A II. Rákóczi Ferenc tulajdonában lévő sárospataki-regéci kettős uradalmat kirá-lyi kegydíj fejében Trautsohn János Lipót herceg még azelőtt megszerezte, mie-lőtt az véglegesen a kincstár tulajdonába került volna. Ismeretes, hogy Rákóczit a szatmári béke csak feltételesen fosztotta meg birtokaitól, véglegessé a döntés csak 1712-ben vált. Ennek ellenére Trautsohn Lipót már 1711-ben „plenipoten-tiariust”, teljhatalmú jószágkormányzót nevezett ki a két uradalom élére s telje-sen úgy viselkedett, mint aki biztosan megszerzi a királyi adományt. Az a kegy-díj, aminek fejében a császár neki ígérte ezeket az uradalmakat, 150 ezer rajnai forintra rúgott. A szepesi kamara birtokbecslése azonban csak 1716-ra született meg, amely szerint a húsz településből, három részbirtokból, egy prédiumból, va-lamint a pataki és az újhelyi hegyen lévő allodiális szőlőkből álló uradalom becs-értéke 200 ezer rajnai forint volt, így a megadományozottnak 50 ezer forintot vissza kellett fizetnie a kincstárnak2 Azt, hogy valóban ennyit ért-e az uradalom, ma már nagyon nehéz eldönteni. A birtokok becsértékének meghatározásakor a 17–18. században ugyanúgy, mint a jobbágyfelszabadítás előtt a mindenkor nyerhető jövedelemből indultak ki. Az éves tiszta jövedelmet kamatnak tekintve 5–6%-os kamatlábbal számították ki azt a tőkét, ami a jövedelmet adta volna a törvényes kamatláb mellett.3
II. Rákóczi Ferencnek 1704-ben 10 250 forint évi bevétele származott csak Sárospatak városából,4 ami 5%-os éves kamat mellett 205 ezer forint, 6%-os ka-mat mellett mintegy 170 ezer forint tőkének felelt meg. Nem kétséges, hogy a
1 Ez a tanulmány egy fejezete annak a kötetnek, amit Péter Katalinnal együtt írtunk Sárospatak 16–19. századi történetéről. Péter Katalin a 16–17. századot, én pedig a 18. századot és a 19.
századnak az örökváltságig (1835) terjedő részét. A kötet azonban – különböző okok miatt – mindmáig nem jelent meg.
2 Adalékok Zemplén megye Történetéhez (AZT) 1904, 275. l. Ravasz János: A sárospataki ura-dalom gazdálkodása a XVIII. század első felében, Budapest, 1938. 8–9.
3 Magyar Országos Levéltár (MOL) E.156. Kamarai Levéltár, Urbaria et Consriptiones (U. et C.) Fasc. 25. Nro. 8/a, Fasc. 31. Nro. 28.
4 Orosz István: Hagyományok és megújulás (Sárospatak a Rákóczi-szabadságharc időszakában) Debrecen, 1995. 121. (továbbiakban Orosz 1995/a.)
129
szabadságharc utolsó éveiben, a pestisjárvány és az éhínség miatt a városból származó jövedelem erősen csökkent. Ennek jele volt, hogy az 1704-ben 223 vá-rosi telekből 1713-ban 91½ (40,35%) üresen állott.5 A földesúri jövedelem azon-ban még mindig elérte a 6117 forintot, aminek tőkéje 5%-os kamatláb mellett 122 340, 6%-os kamatláb mellett pedig 101 950 forint volt. Ha figyelembe vesz-szük, hogy a kettős uradalomban Újhely és Tállya legalább olyan gazdag mező-város volt, mint Patak, e három mezőmező-város becsértéke a romlás és elértéktelene-dés ellenére is meghaladta a 200 ezer forintot és akkor a birtok többi települését egyáltalán nem vettük figyelembe. Aligha kétséges, hogy Trautsohn Lipót olcsón jutott Sárospatak és az uradalom tulajdonába.
