tan és őszintén megmondom
A MAGYAR SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ÉS AZ 1956-OS FORRADALOM
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt szerepe az 1956-os forradalomban a történelmi előzmények ismerete nélkül érthetetlen. A két világháború között a szociáldemokrácia volt az egyetlen jelentősebb befolyással rendelkező politikai irányzat, amely mindvégig követ-kezetesen szembeszállt azokkal az autoritárius és totalitárius törekvésekkel, ideológiákkal, amelyek végképp fel akarták számolni a magyar liberalizmus által létrehozott politikai intézményrendszert, illetve annak még 1919 után is meglévő maradványait. A szociálde-mokrata párt a kicsiny liberális és polgári radikális csoportosulásokkal együtt az egész időszakon át követelte az általános és titkos választásokat, a polgári jogok teljességét, de a földreform és a hatékony szociálpolitika is része volt programjának. (Egy olyan mozgalom volt tehát, amely egy rossz korban mindvégig az európai demokratikus szellemiséget kép-viselte és juttatta el viszonylag széles néprétegekhez.)
Emellett a hazai szociáldemokráciának súlyos kudarcai is voltak. Ezek közé tartozik a Tanácsköztársaság létrejöttében játszott szerepe, a párt vezető ideológusainak képtelensége arra, hogy - bár a trianoni diktátumot a párt sosem fogadta el - agitációs szempontból is hatásos álláspontot alakítsanak ki a nemzeti kérdésben. Részben ezzel függ össze a párt két világháború közötti történetének legnagyobb csődje: nem volt képes megakadályozni a jobboldali eszmék rohamos térhódítását a munkások között.
Ez a kudarc nyomta rá a bélyegét a szociáldemokrata párt 1945 és 1948 közötti történe-tére is, ami a párt 1956-os viselkedésének kulcsa. Az alapos forráskutatásokra épülő, átfogó munkák még váratnak magukra, mégis az eseményeket áttekintőnek úgy tűnhet, mintha a szociáldemokrácia a háború után hirtelen éppen azt felejtette volna el, ami történelmi tra-díciójának legfontosabb része: a tömegek mozgósítása a teljes körű demokratikus jogokért.
A párt úgynevezett baloldali szárnya fontos támasza volt a kommunista pártnak a totális kommunista hatalom kialakulásához vezető úton, amelynek egyik állomása éppen a szo-ciáldemokrata párt megsemmisítése volt, a másik szárny pedig képtelen volt hatékony ellenállást kifejteni a demokratikus intézmények fokozatos felszámolása láttán.
A magyar szociáldemokrácia arculatát 1945 után alapvetően megváltoztatták az 1938 utáni évek tapasztalatai és a háborús veszteségek. Az üldöztetések megtizedelték a párt vezetését - a szakszervezet fontos vezetőit 1944 végén Budapesten kivégezték, a párt fő-ideológusát és szellemi vezetőjét, Mónus Illést az ostrom utolsó heteiben fogták el és lőtték agyon, sok szociáldemokrata nem tért vissza a koncentrációs táborokból és a munkaszolgá-latból. Az üldöztetésnek jobban kitett régi aktivisták, tisztségviselők száma megritkult, helyükre a háború után gyakran olyanok léptek, akiknek csak friss keletű, gyakran csak konjunkturális kapcsolatuk volt a szociáldemokrata párttal.
A háború után a párt vezetése átalakult. Ennek az átalakulásnak a során jelent meg, majd tett szert egyre nagyob befolyásra az a csoport, amelyet a szociáldemokrata baloldalnak szokás nevezni. A csoport vezetője, Marosán György már a háború előtt is fontos tisztség-viselője volt a pártnak, de a többiek - Horváth Zoltán, Justus Pál, Révész Ferenc, Rónai Sándor, Schiffer Pál, Szalai Sándor, Szurdi István, Vágvölgyi Tibor és mások - korábban nem játszottak vezető szerepet a szociáldemokrata mozgalomban. Többnyire fiatal emberek voltak, csekély szociáldemokrata múlttal. Alapélményük a fasizmus volt, a háború, az üldöztetés - akár politikai nézeteikért, akár származásukért kellett ezt elszenvedniük. Úgy látták, hogy a demokratikus intézmények képtelenek voltak feltartóztatni a fasizmus tér-hódítását, és ezért ezek értéke számukra jóval kisebb volt, mint a korábbi szociáldemokra-ták számára. Csökkent a szemükben az önálló szociáldemokrata identitás értéke is, mert úgy látták, hogy a nagy baloldali munkáspártok - mint a német szociáldemokrata és kom-munista párt - éppen az egység hiánya miatt voltak képtelenek szembeszállni a fasizmus-sal. Marxisták voltak, antikapitalisták, akik a fasizmusban csak a kapitalizmus egyik válfa-ját látták, és élményeik hatására antikapitalizmusuk még tovább radikalizálódott. Hittek a kommunisták által hirdetett népfrontpolitika őszinteségében, tisztelték a felszabadítókat, a nyugati hatalmak által is immár szalonképes antifasiszta partnernek tekintett Szovjetuniót.
