KERESZTÉNY POLITIKAI PÁRTOK ÉS AZ 1956-OS FORRADALOM

1956 november elején, az egypártrendszer megszűnésének bejelentését követően több párt is fellépett keresztény programmal. Ezeknek a pártoknak a forradalom kirobbantásában nem volt semmilyen szerepük. Ennek ellenére nem érdektelen szemügyre venni a keresz-tény pártok programjait, hiszen valószínű, hogy a kereszkeresz-tény politikai tábornak a forrada-lom esetleges győzelme és konszolidációja esetén komoly szerep jutott volna az ország későbbi politikai viszonyainak alakításában. Hogy ez a szerepvállalás milyen irányú lett volna, abban már a kortársi vélemények sem egyeztek meg, még kevésbé az utókor értéke-lései.

A Kádár-korszak politikai történetírása viszonylag egyértelműen ítélt. „Elemzői" a „ke-resztény reakció" és különösen Mindszenty hercegprímás színrelépésében látták igazolva az „ellenforradalom" teóriáját, vagyis azt, hogy komoly politikai erők nemcsak a polgári demokrácia, hanem az 1945 előtti autokrata rezsim visszaállítására is kísérletet tettek. Min-den párt, amelyik tagadta a proletárdiktatúrát, ab ovo ellenforradalminak számított. Jól jel-lemzi ezt Molnár János értékelése: „A történelem nem hagy kétséget az iránt, hogy ezek a pártok a saját programjukkal a szocialista rendszerrel szemben csak ellenforradalmi pártok

lehettek. ...a proletárdiktatúrától elszakított szocialista demokrácia nem vezethetett más-hová, mint burzsoá demokráciához. " 1

Ehhez természetesen a valóságosnál jóval nagyobb szerepet kellett tulajdonítani ezen politikai erők megjelenésének, s figyelmen kívül kellett hagyni meghirdetett programjukat.

A forradalom vezetői és támogatói között is sokan voltak, akik komoly veszélyt láttak a politikai katolicizmus megerősödésében. Maga Nagy Imre többször is kinyilvánította, hogy ezekkel a pártokkal semmiféle együttműködést nem tud elképzelni, mivel 1945 előtti sze-replésükkel végérvényesen kompromittálódtak.2 (Ebben persze benne volt a meggyőződé-ses kommunista sommás értékítélete, amely a politikai katolicizmus minden válfaját a Horthy-féle keresztény kurzussal azonosította.) Egy október 30-án adott interjújában pedig kijelentette, hogy nem híve egy olyan, nyugati típusú parlamenti demokráciának, ahol ellenzék is van, mert az a hazai politikai viszonyok között csak a „reakció" térnyeréséhez vezetne.3 Ez egyet jelentett volna a szabad pártalapítás korlátozásával.

De Nagy Imre nem volt egyedül ezzel az aggodalmával. Hasonló elvi megfontolásokból kiindulva Bibó István és Németh László is fölvetették a „pártosodás" korlátozásának, sőt a

1 Molnár János: Ellenforradalmi erők 1956-ban. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó. 210, illetve 244. o.

2 Nagy Imre Tildy Zoltánnak. Lásd Kővágó József: You Are all Alone. I. m. 207. o.

3 Nagy Imre a fentieket Gimes Miklósnak, illetve a Het Vrije Volk című holland lapnak 1956. október 30-án adott interjújában mondta. Lásd Molnár Miklós: Egy vereség diadala. Budapest, 1991, Educatio és Atlanti Kiadó. 177. o.

választójog korlátozásának lehetőségét, és ez a gondolat a kisgazdapárt háza táján is fel-bukkant.

