(Az idegenség élménye)
„…mindenki periféria…”
V. Gilbert Edit
Mára már tarthatatlan az „egységes magyar irodalom” megnevezés, mert miként már számos kutató bizonyító érveléssel rámutatott, hogy félrevezető a fogalom, ugyanis „a nyelven kívül másban bizony már nem igazán egységes irodalmunk (még a hagyományokhoz való vi-szonyában sem, nemhogy erkölcsi és esztétikai értékrendje következ-tében).”1
Az elkülönböződés egyik legkönnyebben megfigyelhető jelensége az írott nyelvi kódváltás a nem anyanyelvi környezetben alkotó magyar írók szövegeiben: „A két-, illetve többkultúrájú közösségek sajátossága, hogy a beszélő egyén a kommunikáció során akár azonos megnyilatkozáson belül is válthat kódot.”2 Ez a Bartha Csilla által kommunikatív stratégiaként leírt jelenség3 más pragmatikus funkciót nyer a nyelv írásos használatában, mint az oralitásban. A bázistartó kódváltás a szépirodalmi szövegekben kifejezheti az identitást, de ugyanakkor az elhatárolódást, vagy az alkalmazkodást, de akár az írói elme játékosságának folyománya is lehet.
Szemléletes példát hoz fel tanulmányában Rajsli Ilona a nyelvi identitást hangsúlyozó nyelvi kódváltásra Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál c. regényéből: „Mi legyen velünk:, kérdezi Vina. Semmi, mondom, ne legyen semmi. Elegem van a drógás trükkjeidből. Soha
FEKETE J. JÓZSEF
író, az MMA rendes tagja
A „VAjDASÁGISÁG” MINT lEHETSÉGES IRoDAlMI BESZÉDMÓD
(Az idegenség élménye)
„…mindenki periféria…”
V. Gilbert Edit
Mára már tarthatatlan az „egységes magyar irodalom” megnevezés, mert miként már számos kutató bizonyító érveléssel rámutatott, hogy félrevezető a fogalom, ugyanis „a nyelven kívül másban bizony már nem igazán egységes irodalmunk (még a hagyományokhoz való vi-szonyában sem, nemhogy erkölcsi és esztétikai értékrendje következ-tében).”1
Az elkülönböződés egyik legkönnyebben megfigyelhető jelensége az írott nyelvi kódváltás a nem anyanyelvi környezetben alkotó magyar írók szövegeiben: „A két-, illetve többkultúrájú közösségek sajátossága, hogy a beszélő egyén a kommunikáció során akár azonos megnyilatkozáson belül is válthat kódot.”2 Ez a Bartha Csilla által kommunikatív stratégiaként leírt jelenség3 más pragmatikus funkciót nyer a nyelv írásos használatában, mint az oralitásban. A bázistartó kódváltás a szépirodalmi szövegekben kifejezheti az identitást, de ugyanakkor az elhatárolódást, vagy az alkalmazkodást, de akár az írói elme játékosságának folyománya is lehet.
Szemléletes példát hoz fel tanulmányában Rajsli Ilona a nyelvi identitást hangsúlyozó nyelvi kódváltásra Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál c. regényéből: „Mi legyen velünk:, kérdezi Vina. Semmi, mondom, ne legyen semmi. Elegem van a drógás trükkjeidből. Soha
Fekete J. József
108 A „Vajdaságiság” mint lehetséges irodalmi beszédmód 109
rére. Ezen vizsgálódások kiinduló alapja, hogy a nyelvhasználat tuda-tos, legalábbis általában, így a kulturális azonosságtudat megjeleníté-sének elemzésekor a nyelvhasználatból kell kiindulni. Erre vonatko-zóan írja Vladimir Vertlib, hogy „a számkivetettség […] nemzetközi fenomén. S mint ilyen, szélsőséges formája és foka annak az idegen-ségnek és identitásvesztésnek, amely egész korunk egyik jellemző sajátossága. Lehet valaki számkivetett (exiláns) anélkül, hogy valaha is elhagyta volna szülőföldjét. A száműzöttség eme globális aspektu-sának felmutatását a kortárs művészet egyik legfontosabb feladatának gondolom. […]… a többnyelvűség nemcsak nyereséget jelent, hanem redukciót és veszteséget is, […] mindig léteznek peremvidékek, ahol az ember menthetetlenül monoglott vagy majdnem monoglott ma -rad.”7 Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy német nyelvterületen létezik egy sajátos műfaj, a Gastarbeiterlyrik, vagyis a vendégmunkás-költé-szet,8 amelynek művelői akár belső késztetésből, akár művészi szán-dékoltságtól vezérelve eljátszanak a nyelvi inkompetencia vállalása adta lehetőségekkel.