Az áron alul szerzett birtokba az új tulajdonost, akinek ősei már a 17. század elején indigenátust szereztek,6 1721. április 7-én kellő ünnepélyességgel iktatták be. Trautsohn János Lipót valószínűleg ekkor volt először és utoljára Sárospata-kon. Már öreg ember volt s néhány év múlva, 1724-ben Bécsben elhunyt. Fia, János Vilmos herceg 1726-ban szintén megfordult Sárospatakon, a birtokot azon-ban jószágkormányzók irányították, a tulajdonosok bécsi rezidenciájukból na-gyon ritkán látogattak a magyarországi kisvárosba.
A valóságos birtokbavétel és a tényleges beiktatás között eltelt 10 esztendő alatt a város lakói bizonytalanságban voltak, megmaradhatnak-e abban az állapo-tukban, amelyben a 17. század utolsó harmadában és a Rákóczi szabadságharc alatt éltek. Ennek az állapotnak két lényeges eleme volt. Az egyik az, hogy a föl-desúri hatalom nem akadályozta meg, hogy a csekélyebb anyagi erővel, fakultás-sal rendelkezők is felvállaljanak telkeket, olyanok tudniillik, akik korábban a pa-raszti família tagjaként, szolgáltatásra nem kötelezetten éltek, s ezzel abba is be-lenyugodott, hogy az adókból és a szolgáltatásokból származó jövedelmei csök-kenni fognak. A másik ezzel párhuzamosan zajló folyamat az ún. „taxásodás”
volt, vagyis a járadékok egy részének vagy egészének pénzre való átváltása.7 Sá-rospatak esetében ez nem úgy ment végbe, mint Olaszliszkán, vagy Mádon, ahol a mezőváros közössége meghatározott évi összeg fejében lett taxafizető.8 Itt egyénileg lett valaki taxás ugyanúgy, mint Tokajban,9 vagy maradt robotoló
5 MOL E 197 Archivum Rakocziano-Trautsohnianum 156. cs. Fasc. 9 Nro. 2. Az 1713. évi ösz-szeírás: Uo. 5. cs. Fasc. 9. Nro: 814.
6 AZT 1898. 313.
7 Az említett folyamatokra: R. Péter Katalin: Szabad és dézsmás szőlők Zemplén megyében a XVII. században. = Agrártörténeti Szemle, 1964. 185. Makkai László: Robot-summa-taxa = Történelmi Szemle, 1964. 330–37. Orosz István: Társadalmi tagozódás és társadalmi változások Tokajban a 16–17. században In. Bencsik János-Orosz István szerk: Tokaj Várostörténeti Ta-nulmányok. Tokaj, 1995. 109. (továbbiakban Orosz 1995.)
8 MOL U. et C. Fasc. 101. Nro. 56. R. Péter Katalin: Egy hegyaljai mezőváros harca az örökös jobbágyság ellen. = Történelmi Szemle, 1961. 4. sz. passim.
9 Orosz 1995. 105–107.
SÁROSPATAK ÚRBÉRI PERE A TRAUTSOHNOKKAL 131 bágy, azaz a közösség nem „taxált le” földesurával. Ennek voltak előnyei és hát-rányai. Előnye volt, hogy a pénzjáradék nem vált függetlenné a közösség teherbí-ró képességétől, s ha az elvándorlás és a pusztulás, ami a 17. század utolsó har-madában katasztrofális méreteket öltött tovább folytatódott, nem alakult ki olyan helyzet, ami a taxafizetők számára a városra kirótt fix összeg miatt ellehetetlenü-lést eredményezett volna.
A jobbágyok számának csökkenése a taxa összegét is csökkentette, ezért az uraság is érdekelt volt abban, hogy minél többen fizessenek s növekedjék a la-kosság. Hátránya volt, hogy a demográfiai fellendülés, vagy a jövevények be-vándorlása esetén sem csökkent az egy jobbágyra eső járadék, mert ezt mindig az egyénre szabott szerződés határozta meg. Az a tény, hogy nem a közösség, ha-nem egyének „taxáltak le” a földesúrral, a pénzjáradék fizetését visszafordítható-vá is tette, pontosabban attól tette függővé, milyen telket visszafordítható-vállalt fel az illető job-bágy: robotra kötelezettet, vagy pénzjáradékot fizetőt.
