Eszköze

7.2.1 Baltás metszőkés

Az ország nyugati felének nagyobb területén általánosan a baltás metszőkés típusokat használták. Vincze István tipologizálása után ismertek ezek formai és földrajzi elterjedései. Így Dél-Dunántúl, Baranya, Pécs, Villány szőleiben a Tokaj-hegyaljai típust használták, míg a kisebb formátumú Balaton-vidékit a Balaton-melléki szőlőkben, a keskenyebb, karcsúbb Zala-vidéki típust a Balaton északi partjától nyugatra elterülő szőlőkben. A fő típusok mellett számos átmeneti is található, amivel a hagyományos, a borvidékekre jellemző tőkeformát kialakították.

A baltás metszőkésekkel a kopaszmetszéses fejművelést kielégítően tudták kialakítani, de a vágóél kialakítása szerint a csapos metszésformákat is alkalmazni tudták. Schams Ferenc is figyelmeztetett arra, hogy a metszőkés alakjától függetlenül az emberi tudás és ügyesség határozza meg a hagyomány mellett a metszésformát, művelésmódot. Így a szerémségiek nagy, sarlóforma baltátlan késével ugyanolyan jól metszettek - véleménye szerint - mint a budaiak kis tenyérbe simuló, balta nélküli kacorkésükkel. A táji típusok közti különbségeket a vaskereskedők, eszközgyártók is figyelembe vették, árukínálatukkal a 19. század elején már konzerválták a több évszázados hagyományokat, mint pl. J. Wathner gráci vaskereskedő vasáru katalógusában 1825-ben. A baltás metszőkések alakját nagyszámú községpecsét is megőrizte, még ha a mintaképek vándorlása miatt nem is hitelesíthetőek mindig az adott községben használt metszőkésekre.

7.2.2 Balta nélküli metszőkések

A balta nélküli metszőkéseket a kutatás részben római eredetűnek tartja, ugyanakkor a Transz-Kaukázus felé mutató szőlő-borkultúra jellegzetes eszközének is. A néprajzi vizsgálatok alapján Dunántúlon az un. budai típust határolta el Vincze István, mint Buda-Mór vidékén

használt és a szomszédos osztrák területek ismert metszőkéstípusát. Az újkori elterjedése a betelepített németekkel hozható kapcsolatba. Pesten már 1711-ben Hassan János német vaskereskedő inventáriumában összeírtak 129 db „Weinmesser”-t, amelyek balta nélküli metszőkések lehettek. A német metszőkéseket Wathner is mind balta nélküli típusként ajánlotta eladásra 1825-ben. A közvéleményben a rajnai kés néven ismert metszőkés is balta nélküli volt.

A jó metszőkéseket egymásnak ajánlva a termesztők is terjesztették. Gaál Alajos 1856-ban a budai „Arany ásóhoz” címzett vaskereskedést ajánlotta, ahol kitűnő szőlőmetszőkéseket lehetett vásárolni. A budai típusú metszőkés képét több korabeli szakmunka és dokumentum őrzi a múzeumi gyűjtemények mellett. A baranyai szórványos előfordulása a Pécs-Buda közötti 19.

század közepi vincellér-kapcsolatokra vezethető vissza. A budai, balta nélküli metszőkés kis kisegítő, kiegészítő szerszáma a tőkefűrész volt, amely a baltás metszőkések „babuka”-ját helyettesítette a száraz, elhalt részek eltávolításában. Jobboldali csizmaszárban tartották, vagy lábra kötötték a kacort és a fűrésztartót a Buda környéki, Fejér megyei németek, de az erdélyi szászok is. A Mátraalja szőlőiben, Gyöngyös környékén, az erdélyi szőlőkben balta nélküli metszőkéseket használtak. A kis tőkefűrészek lassan a szőlészeti szakirodalom metszéshez megkívánt segédeszközévé léptek elő, mint a metszőollók mellett a kíméletes metszés példaképei. Egyben a metszőkések és a metszőollók eszközváltását segítették elő.

