A kérdés, hogyan hallható ki az írásból a (lírai) beszéd hangja, távolról sem csak a nyelv mediológiai aspektusát illeti. Sőt a mediális közvetítésekre figyelés tovább erősíti a felis-merést a szövegek olvasásra hagyatkozásáról, a receptív készségek érvényesüléséről, a hang „üzenetének” befogadásfüggő karakteréről. Az irodalom anyagi és anyagtalan (me-moriális) archívumainak megkülönböztetése nem lehet képes elszakítani az irodalmi ese-mény materiális jelenlétét annak jelentésétől. A kettő – jelenlét és jelentés – összefüggése a lírai diszkurzus hangja és értelme viszonylatában különös intenzitással tűnik elő: a líra többek között ezért tartható az arisztotelészi egyenes beszéd megnyilvánulásának. Emel-lett a romantikus líra kutatása – ha osztja a hang médiumtörténetében való tájékozódás igényét – további alapvető, történetileg meghatározó felismeréseket eredményezhet az írásbeliség materialitásából kinyerhető szóbeliség immateriális létmódja tekintetében.
Azon költemény például, mely a romantikus nyelv mediális-poétikai jellemzésének egyik hivatkozási alapja lehet, Hölderlin Mnemosyné-ódája, az írás és a hangzás viszony-latában nem kevesebbet, mint a jelölés és a jelentés, az anyagi hordozó és a szellemi tartalom kapcsolatát és e kapcsolat eltűnésének félelmét tematizálja. A nyelv elvesztésé-nek – puszta jelekké materializálódásának – veszélyét a jelölés és a hangzás (beszélt nyelv) együttműködésének megszűnéseként viszi színre: „Jel vagyunk csak, értelmetlen, / Kínt sem érzünk már és majdnem / Idegenben hagytuk a beszédet”1 (Mnemoszüné, saját fordítás). A beszéd által szólalhat meg a tenger, találnak medret a folyók – miként a materiális írás és az immateriális (belső) hang eredendő együttműködése a költészetben teremthető meg vagy nyerhető vissza. A költészetben, mely az emlékezéssel fedezi fel és teremti újjá az írás és a hangzás egymáshoz tartozását, előidézve egy poliszémikusan (természeti és kulturális értelemben használható) jelölt közeg, a falevél mint papírlap (Blatt) – felcsendülését.2 E felcsendülés feltétele pedig – a mnemotechnikával összefüg-gésben – a beszéd temporalitása, melyben a jelentéses esemény „belső hangja” születhet.3 (A nyelv működését mint a szemantika materialitását és a matéria szemantikáját feltéte-lezik Rousseau vonatkozó tézisei is.4) A jel így nemcsak mint „dolog”, hanem mint
„esemény” tűnik fel, melynek lényege nem pusztán az egyik jelnek a többitől való
elha-1. „Ein Zeichen sind wir, deutungslos, / Schmerzlos sind wir und haben fast / Die Sprache in der Fremde verloren.” Friedrich Hölderlin: Mnemosyne. In: Friedrich Beissner, Jochen Schmidt (szerk.): Werke und Briefe.Frankfurt/M, Insel Verlag, . .
2. „…es tönet das Blatt…”Hölderlin: Mnemosyne. .
3. A gadameri kifejezéshez lásd John Arthos: The Inner Word in Gadamer’s Hermeneutics.
Notre Dame, University of Notre Dame Press, .
4. Vö. Péter Ágnes: Roppant szivárvány (A romantikus látásmódról). Budapest, Nemzeti Tan-könyvkiadó, . – .
tárolásában rejlik, hanem abban, miként funkcionál a mű és az olvasó kölcsönhatásá-ban.5 Az írásjeleknek időn kívüli, strukturális-atomisztikus szemlélete, mely néhány médiatechnikai vizsgálódásban megjelenik, a nyomoknak (trace) abszolút ontológiai státuszt tulajdonít, s anyagiságukat véli egyedüli valóságnak.