A két folyamat nemcsak párhuzamos volt a 17. század utolsó harmadában, de össze is kapcsolódott. A taxára bocsátásnak ugyanis két kiváltó oka lehetett.
Pénzjáradék fizetők kívántak lenni azok a feltörekvő, gazdagodó mezővárosi job-bágyok és iparosok, akik anyagi erejük révén meg kívántak szabadulni az örökös jobbágyság korában rendkívül terhes robotolástól. De taxássá válhattak a földesúr akaratából azok az elszegényedők is, akiknek elvándorlását és teljes elnyomoro-dását csak így tudta megakadályozni az uraság, akik csak akkor vállalták tovább a jobbágyi függést, ha méltányos taxát fizettek. Sárospatakra is jellemző volt, amit 1704-ben a kistoronyaiakkal kapcsolatban fogalmazott meg az urbárium ké-szítője: „a jobbágyok igen el kevesbedtek, taxára kellett bocsátani őket”.10
Volt a felvázolt folyamatoknak még egy járulékos eleme. A jobbágyság nagy-arányú pusztulása, vagy elvándorlása olyan érdekeltségi viszonyokat teremtett, amelyben az uraság bárkinek, így nemeseknek is lehetővé kívánta tenni a job-bágytelek felvállalását. A földes uraságok és a nemesi föld nélküli, azaz armalista nemesek között régóta ellentét feszült. A személyükben nemeseket a korábbi év-tizedekben nem fogadták szívesen a jobbágy fundusokon, hiszen a személyre ki-vethető szolgáltatásoktól – a robotot ilyennek tekintették – az armalisták telek-használata révén elestek. Az adott kényszerhelyzetben mégis jobb volt egy nemes által megült telek, mint egy jobbágytól elhagyott. Az előbbi valamelyes jövedel-met, taxát mégis jelentett, míg az utóbbi nem volt adóztatható. Így a fentebb em-lített kettős folyamattal együtt járt az armalista nemeseknek nemcsak megjelené-se Sárospatakon, de arányuk megnövekedémegjelené-se is. Ez a változás bekövetkezhetett
10 MOL E 197. Archivum Rakocziano-Trautsohnianum 5. cs. Fasc. 9. Nro. 814.
azért is, mert a nemesek mellől elfogytak a jobbágyok, de azért is, mert egyre többen ültek jobbágytelekre.11
Sárospatakon a vázolt folyamatok eredményének tekinthetjük az 1704. évi conscriptio-ban tükröződő helyzetet, amely szerint paraszttelken ülő taxás nemes, vagy taxafizető jobbágy volt a háztartások 61%-a, kuriális (tehát semmilyen föl-desúri adót nem fizető) nemes 12,1%-a, robotos jobbágy pedig 26,9%-a.12 Az arányok magukért beszélnek. A két város (Sáros-Nagy-Patak és Sáros-Kis-Patak) lakosságának alig több, mint negyede élt az örökös jobbágyság feltételei között.
A taxafizetők ekkor 320 magyar forint járadékot fizettek, fejenként átlag négy fo-rintot. A taxa egyértelműen robotváltság volt, hiszen a dézsmaadó telken ülők szántóföldi terményeik után kilencedet, bortermésük után kilencedet és tizedet, vagyis együttesen ötödöt továbbra is fizettek. A csaknem félszáz örökös jobbágy, akiknek nagy része Nagypatak Héce városrészében, illetve Kispatakon élt, szin-tén nem tartozott heti szerjárással, hanem egy 46 köblös majorsági föld szántását, vetését és feltakarását kellett elvégezniük. E mellett megművelni tartoztak a ko-rábban igen kiváló Somlyód nevű szőlőhegyet, amely ekkor már igen leromlott állapotban volt, az urasági réteken pedig annyit és úgy kaszáltak „ahogy a tisztek parancsolják”.13 A jobbágyháztartásokra kivetett teljes robot alig volt több, mint 2–3 jobbágytelek évi munkaszükséglete, így terhesnek egyáltalán nem volt mondható.