7.2.3 Metszőollók

Magyarországon az első metszőollót nyugat-európai előképek után 1820 körül Schams Ferenc próbálta ki, és Közép-Európában elsők közt javasolta használatát. A metszőollók eszközváltása a 19. század végéig elhúzódott, több átmeneti típus megjelenésével. A metszés eszközváltása a metszés és a művelésmód változásához vezetett. A metszőollók használata és lassú általánossá válása a különböző táji típusú metszőkések eltűnéséhez, kiszorulásához vezetett a metszés egységesülésével. Az ollók széles-körű alkalmazását is a 18-19. századi, újkori mezőgazdasági forradalom segítette elő. A mezőgazdaságban ekkor az eszközök és különösen az ipari áruk, termékek elterjedése jelentette a forradalmi változást. Magyarországon az újkori mezőgazdasági forradalom - Kelet- és Közép-Európához hasonlóan - a 19. sz. elejére is áthúzódott fáziseltolódással a nyugat-európai országok fejlődéséhez képest. A kétpengéjű, szabóollókhoz hasonló ollókat csak lágy növényi rész vágására használták. Már a rómaiak is ismerték, de csak szőlőfürtöt vágtak vele. Először a 19. század elején Angliában, Casselban készítettek különösnek említett virágollókat a virágszálak vágására. A szőlőtermesztésben Franciaországban dolgoztak vele, de csak a nyári zöldmunkák és a lelevelezés eszközét látták benne, míg a metszéshez és a hajtásválogatáshoz a szokásos metszőkést használták továbbra is.

Ezek az ollók nem sokban különböztek a háztartások ollóitól, gyengék és kis erőátvitelűek voltak. A szőlővesszők és a gyümölcsfagallyak vágására a nagyobb erőt kifejtő, tenyérbe simuló nyelű, hosszabb szárú, vastagabb acélból készült ollószerkezetek feleltek meg. Az első ilyen jellegű metszőollókat 1830 körül a württembergi szőlőkben kezdték használni, majd 1844 táján Stuttgart környékén, ahol az első példányokat Mann és Neff nevezetű lakatosok készítették.

Württembergből indult ki tehát a metszőollók használata és készítése a 19. század első harmadában, majd továbbterjedt Pfalz és Ausztria szőlőhegyei felé. Már ebben az időben nagy hírnévre tettek szert a kedvező adottságú helyeken működő ügyes kezű kisiparosok, közülük is az alsó-ausztriai olló- és késkészítő kovácsok. Traun körzetében pl. 1825-ben 309 késes és 20 ollókészítő kovácsot tartottak nyilván. Stájerország is híres volt a pengekészítő kovácsairól, itt 53 késes, 7 ollós és 11 borotvapenge-készítő kovácsot számoltak össze. Mindez azt jelenti, hogy különösebb nehézség nélkül készíthettek ezek a kovácsok metszőollót, ha a vásárlói kívánságok így alakultak. Így pl. Feuerbrunnban /Wagramnál, Alsó-Ausztria/ - a nagy hírű és múltú osztrák történeti borvidéken - Franz Zelenka készítette 1820 körül az első metszőollót.

Magyarországon is az első metszőolló kipróbálása, leírása és képen való bemutatása, valamint propagálása ebben az időben történt. Schams Ferenc, a hangyaszorgalmú, reformkori

nagy szőlészeti és borászati szakember 1838-ban mutatta be - két rajzot is mellékelve a leírásához - az új eszközt, amelyet „vinyegeolló”-nak nevezett el. A három évfolyam formában és terjedelemben napvilágot látott folyóirata magyarul és németül is megjelent, így Európa más országainak szakembereivel is közölte észrevételeit, tapasztalatait. A metszőollót 1820 körül kapta Strasser Ferenc topolyai (Bács vm.) orvostanártól. Sajnos nem utal arra, hogy ki készítette, honnan származik a metszőolló. Valószínű, hogy az orvos külföldi útjáról hozta, vagy - mivel az orvosok természettudományos végzettségük révén a kertészet különböző ágai iránt érdeklődtek, és azokban járatosak voltak - egy stájerországi vagy más nyugat-európai vándorutat tett késestől vagy orvosi műszerkészítőtől vásárolhatta Magyarországon. Schams Ferenc rögtön kipróbálta és hosszú évek jó tapasztalatairól számolt be az újságjában : ,,'s az óta a' legnagyobb megelégedéssel használom. Vincelléreim olly örömest dolgoznak vele, hogy metszőkéshez teljességgel nem akarnak nyúlni”. Alaposan megvizsgálta a metszőollót és az ollóval végzett munka minőségét. A metszőolló hasznának és előnyének azt tartotta, hogy a vastagabb fásodott vesszőket is könnyen le tudta vágni vele. A metszőkésekkel szemben pontosabb, finomabb munka végezhető az ollóval. Nem kellett rántani, húzni-tolni, ami az egész szőlőtőkét megmozgatta. Schams Ferenc azonban, mint igazi reformkori szakember, a kapitali-zálódás híve, propagálója és előmozdítója, az ollóval végzett munka teljesítményét is mérte.

