A kötözőanyagok fajtái és területi tagolódásuk

9.3.1 Hársfaháncs

Régi kötözőanyagnak számított a hársfa kérgéből, áztatás után kihúzott hosszú szálú rost.

Már 1625-ben az Urbáriumban, mint jobbágyteher szerepelt a földesúrnak biztosított hársfaháncskötöző. A 18. század végén a garamszentbenedeki uradalom szőlejében is részben hársfahánccsal kötöttek, amit vásárlás útján biztosítottak. Kitaibel Pál 1808-i szlavóniai útjakor június 18-án Mázánál azt írta: „A magyar hársfa kérgét, mely édes és ezért édes hársfának is nevezik, a szőlő kötözésére használják.”Pécs-Villány-Siklós környékén is általánosan használt

kötözőanyag a hársfaháncs volt, amennyiben kötötték a szőlőt. A hársfa kedveltségét növelte, hogy a németek szent fája volt. A nagypeterdi és a botikapeterdi református egyház számadó könyve 1813-tól 1854-ig többször rögzítette a hárs-keresőknek, hársfosztóknak és a hárskötözőért fizetett költségeket. Göcsejben, Somogyban is kötötték a szőlőket fahánccsal. Az adatok tükrében úgy tűnik, hogy Dél-Magyarországon a hárskötő használata általános volt.

Tokaj-hegyalján is említi Nagyváthy János a hársfa használatát, de Balassa Iván tokaji monográfiájában cáfolja és tévesnek tartja, hogy Tokaj-hegyalján használták volna egyáltalán, hiszen a közeli Bordogköz mélyfekvésű területei ontották a kötözésre alkalmas un. kötöző füveket.

9.3.2 Kötöző fűzvessző

J. Metzger 1827-ben a Salix vitellina és a Salix purpurea vesszőit ajánlotta szőlőkötöző anyagul, ami a német és a dél-tiroli szőlő-borvidékeken általánosan használt szőlőkötöző anyag volt. A fűzvesszőket 3 vagy 4 részre hasították a fából faragott kis vesszőhasító szerszámmal, a

„Ritzer”-el, Közép-Mosel vidékén a „Kneip”-nek nevezett eszközzel. Magyarországon valószínűleg a középkori német kontinuus lakosságú területein használták leginkább. Sopronban már a 15. század végén fűzvesszővel kötötték a szőlőt, de a rohonc-szalonaki uradalom szőleiben is ezt a kötözőanyagot használták a 17. század közepén. A hasított fűzvesszőt kötegben, kötésben készítették elő. A rohonc-szalonaki uradalomban az egymásra torlódó, el-elmaradó robotok, valamint a robotmegtagadás miatt ekkor már 12 község mintegy 497 kötés kötővesszővel tartozott az uradalomnak. A fűz kötővesszőt márciusban szedték meg holdfogyatkozáskor, hogy az ne tőrjön meg. Erdélyben a karikás művelésnél, a szálvesszők kikötésére is fűzvesszőt használtak, mert erősen kellett tartani a vesszőt. A fűzvessző kötőanyagkénti felhasználása lassan kiszorult a könnyebben felhasználható, előkészíthető sás, majd a 18. századtól a növekedő gabona-rozstermelés és a kukoricatermelés miatt, amelyekből még jobb kötözőanyagot (rozsszalma, kukoricacsuhé) nyerhettek.

9.3.3 Szalma

M. B. Sprenger 1778-ban a fűzvessző mellett a szalmát is felsorolta a német szőlők kötözőanyagaként. Stájerországban, Alsó-Ausztriában szintén általánosan használták. Mária Terézia már az Urbáriumban biztosította, hogy a jobbágyok nem kötelezhetőek arra, hogy saját szalmájukat adják az allodiális szőlők kötözésére. Már Nagyváthy János szerint is Balaton és Sopron szőleiben zsúppal kötöttek, „... á melly igen tartatlan...”- mint írta. Zsúpszalmával kötöttek Balaton-felvidéken, Nyugat-Dunántúl, Somló, Ság-hegy, Északnyugat-Dunántúl, Buda-Mór szőleiben. A kézi aratású rozskévéből egy maroknyit kiválasztottak, a rövidebb szálúak kirázása után, - amit Sopron környékén gereblyével fésültek ki, - földhöz veregetéssel a szálak végét összeigazították. Az így kapott gica ( Balaton-felvidék, Nyugat-Dunántúl), panget, pangedli (Sopron, Északnyugat-Dunántúl) alsó részét átkötötték és a kicsépelt kalászos részt levágták. Az első kötözést, az aggatást csakis zsúppal készítették. A fiatal, vízzel telt hajtások könnyen lepattanhattak, ezért laza, tág kötést alkalmaztak. A sarlóval learatott rozsot kézzel kicsépelték, majd beáztatták és nagyobb kötegekben a földre fektették. Szaporán aprókat lépkedve rajta, megtiporták a szárát. Ezáltal megpuhult, nem törött, erős lett, egyes vélemények szerint a kötése jobb, tartósabb volt, mint később a raffiának. Az idősebb férfiak és nők a kötényük két sarkát oldalasan a kötőhöz felkötötték, ebben vitték a kötöző zsúpot. A felkötött nagyobb maroknyi zsúpadagot puslinak nevezték Somlón. A pusliból húztak ki 4-5 szálat, s a tőke előtt állva megsodorták, átkötötték vele a tőkét. A szőlő zsúpkötözésének meghatározott módja, technikája volt. A zsúpkötés gyorsaságban és tartósságban a később használt raffiát felülmúlta. Móron pl. ezért nem akartak áttérni a raffia használatára. A kötözés erősségének alapja az egymásnak feszülő megcsavart rozsszálak erejében rejlett. Első munka a tekerés, amikor a pusliból kihúzott 4-5 rozsszálat két-három sodró mozdulattal összesodorták. Eközben