Egyszóval világnézetükben, politikai nézeteik között nem volt egyetlen olyan szilárd pont sem, amely lehetővé tette volna számukra, hogy egyszer csak „eddig és ne tovább"-ot mondjanak az egyre mohóbb kommunista kívánalmakra. És amikor már látta némelyikük, hogy hova vezet ez az út, még mindig találtak ideológiát a folytatáshoz: még mindig a leg-kisebb rossz egy olyan rendszer - mondták - , amelyben ugyan nem lesz szociáldemokrata párt, de megvalósulnak a baloldal hagyományos szociális céljai, és végképp lehetetlenné válik a háború előtti rezsim restaurációja. Volt aztán persze a „baloldaliak" között - mint a többi pártban is - beépített, „megfogott" ember, aki valószínűleg információkat adott a Horthy-rendőrségnek a szociáldemokrata pártban tevékenykedő kommunistákról vagy másról, és ezért - a rendőrségi archívumok kommunista kézre kerülvén - zsarolhatóvá vált.
Sok mindent megvilágítanak a régi szociáldemokraták beszámolói a vezető „baloldaliak", illetve a háború után a kommunista pártban vezető pozícióba került korábbi szociáldemok-raták „belső használatra" szánt magyarázkodásairól: az ország úgyis a szovjet hatalmi szfé-rába kerül - mondották - , itt úgyis a kommunisták fognak diktálni, a pártegyesülés elkerül-hetetlen. A legkisebb rossz az együttműködés, mégpedig alapvető fenntartások hangoztatá-sa nélkül. Ez az egyetlen esély a szociáldemokrácia átmentésére: így a szociáldemokraták befolyást, sőt esetleg vezető pozíciókat szerezhetnek a majdani uralkodó pártban. Azzal hitegették magukat, hogy erre minden lehetőségük megvan, hiszen a kommunisták olyan kevesen vannak, hogy szükségképpen kisebbségben fognak maradni.
De a szociáldemokrata , jobboldalt" és centrumot - amelyhez a régi szociáldemokrata vezetők zöme tartozott - sem csak a külső körülmények bénították meg annyira, hogy képtelen volt megakadályozni a „baloldal" akaratának érvényesülését a pártban. A régi szociáldemokrata vezetőknek persze jócskán voltak fasizmus előtti tapasztalataik - a kom-munistákról is. Ők emlékeztek még 1919-re, a szociáldemokráciát szociálfasiszta osztály-árulónak nyilvánító Komintern-ideológiára, a „Büchlerek, Popperek, Peyerek" ellen harcba szólító kommunista agitációra. De eleinte ők is elhitték, hogy ez a kommunista párt már
nem ugyanaz, mint a Komintern-időszak pártja - ezt Böhm Vilmos nyíltan ki is jelentette az 1918—1919-es forradalmakról 1945 után kiadott memoárjának előszavában.1
Elhitték, hogy a kommunisták célja többé nem az egyeduralom, a „proletárdiktatúra", hanem hosszú távra is elfogadják az antifasiszta, demokratikus koalíció által kialakí-tott politikai játékszabályokat. Úgy látták, hogy miként a nyugati hatalmak is együttműköd-tek a Szovjetunióval a fasizmus elleni harcban, a szociáldemokraták is együtt tudnak mű-ködni a kommunistákkal a közös antifasiszta és szocialista célkitűzések megvalósításáért, sőt a szociáldemokrácia egyik feladatának a kommunisták „megszelídítését" tartották, úgy, ahogy ezt Churchill és Roosevelt tette Sztálinnal. Azzal áltatták magukat, hogy ehhez min-den eszköz a rendelkezésükre áll, hiszen a szociáldemokrácia az egyetlen baloldali moz-galom, amely tradícióval, tömegbefolyással és megfelelő káderállománnyal rendelkezik.