Megállapította, hogy több mint kétszerte kevesebb időbe telt ugyanakkora szőlőterület megmetszése, mint a hagyományos, különböző típusú metszőkésekkel. A metszőolló előnyeit látva Urbanszky József pesti acélműves és késes-mesterrel megegyezett, hogy ha igény mutatkozik 2 pengőforintért el is kezdi a gyártását. Célja az volt, hogy a magyarországi kisipar által készített metszőollók terjedjenek el. Ki is hangsúlyozta: ,,S' valóban kívánatos, hogy szőllőmívelésünkben saját önállást alkossunk magunknak, 's ne mindig ragadtassuk el a' kényelemszeretetéből, hogy csak külföldiek után dolgozzunk”. A metszőollók mindezek ellenére csak nehezen terjedtek el Magyarországon. Köhler Vilmos1858-ban, mint a magyaróvári gazdasági akadémia tanára is azt írhatta, hogy a szőlőmetszéshez jó metszőkés kell, vagy az újabb időben elterjedt metszőolló, amelyek formáját egy kremsi (Alsó-Ausztria) kovács (Johann Keusch) jelentősen megjavította. Ez segített aztán az elterjedéshez. E változtatás nélkül a hagyományőrző és konzervatív, minden újítástól elzárkózó magyar parasztság nem használta volna az ollót, ragaszkodva a megszokott metszőkéséhez. Az első metszőollók térnyerésében és eszközváltásában a fejlesztési központoknak tartott borvidékek lakossága sem vett volna részt, ha megfelelően átalakított és tökéletesített eszközt nem kaptak volna a kezükbe.

A metszőollók azonban Nyugat-Európa szőlő- és borvidékein is csak lassan terjedtek el és hódítottak tért. Így a korabeli szakkönyvek sem említik az ollót, csak a metszőkéseket ajánlották. Így pl. a nagy osztrák mezőgazdasági, szőlészeti enciklopédikus szakkönyv sem, de az 1824 és 1844-ben kiadott stájerországi szőlőtermesztést leíró munkák sem, pedig az itteni kisipar lehetővé tette volna már ekkor az ollók nagyobb szériában való gyártását. Az ollót nem említik még sem a rajnai, sem a dél-német szőlészet leírói, így általános használatát itt sem tételezhetjük még ekkor fel. 1864-ben Entz Ferenc azonban már általánosan ismert és használt eszközként látta a nyugat-európai tanulmányútja során. Dél-Tirolban és Észak-Olaszországban 1870-1880 között vált ismertté. Cseh- és Morvaországban a 19. sz. végén, az Osztrák- Magyar Monarchia szomszédos tagállamai után kezdték általánosan használni.

Az első metszőollók elterjedését több tényező akadályozta, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy az általánosnak mondható kopaszmetszést nem tudták az ollók pengéi miatt tökéletesen elvégezni. Így mindaddig használaton kívül maradtak a szőlőmetszésben, míg a fejlesztések révén más kiképzésű, az ún. késes vagy kremsi, vagy gráci (grézer) ollók az eszközváltást és a metszőollók elterjedését nem segítették. Az eszközváltás azonban a metszési és a tőkeművelésmód váltásához vezetett a 19.század második felében. A különböző konstrukciójú és elnevezésű metszőollók (francia, olasz, svájzi, stájer, kremsi stb.) már az ollóval történő metszés egyértelmű térhódítását jelentették Nyugat-Európában, a kecskeméti és más típusúak pedig Magyarországon. A kecskeméti típusú olló, pedig különösen az Alföldön, a

