök lett. Az egész hazai politikai élet - a mezőgazda-ság különösen - nagy változáson ment akkor keresztül. A csöngőfrászos félelem is tulaj-donképpen akkor oldódott fel. Majd megint teljesen kívülről kellett végignézni azt a küz-delmet, amit Rákosival folytatott. Azt követően, hogy leváltották a miniszterelnökségről, az ötös autóbusszal járt be a Belvárosba. A Pasaréten ült fel, és akkor az ötös még a Város-ligetig ment. Először bejött a Vörösmarty térre, végigsétált a Váci utcán, a Kossuth Lajos utcán, az emberek üdvözölték, köszöntötték. Ennek olyan híre volt, mint Szabó Dezsőnek, aki a maga idejében nem tudom melyik kávéház teraszán volt látható mindig. Aki tehát Nagy Imrét látni akarta, az végigsétálhatott a Váci utcán vagy a Kossuth Lajos utcán, és ott köszönthette. 1953-tól kezdve, amikor miniszterelnök lett, nem találkoztunk.

A múzeumi időszakban játszódtak le a nagy perek, a Mindszenty-pertől a Rajk-perig, a Kádár-, a Kállai-per stb. Aztán az az igazság, hogy ez a nagy elvonultságom, a politikából való kiszállásom még olyan ember szemében is javította az én érintetlenségemet, vagy a tiszta tógámat, mint Nagy Imre. Mert Nagy Imre 1953-ban ismét fölkerült, aztán megint lekerült. 1956-ban azonban már lehetett érezni, hogy körülötte forog minden. A 60. szüle-tésnapjára egy nagy társaságot hívott össze.3 Engem is felhívott, és megkérdezte, hogy ráérek-e. Mondtam, hogy ráérek Imre bácsi, mi van akkor? Hatvanadik születésnapom lesz - mondta, s megkérdezte: eljönnék-e a feleségemmel együtt. Megyünk - feleltem. Ott volt mindenki, akiről valahogy azért lehetett tudni, hogy kevéssé érintettek a Rákosi-féle bű-nökben. Talán nem mondok nagyot, ha azt mondom, hogy százan-százötvenen megfordul-tak a születésnapon, ahol részt vettek azok is, akiket már kiszabadítotmegfordul-tak a börtönből. Az Orsó utcában Donáth Ferenctől Rajk Lászlónéig mindenkivel találkoztam. Nagy Imre na-gyon büszke volt Ferkóra és Katira, az unokáira. Ezt megelőzően már voltam nála, akkor a kertben sétáltunk.

A kommunista párton belül két, egymással szemben álló irányzat egyértelműen kirajzo-lódott. Mindenki tudta, hogy az egyik pólus élén Rákosi, a másikén pedig Nagy Imre áll.

Rákosi leváltását óriási csalódás követte, mert Gerő lett az utód.4 Vele egy különleges

ta-3 Nagy Imre 60. születésnapi ünnepsége 1956. június 6-án, Orsó utcai házában volt.

4 1956. július 18-án Rákosi Mátyás az MDP KV ülésén megromlott egészségügyi állapotára hivatkozva le-mondott első titkári funkciójáról, helyére Gerő Ernő került.

lálkozásom volt. 1956 szeptemberében rendeztünk egy mezőgazdasági kiállítást,5 amelynek az egyik vezetője voltam. A kiállítást meglátogatta Gerő is, s miután körbejártunk, a ren-dezőkkel leültem az egyik asztalhoz a nagy étteremben. Ott voltak már a kormánytagok, a fejes emberek, és valahol ott ült Gerő is. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésemre egy nagy söröskriglivel elindult Gerő Ernő a nagyterem egyik sarkából. Nyílegyenesen odajött hozzám, és a söröskorsóval köszöntött. Ez azért is meglepő volt, mert egyszer, még az ötvenes évek első felében barátaimmal a budai hegyekben sétáltunk, és az egyik ösvényen Gerő Ernő közeledett felénk. Két nagyon komoly férfi kísérte. Jól ismertük egymást, és ezen az erdei találkozáson én a fiatalabb kötelezettségével és szorongásával köszöntöttem, ő viszont csak az egyik ujjával éppen megpöccintette a sapkáját, és továbbment, háta mö-gött a fogdmegjeivel. 1956-ban pedig a kiállítás körbejárását követően odajött a nagy sörös-kriglivel, és a párt első titkáraként nagy elismeréssel köszöntött és gratulált a kiállításhoz.

Nagy Imre a mezőgazdasági kiállítás megnyitásán nem volt ott, később azonban egyszer kijött. Én vezettem körbe a kiállításon, s akkor beszélt nekem először arról, hogy az egész mezőgazdaság nincs jól berendezve, s hogy változást kellene eszközölni, de nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az egész szisztémát valahogy emberibb formában kellene meg-szervezni.

Alkonyatkor beültünk a kiállítás borkóstolójába, s hosszasan beszélgettünk. Mások is kérdeztek, olyan volt, mint egy Petőfi köri találkozó; mindenkinek volt valami gondja.

Valaki fölszólalt, kérdezett, Nagy Imre pedig válaszolt. Az asztal körül vagy húszan szo-rongtunk, nagyon sok fénykép készült, de sajnos ezekből csak máshova jutott, nekem nem.

Pedig láttam őket, és megígérték, hogy majd én is kapok.