Egy keresztény politikai centrum kialakulásától, amely sokakban a háború előtti rendszer restaurációjának veszélyét idézte fel, nem csak a kortársak tartottak. Ennek lehetőségét olyan későbbi elemzők is elismerték, akik 1956-ot mindig is forradalomként értékelték. Az 1986-ban megrendezett illegális emlékkonferencián tartott előadásá1986-ban Széli Jenő így jellemezte a színre lépő keresztény pártokat: „A keresztény úri középosztály viszonylag épen vészelte át az 1945 óta eltelt éveket A közigazgatásban betöltött szerepének elvesztéséért a rohamosan elburjánzó vállalati bürokrácia pozícióival kárpótolta magát. ... majd október 27-e után gyor-san szerveződő (és november 4-e után éppoly gyorgyor-san semmivé foszló) új pártokban ... talált politikai képviselőre... Az úgynevezett katolikus komplexum jelentősége '56-ban abban állt, hogy ez volt az egyetlen »két lábon álló«, azaz jelentős tömegkapcsolatokkal rendelkező', és ugyanakkor a politikai szférában is szervezetten jelen lévő restaurációs erő. 'A

A keresztény középosztály túlélése önmagában persze még nem jelentett valódi restau-rációs szándékokat. Maga Széli is elismerte: „Az újonnan alakult katolikus pártok prog-ramnyilatkozatai egyöntetűen nem restaurációs jellegűek voltak", de hozzátette: „1956.

november elején azonban nem lehetett még tudni, melyik választja majd a progresszív ka-tolicizmus útját, és melyik igyekszik... az országban jelen levő nem jelentéktelen szocialis-taellenes erők gyűjtőhelyévé válni. "⁵ Vajda Mihály ezen a konferencián az előadás vitájá-ban ehhez még hozzátette: „Bizonyára léteztek kifejezetten reakciós, jobboldali erők is, hiszen a kommunista politika a maga részéről mindent megtett azért, hogy azok el ne veszít-sék ... hitelüket. "⁶

A meghirdetett programok jelentőségét valóban nem célszerű túlértékelni. De épp eny-nyire tévútra visz ezek teljes mellőzése. Kétségtelen, hogy a keresztény politizálás alapvető kérdése az lett volna, hogy miként hat Mindszenty József bíboros politikai szerepvállalása a katolikus politikai tábor belső dinamikájának alakulására, a keresztény pártok politikájára.

Ezek a pártok természetesen egymással is rivalizáltak, de nem annyira a programjaikban, mint inkább abban, hogy melyik a „tisztább" párt, illetve, hogy melyik tudja megnyerni magának Mindszenty támogatását. Sikerre pedig csak az számíthatott közülük, amelyiket a főpap is kitüntetett támogatásával.

A hercegprímásról pedig köztudott volt, hogy nemcsak a kommunista diktatúrát kérdő-jelezte meg, hanem az egész 1945 utáni demokratikus átalakulást is illegitimnek tartotta, ráadásul bizalmatlanul és ellenségesen viszonyult mindenfajta kereszténydemokrata irány-zathoz. Ha számba vesszük, hogy ily módon a kommunizmus legradikálisabb ellenzőjének számított, aki ráadásul ártatlanul üldözést szenvedett, akkor még valószínűbb, hogy egy, a szívéhez közel álló katolikus párt az ő támogatásával komoly vetélytársa lehetett volna a formálódó nemzeti liberális, illetve baloldali, demokratikus szocialista politikai erőknek.

Mindez azonban feltételezés, mert a katolikus politikusok és Mindszenty kapcsolatfelvé-telét november 4-e és a bíboros bemenekülése az Egyesült Államok követségére

meghiúsí-4 Széli Jenő: Társadalmi és politikai erők az 1956-os forradalomban. In: Ötvenhatról nyolcvanhatban. Jegy-zőkönyv. Budapest, 1992, Századvég Kiadó-1956-os Intézet. 124. o.