homoki szőlőkben terjedt el. Annak ellenére, hogy a magyar gazdasági élet a nyugat-európai országokéhoz képest lemaradásban, fejlődési fáziskésésben volt, mégis egy időben jelent meg a metszőolló Magyarországon is szakmai nyilvánosságot kapva. Ennek ellenére a metszőollók elterjedése és használata lassúbb ütemben ment végbe, mint Nyugat-Európa államaiban. Ez a feudális terhekkel és maradványokkal küszködő magyar kapitalizmus egyik következménye volt a kertészet, szőlészet területén.

7.2.4 A szőlősgazdák által képzett metszfelület és a könnyezés

A metszés bizonyosfokú élettani-biológiai ismeretet, tapasztalatot követelt meg a metsző embertől. Ezeket az ismereteket a parasztember saját és apja-nagyapja tapasztalatából meríthette, mert az első magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyvek is még sok kérdésben tanácstalanok voltak. Pethe Ferenc hiába ismertette a rügyek termékenységét befolyásoló tényezőket, amikor a szőlőrügyeket a gyümölcsfáéhoz hasonlóan hajtórügyre és virágrügyre osztotta még fel. A metszéskor levágott rügyes venyigét, a vincevesszőt a paraszti tapasztalat a termésbecsléshez, termésjósláshoz használta fel. Kőszegen a 18. század közepétől a városházán vezetett „Szőlőjövések könyve”-ben is a Szt. György napi hajtáskezdemény és fürtkezdemény alapján jósolták meg a polgárok az azévi termést minden év Szent György napján..

7.2.5 A magyar gazdák vízszintes és a németek ferde metszfelület képzése

Schams szerint a magyar vincellérek metszéskor vízszintes metszfelületet alakítottak ki, ami a csapokon a körkörös, a rügyeket kivakító, káros könnyezést eredményezte. A vízszintes metszlapot a kopaszmetszésű területeken, a csapok nélküli tőkefej kialakításánál a metszőkés gyors előre nyomásával érték el, tehát nem a metszőkés húzásával, ami ferde, rézsútos metszlapot eredményezett volna. 1844-ben még Stájerországban is vízszintes metszlapot vágtak a metszők. A húzó mozdulattal végzett, német módszernek tartott metszés, majd a metszőollók elterjedése a ferde, „sípszáj” alakú metszlapvágás technikáját jelentette és eredményezte. Ezt alkalmazták Alsó-Ausztriában már a 18. században a rüggyel szemközti oldal felé lejtő metszlapvágással, de Budán, Szekszárdon, Somogyban és valószínűen a német betelepítések révén a Balaton-felvidéken, Pusztavámon is. A korabeli szakirodalom is ennek előnyeit hirdette.

7.2.6 A könnyezés és ellenszere

A tavaszi metszés ellenzői a könnyezés és a rügykivakítás miatt javasolták az őszi-, téli metszést. A német nyelvű korabeli szakirodalom elvérzésnek „der abgeschnittene Stock verblutet...” (1845) nevezte a jelenséget, amit tükörfordításként és a vágás analógiájára a magyar parasztok is használtak. Pethe Ferenc a könnyezés időtartamát már fajtatulajdonságnak is elismerte, hangsúlyozva, hogy ennek ismeretében kell megkezdeni a metszést. A könnyezést a korabeli közvélemény károsnak tartotta, ezért megakadályozására törekedtek.

Germershausen a metszési sebre oltóanyag kenését javasolta 1785-ben ókori példák alapján. A francia szakirodalom is agyagot, porrá tört szenet, vagy lágy szappannal összekevert kormot ajánlott a metszfelületre kenni, de erősebb könnyezés esetén szurkos hólyaggal kötötték le a sebfelületet. Somlón még a 20. század elején is a metszési sebeket forró szurokkal kenték le. A 19. század közepétől ajánlott oltóviasz a paraszti gyakorlatban nem terjedt el a század végéig. A metszés utáni könnyezés levét összegyűjtve a népi gyógyászatban szemcseppként használták fel Dunántúlon, a felhasználás módjával még korabeli szaklap is foglalkozott.