Ezért - vonták le a következtetést - a Szovjetuniónak is érdeke a szociáldemokrácia fenn-maradásának biztosítása, mivel ez az egyetlen komoly baloldali erő, amely hidat teremthet közte és a magyar társadalom között, hiszen az oroszoknak is be kell látniuk, hogy a kommunistákat a társadalom úgysem fogadja el. Ennek a hídszerepnek viszont az a feltétele -vélték - , hogy elkerüljék a nyílt konfliktusokat a kommunistákkal, akik a szovjet érdekek hazai képviselői. Elhitték, hogy a szociáldemokrata tradícióban felnőtt tömegek nyomása elegendő a kommunisták kordában tartásához, militáns antikommunista politikára nincs szükség, mert a nyílt konfliktus akár polgárháborúhoz is vezethet.
A szociáldemokrata tradíció erejébe vetett hit más téren is katasztrofális következmé-nyekkel járt. A szociáldemokraták nem tulajdonítottak például jelentőséget annak, hogy a kommunisták gyorsan átvették a vezető pozíciókat a szakszervezetekben. Mivel az újdon-sült kommunista szakszervezeti vezetők többsége a háború előtt szociáldemokrata volt, úgy gondolták, mindegy, melyik párthoz tartoznak most, úgysem tudnak mást csinálni, mint amit a szociáldemokrata mozgalomban tanultak, már azért sem, mert a szervezett munká-sok óriási többsége szociáldemokrata. Nem figyeltek fel arra, hogy a kommunisták lassan-ként a kezükbe kaparintanak fontos üzemi pozíciókat - például a személyzeti osztályokat - , nem próbálták legalább ellensúlyozni a kommunisták befolyását a rendőrségben és a hadse-regben, mindig újra és újra arra számítva, hogy kritikus helyzetben úgyis mögöttük állnak a baloldali tömegek.
A szociáldemokrácia ellenállás-képtelenségének legfőbb oka azonban mégsem a taktikai hibák sorozata volt, hanem az, hogy a párt elvesztette korábbi markáns, megkülönböztető politikai profilját, és végzetesen arctalanná vált a háború utáni időszakban. A szociálde-mokrata párt célját, a szocializmust, demokratikus úton akarta elérni. Nem volt azonban hajlandó a kommunistákkal szemben szövetségre lépni a demokratikus intézmények vé-delmére például a kisgazdákkal, mert féltette a szocializmust a kisgazdapártba bemenekült restaurációs erőktől. így némi lelkiismeret-furdalással bár, de asszisztált a kommunista szalámitaktikához, engedve a közös célra - a szocializmusra és a közös ellenségre, a reak-cióra - való hivatkozásnak. Közben a kommunisták kisajátították, demagóg módon radika-lizálták és az utcára vitték a szocialista jelszavakat, kijátszva a demokratikus intézmények ellen. Ezen az úton persze a szociáldemokrata centrum és , jobboldal" már nem szívesen követte őket. De így a szociáldemokrata párt harapófogóba került: az egyik oldalon - úgy látszhatott - gyülekeznek a jobbos demokraták, a másikon pedig a jobbos szocialisták.
1 Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. Budapest, 1948, Népszava. 8. o.
Ahelyett, hogy szervezeti központjává és legfőbb erejévé vált volna a demokratikus erők a polgári demokratikus és a radikális pártok, a kisgazda és a parasztpárt egyes csoportjai -szerveződésének, ahogy ezt Bibó István már 1945-ben kívánatosnak tartotta,2 felmorzsoló-dott a háború utáni magyar politika két pólusa, a totális hatalomátvételre készülő kommu-nisták és a demokratikus és restaurációs erőket is magába foglaló jobboldal konfliktusában.
Ezen nem segített a szociáldemokrata tradícióra való, öncsaló hivatkozás sem. A probléma éppen az volt, hogy a szociáldemokraták nem tudtak a tradíciónak az új körülményeknek megfelelő új tartalmat adni. Amikorra tehát mind a „baloldali", mind a „jobboldali" szo-ciáldemokraták zöme eltűnt a sztálinista rendszer börtöneiben, a magyar szociáldemokrácia politikai identitása már rég felőrlődött saját megoldatlan konfliktusai következtében.