5 Uo. 1 2 4 - 1 2 5 . 0 .

6 Vajda Mihály hozzászólása Széli Jenő előadásához. Uo. 169. o.

totta. E láncszem híján a keresztény pártokról leginkább töredékes programnyilatkozataik alapján alkothatunk képet.7

1956-ban a mértékadó, a valódi politikai befolyás reményével induló keresztény szel-lemiségű politikai pártok többsége valamely korábbi, többnyire 1945 és 1949 között mű-ködött párt utódjaként jelentkezett. Apró hangsúlyeltérésekkel, de lényegében mindegyik a keresztényszocialista eszmekört újította fel, amely elutasította ugyan a „proletárdiktatúrát"

mint az igazságos társadalom felé vezető egyetlen üdvözítő utat, de amely az „evangéliumi egyenlőség" eszméjéből kiindulva fenn kívánta tartani az elmúlt évtized „szociális vívmá-nyainak" túlnyomó részét. Több-kevesebb nyomatékkal, de mindegyik keresztény párt programja feleleveníti a századelő antikapitalista, keresztényszocialista eszméjét - ha tompítva is - , amely szerint a közösség és a közösség minden tagja méltó létfeltételeinek egyenlő biztosítása elsőbbséget élvez a tulajdonjoggal szemben, és így megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartotta a magántulajdon jelentős mértékű korlátozását.

Mindegyik párt esetében, a diktatúra rossz tapasztalataiból kiindulva, a korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott a szabadságjogok és a demokratikus intézményrendszer biztosításának köve-telése. A háború utáni korszak megítélésében mutatkoztak árnyalatnyi különbségek. Ezek szorosan összefüggtek a Nagy Imre vezette koalícióhoz fűződő viszonyukkal, ezáltal nagyon is világos aktuálpolitikai üzenetet hordoztak. Közös volt bennük, hogy kivétel nélkül ellenzéki pártként léptek föl, joggal hivatkozhattak arra, hogy már a háború utáni korszakban, a koráb-bi, 1944-1949-es koalíció idején is ellenzéki szerepet vittek. (Sőt némelyikük az ellenzéki múltat az 50-es évekre is „extrapolálta") Az ellenzékiség hangsúlyozásával arra utaltak, hogy nekik semmiféle közük nem volt a Rákosi-rendszer megszületéséhez és bűneihez, amit a volt koalíciós partnerek, a kisgazdák, a szociáldemokraták és a parasztpártiak nem mondhattak el magukról. Ennek megfelelően ellenzéki mivoltukban egyöntetűen szabad pártszerveződést, szabad nyilvánosságot és mielőbbi választásokat követeltek, ellentétben a hajdani koalíció felújítását szorgalmazó parasztpártiakkal és kisgazdákkal.

A keresztény pártok vezetői nem minden alap nélkül gondolhatták, hogy egy szabad választáson az emberek nemcsak a Rákosi-korszak és az azt képviselő kommunista párt felett mondanak büntető ítéletet, hanem összemosódik bennük a háború utáni koalíciós korszak és a Rákosi-rendszer, hiszen mindkettőt népi demokráciának nevezték, és a kom-munista propaganda mindent meg is tett azért, hogy az egész 1945 utáni korszakot a szo-cializmus győzelme felé tartó folyamatos és szerves fejlődésként láttassa. így, ha el tudják hitetni, hogy ők kezdettől fogva következetesen harcoltak a kommunizmus előretörése ellen, akkor jó esélyük lehet a választások megnyerésére.

A forradalom során Pállfy József vezetésével 1956. október 30-án alakult meg először, de érdemben nem működött a Kereszténydemokrata Néppárt. A párt vezetői Pállfy korábbi elkötelezett hívei és követői, Mikó Árpád és Molnár György József voltak. Számos, volt kereszténydemokrata vonzalmairól tanúságot tett kisgazda képviselőt vártak ide, köztük Drózdy Győzőt, valamint Mindszenty ügyvédjét, Gróh Gyulát, továbbá a régi, neves pol-gári liberális gárdából Rassay Károlyt és Rupert Rezsőt.

