A szőlődugványozás Magyarországon

A kalapácsos dugványt, mint ültetésre szánt szaporítóanyagot a 18-19. századi szakirodalom ismerte. A vessző alján levő 2 éves rész feladatát viszont csak abban látták, hogy az eltelepítő biztosan tudja, hogy a vessző a venyige alsó részéből származik. Ugyanis csak ezeket az alsó rügyeket tartották termékenyeknek. Így a francia szakirodalmat fordító Mitterpacher és Fábián is ajánlja, és idézi azokat a részeket, ahol ennek bő leírását adják a francia szerzők. A magyar 19. századi szakirodalom „görcsös vesszőnek” nevezte el a kalapácsos dugványt, mint szaporítóanyagot, magyarázva, hogy „... oly fiatal vessző, mely ugyan az esztendőben jött, de végére a múlt évi hajtásból egy kis görcs van metszve.”

Előgyökereztetés (gombáztatás)

J. Wiegand 1774-ben kiadott könyvében elítélte a gyökereztetés céljából kötegekbe szedett vesszők vermekbe helyezését. Nem a módszer ellen volt kifogása, hanem a gyenge gyökérzettel rendelkező szaporítóanyag felhasználását nem tanácsolta, így mindenfajta gyökereztetési módszert, amivel szaporítóanyagot állíthattak elő, ellenzett. A bujtást is, mint írta: „söt a' szölö rakásnak ezen két módját tellyességgel meg-kell vetni.”

Ausztrián kívül Németországban is ismerték mind az árokba egymás mellé dugott simavesszők, iskolaként meggyökereztetésének és a kötegelt venyigecsomók verembe helyezett előgyökereztetését, amit M.B. Sprenger könyvében rajzon is bemutatott. Pethe is meg említette, hogy a Rajnamelléken a lemetszett és eltelepítésre szánt venyigéket verembe helyez-ték, vagy hűvös pincében arasznyi vastagságban befedték.

Magyarországon az előgyökereztetést a 19. század elején először Székesfehérvár környékén kezdték alkalmazni a telepítés előtt, mint arról a Tudományos Gyűjtemény 1820-ban hírt adott.

A korábbi paraszti gyakorlat példájaként vízbe állított venyigék után ezzel a módszerrel már a kalluszképződés és a gyökérszövetdifferenciálódás is megindult, ami a nagyobb eredési százalékot jelentette telepítés után. Székesfehérvár, Dunántúl egyik német nemzetiség lakta központjának számított, így felvethető, hogy a szakirodalmat vagy az őshazai ismeretek révén a magyarországi németek kezdeményezhették ezt a racionális, telepítést segítő munkát Magyarországon. A 18. századi német, osztrák példák mutatják, hogy Babo-Mach-nak nem lehet teljes mértékben igazuk. Ők ugyanis magyar módszernek tartották ezt a vesszőgyőkeresítési módszert. Az lehet, hogy általánosan elterjedt a 19. század második felére ez az eljárás, de ha magyar eredetű lenne, akkor az első magyarországi szakírók sem hallgattak volna róla. Ennek a vesszőgyökereztetési (gombáztatási) módszernek az a lényege, hogy a vesszőkötegeket megfordították, és egy verem v. gödör feneke fölé függesztették, és nyirkos mohával, földdel teljesen lefedték a szőlőköteget. A Nap hatására felmelegedő levegő és föld a dunsztos, nyirkos moha közt a kalluszképződést /gyökérképződést/ serkentette.

Baranyában, Mohács környékéről a Gazdasági Lapok 1861-ben egy másik fajta gyökereztetésről számolt be. Az ősszel megszedett, ültetni való vesszőket kádba, 4 ujjnyi vízbe állították pincébe, majd februárban fúró után ültették el, úgy hogy a földbe kerülő vesszővégeket meghegyezték, és trágyás péppel körbeöntötték. A meghegyezett venyigevégen indult meg a gyors kalluszképződés és gyökérfejlődés. A Borászati Lapok 1895-ben már a gombáztatás módszerének több javított változatát ismertette, így az amerikai Saunders, a francia Delhomme, - a magyar Follner, - Angyal és Molnár-féle eljárásokat. A lényeg és különbség az 1820-ban leírtakhoz képest az volt, hogy a talpukkal felfelé fordított vesszőt homokkal takarták moha helyett, és koratavasszal naponta öntözték őket. Follner János érdi melegágyi venyigegyökereztetéséről, mint kísérletről Entz Ferenc már 1869-ben beszámolt.

A szőlőgyökereztető iskolák

A szőlőgyökereztető iskolákat mind a franciaországi, mind a német, mind az alsó-ausztriai szakirodalom ismerte és ajánlotta. Az előgyökereztetéssel szemben szigorú ellenvéleményen levő Wiegand a gyökérzet rendes kialakulása és a sérülések nélküli eltelepíthetőség miatt szintén ajánlotta a gyökereztető iskolák készítését. Ch. Fr. Germershausen részletesen leírta a gyökereztető iskolát és előnyeit, így 2-3 éves korától kezdve a fiatal tőkék már termést is adhattak. A simavesszőt letalpalták, vagyis vízszintesen az alsó nódusz (íz) alatt elmetszették, a felső végén viszont rézsútosan vágták meg a simavesszőt. A gyökereztető iskolába „T”-alakú ültető-fúró után, sorba eresztették a földbe a vesszőket. Nagyváthy János, aki Germershausen szakkönyvét alapvető irodalomként használta fel, mind az előgyökereztetett, 60-70%-os eredést elérő, mind a gyökereztető iskolából kikerülő porhajas, porbujtás, vagy kapabujtásnak nevezett szaporítóanyaggal javasolta a telepítést. Sopronban is azt javasolták azoknak, akik sem kész gyökeres tövet, sem pedig meggyökeresedett bujtványt nem tudtak vásárolni, hogy a lemetszett