Az 1956-os forradalom történetéről szóló munkák ritkán szánnak néhány mondatnál többet a szociáldemokrácia 1956-os szerepére - nem teljesen indokolatlanul. A szociálde-mokrata párt későn jelent meg a politikai színtéren - csak a forradalom utolsó napjaiban lépett be a kormányba - , tehát sok mindent még akkor sem tehetett volna, ha kész, nagy tervekkel kezdi újra a tevékenységét. De volt-e egyáltalán cselekvési tervük a szociálde-mokratáknak? Sokan ebben is kételkednek, és úgy látják, hogy a szociáldemokratákat a forradalom teljesen készületlenül érte. Az 1945 és 1948 között folytatott, a kommunista hatalomátvétel útját egyengető politikájuk bizalmatlanná tette velük szemben mindazokat, akik szembefordultak a kommunista diktatúrával, ők pedig a forradalom kitörésének kezde-téig nem voltak képesek feldolgozni az előző évek megrázkódtatásait. 1956 őszének viha-ros eseményei teljes elszigeteltségben, határozott politikai szándékok nélkül találták őket, ez magyarázza habozásukat, döntésképtelenségüket.
A - meglehetősen szűkösen - rendelkezésre álló források vizsgálatából azonban más kép kerekedik ki. Ezek szerint a szociáldemokrata párt kései megjelenése a politikai cse-lekvők között 1956-ban nem a politikai dezorientáltságnak és az ebből fakadó cselekvés-képtelenségnek tudható be, hanem épp ellenkezőleg, egy határozottan érvényesített politi-kai álláspont következménye volt. A párt viszonylag késői újjáalakulása miatt viszont az SZDP és a szociáldemokrácia 1956-os szerepe nem volt azonos. A szociáldemokrácia - a szociáldemokrata eszmék és személyiségek - a párton belül történtektől függetlenül is az események középpontjába került.
A kommunista diktatúra első éveiben bebörtönzött szociáldemokraták 1954 vége és 1956 tavasza között kerültek fokozatosan szabadlábra.3 Először 1954 novemberében -Kéthly Anna szabadult, akinek érdekében a nyugati szociáldemokraták - különösen az angol munkáspárt képviselői többször is szót emeltek. Több válasz nélkül hagyott -próbálkozás után Morgan Philips munkáspárti vezető, kihasználva a szovjet politikában mutatkozó „enyhülést", 1954-es moszkvai látogatása alkalmával egyenesen Hruscsovnál
2 Lásd Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In: uő: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Budapest, 1986, Magvető Kiadó. 63. o. Ugyanerről még lásd Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története.
Budapest-Párizs, 1991, Magvető Kiadó-Magyar Füzetek. 68. o.
3 Kádár Zsuzsanna kutatásai szerint 1948 után körülbelül húsz politikai perben mintegy száznyolcvan szoci-áldemokrata vezetőt és funkcionáriust ítéltek el. Az internáltak számáról nem áll rendelkezésre adat, de köztu-domású, hogy például Recsken külön csoportot alkottak a szociáldemokraták. Kádár Zsuzsanna: A magyaror-szági szociáldemokrata perek története. Múltunk, 1996/2. 3 - 4 8 . o.
interveniált a magyar szociáldemokrata vezető szabadon bocsátása érdekében - ezúttal sikerrel.4
1956 nyarára valamennyi bebörtönzött szociáldemokrata szabadlábra került. Marosán György - nemcsak egykori pártbeli ellenfelei, hanem elvbarátai körében is megrökönyö-dést keltve5 - kiszabadulása után azonnal tárgyalt Rákosival, majd tagja lett a Gerő vezette Politikai Bizottságnak. A többiek még egymással is csak laza kapcsolatot tartottak fenn.
Állandó rendőri megfigyelés alatt energiáik jó részét a megélhetés alapfeltételeinek biztosí-tása, a börtönben megiryomorodottak segélyezésének megszervezése, a szűkös nyugdíjak kijárása emésztette fel. Az 1948-as pártegyesítésben főszerepet játszó „baloldaliak" egy része - Justus Pál, Schiffer Pál, Horváth Zoltán - úgy döntött, hogy számukra a történtek után nincs visszaút a politikába,7 de a „jobboldaliak" lassan formálódó két csoportja -Kéthly Anna és Kelemen Gyula köre - sem keresett kapcsolatot a nyári hónapokra meg-élénkülő politikai élet szereplőivel. A kezdeményezés a másik oldalról indult.