A Trautsohn birtoklás kezdetén ez a helyzet csaknem változatlan maradt. A népesség további fogyása miatt az éves taxa 229 forintra csökkent, a robotoló jobbágytelkek aránya azonban ugyanúgy alig több mint negyedét jelentette (26,4%) a teljes telekállománynak, mint 1704-ben.14
E viszonylag kedvező társadalmi helyzet és fizetési kötelezettség mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy Sárospatak magisztrátusa és lakossága bizalmatlanul és gyanakodva szemlélte az 1711 után kialakult helyzetet. Némi megnyugvást je-lenthetett, hogy Trautsohn Lipót 1713-ban összeíratta birtokát, de a szolgáltatá-sok rendjét nem változtatta meg. Nem lehetett azonban tudni, hogy a statutio után nem következik-e be kedvezőtlen változás. A biztonság kedvéért a beiktatáskor ünnepélyesen tiltakoztak a birtokbavétel ellen. A tiltakozást Gara István főbíró terjesztette be Sárospatak mezőváros esküdtei és egész közönsége nevében.15 A tiltakozás alapjai a „dicső emlékezetű magyar királyok” által a városnak
11 Ezt a folyamatot korábban nemcsak Sárospatakon, hanem a hegyaljai mezővárosok mindegyi-kénél kimutattam. Orosz 1995/a. 74–83.
12 MOL E 197. Archivum Rakocziano-Trautsohnianum 156. cs. Fasc. 9. Nro. 2.
13 Uo. Fasc. 9. Nro. 2.
14 Uo. 5. cs. Fasc. 9. Nro. 814.
15 Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára (TiREL) Sárospatak levéltára. U/44 sz. jkv.
368–370.
SÁROSPATAK ÚRBÉRI PERE A TRAUTSOHNOKKAL 133 nyozott szabadságok és mentességek voltak. A contradictioval a város lakosai nem voltak egyedül. Tállyáról, ha nem is a mezőváros, de jónéhány birtokos ne-mes: Jantó János özvegye, Lánczy János, Bende András, Bégányi László, Patay Sámuel és mások tiltakoztak a beiktatás ellen, mert úgy vélték, az sérti nemesi jogaikat.16
A beiktatáson 1721-ben a kúriát Sibrik Ferenc hites kúriai jegyző, az egri káp-talant Koháry István sajdoni prépost kanonok, ungvári főesperes képviselte. Az ő jelentésük következtében Sárospatak város megbízottait megidézték a királyi kú-ria elé, hogy a contradictio igazolására terjesszék elő bizonyítékaikat. Néhány évvel később azonban, az uradalom jószágkormányzójával, Ottlik Pállal, meg-egyeztek a contradictio visszavonásáról. Ez 1726. november 29-én történt meg Kapy Gábor kúriai ítélőmester előtt. Az uradalmat Ottlik Pál, a várost nemzetes Láczay Szabó Pál főbíró, Pápay Ferenc hites jegyző és Tatay János esküdt képvi-selte. Elmondották a kúriai bíró előtt, hogy 1721-ben az ellentmondást „privilé-giumaik fenntartása érdekében” (ad sustentandas concessiones suas Privilegiales) tették. Be is mutatták Miksa császár 1572-ből származó privilégium levelét, mint kiváltságaik (egyik) forrását.17 Egyben azt is kifejezésre juttatták, hogy elismerik a herceg adományos jogát, ha ő is tiszteletben tartja privilégiumaikat. Egyébként azért sem óhajtanak pert folytatni az örökös, Trautsohn Vilmos herceg ellen, mert meg akarják kímélni magukat a perköltségektől. Ottlik Pál, mint teljhatalmú megbízott kijelentette, hogy a város kiváltságait nem kívánja megtámadni (jusque antelati oppidi privilegiale non impugnasset), sőt azokat meg akarja tartani.18
A viszonylag gyors megegyezés arra mutat, hogy Ottlik Pálnak nem okozott problémát a sárospatakiak kérésének teljesítése, különösen, ha elolvasta az 1572.