A vajdasági kutatók által leggyakrabban vizsgált szövegek Balázs Attila, Bozsik Péter, Danyi Zoltán, Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Szak mány György, Tóbiás Krisztián művei, bár a zavart identitástu-dat, a belső meghasonulás, illetve a Saját büszke vállalása motívumai-nak célzott és hangsúlyos tematizálását legelőbb9 nőíróink, Lovas Ildikó és Bence Erika prózájában ismerte föl a kritika, és nyitotta meg az érdeklődés kapuit a nyelvészek előtt. A két írónő hívta föl a figyel-met, hogy az, amire az előttük járó generációk mint természetes köze-gük egyéniesítő lenyomatára tekintettek, számukra már probléma-ként fogalmazódik meg. Az utánuk jövőknél pedig ez a probléma magvas, tömör, deklaratív kifejezést is nyer. Katona Edit a Nyelvbe zárt identitás című tanulmányában éber érzékenységgel választott beszédes szemelvényt Tóbiás Krisztián vasjani című verskötetéből, amely egyszerre szól az identitástörésről, az önazonosság általi stig ma tizálásról: „partizánok fogtak meg bennünket először / megfogtak ben -nünket / hogy alig tudtunk elszökni / aztán meg a magyar katonák / nem voltak trükkjeim, és most sincsenek. Egyébként pedig nem dró
gás, hanem drogos. Nálunk így mondják, drógás. Lehet. De ez itt Budapest.”4 A nyelvi kódváltás ebben az esetben nem csupán a nyelvi önazonosságot hitelesíti és nyomatékosítja, hanem felveti a Vajdaság és Magyarország nyelvhasználatának eltérő voltát, az előzőt átjáró környezetnyelv hatását, ami a művekben szándékolt slamposságra mutat, mintha a nyelvi igénytelenséget pellengérezné ki, vagy éppen egy időszerű nyelvállapotot jelenítene meg – ám ez mindig a szerzői intenció kérdése, miként Toldi Éva is jelzi: „Nem lehet eldönteni, hogy a hivatkozás a tájegység emberének multietnikus és inter kul-turális meghatározottságával együtt egyúttal nyelvi igénytelenségre utal-e?”5 Az idézetben egyetlen szó két változata, a drogosdrógás hangtani eltérése az identitás rögzítése mellett megnyitja az „itt” és
„ott” oppozícióját, ami nyomán felelőtlenség lenne valamiféle ideali-zált „egység”-ről beszélni.6
Ugyancsak Rajsli Ilona tanulmányában olvasható egy úgyszintén Majoros regényéből vett kódváltáspélda az előzővel szemben az elha-tárolódásról, elzárkózásról. A Meghalni Vukovárnál elbeszélője a kato-nai szakszavakat szerbül használja szövegében, jelezvén, hogy a mili-táris szakzsargonnal jelölt kíméletlen világgal se nem akar, se nem képes azonosulni. A kétnyelvű kultúrában nevelkedett olvasó ismeri ezeknek a szerb szavaknak a jelentését. A magyarországi csupán akkor értheti meg őket, amennyiben a szerző hivatkozásokat fűz hozzá, ami előfordul, ugyanakkor számos vajdasági vagy vajdaságból származó alkotó munkáiból hiányoznak az ilyen magyarázó hivatkozások, ami megnehezíti a kódváltás értelmezését, pragmatikus szándékának föl-fedezését.
Egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a vajdasági irodalomtörté-nészek és nyelvészek a múlt század kilencvenes éveiben a Délvidékről Magyarországra költözött írók műveiben megjelenő identitásproblé-mák és azok nyelvi alakzatai felé, az otthonos idegenség és az idegen otthonosság megfogalmazásának vizsgálata régen túlnőtt a tartalmi szinten, és áttevődött az identitás és a nyelviség
összefüggésrendsze-Fekete J. József
108 A „Vajdaságiság” mint lehetséges irodalmi beszédmód 109
rére. Ezen vizsgálódások kiinduló alapja, hogy a nyelvhasználat tuda-tos, legalábbis általában, így a kulturális azonosságtudat megjeleníté-sének elemzésekor a nyelvhasználatból kell kiindulni. Erre vonatko-zóan írja Vladimir Vertlib, hogy „a számkivetettség […] nemzetközi fenomén. S mint ilyen, szélsőséges formája és foka annak az idegen-ségnek és identitásvesztésnek, amely egész korunk egyik jellemző sajátossága. Lehet valaki számkivetett (exiláns) anélkül, hogy valaha is elhagyta volna szülőföldjét. A száműzöttség eme globális aspektu-sának felmutatását a kortárs művészet egyik legfontosabb feladatának gondolom. […]… a többnyelvűség nemcsak nyereséget jelent, hanem redukciót és veszteséget is, […] mindig léteznek peremvidékek, ahol az ember menthetetlenül monoglott vagy majdnem monoglott ma -rad.”7 Ehhez érdemes hozzáfűzni, hogy német nyelvterületen létezik egy sajátos műfaj, a Gastarbeiterlyrik, vagyis a vendégmunkás-költé-szet,8 amelynek művelői akár belső késztetésből, akár művészi szán-dékoltságtól vezérelve eljátszanak a nyelvi inkompetencia vállalása adta lehetőségekkel.
A vajdasági kutatók által leggyakrabban vizsgált szövegek Balázs Attila, Bozsik Péter, Danyi Zoltán, Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Szak mány György, Tóbiás Krisztián művei, bár a zavart identitástu-dat, a belső meghasonulás, illetve a Saját büszke vállalása motívumai-nak célzott és hangsúlyos tematizálását legelőbb9 nőíróink, Lovas Ildikó és Bence Erika prózájában ismerte föl a kritika, és nyitotta meg az érdeklődés kapuit a nyelvészek előtt. A két írónő hívta föl a figyel-met, hogy az, amire az előttük járó generációk mint természetes köze-gük egyéniesítő lenyomatára tekintettek, számukra már probléma-ként fogalmazódik meg. Az utánuk jövőknél pedig ez a probléma magvas, tömör, deklaratív kifejezést is nyer. Katona Edit a Nyelvbe zárt identitás című tanulmányában éber érzékenységgel választott beszédes szemelvényt Tóbiás Krisztián vasjani című verskötetéből, amely egyszerre szól az identitástörésről, az önazonosság általi stig ma tizálásról: „partizánok fogtak meg bennünket először / megfogtak ben -nünket / hogy alig tudtunk elszökni / aztán meg a magyar katonák / nem voltak trükkjeim, és most sincsenek. Egyébként pedig nem dró
gás, hanem drogos. Nálunk így mondják, drógás. Lehet. De ez itt Budapest.”4 A nyelvi kódváltás ebben az esetben nem csupán a nyelvi önazonosságot hitelesíti és nyomatékosítja, hanem felveti a Vajdaság és Magyarország nyelvhasználatának eltérő voltát, az előzőt átjáró környezetnyelv hatását, ami a művekben szándékolt slamposságra mutat, mintha a nyelvi igénytelenséget pellengérezné ki, vagy éppen egy időszerű nyelvállapotot jelenítene meg – ám ez mindig a szerzői intenció kérdése, miként Toldi Éva is jelzi: „Nem lehet eldönteni, hogy a hivatkozás a tájegység emberének multietnikus és inter kul-turális meghatározottságával együtt egyúttal nyelvi igénytelenségre utal-e?”5 Az idézetben egyetlen szó két változata, a drogosdrógás hangtani eltérése az identitás rögzítése mellett megnyitja az „itt” és
„ott” oppozícióját, ami nyomán felelőtlenség lenne valamiféle ideali-zált „egység”-ről beszélni.6
Ugyancsak Rajsli Ilona tanulmányában olvasható egy úgyszintén Majoros regényéből vett kódváltáspélda az előzővel szemben az elha-tárolódásról, elzárkózásról. A Meghalni Vukovárnál elbeszélője a kato-nai szakszavakat szerbül használja szövegében, jelezvén, hogy a mili-táris szakzsargonnal jelölt kíméletlen világgal se nem akar, se nem képes azonosulni. A kétnyelvű kultúrában nevelkedett olvasó ismeri ezeknek a szerb szavaknak a jelentését. A magyarországi csupán akkor értheti meg őket, amennyiben a szerző hivatkozásokat fűz hozzá, ami előfordul, ugyanakkor számos vajdasági vagy vajdaságból származó alkotó munkáiból hiányoznak az ilyen magyarázó hivatkozások, ami megnehezíti a kódváltás értelmezését, pragmatikus szándékának föl-fedezését.
Egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak a vajdasági irodalomtörté-nészek és nyelvészek a múlt század kilencvenes éveiben a Délvidékről Magyarországra költözött írók műveiben megjelenő identitásproblé-mák és azok nyelvi alakzatai felé, az otthonos idegenség és az idegen otthonosság megfogalmazásának vizsgálata régen túlnőtt a tartalmi szinten, és áttevődött az identitás és a nyelviség
összefüggésrendsze-Fekete J. József
110 A „Vajdaságiság” mint lehetséges irodalmi beszédmód 111
Ezen túlmenően Csányi szögezi le, hogy „A vajdasági léttapasz-talatban lecsapódó sokféle idegenség-élmény egy fokozott intellek-tualizmust, önreflexiós tudatműködési készséget, a plurális nyelv-használat párhuzamos tükörjátékait fejlesztette ki. Ez az attitűd eleve ignorálta a kisebbségi író frusztrált missziós szerepeit, mert becsvá-gya sokkal nagyobb volt: a teljesség, a szabadság, a »modernség luxusa«”.17
Az anyanyelvi környezetben és idegen nyelvi közösségben születő magyar irodalmi alkotások egymáshoz szálazódását, illetve eltérő voltát, másságát, alteritását, differencia specificáját a posztkoloniális irodalomelmélet, az areális nyelvészet és a nemzetkép megképződését nyomon követő imagológia tükrében lehet vizsgálni. Ha pedig a fel-adathoz az összehasonlító irodalomtudományt kell segítségül hívni, aligha beszélhetünk egységes magyar irodalomról.18
*
Az identitás viszonylag új keletű fogalom, etimológiája nem egyértel-mű, jelentése is megosztott. Etimológiája szerint egyszerre jelent azonosságot és elkülönböződést, vagyis időbeli folytoazonosságot, állan dó -ságot, ugyanakkor változékonyságot is. Éppen ez a kettősség a lényege az Erik Erikson által a múlt század derekán bevezetett identitásfo-galomnak, aminek alaptétele, hogy „én én vagyok”, ám ez a megállapí-tás nem fogalmazódhatna meg annak a kérdésnek a hiányában, hogy
„ki vagyok én?”. De lépjünk tovább: a kérdés csupán egy alkérdés men-tén válaszolható meg – „mihez képest ki vagyok én?” Itt bontakozik ki a kettősség: az önálló identitás nem létezhet társas identitás nélkül, mert az egyén – identitásától függően – valamelyik csoporttal azono-sul, valamelyikkel pedig nem. Ennek az elkülönböződésnek a nyomán beszélhetünk például etnikai, nyelvi, regionális, felekezeti, kisebbségi identitásokról, stabil és változó identitásokról stb.
Aprócska kitérővel emlékeztetni kellene arra, hogy a hagyomá-nyos centrum vs. periféria ellentét fogalomköre mára már kiüresedett, rácok vagytok / rácok /azt mondták”. A versben beszélő nagyapa
végül a következőképpen határozza meg önmagát: „Talpramagyar paraszt vagyok”.10
A vajdasági magyar irodalom11 interkulturális diskurzusát Csányi Erzsébet az egymást átható kulturális kódok deltájának metaforájával írja le, olyan helyként tételezvén azt, ahol találkozik a kezdet és a vég, a Nyugat és a Balkán, és egymás felé áramolnak az impulzusok, „ahol eleve a születés és elhalás, a létrejövés és megszűnés minduntalan kiújuló drámája zajlik”,12 „ahol érintkezik a vég és a kezdet”.13 A kisebb-ségi kultúrát a sok, vagy legalábbis több irányba gyökerező identitás jellemzi, ami esetünkben a volt Jugoszlávia kulturális kontextusában magyar identitásként képződött meg, alkotóművészeink látszólag ter-mészetesen élték meg ezt a „plurális kódrendszer” által meghatározott