A MAGyAR IRoDAlMI SZEMlÉlET MEGVÁlToZTATÁSÁNAK SZÁNDÉKAI ÉS PÉlDÁI A HAZAI ÉS A HATÁRoN TÚlI IRoDAloMBAN
*Ha lelkes filológusként buzogna bennünk a becsvágy, akkor sem tud-nánk követni s elérni ama precíz monográfus teljesítményét, aki szin-te percnyi pontossággal rögzíszin-tetszin-te a két világháború közötti magyar költészet paradigmaváltásának időpontját. Az újabb kortárs iroda-lommal több a gond. Már az értelmező szótár magyarázta fogalom miatt is, miszerint a paradigma egyik jelentése: „bizonyításra v. össze-hasonlításra alkalmazott példa”, a paradigmatikusé pedig „mintaszerű, szabályszerű, példaszerű”. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kánonnak – legalábbis Jan Assman kultikus könyve, A kulturális emlékezet felosz-tását követve – roppant hasonló, már-már megegyező a jelentésköre.
Nem számítva, persze, a kiindulópontul választott jelentéstörténet antik felfogását: e szerint a fogalom a tradíciónak azt a formáját takar-ja, amely tartalmilag kötelező érvénnyel, formailag pedig erős rögzí-tettséggel bír. Ehhez képest az idők során az átvitt jelentések olyan négy súlypontja alakult ki, amelyek az újabb magyar irodalomtörté-netben leggyakrabban hagyomány-, kor- vagy paradigmaváltásnak
* A konferencián rövidítve elhangzott tanulmány teljes szövege. Egyik részlete a Magyar Művészet 2014/1-es számában olvasható.
MÁRKUS BÉLA
irodalomtörténész, ny. egyetemi docens
SZÓlAMBÓl SZÓlAMRA.
A MAGyAR IRoDAlMI SZEMlÉlET MEGVÁlToZTATÁSÁNAK SZÁNDÉKAI ÉS PÉlDÁI A HAZAI ÉS A HATÁRoN TÚlI IRoDAloMBAN
*Ha lelkes filológusként buzogna bennünk a becsvágy, akkor sem tud-nánk követni s elérni ama precíz monográfus teljesítményét, aki szin-te percnyi pontossággal rögzíszin-tetszin-te a két világháború közötti magyar költészet paradigmaváltásának időpontját. Az újabb kortárs iroda-lommal több a gond. Már az értelmező szótár magyarázta fogalom miatt is, miszerint a paradigma egyik jelentése: „bizonyításra v. össze-hasonlításra alkalmazott példa”, a paradigmatikusé pedig „mintaszerű, szabályszerű, példaszerű”. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kánonnak – legalábbis Jan Assman kultikus könyve, A kulturális emlékezet felosz-tását követve – roppant hasonló, már-már megegyező a jelentésköre.
Nem számítva, persze, a kiindulópontul választott jelentéstörténet antik felfogását: e szerint a fogalom a tradíciónak azt a formáját takar-ja, amely tartalmilag kötelező érvénnyel, formailag pedig erős rögzí-tettséggel bír. Ehhez képest az idők során az átvitt jelentések olyan négy súlypontja alakult ki, amelyek az újabb magyar irodalomtörté-netben leggyakrabban hagyomány-, kor- vagy paradigmaváltásnak
* A konferencián rövidítve elhangzott tanulmány teljes szövege. Egyik részlete a Magyar Művészet 2014/1-es számában olvasható.
Márkus Béla
76 Szólamból szólamra 77
rális szférából. Erről azonban majd később, legvégül. Egyelőre az tűnhet föl, hogy ez az esszé is – igaz, bibliai teremtésképpel – a bűn és az erőszak képzetét kapcsolja az utóbbi évtizedek fejleményeihez.
Irodalmunk visszahódítása – a tanácskozás ezen a címen zajlott.