E párt programja állt talán legközelebb a nyugati kapitalizmus és polgári demokrácia értékeihez. Nem követelték ugyan az államosítások és különösen a földreform nyomán

7 Lásd újabban Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Budapest, 1994, Pannónia könyvek. 323 o.

kialakult viszonyok felszámolását, de hangsúlyosan szóltak a magántulajdon sérthetetlen-ségéről. Az előző rendszertől igyekeztek radikálisan elhatárolni magukat, de ez inkább csak néhány kevésbé jelentős pontban volt tetten érhető: követelték például azt, hogy az ENSZ a magyarországi beavatkozásért vonja felelősségre a Szovjetuniót.⁸

Hasonló programmal lépett fel Pfeiffer Zoltán 1947-ben alakult, s a választások után feloszlatott pártjának örököse, a Magyar Függetlenségi Párt, amelyet nem az emigrált Pfeiffer itthon maradt szűkebb köre, hanem „új emberek", Hornyák Tibor, Gémes József és Bozai Ferenc hívták ismét életre. A párt programjában szintén hangsúlyos szerepet kapott ugyan az előző rendszer elítélése, egyúttal azonban megjelent a keresztény megbocsátás motívuma is. A program második pontjában kiemelten szerepelt az, hogy a „...a keresztény magyar lélekkel való megbocsájtás útján a belső társadalmi rend és béke megteremtésé-hez"⁹ lehet eljutni.

Az 1945 után működött keresztény pártok közül a Demokrata Néppárt játszotta a legje-lentősebb szerepet. Az 1947-es választásokon a második legnagyobb pártként kerültek az országgyűlésbe, keresztényszocialista programmal. 1956-os megalakulásában 1944-ben emigrált vezetőjének, Barankovics Istvánnak hajdani közeli hívei és munkatársai, Keresztes Sándor, valamint Mihelics Vid és Farkas Dénes, a párt korelnöke játszottak kulcsszerepet.

Baloldali hagyományainak megfelelően ez a párt mutatkozott a leginkább lojálisnak az 1945 utáni fejlemények iránt: „...a leghatározottabban szemben állunk minden olyan res-taurációs kísérlettel, amely a bányákat és a kulcsiparokat ki akarná venni az állam, a gyá-rakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből ...egyenesen világnézetünkből folyik, hogy nem a munkát kell a tőkének, hanem a tőkét a munkának alája rendelni" - olvashatjuk a párt programjának 6. pontjában.10

A 7. pont még egyértelműbben kiállt az 1945 utáni fejlődés mellett, sőt egyenesen a ma-gyar társadalom demokratikus fejlődésének feltételeként értékelte azt: „A borzalmas bűnök, hibák és embertelenségek ellenére is történtek olyan változások, amelyek nélkül aligha foghatnánk hozzá politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk olyan mérvű

de-mokratizálásához, mint amilyenen ma már bízvást munkálkodhatunk. "

A „vívmányok" közé sorolták a társadalmi változásoknak köszönhető örvendetes társa-dalmi mobilitást, egy új, munkás- és parasztszármazású értelmiség kiemelkedését is.11

A párt programját Mihelics Vid vázolta a Hazánk című lap november 4-i számában12, amely azonban már nem került terjesztésre. Eszerint a Demokrata Néppárt célja egy függet-len, demokratikus és szociális Magyarország megteremtése. Kifejtette, hogy a párt a termé-szetjogban gyökerező, egyszersmind a természetjog alapján, a közérdek által szabályozan-dó magántulajdon talaján áll. A termelés társadalmi irányítása világtendencia - tette hozzá - , de nem lehet belenyugodni a vagyonok egyszerű elkobzásába: „A normál típusú kereske-delmi vállalatokat, továbbá a lakóházakat, ha fenntartások és megkötések mellett is - adják vissza volt tulajdonosaiknak." A párt programjában tehát megjelent a reprivatizáció halo-vány követelése is.