évi kiváltságlevelet, ami nem is volt valódi privilégium, csak egyszerű átirata és megerősítése a Szepesi Kamara 1570. évi urbáriumának. A benne foglalt „jogo-kat” az uradalom nyugodtan elismerhette, hiszen azok a földesúri hatalmat nem vonták kétségbe.19 Később ugyan vita forrásává váltak a városnak, mint kommu-nitásnak egyes itt felsorolt jogai is, ebben a helyzetben azonban ezek az uradalom számára másodlagosak voltak.
Talán a jószágkormányzóval történt gyors megegyezés is tovább táplálhatta a vágyakat a patakiakban, hogy a teljes bizonyosság érdekében „jogaik” biztosítá-sára magasabb fórumot is keressenek. Bár Ottlik Pál teljhatalmú megbízott volt, mégis levéllel fordultak Trautsohn Vilmos herceghez is, amikor 1726–1727-ben
16 MOL Curiai Levéltár, Processus tabulares, 4–4253, 1725. június
17 TiREL Sárospatak levéltára U/44. 277–286. l. Vö. Antonius Szirmay: Notitia topographica inclyti comitatus Zempleniensis... Buda, 1803. 219–220., AZT 1901. 202–204.
18 AZT 1913.
19 Péter Katalin említett kéziratában erre a következtetésre jutott. Az eredeti összeírás. MOL U. et C. Fasc. 95. Nro. 22.
Magyarországon tartózkodott. 1727. május 23-i írásukban biztosították a herce-get, hogy az előző évben Ottlikkal született egyezségben megerősített kiváltsága-ik „nem érintkiváltsága-ik az uradalom jogait és kiváltságait”. Ugyanakkor panasszal is él-tek a városban élő nemesek ellen, akik Miksa szabadalomlevele ellenére nem ve-szik ki a részüket a közterhekből, noha a privilégium szerint „amennyiben része-sülni szándékoznak a közjavakban és szabadságokban, ezen helység bíráinak en-gedelmeskedjenek és a közterheket egyformán viseljék”. Hivatkoznak arra is, hogy a nehéz közterhek elszegényítik a lakosokat. A nemesek és a közrendűek közötti ellentétek indokolhatták, hogy igen kemény szavakkal szóltak a városban lakó, s a földes uraság jótéteményeivel élő „mindazonáltal ellenünk hamis kár-tyával játszó, titkos követ fújó, áskálódó” (armalista és kurialista) nemesek ellen.
Nem csekély naivitással arra kérték a herceget, hogy a „nyughatatlan, városunk bírái ellen áskálódásokra törekvő polgárokat hercegi és földesúri tekintélyével megzabolázni és szabadalmaik keretébe visszaterelni, vagy ellenállás esetében őket házaikból kitessékelni és saját jószágaikra parancsolni” szíveskedjék. A ké-sőbbiekben az uradalomnak is meglehetősen sok problémát okoztak a városban élő, különböző jogállású nemesek, kitoloncolásuknak az a módja azonban, amire e folyamodvánnyal ösztönözték a patakiak a földesurat, aligha lehetett megoldás.