Aligha meglepő, hogy hasonló körben mozog Tőzsér Árpád, ami -kor a kritikai kánonképzések során és az irodalomtörténetek lapjain lefolytatott „esztétikai-hatalmi pereket” hozza szóba, mégpedig ab ban a (szintén a Tokaji Írótáborban elhangzott) előadásában, amelyik az újabb kritika s műelemzés egy „kitűnő műszavát”, a „hagyománytör-ténést” emeli címbe.5 A fogalom használata egyben ajánlat is: a para-digmaváltásokat a per, a kiűzetés, az áldozat eleve szembenállást felté-telező s hordozó jelentéstartalmai helyett próbáljuk meg a művek és a magyarázóik párbeszédeiként értelmezni. Folyamatként, egyfajta
„szakadatlan dialógusként”. Ahogy szólamból szólamra lépnek, térnek át, egymás szavának nem az elhallgattatására, hanem a meghallására, sőt követésére törekedve.
Másképp tehát, mint ahogy az utóbbi negyedszázadban, a poszt-modern térhódítása idején történt. S mint ahogy több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor a kulturális politika előírta: a magyar irodalom-nak rá kell lépnie a szocialista realizmus útjára.
(SZOCIALISTA REALIZMUS ÉS POSZTMODERN?)
Az összevetésnek, a hasonlóságok keresésének alapja (s oka): 1945 után nem volt e két irányzaton, művészeti iskolán kívül más, amelyik – a minapi tanácskozás, a Paradigmák a művészetben két előadóját idéz-ve – akkora „agresszív önbizalommal” igyekezett volna elfogadtatni a maga „csaknem militáns eszmerendjét”.
Eszmerend, azaz egy irodalmi – a leggyakrabban stílusnak, de moz-galomnak is nevezett – paradigmának (mintának, szabálynak) a szű-kebben művészetelméleti, tágabban ideológiai-politikai megalapozása.
nevezett szemléleti, stílus- és módszerbeli változásokkal is összefüg-gésbe hozhatóak. A mérték, irányvonal, kritérium az egyik ilyen súly-pont, a mintakép, modell a másik, de ide tartozik a szabály, norma, illetve a táblázat, lista szerepében mutatkozó eltérés, módosulás is.1
Nem kell ahhoz a teóriák iránt elszántan érdeklődőnek vagy ahogy Toldy Ferenc nyelvújító szavát felfrissítve kiváló tanulmányában Takáts József használja, „elméletész”-nek lenni,2 hogy bizonyítsuk:
napjaink irodalma, irodalmi élete semmilyen tekintetben sincs közel – főleg az irányvonalra, illetve a mintaképeket rögzítő listákra nézvést –
a közmegegyezéshez. Sőt, talán sohasem állt távolabb attól, hogy – a ká -nonnak akár a képzőművészeti, akár a zenei értelmezését kölcsön-kérve – megteremtse, megteremthesse azt az „eszményi arányt”, amely a különböző felfogások, értékrendek (nem egymás ellen, hanem) egymás mellett létezésének természetéből kialakulhatna, következ-hetne. Minden művészeti terület gazdagsága, sokszínűsége szenvedi kárát, ha beszűkülnek a szemlélet, ízlés szerinti választási lehetőségei.
Ha az egymás után induló szólamok előbb elhalkulnak, aztán leintet-nek (a kánoni karmesterek által), ahelyett, hogy együtt hangzanának fel, harmóniába olvadna netán, egymást kiegészítve, segítve. Ahogy a Kerényi György írta ismert „angol kánon” fújja, allegretto, azaz gyorsacskán: „Ó, jertek, énekeljünk kánont, mert az olyan víg!/ Itt egy másik szólam kezdi újra, nemsokára jő a harmadik./ Három a tánc, kész a kánon, fújhatjuk már hajnalig”. Fújhatjuk már… – fordíthat-nánk argóba, elméletészhez méltatlanul a beszédet, ha a jelen helyzetre is igaznak, érvényesnek tartanánk Papp Endre idevágó tanulmányá-nak, az e tekintetben is viharos támadásokat megélt Tokaji Író táborban elhangzott előadásának summáját: Irodalmunk: az áldozat, áldoza
tunk: az irodalom.3
A Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette A magyar irodalom történetei „nemzetnélküliség programja” Ács Margitnak is szemet szúrt. Egy tanácskozáson elhangzott előadása szerint meg-valósulni látszik Az író kiűzetése az irodalomból programja.4 De lehet, a jövő paradigmaváltását vizionálva az irodalom kiűzetése is a
kultu-Márkus Béla
76 Szólamból szólamra 77
rális szférából. Erről azonban majd később, legvégül. Egyelőre az tűnhet föl, hogy ez az esszé is – igaz, bibliai teremtésképpel – a bűn és az erőszak képzetét kapcsolja az utóbbi évtizedek fejleményeihez.