Hölderlin említett ódájának mindezzel szorosan összefüggő, fontos motívuma a vé-gességgel, azaz a temporalitás értelemképző hangzósságával kapcsolatos. Ahogy a halan-dók zuhannak a halálba, úgy fordul feléjük a versben a beszédhang, azaz úgy keletkezik a visszhang.6 A visszhangban nem más, mint a beszéd anyaga válik újra hallhatóvá: a hang
„visszafordul”, mintegy önállósodik, elszakadván a beszélőtől. Az ekhó így az a romanti-kus motívum és olykor rímtechnikai eljárás, mely először viszi színre a hang eltávolodá-sát annak kimondójától, hogy szólamát egy másik, az embertől elkülönülő, tőle többé-kevésbé független közegbe helyezze. Először teszi hallhatóvá a szavakat úgy, hogy azoknak immár nem közvetlen forrása a nyelv valamely szubjektuma.7 Azt a közeget pedig, mely így ismételheti meg – tehát visszhangozza – az emberi mondást, a romantika átfogóan természetnek nevezi. A romantikus írás közismerten olyan „természet” akar lenni, mely képes közzétenni, újraalkotni, átadni – visszhangosítani – a szavakat. De hogy a lejegyző-rendszer nem tehető természetté, miként a természet sem írássá és könyvvé, vagyis hogy – a közismert szentenciát idézve – nincsenek benne betűk,8 az a romantikus retorikának egyik reprezentatív tapasztalata. E paradox helyzetben ugyanis a visszhang naturális motí-vuma egyrészt hangszóróként működik, a szubjektív kiáltást erősíti fel – másrészt írásban teszi ezt, betűkkel rögzített ismétlések révén. Így a versek hasonló effektusai csak akkor érzékelhetők egyáltalán, ha „meghallhatóak” lesznek az írottságuktól elkülönböződő, de az írás nyomán felcsendülő akusztikai benyomások („visszhangok”): vagyis, ha az olvasó elfo-gadja a papíron tárolhatatlan hangzásnak mégiscsak a betűkkel történő rögzítését, onnan történő felidézését. Ahogy erre a felidézésre számítanak például Shelley egyes sorai a Jane-hez című poémában,9 vagy a halállal szembenéző, a visszhang időiségét, a múltat a jövőből „vigyázó” karakterét kiemelő gyászkölteményben, az Adonaisban („»Énvelem / hullt Adonais; míg Jövő vigyáz / a Múltra, híre-neve végtelen / visszhangot vet idő és tér mélyeiben!«”).10 A magyar irodalomban Csokonai Vitéz Mihály „visszhangzó”
költemé-5. Lásd Mieke Bal: Reading „Rembrandt” (Beyond the Word–Image Opposition). Cambridge, Cambridge University Press, . – .
6. „Die Sterblichen / eh an den Abgrund. Also wendet es sich, das Echo, / Mit diesen.” Höl-derlin: Mnemosyne. .
7. A hang és a szubjektivitás hasonló viszonyához lásd pl. Paul de Man: Lyric Voice in Contem-porary Theory. In: Chaviva Hošek, Patricia Parker (szerk.): Lyric Poetry. Ithaca/London, Cornell UP, . – .
8. Friedrich A. Kittler: Aufschreibesysteme / . München, W. Fink, . .
9. Lásd Paul Vataralo: „The Semiotic Echoes in Percy Shelley’s Poems to Jane Williams”:
Keats–Shelley Journal, , . – .
10. Percy Bysshe Shelley: Adonais. Ford. Somlyó György. In: Várady Szabolcs (szerk.): Shelley versei. Európa, Budapest, . – . . „»With me / Died Adonais; till the Future dares /
nye egy „magányos árva szív” keserveit, halálba hanyatlását beszéli ki a balatoni tájnak, és hallatja ismétlő visszatérését a környező hegyek „hangfalaiból” – és a papírra leírt szavakból (A tihanyi ekhóhoz).11 A visszhang-jelenség ezért a romantikus hang közvetíté-sének és meghallásának egyik modellje, akár paradigmatikus jellemzője lehet.