Trautsohn Vilmos a levél hátlapjára írt véleményében – teljes joggal – arra hi-vatkozott, hogy „az császároktól és királyoktól adományozott kiváltságlevelek megerősítésére nem jogosultak egyes földesurak...” de arra kötelezettséget vál-lalt, megerősítve Ottlik korábbi álláspontját, hogy a maga jogainak épségben tar-tása mellett „régtől fogva bírt és gyakorolt mindennemű szokásaikban” a folya-modókat megtartja.20
Az a taktika, amellyel a taxás jobbágyok magukat „engedelmes” polgároknak mutatták a herceg előtt, a városban élő nemeseket pedig „magukat a közteher alól kivonni akaró” nyughatatlanoknak, a következő években helyesnek bizonyult. Az uradalom, ha nem is minden, de a szabad telken élő nemesek ellen fordult. Már 1721-ben összeíratta mindazokat a telkeket, házakat, szőlőket, amelyek még a Rákóczi-korban idegen nemesek tulajdonába kerültek.21 A szabad telken élő ne-mesek szolgáltatás mentességét a feudális jog alapján nem lehetett kétségbe von-ni. A Trautsohn Lipót által készíttetett első összeírás Sárospatak városáról 1713-ban kénytelen megállapítani, hogy a belső várost (ez volt a Perényi által fallal kö-rülvett külső vár), teljességgel a nemesség lakja, ezért „a servitute rusticana
20 ZmL Acta Politica, Loc. 99. Nro. 385. A sárospataki folyamodvány a Mária Terézia-féle úrbér-rendezés E jelzetű melléklete. Magam az 1960-as években nem a helytartótanácsi levéltárban, hanem a zempléni levéltárban található másolatokat használtam. Azóta Takács Péter és Udvari István kiadásában ez az iratanyag megjelent. Takács Péter–Udvari István: Zemplén megyei job-bágy-vallomások az úrbérrendezés korából. Nyíregyháza, 1998. 382–385. (továbbiakban Ta-kács–Udvari 1998.)
21 MOL U. et C. Fasc. 159. Nro. 31.
SÁROSPATAK ÚRBÉRI PERE A TRAUTSOHNOKKAL 135 totaliter exemptum” (a paraszti szolgálatoktól teljességgel mentes).22 A későbbi években ugyan kiderült, hogy a belső városban is vannak colonicalis telkek, ezek után a belvárosiakra kivetett csekély járadékot az uradalom be is szedte, a nemesi telkek mentességét azonban soha nem tudta kétségbe vonni. Vitatni lehetett azonban, hogy az uradalmon kívül lehet-e másnak is bormérési és mészárszék tartási joga háztelkén? Ez azért volt nagyon fontos, mert az uradalom jövedelme-inek is jelentős hányada a kisebb királyi haszonvételekből, a regálékból, köztük a bor- és húsmérés jogából származott. A 17. századi összeírások a nemesi telkek esetében minuciózus pontossággal írták össze: „cum educillo et macello” vagy
„sine educillo et macello”, azaz borméréssel és mészárszék tartással rendelkező, vagy anélküli telekről van szó.23 Mivel a bormérés és mészárszék tartás joga csak a többtelkes nemeseket illette meg, az uradalomnak is érdekében állott nyilván tartani, hogy a városban lakó nemesek melyik kategóriába tartoznak. Minél keve-sebb nemesi telek rendelkezett borméréssel és mészárszék tartással, annál na-gyobb jövedelmet hozhattak az uradalmi korcsmák és hússzékek. A nemesi bor- és húsmérések versenytárs voltát jellemezheti, hogy Rákóczi Ferenc egykori fa-miliárisának, Körösi Györgynek olyan bormérése volt Sárospatakon, amelynek 52 forint volt az árendája, hússzékét pedig 30 forintért bérelték évente.24 1721-ben az uradalom az ő javait is elfoglalta.
A korcsmáltatás és mészárszék tartás jelentőségét tükrözi, hogy az uradalom 1759-ben fontosnak tartotta kinyilvánítani: a belső városban egyetlen olyan kúria vagy mentesített ház sincs, amely a földesuraság jogainak sérelmére borméréssel, vagy húsárulással rendelkezne. A Felső Hóstáton ennek ellenére maradtak e jo-gokkal élő szabad nemesi fundusok.