8 A Keresztény Demokrata Néppárt programja. Közzéteszi Izsák Lajos. História, 1988/6.

9 A Magyar Függetlenségi Párt programja. Uo.

10 A Demokrata Néppárt programpontjai. Uo.

11 A Demokrata Néppárt programpontjai. Uo.

12 Mihelics Vid: A mi roppant nagy felelősségünk. Hazánk, 1956. november 4.

A fentieken kívül október 31-én színre lépett még Varga Endre vezetésével a Katolikus Néppárt is, amely a századeleji újkonzervatív Demokrata Néppárt örökösének tekintette ma-gát. A párt nem hirdetett programot, de a pártelnök november 1-jei rádióbeszédéből kiderült, hogy akárcsak 1948-ban, ez az alakulat tekintette magát a legtisztább és Mindszenty politiká-jához legközelebb álló katolikus politikai erőnek: a párt vezetője hangsúlyozta, hogy nyolc év ellenzékiség után nem léphetnek be ebbe a koalíciós kormányba: „..nem működhetünk együtt a kormánnyal, ... míg a kabinetben az elnyomatás éveinek kompromittált szereplőit is megta-láljuk" - indokolta ellenzéki álláspontját Varga. De ez nem jelentette azt, hogy az 1945 utáni társadalmi változásokat is ilyen határozottan elutasították volna. A beszédben ugyanis sietve hozzátette: „Ragaszkodunk az 1945 óta eltelt évek népet szolgáló szociális vívmányainak fenntartásához, sőt követeljük azok továbbfejlesztését. "¹³

Vargával ellentétben Farkas Dénes, a Demokrata Néppárt korelnöke, szintén november l-jén mondott rádióbeszédében sokkal nagyobb megértést tanúsított a koalíciós kormány iránt: a Demokrata Néppárt „ a kormányt a rend fenntartásában, a vagyon és az életbizton-ságfenntartásában minden erővel támogatja" - mondotta - , de „aho^an a múltban, úgy a jelenben sem vagyunk hajlandók részt venni semmiféle koalícióban!"

Farkas a hatalomból való részesedés helyett teljes szervezkedési és agitációs szabadsá-got követelt. A párt korelnökének beszédéből kiviláglott, hogy a tiszta múlttal rendelkező, baloldali elveket hangsúlyozó párt jelentős támogatottságra számított a közvélemény köré-ben. Farkas nem kevés önbizalommal - és nem is alaptalanul - hivatkozott arra a 800 ezer választóra, „akik a féktelen terror és csalások dacára"¹⁵ 1947-ben a Demokrata Néppártra adták szavazatukat.

A különféle keresztény pártok tehát alapjaiban hasonló, hangsúlyokban eltérő progra-mokkal jelentkeztek. Legnagyobb szerepe kétségkívül Mindszenty „politikai programjá-nak" lett vona, s nem is csak a keresztény pártok politikájának alakulásában. A főpapot október 30-án szabadította ki egy katonai különítmény felsőpetényi házi őrizetéből, (a bör-tönből 1953-ban idehozták), és 31-én ért Budapestre. Hatalmas várakozás és lelkesedés fogadta a fővárosban a Rákosi-rezsim ártatlanul meghurcolt vértanúját. A városban plaká-tok jelentek meg, amelyek Mindszenty-kormányt vagy Mindszenty államelnökké választá-sát követelték. A hercegprímás azonban már a fővárosba érkezésekor kinyilvánította, hogy semmilyen napi politikai szerepet nem kíván vállalni. November 3-i esti rádióbeszéde pe-dig már semmiféle érdemi hatással nem lehetett a további fejleményekre. A beszédben kategorikusan elhatárolta magát az 1945 után vezető szerepet játszott politikai erőktől, és lényegében az azok örököseinek nevezett Nagy Imre-féle koalíciós kormánytól is. Az elha-tárolódás az utóbbitól azonban nem volt végletes: Mindszenty Nagy Imre és Tildy Zoltán kérésének megfelelően felhívott a munka felvételére, s azonosította magát a kormány kül-politikájával.1