A modern líra a . század végétől roppant erőfeszítéseket tesz a híradás, az üzenet, a közvetítés csatornáinak szerves együttműködése érdekében. Számos nyelvi újítása –
„szimbolista” formatana, tropológiai és stiláris ambíciója – az alkotás mediális határai-nak lebontását, akár az érzékelés szineztézia-jellegű, rimbaud-i „összekeverését” kívánja szolgálni, azt tapasztalván közben, hogy a közvetítések irodalmi rendszerében, a kom-munikáció modern formáiban – az írógép, a gramofon, a fénykép korában – a „vissz-hang” anyaga szintén nemcsak eltávolodik beszélőjétől, de ellenőrizhetetlen szemantikai metamorfózisokon esik keresztül. A modern nyelvválság mediális válságként érzékelésé-nek egyik legkiemelkedőbb modern megnyilvánulása Rainer Maria Rilke ciklusa, a Dui-nói elégiák. A ciklus első néhány sora – a hang érthetőségének és a szubjektum létezésé-nek összefüggése kapcsán – mindjárt a szólító vokalitás pusztító voltát tematizálja:
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. (Első duinói elégia)12
Martin Heidegger művészetfilozófiájának vonatkozó, nemegyszer Rilkére hivatkozó megállapításai szerint nem egy eredendő és változatlan tartalmú üzenet lép át az egyik közegből a másikba, hanem a közegek változása (viszálya) mint olyan mondja ki a hírt Forget the Past, his fate and fame shall be / An echo and a light unto eternity!«” Percy Bysshe Shelley: Adonais. In: Donald H. Reiman, Sharon B. Powers (szerk.): Shelley’s Poetry and Prose.
Norton, New York, . – . .
11. Csokonai Vitéz Mihály: A’ Tihanyi Ekhóhoz. In: Vargha Balázs (szerk.): Csokonai Vitéz Mihály minden munkája, I, Versek. Budapest, Szépirodalmi, . – . .
12. Rainer Maria Rilke: Az első elégia.Ford. Nemes Nagy Ágnes. In: Szabó Ede (szerk.): Rilke versei. Budapest, Európa, . – . . „Wer, wenn ich schriee, hörte mich denn aus der Engel / Ordnungen? und gesetzt selbst, es nähme / einer mich plötzlich ans Herz: ich verginge von seinem / stärkeren Dasein. Denn das Schöne ist nichts / als des Schrecklichen Anfang, den wir noch grade ertragen, / und wir bewundern es so, weil es gelassen verschmäht, / uns zu zerstö-ren. Ein jeder Engel ist schrecklich. / Und so verhalt ich mich denn und verschlucke den Lockruf / dunkelen Schluchzens.” Rainer Maria Rilke: Erste Duineser Elegie. In: Ernst Zinn (szerk.): Sämt-liche Werke, . Frankfurt/M, Insel, . – . .
magát.13 E feszültség formázatai jelennek meg Rilke versében sorsként. Amennyiben az elégia panaszdal, annyiban hangja ekkor elnyeli a „sötét zokogás csalogatását”. A roman-tikus visszhang átlényegítő „veszélyét” így a kimondatlanul maradó szó, a hívás elfojtását panaszló hang próbálja elkerülni.