Abban az időben többször is találkoztam Nagy Imrével; a lakásán, a kiállításon, és eljött a múzeumba is. Ezekben az időkben nemigen politizáltam, talán nem is azért, mert nem akar-tam, hanem mert nem hagytak. Nem volt rám szükség akkor. A parasztpártiak között voltak olyanok, akik átléptek a kommunista pártba, akik pedig nem léptek át, azok meg még híveb-ben voltak kommunisták, mint azok, akik átléptek. Kevesen voltak olyanok, akik egyszerűen elmentek, és nem hívták föl magukra a figyelmet, és kisebb pozíciójukat megtartották. A parasztpárt 1948-1949-ben széthullott, elmúlt és politikai szerephez nem jutott többé.

A Mezőgazdasági Múzeum 60 éves fennállását 1956. október 8-án ünnepeltük, és mi-után szeretek következetes lenni, Nagy Imrét is meghívtam. Ott voltak a földművelésügyi kormányzat tagjai, az állami gazdaságok vezetői, és Nagy Imre is megjött. Amikor megér-kezett, már folyt az ünnepség, Imre bácsi a tanácsterem utolsó széksorába ült le. Szokatlan jelenség lehetett, de én ekkor lejöttem az elnöki pulpitusról, odamentem hozzá, és előrehoz-tam. Végig ott volt az ünnepségen. Utána a múzeum román stílusú részéből átvonultunk a barokk részbe, ahol asztalok voltak megterítve, rajtuk kitűnő borok, szendvicsek, sütemé-nyek. 1956 után ez az asztal is a kifogások tárgyát képezte, s az ünnepség is bekerült a bűnlajstromomba.

Nagy Imrét szeretettel fogadtam. Mások is körülvették, mindig voltak körülötte. Körül-belül százötven-kétszáz ember volt ott. Egy részük hivatalosan, de a baráti körömből is többen voltak ott. Jöttünk-mentünk, pincérek kínáltak italokat, beszélgettünk. Én is odamentem Imre bácsihoz, s mondtam: koccintsunk. „Ne a medve bőrére, de koccintsunk" -mondta Nagy Imre.

5 Az Országos Mezőgazdasági Kiállítást 1956. szeptember 2-16. között rendezték meg.

Rajk temetésén nem voltam ott, viszont két orvos érkezett ekkor hozzám vendégségbe, akik közül az egyik a temetésről jött, és helyszíni beszámolót tartott. Én nem mentem el ezek-re az akkor nagyon is kihangsúlyozott dolgokra, mert például Rajk nem volt nekem közvetlen politikai munkatársam, politikai barátság sem fűzött össze bennünket, életemben csak egy-szer-kétszer találkoztam vele. Még a Magyar Közösség összeesküvése kapcsán eljöttek Rá-kosival együtt a parasztpártba, és nekem nem tetsző módon ecsetelték az egészet, hogy ki mindenki van az összeesküvésben, és kvázi ránk néztek. Nem tudtuk, hogy nekünk mondja-e, vagy Péternek mondom, hogy Pál is értsen belőle. „Hadd reszkessen a gatyájuk - mondta Rákosi - , majd a többiek is sorra kerülnek." Aztán valóban sorra is ke-rültek.

Október 23-án, amikor elemi erővel kitört a forradalom, én egész délután a Pénzügymi-nisztérium és a Földművelésügyi MiPénzügymi-nisztérium pénzügyi szakembereivel tárgyaltam a múzeumban a következő évi költségvetést. Elég sokáig voltunk bent, s amikor befejeztük, én a szokásos utamtól eltérve nem a Hősök terén keresztül, a kis földalattival igyekeztem a Nagykörutat elérni, hanem a fasor felé vettem az utamat, mert hallottam, hogy a Kossuth Lajos téren gyülekeznek az emberek. Az volt az elképzelésem, hogy trolival megyek oda. S ahogy jöttem, az egyébként teljesen üres felvonulási téren a Sztálin-szobor mellett, a szo-borral szemben, nyolc-tíz fiatalember futballozott; pontosabban arra ment ki a játék, hogy ki tudja Sztálint a labdával eltalálni. Meglepő volt, mert röviddel azelőtt egy ilyen függe-lemsértésért nem is tudom, mi járt volna. El lehet képzelni azt a szentségtörést, hogy Sztá-lin szobrát valaki futball-labdával akarja eltalálni. Továbbmentem. Valahol a Benczúr utca sarkán találkoztam Majláth Jolánnal, aki nagyon szidta a parlamentbelieket, és azt mondta:

„Megyek és megmondom ezeknek a hülyéknek, hogy okosabban nyilatkozzanak, és a bekövetkezett eseményekhez másként álljanak hozzá." Elkísértem a troliig, ő felült és el-ment. Én még egy darabig gyalog mentem, és figyeltem az utcát. Elég nyugodt volt. Végül valahogy én is bekeveredtem a Kossuth Lajos térre, a Parlament elé. Akkorra már jól besö-tétedett. Egy darabig ott tébláboltam, bementem az Földművelésügyi Minisztériumba, mert oda tartozott a múzeum. Meglepődve láttam, hogy rettenetesen balos emberek nemzetiszí-nű kokárdával jönnek-mennek. Szóval, a minden fordulatra kész emberek serege már ott volt a Kossuth Lajos téren is. Nekem se előbb, se utóbb nem volt kokárdám, de én kokárda nélkül is éreztem, hogy azért elég közel állok ahhoz, ami ott történik.

A minisztériumba azért mentem be, hogy telefonáljak a feleségemnek, hogy hol vagyok. A

A minisztériumba azért mentem be, hogy telefonáljak a feleségemnek, hogy hol vagyok. A