Rádióbeszédéből kiolvasható, hogy az ország újraformálását a katolikus egyház hagyo-mányos vezető szerepének helyreállításával képzelte el. Elgondolása szerint a keresztény politikai erők - az egyház szellemi irányításával - leváltották volna az előző korszak komp-romittált képviselőit és vezérelték volna az ország demokratikus újjáépítését. Ez

természe-11 Dr. Varga Endre rádióbeszéde, 1956. november 1. In: A forradalom hangja. I. m. 363. o.

14 Farkas Dénes rádióbeszéde, 1956. november 1. 22 óra 20 perc. In: A forradalom hangja. I. m. 374. o.

'' Uo.

16 Mindszenty József rádióbeszéde, 1956. november 3. 20 óra. In: A forradalom hangja. I. m. 4 6 1 - 4 6 3 . o.

tesen nem lett volna „ellenforradalmi restauráció" abban az értelemben, ahogy a kádárista elemzők ezt évtizedeken keresztül előszeretettel bizonygatták. Nincs szó a Horthy-korszak uralkodó ideológiájának és az egyház akkori szerepének felélesztéséről, a korabeli társa-dalmi viszonyok helyreállításáról, az egyházi birtokok visszaállításáról pedig végképp nincs. De még ha a demokratikus keretek fenntartásával is, mégiscsak egy paternalista, tekintélyelvű, a szociális közösségiségre épülő társadalom képe lebeghetett Mindszenty szeme előtt.¹⁷

Nem tudhatjuk, hogy Mindszenty a csírájukban megjelenő, nevükben vagy szellemisé-gükben keresztény politikai erők közül melyiket, melyeket támogatta volna. Egyikről sem volt túl nagy véleménye, emlékirataiban szinte említést sem tesz azokról a politikusokról, akikkel november első napjaiban konzultált. Politikailag - és talán érzelmileg is - a Katoli-kus Néppárt állt hozzá a legközelebb, de valószínűleg nem tartotta azt sem számba vehető, jelentős politikai erőnek. A Demokrata Néppárt - meghirdetett programja és szellemisége alapján - ugyanúgy nem számíthatott volna a támogatására, mint korábban, még Baranko-vics István idején. Esetleg elképzelhető, hogy Mindszenty a Kereszténydemokrata Nép-pártból és a Magyar Függetlenségi Pártból igyekezett volna összegyúrni és a maga képére formálni egy egységes katolikus tömegpártot. Erre azonban nem maradt idő.

A teljesség kedvéért essék néhány szó két további keresztény indíttatású politikai moz-galomról. Az egyik, a Zajgóváry Károly ügyvéd által életre hívott Keresztény Magyar Párt, inkább csak szokatlan „radikalizmusával" lógott ki a sorból. November l-jén közzétett

18

programjuk többpárti választásokat, a kötelező vallásoktatás és a szerzetesrendek vissza-állítását követelte. A második rész 5. pontjában a kis- és középüzemek, illetve az 50 hold nagyságig terjedő földbirtokok visszaadását követelték. A 7. pontban szorgalmazták a külföldi tőke bevonását, megfelelő garanciákkal és megszorításokkal, a 22. pont pedig a Magyar Dolgozók Pártja vagyonának lefoglalásáról és felosztásáról szólt. A radikalizmust mutatja, hogy a párt vezetője, Zajgóváry, a Budapesti Nemzeti Bizottság november 2-i ülésén teljes politikai őrségváltást és az 1945 előtti apparátus rehabilitálását követelte.