Hölderlin és Rilke neveivel röviden kijelölhetők a romantikus és a modern költészet hangzó medialitásának és receptivitásának történeti feltételei. A folytatódó romantika szonorikus effektusainak átfogó vázolásához viszont aligha található ismertebb és preg-nánsabb példa, mint Edgar Allan Poe költeménye A holló. E versben a hangzás révén látszik feltárulni a nyelv jelölő struktúrájának retorikai meghaladása, az írásbeliségre alapozó szemiózis beszédszerű felforgatása.14
A vers az írás és a hang megfeleltetésének igényével – voltaképpen elszakadásának hölderlini félelmével – indul. Tudvalevőleg egy éjféli órára emlékezésről esik szó, melyben a fölidézett (múltbeli) én „furcsa könyveket” forgat, miközben rejtélyes ere-detű zörej riasztja fel nyugalmából. Hasonló történést idéz később a mediológiai szak-irodalom a romantika – az „ -as feljegyzőrendszer” – lezárását magyarázandó. Ami a korszakjelzőnek tartott szituációban történt, az Nietzsche dolgozószobájában játszó-dott le. Teljes csend vette körül a szerzőt, egyedül tollának kaparása hallatszott, amint papírra rótta a sorokat. Előtte a tintatartó, melynek tartalma, a kézírással rögzítés anyaga ekkor még alkalmas lehetett arra, hogy „fekete szívét” kiöntse általa. Egy másik Euphorion-töredék viszont arról számol be, hogyan törik meg a tinta és a szív, az írás és a bensőség e spontán kapcsolata.15 A memóriát, az anyagtalan jelentést tehát a ti-tokzatos anyagi effektus hozza mozgásba. De éppen a mozgásba hozás képessége a cáfolata a zörej teljes értelmetlenségének – értelem ugyanis mindig az lehet, ami az adott jelenlétben az érzékelés eseményeként létesül. Poe versében a halottra emlékezés, a Lenore név szólító-performatív kimondása a versben a hangtest és a jelentés olyan egységeként derül ki, ahol a motivált szó nem egyszerűen „összefonódik” valamiképp egy személlyel, hanem ahol jelentés és közlés közvetítő azonossága zárja ki az érzéki és a nem érzéki teljes megkülönböztetését.16 A refrén gépies monotóniája totális győzel-met arat úgy, hogy szavát a Holló megszólítójával magával mondatja ki, így pedig a károgás, az élő „gramofon” zöreje („nevermore”) dialogikus nyelvi értelemként, egye-nesen próféciaként képes előkerülni. S a fonotechnika „dialogikus” fejleményei során
13. Martin Heidegger: Holzwege. Frankfurt/M, Klostermann, . – .
14. Holott a szokásos irány éppen ennek a fordítottja: a „fonocentrizmus” kritikája általában a beszédhang „metafizikáját” illeti, lásd Klaus Schenk: Medienpoesie (Moderne Lyrik zwischen Stim-me und Schift). Stuttgart/Weimar, Metzler, .
15. Friedrich A. Kittler: Aufschreibesysteme / . – .
16. Az irodalmi nyelv ezen alapvető relációjára a korabeli hazai kritikában Arany János is több-ször kitért. Későromantikus, modernizálódó eszménye „a műben az egyetemes és partikuláris, elvont és konkrét, általános és anyagszerű elemek sajátos egyensúlyát tartotta kívánatosnak.” Dá-vidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Budapest, Argumentum, .
.
formálódik a szöveg jelentésessége azon sokat emlegetett transzformációk révén, me-lyek a „Lenore”, „evermore”, „nothing more”, „nevermore” stb. szavak variánsaival jönnek létre.17
E folyamat megint a visszhang eseményéből indul ki. A visszhang, a térkörnyezet
„morajlása” („an echo murmured back the word”18) a beszédet ekhózva jön mozgásba.