átölelték vele a tőkét - átfogás. A két végét egymáshoz csavarták - megcseterés, majd lehajlították - levágás, és visszafelé sodortak rajta - alákulcsolás. Az elkészült kötés annyira erős volt, hogy sokszor a következő év tavaszáig sértetlenül a szőlőtőkén maradva, a lemetszett venyigedarabokat is összetartotta. Ha nem volt múlt évi kézzel csépelt rozs, akkor az az évi zöld rozsból készítettek puslikat. Ilyenkor nem kellett beáztatni, csak fonnyasztani. Kétszer-háromszor kötötték a szőlőt: először virágzás után, majd az azt követően 20-25 cm-es hajtásnövekedés után. Közép-Magyarországon, az alföldi szőlőkben Erdély szőlőiben és a Balaton mentén használták, Dél-Dunántúlon azonban egyszer vagy egyszer sem kötöztek szalmával.

9.3.4 Sás és káka

Sást kötözésre a combművelésű franciaországi és németországi szőlőkben is használtak. A hosszú és széleslevelű sásfajokat (Carex sp.) Tolna, Zala, Somogy megye szőleiben is használták. A vizenyős réteken, partoldalakon lekaszált, télen megpödrött 2-4 sáslevélből 100-as kötegeket készítettek, amiket a felh100-asználás előtt benyirkosítottak, és a zsupphoz h100-asonlóan pödréssel és vissza- aláhajtással kötöttek meg. A Zala megyei Galambokon és a szomszédos községekben (Zalakaros, Garabonc, ma a Zalai Borút részei) téli, táncos, víg munkaalkalmak voltak a sáspörgető esték, ahol előre elkészítették kalákába, társas segítő munkában a tavaszi-nyári kötözőanyagot. A Kis-Balaton lápi gazdálkodású Berkében a metélő sás fehértövű változatából (Carex alba) kitűnő kötözőanyagot nyertek. A Káli-medencei Kornyi-tó partjáról is a kövágóőrsi, köveskáli szőlők kötözésére sok sást vágtak. Buda környékén, a szalma mellett a közönséges nevén sásnak nevezett gyékényt (Tipha angustifolia) is kötözésre használták fel. A mélyebb fekvésű, vizes réteken növő növény leveleit a szegényebb budaiak összegyűjtötték, megszárították, és a városban eladták, hasonlóan a kákához (Spircus lacustris). Itt háromszor - négyszer kötözték a szőlőket. Kötözősást használtak Kistétény - Promontorban még 1871-ben is. A pusztavámi németek használták a „Tschadri”- nak hívott kákát, amit zsupnál valamivel jobbnak tartottak. Csuhi néven Sukorón hívták, Somlón csuhu-nak nevezték a kákát. Tokaj-hegyalja a Taktaközből, Bodrogközből, a Tisza mentéről szerezte be a kötöző füveit szekérszámra. Az eltérő természeti adottságú nagytájak egymásrautaltságának és kiegészítő szerepére jó példa a fentebbi kötözőfű. Tokaj-hegyalján főleg különböző vízi, vízparti növényeket, sás, csáté használtak.

9.3.5 Kukoricacsuhé

A csuhét szőlőkötöző anyagnak csakis a kukorica nagyarányú szántóföldi elterjedése után használták fel, így a 19. század elejétől számíthatjuk a használatát. Elsősorban Dél-Dunántúlon, a Mezőföldön és a Bakonytól északra, illetve a Dél-Alföldön, ahol a nagymértékű sertéskereskedelem és a sertéshajtóutak miatt nagymértékű kukoricatermesztés alakult ki. De Erdélybe is használták a kukoricacsuhét kötözésre. A kukoricacsövet borító széles felleveleket szeletekre hasították, majd két hasítékot arasznyi takarással egymásra helyeztek, összesodortak és rögzítésüket csomóra kötéssel a sodrott csuhé közepén biztosították. 100-as kötegekbe készítették a 35-40 cm hosszú csuhé kötöző anyagot, amit a téli készítés után nyáron felhasználás előtt bevizeztek.

9.3.6 Raffia

Szőlőkötözésre Franciaországban a 19. század második felében a raffia háncsot használták.

Magyarországon először 1883 májusától kötöttek raffiával, amikor is Franciaországból Szepsy Lajos hozatta be és forgalmazta. A raffiával az eddigi kötések helyett egy speciális, könnyen kibontható kötés is elterjedt, de elsősorban az uradalmi szőlőkben használták, míg a paraszti szőlőkben továbbra is a hagyományos, megszokott kötözőanyaggal kötözték a szőlőtőkéket.