Az uradalomnak és a város taksás jobbágyainak ez a szövetsége a városi ne-messég ellen nem lehetett hosszú életű. Az 1730-as évekre a helyzet a városban kezdett konszolidálódni. Bár még mindig elég sok elhagyott telek volt nemcsak a külvárosokban, de a Nagy utcán is. Az 1731. évi conscriptio szerint kezdett be-épülni a déli suburbium, nőtt a város adófizető lakossága. Míg 1713-ban csak 229 forint volt az évi taxa összege, ez 1731-re már 352 forintra nőtt.25 Az adófizetők megtartása a telken már távolról sem volt olyan központi kérdés, mint a 18. szá-zad első két évtizedében. 1705-ben Hagara Mátyás az összeírás készítője még az-zal válaszolt a jobbágyok elvándorlását kifogásoló észrevételekre Rákóczi ura-dalmaiban, hogy „ezen mostani időnkben kiváltképpen ritkán tanál az ember szolga rendet, mert ha valami kis okon is injuriát (sérelmet) vészen gazdája ellen,
22 Uo. U. et C. Fasc. 39. Nro. 29.
23 Uo. U. et C. Fasc. 5. Nro. 1. A Schierer árváknak pl. 1773-ban két telke volt a Bodrog partján s az egyiken korcsmát tartottak. Uo. U. et C. Fasc. 146. Nro. 71.
24 Uo. U. et C. Fasc. 35. Nro. 95.
25 Uo. Archivum Rakocziano-Trautsohnianum 5. cs. Fasc. 9. Nro. 814.
mindjárt odébb ugrik”.26 A nagy belső vándormozgalom ugyan az 1730-as évek-ben még nem ért véget, mégis egyre kevesebévek-ben voltak, akik holmi kis injuriák miatt odébb ugrottak volna a városból. Ezzel viszont megváltozott az uradalom pozíciója. A 18. század 40-es 50-es éveiben a földtulajdon fontosabbá vált az emberek feletti uralomnál, mert nem kellett félni, hogy a sérelmeik miatt a job-bágyok elhagyják a földet.
A Trautsohnok uradalma az 1740-es évek végén és az 50-es évek elején látta elérkezettnek az időt a Sárospatakhoz (és a többi mezővároshoz) fűződő kapcso-latainak újraértékeléséhez. Ez Sárospatak esetében négy területen következett be:
az új falvak telepítésében, a szőlődézsma ügyében, a rétek és erdők tulajdonvi-szonyainak felülvizsgálatában és a robotmentesség megkérdőjelezésében. E prob-lémák jelentkezését a patakiak emlékezete Dujardin Károly jószágkormányzóhoz kapcsolta, a 40-es évek második felében és Pintér Fülöphöz, illetve Hartmann Mihályhoz az 1750-es években.
A telepítési mozgalom a 18. században Tokaj-Hegyalja területét is elérte. Új-ratelepült (jórészt ruszin lakossággal) Mezőzombor, amelynek határát korábban a mádiak használták. A populacionista elképzeléseknek megfelelően németeket te-lepített az uradalom a tállyaiak által használt Rátkára s két új falut: Trautsohn-falvát és KárolyTrautsohn-falvát Sárospatak határára.27
Rátkát az uraság egy korábban elpusztult magyar falu helyén népesítette be svábokkal, földesúri jogai érvényesítésével. A szomszédos, és Rátka prédium ha-tárát bérlő tállyaiak ez ellen is tiltakoztak, megrövidítésükre hivatkozva. Még erőteljesebb volt a tiltakozás Sárospatakon. Itt ugyanis nem korábban elpusztult település újra benépesítéséről volt szó, hanem új falvak alakításáról, a Sárospatak
Rátkát az uraság egy korábban elpusztult magyar falu helyén népesítette be svábokkal, földesúri jogai érvényesítésével. A szomszédos, és Rátka prédium ha-tárát bérlő tállyaiak ez ellen is tiltakoztak, megrövidítésükre hivatkozva. Még erőteljesebb volt a tiltakozás Sárospatakon. Itt ugyanis nem korábban elpusztult település újra benépesítéséről volt szó, hanem új falvak alakításáról, a Sárospatak