Hogy az emberi suttogás értelmes visszhangja maga a médium morajlása, aligha túlérté-kelhető fejlemény. E fonotechnikai mozzanat túllép a közvetítés merőben szemiotikai funkcióján, azaz e funkciót egyedül az írásbeliség keretei közé utalja. A szöveg ugyanis a jelképző mozgást, mely az önnön közegük „morajlásából” kiváláson alapul, csak a „fur-csa könyvek” literalitására támaszkodó, ekként „gyógyulásra” váró érzékelésmódnak tulajdonítja. A költemény a nyomtatványok lapozgatásának – a látható nyelvre hagyat-kozásnak – emlékével indul, miközben a beszélő megkísérli visszacsatolni szólamát az íráshoz, sőt az Írásokhoz („van balzsam Gileádban?”19), természetesen sikertelenül. S éppen ezen érzékelésből szakad ki az „angyalnév” kimondásával. Az utolsó strófában az ismételt szót, az illokúcióvá figurálódó „ítéletet” pedig már nem szemiotikai jelenségként érti meg.
A beszéd, a beszélgetés tehát ezúttal is szembekerült a jel és a jelölés fogalmai szerint értett nyelviséggel.20 Poe versében a felidézett beszélő a hang érzéki jelenségét és annak jelentését sokáig két különböző dolognak fogja fel. Amíg egy eszmei jelöltre és annak szonorikus jelölőjére bontott kettősség szerint kérdez, addig azt hiszi, a hallott hangsor mögött egy eleve adott jelentés (titok) rejlik, melyet a monotónia reprezentál. Végül rádöbben, a monoton vokalitás maga az üzenet.
A nyelv és a képzelőerő romantikus összhangjára törekvés a beszédet és a természetet egymás médiumaiként fogja fel. S ha a hang az írás felcsendülése, akkor ambíciói közé tartozott a természetet – mint a visszhang médiumát – írásként, az írást pedig – mint az alkotást visszhangzó szöveget – természetként olvasni.21 De az írás és az egyenes beszéd hangjának „természetes” együttműködése, a könyvnek a beszéd „epifániája-ként” érzékelése a romantikától kezdve kérdésessé válik. Az újabb médiumok
közbe-17. Ahogy a diszkurzív poétikai kutatások szerint a rím „nem kifejezi az érzést, hanem kiváltja, arra készteti, hogy hordozóját a tevékeny, »éber« jelenlét felé mozdítsa el.” Kovács Árpád: Versbe írt szavak. Budapest, Argumentum, . – .
18. Edgar Allan Poe: The Raven. In: The Complete Tales and Poems, New York, Penguin,
. – , .
19. Ter , és Jer , ; , . A szöveghely értelmezéséhez lásd Dávidházi Péter: „»Van-e balzsam Gileádban?« Egy Poe-fordítás százéves vitájához”. In: Ruttkay Veronika, Gárdos Bálint, Timár Andrea (szerk.): Ritka Művészet / Rare Device (Írások Péter Ágnes tiszteletére / Writings in Honour of Ágnes Péter). ELTE BTK, Angol-Amerikai Intézet, Anglisztika Tanszék, Budapest,
. – .
20. Vö. Fehér M. István: „Szó és jel (A strukturalista-szemiotikai nyelvfelfogás hermeneutikai nézőpontból)”: Világosság, / . – .