vesszőket 3-4 rügy mélységéig szúrták le a földbe úgy, hogy 2-3 rügy kilátszódjék a föld felszínén. Állandó öntözés, gyomlálás mellett őszre meggyökeresedett szaporítóanyagot ígértek az olvasók részére. A simavessző földbe kerülő részén a rügyeket kivakították, az alsó nóduszt pedig keresztbe vágták, innen várva a talpgyökeret. Javasolta Fürst Károly, a soproni szőlőművelés leírója, hogy az iskolázandó vesszőket egy „szellőztetésre” huzamosabb ideig nyitva hagyott árokba, vagy rigolírozott földbe iskolázzák el. A Falusi Gazdában 1856-ban egy díjnyertes pályamunka készítője azt írta: „... az uraságok gazdatisztjeitől és vinczellérjeitől láttam, s az ugy megyen: hogy hosszú árkokat hánynak 2 láb szélesre, a megszedett fát kétfelől sűrűn a gödör falához támasztva földdel batapossák, kihagyván a felső bökit, ott 3 évig ápolgatják, ugy ültetik aztán el a hova akarják.”Az író egyébként kipróbálta, de az ültetéskor ejtett sebek miatt nem ajánlotta a szaklapot járató közép- és kisbirtokosoknak, parasztoknak.

A szőlőgyökereztetési módok, a gyökereztető iskola készítése a filoxéra pusztításai után terjedtek csak el szélesebb körben, amikor a beoltott szaporítóanyagot kellett meggyökereztetni.

A filoxérát követő szakirodalom egyértelműen nagy jelentőséget tulajdonított a szőlőgyökereztető iskolának. Az oltató nagygazdák és a kisebb parasztbirtokosok is ezekből a könyvekből, folyóiratokból tanulmányozták a szőlőgyökereztető iskola elkészítését, a munkáltató vincellérek gyakorlati bemutatói mellett. Az oskola földet, az oskola alá marha- és disznótrágyával készítették elő. Úgy választották és alakították ki a szőlőgyökereztető iskola helyét, hogy az lehetőleg víz mellett, vagy jól öntözött helyen legyen. Ezért a gazdák a káposztáskertjeikben alakították ki az iskolát, ahol könnyen öntözhették az oltványokat. A nagyobb gazdák és a puszták bérlői megforgatták az iskolának szánt területet. Az iskolázás április végén kezdődött, amikor egy kiásott árokban az oskolázódeszka mellett tűzdelték le, beiszapolt árokba két ujjnyi távolságra az oltványokat. Ezeket a pincékből cserényen szállították ki. A leszúrt oltványokra, amelyek egyenlő magasak voltak, az iskolázódeszka révén olyan magasra húzták fel a földet, hogy az két-három ujjnyira elfedje az oltványokat. Az oskolázást fajtánként külön kezdték, amit az oltványokon levő kis táblácska biztosított. A kész szőlőiskola úgy nézett ki, felpúpozva, mint a temetősír. Ha több ezer oltványt gyökeresítettek, akkor egymás után húzódtak ezek a sorok. Az oltványgyökereztető iskolát öntözni kellett. A bakhátakon megcserepesedett, megkeményedett földet kézzel fel kellett porhanyítani, babrálni, valamint gyomlálni is. Az oltványok mindezen munkáért nem lehettek olcsóbbak, mint a korábbi hazai, eurázsiai szőlővesszők, miket csak le kellett szúrni a földbe, és a kedvező körülmények között megeredtek. 1898-ban a szenbékkállai /Zala megye, Káli-medencei falu/

plébános feljegyzésében szerepelt „oltások kibontása”, ami az oltványgyökereztető iskola akkori meglétére már utal. Az oltványok és a gyökereztető iskolák mellett országos nagyhatású propaganda kezdődött meg, ami elősegítette ezeknek a módszereknek az országos megismerését és elterjedését.

A szőlőgyökereztetés újabb módja a mohás gyökereztetés vagy hajtatás, ami pl. a Balaton melléken, a Káli-medencében az 1910-es évek végén terjedt el. Ezt a gyökereztetési módszert a szakirodalomban 1891-ben említették először, amikor azt Larvaron, a viennei francia földmívelési iskola tanára ajánlotta. 1892-ben a Borászati Lapok is ismertette, majd 1893-ban már a magyarországi kipróbálásáról számoltak be. Valószínű, hogy a Borászati Lapot járató és olvasó dunántúli szőlősgazdák, birtokosok terjesztették el ezt a módszert először községeikben.

Sokan azonban bizalmatlanul fogadták, és nem is voltak hajlandók hajtatott oltványt vásárolni.

Ezzel a módszerrel meggyorsították a kalluszképződést, az oltvány összeforrását és gyökeresedését. A beoltott vesszőt nem kötözték rá raffiával és nem sározták be, hanem nyirkos erdei mohába, később faszénporos homokba vagy fűrészporba rétegezték. Az egyfenekű ládákat a rövidebbik oldalára billentve rakták tele, és a láda másik kihúzható rövidebbik oldalát visszatolták. A visszafektetett teli ládára az oltványok fölé laza, de a kiszáradást gátló feketefenyő-tűlevelet raktak zárórétegnek.