Jelentkezett egy másik csoport, a Keresztény Front19 is, mely már 1948-1949-ben ille-gálisan szerveződött. A csoportvezetőit 1956 júliusában letartóztatták. 1956. október 30-án kiszabadultak, ám 1957 nyarán ismét börtönbe kerültek, és perükben súlyos ítéletek szület-tek. 1956-ban a politikai katolicizmus táborának bázisszintjét jelentették. Megnyilvánulá-saikban elsősorban Mindszenty-kormányt követeltek. A Soltész Jenő irányította legitimista csoport alkotmánytervezete egyfajta rendi társadalom megteremtését hirdette.

A keresztény pártok a forradalom során érdemben semmilyen szerepet nem játszottak.

Még annyit sem, mint a koalíciós pártok. A megtorlás ezt a politikai mezőt sem hagyta érintetlenül, de jóval kevésbé sújtotta, mint a forradalom intézményes aktorainak (felkelők, forradalmi bizottságok, munkástanácsok stb.) vezetőit.

17 Mindszentynek a hosszú ideig tartó fogva tartás okán feltehetően nem volt kialakult képe arról, milyen is legyen a magyar társadalom. Vélhetően a szociális keresztény állam gondolata nyugodtan megférhetett volna konzervatív, autokrata és legitimista meggyőződésével. Egy keresztényszocialista állam, az ő szellemi irányítá-sával és egyfajta néppárti politikai háttérrel komoly politikai centrum lehetett volna.

18 A Keresztény Magyar Párt programja. In: Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban.

Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó. 209. o.

19 A Keresztény Frontról lásd Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben IV. Budapest, [é. n.], A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala. 56-58. o.

KERESZTES SÁNDOR

„MI 1956-BAN ÉPPEN CSAK ÉLETJELT ADTUNK MAGUNKRÓL"

Keresztes Sándor 1919. március 9-én Magyarókereken született.

Egyetemi tanulmányait 1943-ban a kolozsvári tudományegyetem jog-tudományi karán fejezte be. Ezt követően Kolozsvár város szociális ügyosztályán fogalmazó, majd 1944-ben a Belügyminisztérium városi osztályán dolgozott; októberben a nyilasok letartóztatták. 1945-1947 között a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályának fogalmazója.

1945-től részt vett a Demokrata Néppárt szervezésében, 1946-1949 között a párt végrehajtó bizottságának tagja. 1947-től országgyűlési képviselő, a párt parlamenti csoportjának titkára. 1948-ban megfosz-tották mandátumától. 1949-1950-ben állásnélküli. 1950-1956 között az Uj Ember pénzbeszedője, fűtője. 1953-ban létrehozta a szerzetesek munkalehetőségét biztosító Solidaritas Háziipari Szövetkezetet. 1956-ban részt vett a Demokrata Néppárt újjászervezésében. 1953-tól 1960-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1957-ben internálták. 1963-1980 kö-zött a Szt. István Társulat jogi szakértője, 1980-tól nyugdíjas. 1988-ban megalapította a Márton Aron Társaságot. 1989-ben a KDNP szervezőbizottságának elnöke, 1989-1990-ben a párt elnöke, 1990 óta

1945-től részt vett a Demokrata Néppárt szervezésében, 1946-1949 között a párt végrehajtó bizottságának tagja. 1947-től országgyűlési képviselő, a párt parlamenti csoportjának titkára. 1948-ban megfosz-tották mandátumától. 1949-1950-ben állásnélküli. 1950-1956 között az Uj Ember pénzbeszedője, fűtője. 1953-ban létrehozta a szerzetesek munkalehetőségét biztosító Solidaritas Háziipari Szövetkezetet. 1956-ban részt vett a Demokrata Néppárt újjászervezésében. 1953-tól 1960-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1957-ben internálták. 1963-1980 kö-zött a Szt. István Társulat jogi szakértője, 1980-tól nyugdíjas. 1988-ban megalapította a Márton Aron Társaságot. 1989-ben a KDNP szervezőbizottságának elnöke, 1989-1990-ben a párt elnöke, 1990 óta