Jancsó Miklós: A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon

Jancsó Miklós kevésbé ismert ﬁlmjei közé tartozik az -ben készült A zsarnok szí-ve, avagy Boccaccio Magyarországon, mely álomszerű cselekményével, zavarosnak tűnő történelmi, irodalmi és kultúrtörténeti utalásaival a kezdetektől sok fejtörést okozott a hazai és nemzetközi kritikusoknak egyaránt. Volt, aki a ﬁlmet egyenesen „rémálom-nak” nevezte,¹ más „történelmi hiperbolával való reménytelenül öncélú játéknak”,² de még az elismerőbb hangú kritikák sem tettek úgy, mintha minden részletét bármilyen formában értelmezni tudnák. A Hamletre emlékeztető cselekményszál csupán egy a sok közül, ami térben és időben nehezen illeszkedik a többi elemhez, de, mint a ké-sőbbiekben látni fogjuk, a könnyen felismerhető Shakespeare-motívum kulcsszerepet játszik abban, hogy a töredékek egységes egésszé álljanak össze. