A HAGyoMÁNyoS VIlÁGKÉP EGyETEMES jEGyEI

Korunk irányadó tudományos eszméi szerint nincsen igazság, csak igazságok vannak, nincs végső ok, csak okok vannak, nincs kultúra, hit, norma és stílus, csak kultúrák, hitek, normák és stílusok sokfélesé-ge van,¹ és nincsenek „tények”, pusztán csak értelmezések, egymást szüntelenül felülíró és váltó értelmezési rendszerek.² A létezéssel, a történelemmel párbeszédet folytató ember újabb és újabb törté-nelmet ír, az értelemmel való bűvészkedés révén a valóságot hol im-manens realitásnak, hol érzéki csalódásnak mondja. Vajon a sokféle ideológiából táplálkozó, önmagát folyvást újraértelmező szellemi kö-zegben, diskurzusban, van-e helye a világkép, a hagyomány, az érték, a középpont, a hierarchia, a transzcendencia fogalmaknak? Beszélhe-tünk-e hagyományozódásról, örökségről akkor, amikor a jövő biztosí-tásának az egyetlen módja a múlt elvetése? Végül, az intellektuális zűrzavarral, részkérdésekre összpontosító tudományossággal jelle-mezhető kultúrfilozófiai légkörben létezik-e, létezhet-e valamiféle egyetemesség? Életbe vágóan fontosnak mutatkozó, valójában azonban az elme és a gondolkodás gyönyörködtetését szolgáló kérdések sora ez, amelyek megválaszolása aligha viszi majd előbbre a világot, és old-ja meg az emberiség gondold-jait, és talán a művészeti alkotások eszté-tikai értékét sem fokozza (hova tovább?). De aligha kérdések ezek, inkább féligazságokból sarjadó álkérdések, hiszen miért ne mondhat-nánk ellent az irányadó eszméknek, miért ne beszélhetnénk világkép­

Erdélyi Zsuzsanna archaikus népiima-szövegközlései már 1974 óta(!) egész könyvespolcot foglalnak el. Idén megjelent a negyedik, bővített kiadása:

Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Pozsony, 2013, Kalligram Kiadó. A kötet végén (az 1100–1114. lapokon) a téma szak-irodalma is megtalálható. Világszerte egyedülálló kiadvány ez: több mint ezer lapos! Más keresztény népek is használtak laikus imákat.

Ám ilyen impozáns gyűjteménye és kiadványa másoknak nincs.

Még ennél is egyedülállóbb az a nagyszabású adatgyűjtemény, amely Erdélyi Zsuzsanna munkájának visszhangját mutatja be:

Erdélyi Zsuzsanna–Várhelyi Ilona: „…századokon át paptalanúl…”

Az archaikus népi imádságműfaj fogadtatástörténete. Bp., 2011, Szent István Társulat. Ez nemcsak a rendszerváltozás előtti és utáni, ide kapcsolható eseményeknek őszinte tükre, hanem a dolgozatomban tézisként bemutatott állításnak is ékes bizonyítéka, miszerint: nálunk a népi műveltség a nemzeti kultúra része. És nemzetközileg még ehhez hasonló munkáról sem tudok.

JEGYZET

1 VOIGT Vilmos (szerk.): A Magyar folklór. Bp., 1998, Osiris Kiadó.

Voigt Vilmos 160

IANCU LAURA

Néprajzkutató, költő, az MMA rendes tagja

A HAGyoMÁNyoS VIlÁGKÉP EGyETEMES jEGyEI

Korunk irányadó tudományos eszméi szerint nincsen igazság, csak igazságok vannak, nincs végső ok, csak okok vannak, nincs kultúra, hit, norma és stílus, csak kultúrák, hitek, normák és stílusok sokfélesé-ge van,¹ és nincsenek „tények”, pusztán csak értelmezések, egymást szüntelenül felülíró és váltó értelmezési rendszerek.² A létezéssel, a történelemmel párbeszédet folytató ember újabb és újabb törté-nelmet ír, az értelemmel való bűvészkedés révén a valóságot hol im-manens realitásnak, hol érzéki csalódásnak mondja. Vajon a sokféle ideológiából táplálkozó, önmagát folyvást újraértelmező szellemi kö-zegben, diskurzusban, van-e helye a világkép, a hagyomány, az érték, a középpont, a hierarchia, a transzcendencia fogalmaknak? Beszélhe-tünk-e hagyományozódásról, örökségről akkor, amikor a jövő biztosí-tásának az egyetlen módja a múlt elvetése? Végül, az intellektuális zűrzavarral, részkérdésekre összpontosító tudományossággal jelle-mezhető kultúrfilozófiai légkörben létezik-e, létezhet-e valamiféle egyetemesség? Életbe vágóan fontosnak mutatkozó, valójában azonban az elme és a gondolkodás gyönyörködtetését szolgáló kérdések sora ez, amelyek megválaszolása aligha viszi majd előbbre a világot, és old-ja meg az emberiség gondold-jait, és talán a művészeti alkotások eszté-tikai értékét sem fokozza (hova tovább?). De aligha kérdések ezek, inkább féligazságokból sarjadó álkérdések, hiszen miért ne mondhat-nánk ellent az irányadó eszméknek, miért ne beszélhetnénk világkép­

Erdélyi Zsuzsanna archaikus népiima-szövegközlései már 1974 óta(!) egész könyvespolcot foglalnak el. Idén megjelent a negyedik, bővített kiadása:

Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Pozsony, 2013, Kalligram Kiadó. A kötet végén (az 1100–1114. lapokon) a téma szak-irodalma is megtalálható. Világszerte egyedülálló kiadvány ez: több mint ezer lapos! Más keresztény népek is használtak laikus imákat.

Ám ilyen impozáns gyűjteménye és kiadványa másoknak nincs.

Még ennél is egyedülállóbb az a nagyszabású adatgyűjtemény, amely Erdélyi Zsuzsanna munkájának visszhangját mutatja be:

Erdélyi Zsuzsanna–Várhelyi Ilona: „…századokon át paptalanúl…”

Az archaikus népi imádságműfaj fogadtatástörténete. Bp., 2011, Szent István Társulat. Ez nemcsak a rendszerváltozás előtti és utáni, ide kapcsolható eseményeknek őszinte tükre, hanem a dolgozatomban tézisként bemutatott állításnak is ékes bizonyítéka, miszerint: nálunk a népi műveltség a nemzeti kultúra része. És nemzetközileg még ehhez hasonló munkáról sem tudok.

JEGYZET

1 VOIGT Vilmos (szerk.): A Magyar folklór. Bp., 1998, Osiris Kiadó.

Iancu Laura

162 A hagyományos világkép egyetemes jegyei 163

akik, felismerve a népi kultúra értékeit, sikeresen beemelték azokat a „magas” kultúrába. Ilyen volt az irodalomban Móricz, Tamási, Sinka és mások, továbbá Kodály Zoltán és Bartók Béla – utóbbiak a népi kul-túrát a nemzeti kultúra alapkövének tartották. De vajon mi az, amit a művelt fő a néptől tanulhat? A magyar néprajztudomány által meg-örökített egyedülállóan gazdag népi tudás alapján azt mondhatjuk, hogy az önellátó és az önkifejezésében szabad élethez szükséges alap-vető és nélkülözhetetlen ismereteket. Mégpedig olyan ismereteket, amelyeket sehol máshol a világon nem talál meg, hiszen „ezen a tájon csiszolódtak”, a helyi történelmi és természeti körülményekhez való alkalmazkodás révén, az elődök, az ősök által szereztettek.⁶ Az írásbe-liségen alapuló kultúra a benne tátongó űr kitöltéséért, tudásért és ihletért ritkán fordul a vele együtt élő nép tudásához, művészetéhez, inkább a tőle egészen különböző, idegen kultúrák, eszmék vonzáskö-rébe kívánkozik, vélhetően azért is, mert magában hordozza a vágyat, hogy a világgal egy nyelvet beszéljen, hogy a nagyvilág nyelvét maga is beszélje. Akármilyen indíttatás is az, ami az írott kultúrát el kívánja vágni a saját gyökerétől, ami a népi és az elit kultúrája közti szakadé-kot mélyíti, bizonyos, hogy az nem az alszakadé-kotás természetéből adódó kényszeredettség, és nem is a művészi szabadság feltétele.

A hagyományos világképben rögzült tudás nem passzív és nem elvont tudás, mégsem lehet igazán megragadni.⁷ A legtermészetesebb közeg, ahol ez a világkép feltárulkozik, az a nyelv.⁸ A paraszti közös -ségek életfilozófiája és nyelve egy és ugyanaz a jelenség. Amit Bartók a paraszti népzenéről állított, az a tájnyelvre, a nyelvjárásra is érvényes-nek bizonyul. A paraszti közösségek nyelvjárásai ugyanis „ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődtek, mint a természet egyéb élő szerveze-tei. […] A tiszta gondolat megtestesülése, a forma tömörsége, kifeje-zésteljessége, az eszközök gazdagsága, frissessége és közvetlensége”

jellemző rájuk.⁹ A hagyományos életfilozófia rendszerezésére ló kísérletezések mesterkélt vállalkozásoknak bizonyulnak, a szépiro-dalmi alkotások révén közvetített motívumok pedig csak érzékeltetni képesek valamit abból a mélységből és gazdagságból, amit a hagyomá-ről, hagyományról, örökségről, értékről akkor, ha mindezek létéről

bi-zonyosságot szereztünk?!

Abból a feltételezésből – ha úgy tetszik – filozófiai alapigazságból in -dulok ki, hogy az irányadó korszellemtől teljesen függetlenül, minden embernek – alkotónak, írástudónak, írástudatlannak – van egy képe, elképzelése, valamiféle tudása a világról és a világban fennálló, tapasz-talható és tapasztalaton túli dolgokról, amit a korszellem adekvát ter-minológiájától függetlenül világképnek nevezünk, és aminek a művé-szetben történő megnyilvánulása sajátos, egyedi formát ölt.

A világképben rögzült tudás különbözik aszerint, hogy az írásbeliség vagy a szóbeliség keretei között keletkezett. A népi kultúrában, a szóbeli­

ségben kialakult tudás forrása a közvetlen szemlélődés, azaz a jelenségek passzív megfigyelése és a munka, azaz a munkafolyama tok révén szer-zett tapasztalat. A személyes kapcsolat, személyes tapasztalat útján szer-zett népi ismeretek racionális elemei jól megférnek a népi hitvilágot gaz-dagon átszövő irracionális elemekkel, e kétféle tapasztalat tanulságai elválaszthatatlanul összefonódnak egymással. A hagyományos világkép-ben keletkező művészeti alkotások többsége (pl. a népköltészet) maguk is valóságos élethelyzetekhez kapcsolódnak, a bennük megnyilvánuló eszme/tapasztalat úgy kozmikus, hogy egyszersmind része a közvetlen valóságnak is.³ A hagyományos világkép világhoz való viszonyulása el sorban érzelmi, a megismerés folyamatában pedig a hitbéli tapasztalatok­

nak meghatározó szerep jut.⁴ Az érzelmi, hitbéli, intuitív megismerés áthatja az e világképben szocializálódott alkotó szemléletét is, meghatá-rozva, olykor leszűkítve az alkotás folyamatában alkalmazható eszkö-zök, az alkotásban megjelenő jelenségek/témák körét és azok értelme-zési keretét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az alkotói közegben az alkotó fő nyelve az érzelmi anyanyelv. Egy másik, pl. a szekularizált világképpel való találkozás esetén a hagyományos világkép nem veszít erejéből, nem hasonul meg, egy olyan fundamentumként és „háttér -országként” funkcionál, amely a nyitottság és a szabadság feltétele.

A népi kultúra és a benne öröklődő hagyományos világkép tudomá-nyos megítélése a kezdetektől fogva ellentmondásos.⁵ Kevesen voltak,

Iancu Laura

162 A hagyományos világkép egyetemes jegyei 163

akik, felismerve a népi kultúra értékeit, sikeresen beemelték azokat a „magas” kultúrába. Ilyen volt az irodalomban Móricz, Tamási, Sinka és mások, továbbá Kodály Zoltán és Bartók Béla – utóbbiak a népi kul-túrát a nemzeti kultúra alapkövének tartották. De vajon mi az, amit a művelt fő a néptől tanulhat? A magyar néprajztudomány által meg-örökített egyedülállóan gazdag népi tudás alapján azt mondhatjuk, hogy az önellátó és az önkifejezésében szabad élethez szükséges alap-vető és nélkülözhetetlen ismereteket. Mégpedig olyan ismereteket, amelyeket sehol máshol a világon nem talál meg, hiszen „ezen a tájon csiszolódtak”, a helyi történelmi és természeti körülményekhez való alkalmazkodás révén, az elődök, az ősök által szereztettek.⁶ Az írásbe-liségen alapuló kultúra a benne tátongó űr kitöltéséért, tudásért és ihletért ritkán fordul a vele együtt élő nép tudásához, művészetéhez, inkább a tőle egészen különböző, idegen kultúrák, eszmék vonzáskö-rébe kívánkozik, vélhetően azért is, mert magában hordozza a vágyat, hogy a világgal egy nyelvet beszéljen, hogy a nagyvilág nyelvét maga is beszélje. Akármilyen indíttatás is az, ami az írott kultúrát el kívánja vágni a saját gyökerétől, ami a népi és az elit kultúrája közti szakadé-kot mélyíti, bizonyos, hogy az nem az alszakadé-kotás természetéből adódó kényszeredettség, és nem is a művészi szabadság feltétele.

A hagyományos világképben rögzült tudás nem passzív és nem elvont tudás, mégsem lehet igazán megragadni.⁷ A legtermészetesebb közeg, ahol ez a világkép feltárulkozik, az a nyelv.⁸ A paraszti közös -ségek életfilozófiája és nyelve egy és ugyanaz a jelenség. Amit Bartók a paraszti népzenéről állított, az a tájnyelvre, a nyelvjárásra is érvényes-nek bizonyul. A paraszti közösségek nyelvjárásai ugyanis „ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődtek, mint a természet egyéb élő szerveze-tei. […] A tiszta gondolat megtestesülése, a forma tömörsége, kifeje-zésteljessége, az eszközök gazdagsága, frissessége és közvetlensége”

jellemző rájuk.⁹ A hagyományos életfilozófia rendszerezésére ló kísérletezések mesterkélt vállalkozásoknak bizonyulnak, a szépiro-dalmi alkotások révén közvetített motívumok pedig csak érzékeltetni képesek valamit abból a mélységből és gazdagságból, amit a hagyomá-ről, hagyományról, örökségről, értékről akkor, ha mindezek létéről

bi-zonyosságot szereztünk?!

Abból a feltételezésből – ha úgy tetszik – filozófiai alapigazságból in -dulok ki, hogy az irányadó korszellemtől teljesen függetlenül, minden embernek – alkotónak, írástudónak, írástudatlannak – van egy képe, elképzelése, valamiféle tudása a világról és a világban fennálló, tapasz-talható és tapasztalaton túli dolgokról, amit a korszellem adekvát ter-minológiájától függetlenül világképnek nevezünk, és aminek a művé-szetben történő megnyilvánulása sajátos, egyedi formát ölt.

A világképben rögzült tudás különbözik aszerint, hogy az írásbeliség vagy a szóbeliség keretei között keletkezett. A népi kultúrában, a szóbeli­

ségben kialakult tudás forrása a közvetlen szemlélődés, azaz a jelenségek passzív megfigyelése és a munka, azaz a munkafolyama tok révén szer-zett tapasztalat. A személyes kapcsolat, személyes tapasztalat útján szer-zett népi ismeretek racionális elemei jól megférnek a népi hitvilágot gaz-dagon átszövő irracionális elemekkel, e kétféle tapasztalat tanulságai elválaszthatatlanul összefonódnak egymással. A hagyományos világkép-ben keletkező művészeti alkotások többsége (pl. a népköltészet) maguk is valóságos élethelyzetekhez kapcsolódnak, a bennük megnyilvánuló eszme/tapasztalat úgy kozmikus, hogy egyszersmind része a közvetlen valóságnak is.³ A hagyományos világkép világhoz való viszonyulása el sorban érzelmi, a megismerés folyamatában pedig a hitbéli tapasztalatok­

nak meghatározó szerep jut.⁴ Az érzelmi, hitbéli, intuitív megismerés áthatja az e világképben szocializálódott alkotó szemléletét is, meghatá-rozva, olykor leszűkítve az alkotás folyamatában alkalmazható eszkö-zök, az alkotásban megjelenő jelenségek/témák körét és azok értelme-zési keretét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az alkotói közegben az alkotó fő nyelve az érzelmi anyanyelv. Egy másik, pl. a szekularizált világképpel való találkozás esetén a hagyományos világkép nem veszít erejéből, nem hasonul meg, egy olyan fundamentumként és „háttér -országként” funkcionál, amely a nyitottság és a szabadság feltétele.

A népi kultúra és a benne öröklődő hagyományos világkép tudomá-nyos megítélése a kezdetektől fogva ellentmondásos.⁵ Kevesen voltak,

Iancu Laura

164 A hagyományos világkép egyetemes jegyei 165

világ is, ahol nem igazságok, hanem Igazság van, ahol nem jogok, hanem kötelességek, törvények vannak, ahol az élet és a történelem ura nem a társadalom és nem is a politikai hatalom, hanem az ezek fölött álló, önmagát kinyilatkoztató személyes Isten. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nem a személyes hitem mondatja ezt velem, hanem az elmúlt 15 esztendőben végzett néprajzi vizsgálataim révén szerzett tapasztalatok. De ugyanezekről a tapasztalatokról számol be Nagy Olga folklorista több kötetében,¹³ legutóbb pedig Tánczos Vilmos egyetemi tanár, 2008-ban megjelent Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe című rendkívül értékes könyvében.

A hagyományos világkép legmarkánsabb jegye a sajátos emberkép, az ember önmagáról és a másik emberről alkotott képe. Ezzel kapcso-latos élményeiről Kodály a következőket jegyzi fel: „Az a sok szeretet, szívesség, melegség, amellyel itt is, ott is fogadtak, mint egy nagy máglya melegít körül. Ezt megszolgálni életcélnak is elég. […] A leg-szegényebbek, legtöbbet dolgozók kapták égi ajándékul a legszebb dalokat. Ideadták kéretlenül.”¹⁴ A parasztság életében megnyilvánuló morális értékrend, a paraszti műveltség kozmikus jellege, Kodály és Bartók számára erkölcsi imperatívusszá vált. Mindezt pedig a magyar néprajztudomány megörökítette az idők számára, kiemelte a változás, a múlandóság és a romlás folyamatából s ekként, ha más formában is, ma is létezik, a magyar kultúra szerves része.

Wilhelm Schmidt (1868–1954) 1912-ben megjelent, Az isteneszme eredete című 12 kötetes munkájában áttekintette az etnológusok, etnográfusok által összegyűjtött, a földkerekség egészén élő termé-szeti népek műveltségét, és megállapította, hogy az embertani, nyelvi, kulturális tekintetben egymástól teljesen különböző ősnépek erkölcsi nézetei, élete és vallása megdöbbentően hasonló, csaknem azonos, ami a szerzőt egy személyes, isteni őskinyilatkoztatás feltételezésének a fel-vetésére vezette/késztette.¹⁵ Ugyanezeket az erkölcsi értékeket,¹⁶ ugyan -ezt a világrendet mutatta ki a magyar népköltészetben a magyar népi kultúra egyik legjelesebb szakértője, Andrásfalvy Bertalan, egyik ta -nulmányában. A hagyományos világkép embere nem ereszt gyökeret nyos világkép magában hordoz. Ez a világkép egy olyan autonóm

nyelvnek mutatkozik, amit nem lehet, pontosabban nem igazán szükséges „lefordítani”, sem tolmácsolni, de megismerni, megérteni és be -fogadni annál inkább. A hagyományos világképből inspirálódó alkotó számára éppen ez a körülmény okozza a legnagyobb feladatot, dilem-mát, hiszen nemcsak a formailag kiforrt művészi alkotások, pl. a nép-költészet, hanem egy egyszerű paraszti vallomás is remekmű lehet, amit nem szükséges feldolgozni, elegendő közreadni, hiszen önmagában is megállja a helyét. De vajon hol van a helye, és vane helye a ma -gyar irodalomban a „nép hangjának”, a nyelvjárásban rögzült népi bölcseletnek? Esetleg egy-egy folklorista vagy nyelvész boncasztalán, akik a népi közegből származó irodalom(?), alkotás(?) művészeti, esztétikai jegyeivel, értékelésével nem foglalkoznak, hiszen nem az a dol -guk. Bartók bírálattal illette azokat a komponistákat, akik azért nyúltak

„a népzene kincsestárába”, mert cserbenhagyta őket a saját invenció-juk, „zenéjük – írja – a tiszta népi stílus nyomait tükrözi, de teljesen át van itatva a nyugat-európai zene sablonjaival”.¹⁰ Bartók a népi dalla-mok „megharmonizálását” a legnehezebb feladatok egyikének tar-totta, nehezebbnek, mint egy nagyszabású eredeti mű megírását.¹¹ A zeneszerző ezen szavait is érvényesnek tartom a hagyományos világ-képet és az azt hordozó nyelvi köntöst „szépirodalmiasítani” próbáló alkotói szándék esetén.