Irodalmunk visszahódítása – a tanácskozás ezen a címen zajlott.
Aligha meglepő, hogy hasonló körben mozog Tőzsér Árpád, ami -kor a kritikai kánonképzések során és az irodalomtörténetek lapjain lefolytatott „esztétikai-hatalmi pereket” hozza szóba, mégpedig ab ban a (szintén a Tokaji Írótáborban elhangzott) előadásában, amelyik az újabb kritika s műelemzés egy „kitűnő műszavát”, a „hagyománytör-ténést” emeli címbe.5 A fogalom használata egyben ajánlat is: a para-digmaváltásokat a per, a kiűzetés, az áldozat eleve szembenállást felté-telező s hordozó jelentéstartalmai helyett próbáljuk meg a művek és a magyarázóik párbeszédeiként értelmezni. Folyamatként, egyfajta
„szakadatlan dialógusként”. Ahogy szólamból szólamra lépnek, térnek át, egymás szavának nem az elhallgattatására, hanem a meghallására, sőt követésére törekedve.
Másképp tehát, mint ahogy az utóbbi negyedszázadban, a poszt-modern térhódítása idején történt. S mint ahogy több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor a kulturális politika előírta: a magyar irodalom-nak rá kell lépnie a szocialista realizmus útjára.
(SZOCIALISTA REALIZMUS ÉS POSZTMODERN?)
Az összevetésnek, a hasonlóságok keresésének alapja (s oka): 1945 után nem volt e két irányzaton, művészeti iskolán kívül más, amelyik – a minapi tanácskozás, a Paradigmák a művészetben két előadóját idéz-ve – akkora „agresszív önbizalommal” igyekezett volna elfogadtatni a maga „csaknem militáns eszmerendjét”.
Eszmerend, azaz egy irodalmi – a leggyakrabban stílusnak, de moz-galomnak is nevezett – paradigmának (mintának, szabálynak) a szű-kebben művészetelméleti, tágabban ideológiai-politikai megalapozása.
nevezett szemléleti, stílus- és módszerbeli változásokkal is összefüg-gésbe hozhatóak. A mérték, irányvonal, kritérium az egyik ilyen súly-pont, a mintakép, modell a másik, de ide tartozik a szabály, norma, illetve a táblázat, lista szerepében mutatkozó eltérés, módosulás is.1
Nem kell ahhoz a teóriák iránt elszántan érdeklődőnek vagy ahogy Toldy Ferenc nyelvújító szavát felfrissítve kiváló tanulmányában Takáts József használja, „elméletész”-nek lenni,2 hogy bizonyítsuk:
napjaink irodalma, irodalmi élete semmilyen tekintetben sincs közel – főleg az irányvonalra, illetve a mintaképeket rögzítő listákra nézvést –
a közmegegyezéshez. Sőt, talán sohasem állt távolabb attól, hogy – a ká -nonnak akár a képzőművészeti, akár a zenei értelmezését kölcsön-kérve – megteremtse, megteremthesse azt az „eszményi arányt”, amely a különböző felfogások, értékrendek (nem egymás ellen, hanem) egymás mellett létezésének természetéből kialakulhatna, következ-hetne. Minden művészeti terület gazdagsága, sokszínűsége szenvedi kárát, ha beszűkülnek a szemlélet, ízlés szerinti választási lehetőségei.