Az SZKP XX. kongresszusa után egyre nagyobb nyomás alá kerülő MDP-vezetés a nyári hónapokban megkísérelt kitörni növekvő politikai elszigeteltségéből. Marosán Györ-gyöt 1956 júliusában bevették a legfelső pártvezetésbe, és prominens funkcionáriusok irányításával bizottságokat hoztak létre a koalíciós idők bebörtönzött vagy a politikai élet-ből kiszorított, de megnyerhetőnek tekintett politikusainak aktivizálására. Az egykori szo-ciáldemokrata baloldal addig mellőzött, de nem bebörtönzött tagjai kisebb párt- és közéleti tisztségeket kaptak8, és az MDP-vezetés megpróbált lépéseket tenni a börtönviselt „jobb-oldaliak" felé is. Valamikor a nyár derekán Kiss Károly, a Központi Vezetőség nevében felkereste Kéthly Annát, és - valószínűleg valamilyen nép frontos tisztséget ajánlva - fel-kérte, hogy térjen vissza a politikai életbe. Kéthly keményen visszautasította az ajánlatot, és feltételét is megnevezte: szabad választások Magyarországon.9
Kéthly válasza talán csak a - minden jel szerint - realitásérzéküket vesztett kommunista funkcionáriusokat lephette meg. Annál meglepőbbnek látszik azonban, hogy Kéthly ék nemigen tettek kísérletet a pártellenzékkel - azaz a Nagy Imre-csoporttal - való kapcsolat felvételére. Bár a politikai folklórban rengeteg történet kering Kéthly és Nagy 1956 nya-rán-őszén folytatott tárgyalásairól, még az 1956-ról szóló hivatalos párttörténetírásnak is nagy nehézségeibe került, hogy fenntartsa a későbbi perek vádjainak alapjául szolgáló konstrukciót a szociáldemokraták bevonásával folyó népköztársaság elleni összeesküvésről.
Az összeesküvés bizonyítéka - így a Fehér Könyv, majd Berecz János - , hogy a Nagy
4 Lásd Kéthly Anna: Levél Libik Györgyhöz. 1962. július 19. Hiány, 1990. december (Kéthly Anna-emlék-szám.) 18. o., valamint Erdődy János: Kéthly Anna októbere. Magyar Nemzet, 1990. október 29.
5 Lásd Révész Ferenc visszaemlékezései. Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL) 867. f. 2/r - 94. 433 skk.;
Interjú Schiffer Pállal, 1991. Készítette Kovács András.
6 Lásd Kéthly Anna levelei Erdei Istvánhoz, 1956. május 21.; június 1.; június 9. (Kovács András tulajdo-nában.)
7 Lásd Schiffer Pál: Mozgalom, börtön, nyugdíj. Interjú. Készítette: Tóth Pál Péter. História, 1986/5-6. sz.
53-55. o.
8 Lásd Révész Ferenc visszaemlékezései. I. m. 451 skk. Révész Ferencet Gerő Ernő hívatta magához, akinek - Révész szerint - az ő ügyén kívül Szakasits Árpád és Vajda Imre helyzetét kellett „rendeznie". Gerő - a politi-kai helyzetre hivatkozva - a korábbi KV-tagság és parlamenti képviselőség helyett budapesti pártbizottsági tagságot és tanácstagságot ajánlott fel Révésznek.
9 Szélig Imre: A „munkásegység" születése Magyarországon. Szociáldemokrata Szemle, 1978. június-augusztus (eredetileg megjelent: Népszava, London, 1963); Kéthly Anna nyilatkozata. In: Az igazság a Nagy Imre ügyben. I. m. 62. o.
Imre-csoport a többpártrendszer visszaállításában állapodott meg Kéthlyvel.10 Nos, a visz-szaemlékezésekből nem ez derül ki, sőt úgy tetszik, hogy éppen a többpártrendszer kérdé-sében való nézeteltérésekben kell keresni a szociáldemokraták 1956-os magatartásának kulcsát.