A népi kultúra hagyományos világképe voltaképpen egy olyan értékhierarchia, ahol az egyén felett a közösség, a versengés felett az együttműködés, a ráció felett az érzelem, a jog felett az igazság(osság) áll, az e világgal szemben pedig a túlvilág primátusa érvényesül. A pri-mátus nem kizárólagosságot jelent, pusztán csak prioritást, hangsúlyt, ugyanis ennek a világképnek a lényege a komplexitás, a makrokoz-mosz és a mikrokozmakrokoz-mosz teljessége (egységessége). A hagyományos világképnek középpontja van, és ez a középpont a transzcendencia.

Világunkban, ahol a jogok egyedüli osztogatója egy anonim „gondvi-selő társadalom”, ahol az ellenőrzés alatt tartott ember fölött egy lát-hatatlan hatalom uralkodik,¹² van egy – hangját nem hallató – másik

Iancu Laura

164 A hagyományos világkép egyetemes jegyei 165

világ is, ahol nem igazságok, hanem Igazság van, ahol nem jogok, hanem kötelességek, törvények vannak, ahol az élet és a történelem ura nem a társadalom és nem is a politikai hatalom, hanem az ezek fölött álló, önmagát kinyilatkoztató személyes Isten. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nem a személyes hitem mondatja ezt velem, hanem az elmúlt 15 esztendőben végzett néprajzi vizsgálataim révén szerzett tapasztalatok. De ugyanezekről a tapasztalatokról számol be Nagy Olga folklorista több kötetében,¹³ legutóbb pedig Tánczos Vilmos egyetemi tanár, 2008-ban megjelent Elejtett szavak. Egy csíki székely ember nyelve és világképe című rendkívül értékes könyvében.

A hagyományos világkép legmarkánsabb jegye a sajátos emberkép, az ember önmagáról és a másik emberről alkotott képe. Ezzel kapcso-latos élményeiről Kodály a következőket jegyzi fel: „Az a sok szeretet, szívesség, melegség, amellyel itt is, ott is fogadtak, mint egy nagy máglya melegít körül. Ezt megszolgálni életcélnak is elég. […] A leg-szegényebbek, legtöbbet dolgozók kapták égi ajándékul a legszebb dalokat. Ideadták kéretlenül.”¹⁴ A parasztság életében megnyilvánuló morális értékrend, a paraszti műveltség kozmikus jellege, Kodály és Bartók számára erkölcsi imperatívusszá vált. Mindezt pedig a magyar néprajztudomány megörökítette az idők számára, kiemelte a változás, a múlandóság és a romlás folyamatából s ekként, ha más formában is, ma is létezik, a magyar kultúra szerves része.

Wilhelm Schmidt (1868–1954) 1912-ben megjelent, Az isteneszme eredete című 12 kötetes munkájában áttekintette az etnológusok, etnográfusok által összegyűjtött, a földkerekség egészén élő termé-szeti népek műveltségét, és megállapította, hogy az embertani, nyelvi, kulturális tekintetben egymástól teljesen különböző ősnépek erkölcsi nézetei, élete és vallása megdöbbentően hasonló, csaknem azonos, ami a szerzőt egy személyes, isteni őskinyilatkoztatás feltételezésének a fel-vetésére vezette/késztette.¹⁵ Ugyanezeket az erkölcsi értékeket,¹⁶ ugyan -ezt a világrendet mutatta ki a magyar népköltészetben a magyar népi kultúra egyik legjelesebb szakértője, Andrásfalvy Bertalan, egyik ta -nulmányában. A hagyományos világkép embere nem ereszt gyökeret

Wilhelm Schmidt (1868–1954) 1912-ben megjelent, Az isteneszme eredete című 12 kötetes munkájában áttekintette az etnológusok, etnográfusok által összegyűjtött, a földkerekség egészén élő termé-szeti népek műveltségét, és megállapította, hogy az embertani, nyelvi, kulturális tekintetben egymástól teljesen különböző ősnépek erkölcsi nézetei, élete és vallása megdöbbentően hasonló, csaknem azonos, ami a szerzőt egy személyes, isteni őskinyilatkoztatás feltételezésének a fel-vetésére vezette/késztette.¹⁵ Ugyanezeket az erkölcsi értékeket,¹⁶ ugyan -ezt a világrendet mutatta ki a magyar népköltészetben a magyar népi kultúra egyik legjelesebb szakértője, Andrásfalvy Bertalan, egyik ta -nulmányában. A hagyományos világkép embere nem ereszt gyökeret