önazonosságot, viszont fel kellett vállalniuk a kódrendszerek közti átlé-pések traumáit is. Erre vonatkozóan szögezi le Csányi, hogy: „A határ maga is deltaszituáció: felbomlás, identitásvesztés, önmegkérdőjelezés, önmegszüntetés, szinte a halál átlépése és valami többlettudással való újjászületés. A delta gyűjtőmedencéje az Én és a Másik, az otthon és az idegen, a kicsi és a nagy, a forrás és a cél, a periféria és a centrum, a marginalitás-minoritás és a dominancia közötti ingalétnek.”14 Kato -na Edit szerint pedig „az elvándorolt írók többszörösen az úton levés állapotában vannak, az emberi út – életút, belső út mellett valóságos térbeli elmozdulás is színezi a kérdést.”15 V. Gilbert Edit szerint volta-képpen mindannyian valami módon kisebbséghez tartozunk és a peri-férián élünk, és ez a marginalitás változatos és örömteli. A perifériáról a centrum elnevezésű, nagyszabású, összehasonlító-irodalomtudományi vállalkozása második kötetének bevezetőjében mutat rá, hogy „Amint leíródik [ti. a személyes narratíva], máris kiderül, hogy nincs lényegte-len történet, még sincs nem jellegzetes, csak nekünk feltáruló, szubjek-tív, marginális pozíció és látvány. Az egyedinek tűnő nem véletlenül szúrt szemet. Megnyilvánul benne az általános, hiszen újabb utakat nyit, visszhangot kelt. […] A határvidékről jobban is látszanak a dolgok, tágasabb a perspektíva, egyidejűleg sokfelé fordulhat a tekintet.”16
Fekete J. József
110 A „Vajdaságiság” mint lehetséges irodalmi beszédmód 111
Ezen túlmenően Csányi szögezi le, hogy „A vajdasági léttapasz-talatban lecsapódó sokféle idegenség-élmény egy fokozott intellek-tualizmust, önreflexiós tudatműködési készséget, a plurális nyelv-használat párhuzamos tükörjátékait fejlesztette ki. Ez az attitűd eleve ignorálta a kisebbségi író frusztrált missziós szerepeit, mert becsvá-gya sokkal nagyobb volt: a teljesség, a szabadság, a »modernség luxusa«”.17
Az anyanyelvi környezetben és idegen nyelvi közösségben születő magyar irodalmi alkotások egymáshoz szálazódását, illetve eltérő voltát, másságát, alteritását, differencia specificáját a posztkoloniális irodalomelmélet, az areális nyelvészet és a nemzetkép megképződését nyomon követő imagológia tükrében lehet vizsgálni. Ha pedig a fel-adathoz az összehasonlító irodalomtudományt kell segítségül hívni, aligha beszélhetünk egységes magyar irodalomról.18
*
Az identitás viszonylag új keletű fogalom, etimológiája nem egyértel-mű, jelentése is megosztott. Etimológiája szerint egyszerre jelent azonosságot és elkülönböződést, vagyis időbeli folytoazonosságot, állan dó -ságot, ugyanakkor változékonyságot is. Éppen ez a kettősség a lényege az Erik Erikson által a múlt század derekán bevezetett identitásfo-galomnak, aminek alaptétele, hogy „én én vagyok”, ám ez a megállapí-tás nem fogalmazódhatna meg annak a kérdésnek a hiányában, hogy
„ki vagyok én?”. De lépjünk tovább: a kérdés csupán egy alkérdés men-tén válaszolható meg – „mihez képest ki vagyok én?” Itt bontakozik ki a kettősség: az önálló identitás nem létezhet társas identitás nélkül, mert az egyén – identitásától függően – valamelyik csoporttal azono-sul, valamelyikkel pedig nem. Ennek az elkülönböződésnek a nyomán beszélhetünk például etnikai, nyelvi, regionális, felekezeti, kisebbségi identitásokról, stabil és változó identitásokról stb.