Kéthly Anna 1956 októberének vége előtt nem találkozott Nagy Imrével. Az össze-esküvési vádak két megbeszélésre épülnek. Valamikor 1956 szeptemberében az egykori szociáldemokrata agrárpolitikus, Erdei István valóban találkozott Nagy Imrével. Hogy a találkozó hogyan jött létre, nem világos. Erdei elbeszélése szerint Kéthly közvetítésével, akit személyesen Nagy kért volna arra, hogy küldjön valakit, aki tájékoztatja a földkérdés-sel kapcsolatos szociáldemokrata álláspontról. Mindez azonban meglehetősen valószínűt-lennek tűnik. Nemcsak azért, mert Kéthly és a Nagy Imre-csoport tagjainak egybehangzó állításai szerint Kéthly és Nagy között ebben az időben nem volt közvetlen kapcsolat, ha-nem Kéthly és Erdei levelezésében sincs utalás sem a találkozóra, sem pedig agrárpolitikai kérdésekre. Valószínűbbnek látszik, hogy Erdei - aki önkéntes száműzetésben élt, és az olvadás megindulásával remélte, hogy visszatérhet a politikába - egyik budapesti útja al-kalmával egyszerűen beállított Nagyhoz, akihez családi kapcsolatok is fűzték, illetve aki-nek a koalíciós időkben munkatársa volt. Beszélgetésük nagy része a földmagántulajdon megengedhető nagyságának kérdése körül zajlott. Elképzelhető, hogy Nagy érdeklődött Erdei politikai tervei iránt. Erdei nem túlságosan prominens, de nem is kompromittált szo-ciáldemokrataként ugyanis alkalmas lett volna a „szövetségi politika" demonstrálására.
Erdei azonban teljes mértékben félreérthette Nagy szándékait, hiszen nemcsak Nagy Imre és a saját perében tett, később önmagára nézve is súlyosan terhelő vallomást, miszerint a többpártrendszer visszaállításáról tárgyaltak volna, hanem ezt a nyolcvanas évek közepén készített életrajzi interjújában is többször megerősítette.11
A Nagy Imre-csoport szándékairól annak a megbeszélésnek az alapján alkothatunk pontosabb képet, amely Kéthly Anna, illetve Losonczy Géza és Haraszti Sándor között zajlott le valamikor 1956 nyarán, már Rákosi bukása után. Kéthly nem túlozhat sokat, amikor azt állítja, hogy a beszélgetés némiképpen hasonló volt ahhoz, amit Kiss Károllyal folytatott.12 A rendelkezésre álló összes mérvadó forrás szerint13 Nagynak ekkor még nem
10 Lásd Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése. Budapest, [c. n.], Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatal. 32 skk.; Bereez János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956. Buda-pest, 1969, Kossuth Könyvkiadó. 57-58. o. Bereez Losonczy Gézának 1957. július 30-án a vizsgálat során tett vallomását használja fel az összeesküvés-tézis igazolására. Keletkezésének körülményeit ismerve ez a szöveg még akkor is vajmi kevés forrásértékkel bírna, ha Losonczy valóban azt mondta volna, amit Bereez kiolvas belőle. Losonczy azonban csak annyit mondott, hogy egy eljövendő Nagy Imre-kormányba bevonnák a volt koalíciós erők legjavát. A többpártrendszerről nem esik szó.
11 Lásd Erdei István-interjú. Készítette Kovács András 1986-1987-ben. 1956-os Intézet Oral History Archí-vuma, 86. sz.
12 A találkozóról lásd Kéthly Anna: Tizenöt év után. Szociáldemokrata Szemle, 1971. november; Szélig Imre:
A „munkásegység" születése Magyarországon. I. m.; Kéthly Anna nyilatkozata. Kéthly ebben a nyilatkozatban a forradalom első napjaira teszi a Losonczyval történt megbeszélést - nyilvánvalóan azért, hogy mentse a be-börtönzött Losonczyt az előzetes „összeesküvés" vádja alól. Amit a beszélgetés tartalmáról ír, megegyezik a később keletkezett beszámolókkal.
A „munkásegység" születése Magyarországon. I. m.; Kéthly Anna nyilatkozata. Kéthly ebben a nyilatkozatban a forradalom első napjaira teszi a Losonczyval történt megbeszélést - nyilvánvalóan azért, hogy mentse a be-börtönzött Losonczyt az előzetes „összeesküvés" vádja alól. Amit a beszélgetés tartalmáról ír, megegyezik a később keletkezett beszámolókkal.