Ha az egymás után induló szólamok előbb elhalkulnak, aztán leintet-nek (a kánoni karmesterek által), ahelyett, hogy együtt hangzanának fel, harmóniába olvadna netán, egymást kiegészítve, segítve. Ahogy a Kerényi György írta ismert „angol kánon” fújja, allegretto, azaz gyorsacskán: „Ó, jertek, énekeljünk kánont, mert az olyan víg!/ Itt egy másik szólam kezdi újra, nemsokára jő a harmadik./ Három a tánc, kész a kánon, fújhatjuk már hajnalig”. Fújhatjuk már… – fordíthat-nánk argóba, elméletészhez méltatlanul a beszédet, ha a jelen helyzetre is igaznak, érvényesnek tartanánk Papp Endre idevágó tanulmányá-nak, az e tekintetben is viharos támadásokat megélt Tokaji Író táborban elhangzott előadásának summáját: Irodalmunk: az áldozat, áldoza
tunk: az irodalom.3
A Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette A magyar irodalom történetei „nemzetnélküliség programja” Ács Margitnak is szemet szúrt. Egy tanácskozáson elhangzott előadása szerint meg-valósulni látszik Az író kiűzetése az irodalomból programja.4 De lehet, a jövő paradigmaváltását vizionálva az irodalom kiűzetése is a
kultu-Márkus Béla
78 Szólamból szólamra 79
meghaladásának, a „pragmatikus kód” érvénytelenítésének háttér-filozófiájaként Nyilasy Balázs már Kulcsár Szabó első könyvéből (A zavarbaejtő elbeszélés, 1984) kiemelt: „az egyetemes világképvál-ság” hozta „új emberi szituáltvilágképvál-ság”, az egzisztencia nem közösségi, hanem „individuális értelmű hangsúlyainak erősödése”. Meg fel leb -bez hetetlen a kijelentés: „semmiféle szociális küldetés nem igazol olyan műalkotásokat, amelyekből hiányoznak az új emberi szituáltság egzisztencialkotó feltételei”. Nyilasy a hazai posztmodern leghatáso-sabb elméletésze munkáiból két jellemző, koncepciót meghatározó és bizonyító szókapcsolatot emel ki: a nyelv uralhatatlanságának (más-képpen: a „nyelvi megelőzöttségnek”, a Heidegger és Derrida fejte-gette tételnek: „nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél ben-nünket”), illetve a személyiség-azonosság lehetetlenségének elvét.
Nincs hős, pláne pozitív, de individuum, személyiség se, van viszont
„én”, megbontva, megsokszorozva, szétbontva, szétszórva.10 Radnóti Sándor az Esterházy Péterről szóló monográfiát elemezve ellenveté-seit három esztétikai-poétikai probléma köré csoportosítja. Nem azo-nosul sem azzal az erőfeszítéssel, hogy ki kellene zárni a műalkotások jelentésének rögzíthető és azonosítható egyértelműségét, sem azzal, amit „A referencia védelmében” később Veres András is szóvá tett,11 hogy ugyanis gyanú alá kellene vonni a művek világra vonatkoztatott-ságát, vonatkoztathatóságát. Egyenesen paranoidnak tartja a „való-ság”, a referencialitás kigyomlásának igyekezetét, és avíttas avant gár-dista gesztusnak az elbeszélésből a narratívának és a karakternek a száműzését. „Hiszen akadnak olyan önazonos, jelentéssel, érték-renddel és világképpel fölszerelt történetek és alakok, amelyek ma is hatást gyakorolnak ránk” – érvel egyfelől, ám a másik érve, amely leg-alább ennyire helytálló, amikor azon mosolyog, hogy Kulcsár Szabó szerint mintha a művek legfőbb funkciója valamely „utómodern” igaz-ság, irodalomelméleti állítás vagy megfigyelés igazolása, alátámasz-tása volna. Ami pedig a monográfia szerzőjének tárgyalásmódját illeti: Radnóti nem veti föl, amit legelébb tán Domokos Mátyás meré-szelt,12 majd Takáts József is: a szövegek túlbonyolított, megfogalma-A szocialista realizmus esetében: „népi demokráciánk