21. Lásd Kittler: Aufschreibesysteme / . , .
jöttével – mint a Duinói elégiák kapcsán szóba került – a közlés egyre inkább elidege-nülőnek, külsődlegesen-objektíven meghatározottnak tapasztalható. Az információ közvetítésének véletlenszerűsége Mallarmé költészetében válik először a poétikai hatás kiemelt alapelvévé. A hangját vesztő alkotás allegóriájaként ismert hölderlini „néma hattyú” motívuma nála is előfordul, érzékelve, hogy a líra aligha lehet a szokás os mó-don közlő-megszólító beszéd. De míg a Kockadobás tipográfiai kompozíciója a véletlen elvének elfogadásaként szolgáltatja ki betűit – képivé formált vizuális alakzatait – az olvasásnak, a könyv új funkciójának kialakításával mégiscsak a hangzás „orfikus” fel-csendülését készíti elő. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert poétikai ambíciója tanul-ságos ellentétben áll olyan későbbi avantgárd törekvésekkel, melyek éppen a hangköl-tészet irányába kívánják elmozdítani a lírai diszkurzust. A futuristák deklamációi például a hangutánzó nyelv nonfiguratív karakterére támaszkodnak, valamilyen egye-temes megértésre törekedve. Ezzel viszont a hangzást éppen annak beszédszerű – fono-lógiai – karakterétől fosztja meg, s a hang felcsendülését – fonetikáját – a betű izolált
„deszemiózisának” mintájára képzeli el. Később az úgynevezett „következetes költé-szet” alfabétikus programja szintén úgy szakít a nyelv szemantikai működésével, hogy a betűre mint az írás legkisebb alakzatára hivatkozik, feltételezvén, hogy a betű és a hang között a nyelv egészének működésétől függetleníthető analógia érvényesül. E koncepció végül kizárólag a betűkre kénytelen korlátozódni állítván, nincs bennük sem asszociáció, sem jelentés. Csak lehetőséget nyújtanak a hangzáshoz, miként arra a megnevezésükben ellentétes, de felfogásukban rokon lettrista és fonetikus irányok hivatkoznak. Kurt Schwitters ezért állapítja meg, hogy a hangköltészet voltaképpen nem archiválható, csak egyetlen esetben „következetes”: ha együtt születik az előadá-sával, és ha sohasem írják le, vagyis, ha túllép minden literalitáson.22
Végül ismét csak röviden említhető a „személyességnek” a romantikus hangképzés költőiségéhez köthető újabb előtűnése, hétköznapi-intim megnyilvánulásainak „al-kalmi” lejegyzése. Az „új szenzibilitás”, „új szubjektivitás” néven ismert irányzat (Frank O’Hara, Rolf Dieter Brinkmann, Jürgen Theobaldy, Nicolas Born stb.) úgy helyezi előtérbe egy „én” világát, hogy annak beszédét az olvasó a mindenkori jelen-ben végrehajtott cselekvésként foghassa fel. A pillanatok írásos rögzítésének jelenetező poétikája újra megkísérli, hogy a papírlap és a természet között analógiát találjon, s a szavak értelmét a megszólalás performativitásához, konkrét szituációjához kösse, jólle-het, kevésbé a hangzásra, inkább a látványra hagyatkozik. A mottóban Hölderlintől idézett lap (Blatt) szó Brinkmann költészetének gyakori motívuma, így azonosítja például a Wolken című versében az írásképet az ég kékjével és a felhőkkel (a természet-tel). De ezzel a szöveg deixise csak az önmagára vonatkoztatás tautológiában merül ki, ezért állítható, hogy az új szenzibizilitás kísérletei „nyelvi okokból, eleve kudarcra
22. Kurt Schwitters: Konsequente Dichtung. In: Friedhelm Lach (szerk.): Das literarische Werk, , Manifeste und kritische Prosa. Köln, DuMont, . – .
voltak ítélve”.23 A nyelv poétikai létmódjához ugyanis megkerülhetetlennek mutatko-zik a romantikus hang költészetének azon tapasztalata, mely a papírlap jeleit, azok felcsendülését – mint egy szubjektum visszhangját – a modernitásban is a beszéd (a jelentés és az emlékezés együttese) immaterialitásához köti. „[H]ang vagyok én, vissz-hang vagyok én: magam visszvissz-hangja”.24
23. Kulcsár-Szabó Zoltán: Lejegyzés és szubjektivitás. A „líra” kritikája az „új szenzibilitás” poé-tikájában. In: Metapoétika. Budapest–Pozsony, Kalligram, . .
24. Szabó Lőrinc: Hajnali himnusz. In: Kabdebó Lóránt, Lengyel Tóth Krisztina (szerk.): Ös--szes versei, I. Budapest, Osiris, . .