Aprócska kitérővel emlékeztetni kellene arra, hogy a hagyomá-nyos centrum vs. periféria ellentét fogalomköre mára már kiüresedett, rácok vagytok / rácok /azt mondták”. A versben beszélő nagyapa
végül a következőképpen határozza meg önmagát: „Talpramagyar paraszt vagyok”.10
A vajdasági magyar irodalom11 interkulturális diskurzusát Csányi Erzsébet az egymást átható kulturális kódok deltájának metaforájával írja le, olyan helyként tételezvén azt, ahol találkozik a kezdet és a vég, a Nyugat és a Balkán, és egymás felé áramolnak az impulzusok, „ahol eleve a születés és elhalás, a létrejövés és megszűnés minduntalan kiújuló drámája zajlik”,12 „ahol érintkezik a vég és a kezdet”.13 A kisebb-ségi kultúrát a sok, vagy legalábbis több irányba gyökerező identitás jellemzi, ami esetünkben a volt Jugoszlávia kulturális kontextusában magyar identitásként képződött meg, alkotóművészeink látszólag ter-mészetesen élték meg ezt a „plurális kódrendszer” által meghatározott önazonosságot, viszont fel kellett vállalniuk a kódrendszerek közti átlé-pések traumáit is. Erre vonatkozóan szögezi le Csányi, hogy: „A határ maga is deltaszituáció: felbomlás, identitásvesztés, önmegkérdőjelezés, önmegszüntetés, szinte a halál átlépése és valami többlettudással való újjászületés. A delta gyűjtőmedencéje az Én és a Másik, az otthon és az idegen, a kicsi és a nagy, a forrás és a cél, a periféria és a centrum, a marginalitás-minoritás és a dominancia közötti ingalétnek.”14 Kato -na Edit szerint pedig „az elvándorolt írók többszörösen az úton levés állapotában vannak, az emberi út – életút, belső út mellett valóságos térbeli elmozdulás is színezi a kérdést.”15 V. Gilbert Edit szerint volta-képpen mindannyian valami módon kisebbséghez tartozunk és a peri-férián élünk, és ez a marginalitás változatos és örömteli. A perifériáról a centrum elnevezésű, nagyszabású, összehasonlító-irodalomtudományi vállalkozása második kötetének bevezetőjében mutat rá, hogy „Amint leíródik [ti. a személyes narratíva], máris kiderül, hogy nincs lényegte-len történet, még sincs nem jellegzetes, csak nekünk feltáruló, szubjek-tív, marginális pozíció és látvány. Az egyedinek tűnő nem véletlenül szúrt szemet. Megnyilvánul benne az általános, hiszen újabb utakat nyit, visszhangot kelt. […] A határvidékről jobban is látszanak a dolgok, tágasabb a perspektíva, egyidejűleg sokfelé fordulhat a tekintet.”16
Fekete J. József
112 A „Vajdaságiság” mint lehetséges irodalmi beszédmód 113
Attila, hanem valaki, aki – emlékezzünk az alcímre! – József Attila nyo
mán, tehát nem személyében, hanem helyette beszél, a költő pozíciójá-ba helyezkedik, és saját szólamát önti szövegbe, még ha József Attila szavait is használja. Kérdés, hogy meddig tartható, meddig feszíthető az egyik költői szólam nyomán megképzett másik szólam harmóniája, hiszen végtére mégiscsak egy alakmás felöltése a tétje ennek a két, egy
mástól különböző hangütésben megszólaló versnek. A teljes azonosulás a tét, nem holmi olcsó szerepjáték, halvány kóklerkedés. Érzi a feszítés korlátait a versben beszélő is, a tárgyilagos beszámoló egyszerre zak-latott, töredezett és zavart sorokra vált: „ – permet a nedv –, / a lapokat leadtam, / a plakátokat elhelyeztem, / további utasítást kérek / – kérem, mi kéretik, / dermedtségét félhetik –, / további utasítást kérek” – akár ha a Szabad ötletek jegyékébe lapoztunk volna bele. Az idézetben két-szer is két-szereplő „további utasítást kérek” ciklikus döccenése mintha azt jelezné, hogy homok került a szerkezetbe, meg-megdöccennek a fogaskerekek, ami utalhat József Attila mentális állapotára, szerin-tem viszont a vers alapötletéből következő identitás-egyesítés
mástól különböző hangütésben megszólaló versnek. A teljes azonosulás a tét, nem holmi olcsó szerepjáték, halvány kóklerkedés. Érzi a feszítés korlátait a versben beszélő is, a tárgyilagos beszámoló egyszerre zak-latott, töredezett és zavart sorokra vált: „ – permet a nedv –, / a lapokat leadtam, / a plakátokat elhelyeztem, / további utasítást kérek / – kérem, mi kéretik, / dermedtségét félhetik –, / további utasítást kérek” – akár ha a Szabad ötletek jegyékébe lapoztunk volna bele. Az idézetben két-szer is két-szereplő „további utasítást kérek” ciklikus döccenése mintha azt jelezné, hogy homok került a szerkezetbe, meg-megdöccennek a fogaskerekek, ami utalhat József Attila mentális állapotára, szerin-tem viszont a vers alapötletéből következő identitás-egyesítés