proletárdik-tatúrává fejlődésével kapcsolatban” felismerni és felmérni „ideológiai és kulturális elmaradásunk veszélyességét”, megteremteni a „proletárirodalom hegemóniáját”, miután a „proletárosztályszempontot” kö -vet ve sikerült „kidolgozni” „forradalmi-demokratikus vonalát”. Az kat „pozitív hősökre orientáljuk […] és olyan témákra, amelyeknek anyaga lehetővé teszi e pozitív hősök teljes emberi kibontakozását […]. Az új magyar szocialista realista irodalom pozitív hőse az ötéves tervet megvalósító dolgozó ember legyen, közéleti munkájának, ér -zelmi világának teljes gazdagságában. Csak ilyen irodalom teljesítheti nagy feladatát: népünk, ifjúságunk nevelését munkára, önzetlenségre, hősiességre, hazaszeretetre”. Mindezt „nem lehet elrendelni, hanem ki kell vívni – és érdemelni”, a lenini „pártirodalom” elvét nem mint
„dorongot” kell alkalmazni. „A párt vezetése: végső soron a nép ’rende-léseinek’, szükségleteinek, bírálatának továbbítását jelenti az írókhoz […]. Dróton-rángatást, parancsolgatást, ledorongolást jelent ez? Nem, szó sincs róla. A párt az irodalmat elsősorban eszméivel akarja irányí-tani” – összegezte a kommunista párt, akkori nevén az MDP fő ideo-lógusa, Révai József népművelési miniszter 1950 márciusában.6 Úgy egy évvel korábban a másik fő ideológus, a Szabad Nép főszerkesztője, Révai helyettese a művészetpolitikai bizottság élén, Horváth Márton még egyértelműbben és határozottabban fogalmazott: „Ki kell végre mondani: az ötéves terv meghatározza irodalmunk főirányát és fő témakörét is”. Az arisztokratikus „színvonalat” – folytatta a stílusesz-mény dolgával – „fel fogja váltani a magasabbrendű, fejlettebb, demok-ratikus színvonal. Demokdemok-ratikus irodalom: annyit jelent, hogy milli-ókhoz szóló, közérthető és közérdekű irodalom”.7
A posztmodernizmus esetében: a pártkorifeusok eligazító szavai, útmutatásai helyett a finomabban iskolateremtőnek,8 nyersebben dárnak,9 egy-két publicisztikában a hazai posztmodern pápájának tar-tott-nevezett Kulcsár Szabó Ernő monográfiái, tanulmányai alapján szedni össze a nyolcvanas évek végétől „hódító” új paradigma jelleg-zetességeit. Ilyeneket, mint amiket a kommunista irodalomszemlélet
Márkus Béla
78 Szólamból szólamra 79
meghaladásának, a „pragmatikus kód” érvénytelenítésének háttér-filozófiájaként Nyilasy Balázs már Kulcsár Szabó első könyvéből (A zavarbaejtő elbeszélés, 1984) kiemelt: „az egyetemes világképvál-ság” hozta „új emberi szituáltvilágképvál-ság”, az egzisztencia nem közösségi, hanem „individuális értelmű hangsúlyainak erősödése”. Meg fel leb -bez hetetlen a kijelentés: „semmiféle szociális küldetés nem igazol olyan műalkotásokat, amelyekből hiányoznak az új emberi szituáltság egzisztencialkotó feltételei”. Nyilasy a hazai posztmodern leghatáso-sabb elméletésze munkáiból két jellemző, koncepciót meghatározó és bizonyító szókapcsolatot emel ki: a nyelv uralhatatlanságának (más-képpen: a „nyelvi megelőzöttségnek”, a Heidegger és Derrida fejte-gette tételnek: „nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél ben-nünket”), illetve a személyiség-azonosság lehetetlenségének elvét.
Nincs hős, pláne pozitív, de individuum, személyiség se, van viszont
„én”, megbontva, megsokszorozva, szétbontva, szétszórva.10 Radnóti Sándor az Esterházy Péterről szóló monográfiát elemezve ellenveté-seit három esztétikai-poétikai probléma köré csoportosítja. Nem azo-nosul sem azzal az erőfeszítéssel, hogy ki kellene zárni a műalkotások jelentésének rögzíthető és azonosítható egyértelműségét, sem azzal, amit „A referencia védelmében” később Veres András is szóvá tett,11 hogy ugyanis gyanú alá kellene vonni a művek világra vonatkoztatott-ságát, vonatkoztathatóságát. Egyenesen paranoidnak tartja a „való-ság”, a referencialitás kigyomlásának igyekezetét, és avíttas avant gár-dista gesztusnak az elbeszélésből a narratívának és a karakternek a száműzését. „Hiszen akadnak olyan önazonos, jelentéssel, érték-renddel és világképpel fölszerelt történetek és alakok, amelyek ma is hatást gyakorolnak ránk” – érvel egyfelől, ám a másik érve, amely leg-alább ennyire helytálló, amikor azon mosolyog, hogy Kulcsár Szabó szerint mintha a művek legfőbb funkciója valamely „utómodern” igaz-ság, irodalomelméleti állítás vagy megfigyelés igazolása, alátámasz-tása volna. Ami pedig a monográfia szerzőjének tárgyalásmódját illeti: Radnóti nem veti föl, amit legelébb tán Domokos Mátyás meré-szelt,12 majd Takáts József is: a szövegek túlbonyolított, megfogalma-A szocialista realizmus esetében: „népi demokráciánk
proletárdik-tatúrává fejlődésével kapcsolatban” felismerni és felmérni „ideológiai és kulturális elmaradásunk veszélyességét”, megteremteni a „proletárirodalom hegemóniáját”, miután a „proletárosztályszempontot” kö -vet ve sikerült „kidolgozni” „forradalmi-demokratikus vonalát”. Az kat „pozitív hősökre orientáljuk […] és olyan témákra, amelyeknek anyaga lehetővé teszi e pozitív hősök teljes emberi kibontakozását […]. Az új magyar szocialista realista irodalom pozitív hőse az ötéves tervet megvalósító dolgozó ember legyen, közéleti munkájának, ér -zelmi világának teljes gazdagságában. Csak ilyen irodalom teljesítheti nagy feladatát: népünk, ifjúságunk nevelését munkára, önzetlenségre, hősiességre, hazaszeretetre”. Mindezt „nem lehet elrendelni, hanem ki kell vívni – és érdemelni”, a lenini „pártirodalom” elvét nem mint
„dorongot” kell alkalmazni. „A párt vezetése: végső soron a nép ’rende-léseinek’, szükségleteinek, bírálatának továbbítását jelenti az írókhoz […]. Dróton-rángatást, parancsolgatást, ledorongolást jelent ez? Nem, szó sincs róla. A párt az irodalmat elsősorban eszméivel akarja irányí-tani” – összegezte a kommunista párt, akkori nevén az MDP fő ideo-lógusa, Révai József népművelési miniszter 1950 márciusában.6 Úgy egy évvel korábban a másik fő ideológus, a Szabad Nép főszerkesztője, Révai helyettese a művészetpolitikai bizottság élén, Horváth Márton még egyértelműbben és határozottabban fogalmazott: „Ki kell végre mondani: az ötéves terv meghatározza irodalmunk főirányát és fő témakörét is”. Az arisztokratikus „színvonalat” – folytatta a stílusesz-mény dolgával – „fel fogja váltani a magasabbrendű, fejlettebb, demok-ratikus színvonal. Demokdemok-ratikus irodalom: annyit jelent, hogy milli-ókhoz szóló, közérthető és közérdekű irodalom”.7
A posztmodernizmus esetében: a pártkorifeusok eligazító szavai, útmutatásai helyett a finomabban iskolateremtőnek,8 nyersebben dárnak,9 egy-két publicisztikában a hazai posztmodern pápájának tar-tott-nevezett Kulcsár Szabó Ernő monográfiái, tanulmányai alapján szedni össze a nyolcvanas évek végétől „hódító” új paradigma jelleg-zetességeit. Ilyeneket, mint amiket a kommunista irodalomszemlélet
Márkus Béla
80 Szólamból szólamra 81
alázó procedúrát” rá pár hónap múlva követte az írószövetségben létrehozott pártszervezet – az írók csaknem kétharmada tagja volt a Magyar Dolgozók Pártjának.14 Ismét a beszélgetés résztvevőit idéz ve:
ez volt, ilyen volt az az „irodalompolitikai közeg”, amelyet a „parancs -uralmi rendszer” a szocialista realizmus egyeduralkodóvá tétele érde-kében megteremtett.
A posztmodern esetében vitathatatlan, hogy nem beszélhetünk a ha talmi akarat, (párt)állami szándék érvényesítéséről. Egyedural ko-dóvá válása jórészt a rendszerváltoztatás után történt, ekkortól kezdett – mint hivatkozott dolgozatában Ács Margit összegzi – főként az egye-temeken és az akadémiai szinteken „szinte minden más iro dalomértési mó dot” elfojtani vagy lappangásra kényszeríteni „a nyelvkritikai, recepció-esztétikai, narratológiai, hermeneutikai, dekonst ruk ciós stb.
teóriaegyüttes”. A „pszeudotudományos premissza rendszer, gondol-kozásmód, konceptualizációs metódus mára széles körben intézmé-nyesült, s az egyetemektől (képzési és kurzustervektől, doktori köve-telményrendszerektől) az irodalmi folyóiratokig, a középiskolákig mélységesen befolyásolja a magyar irodalmi gondolkozást” – állítja nagyon határozottan a maga is érintett és érdekelt Nyilasy Balázs (lásd i. m.). Mindezt azonban túlzás lenne az iskolateremtő-zsandár-pápa Kulcsár Szabó Ernő hatalmával, szerepével, kiváltképp pedig közéleti pályafutásával szoros kapcsolatba hozni. Nem tűnt fel egyik kor-mányzó párt alapító tagjai között sem; nem osztotta azon írók, tudósok véleményét, akik szerint a demokrácia egyenlő volt Göncz Árpáddal;
nem írt levelet Jospinnek, nem vett részt különböző „hecckampányok-ban”. Befolyása – pozícióit tekintve – szinte kizárólag az egyetemi és akadémiai ügyekre volt: tőle (is) függött egy-egy nagydoktori cím, egyetemi tanári kinevezés, akadémiai tagság. Ezért alakulhatott ki, noha nem a személye körül, a kilencvenes évek közepén, az ugyancsak Ács Margit összefoglalta vita az esztétizáló, illetve az egyetemi kritika hívei között a Jelenkor, a Népszabadság, valamint az Élet és Irodalom hasábjain, és ezért szerepelhetett nagy nyomatékkal a hatalom akará-sának és birtokláakará-sának vádja.
zási nehézségekkel küzdő, homályos voltát. Azt, hogy – Horváth ton idézett szavaival – korántsem demokratikus színvonalúak, távol állnak attól, hogy közérthetők és közérdekűek legyenek. Jellegzetesen kényszerolvasók számára készültek – ahogy Takáts látja, a fogalmat
zási nehézségekkel küzdő, homályos voltát. Azt, hogy – Horváth ton idézett szavaival – korántsem demokratikus színvonalúak, távol állnak attól, hogy közérthetők és közérdekűek legyenek. Jellegzetesen kényszerolvasók számára készültek – ahogy Takáts látja, a fogalmat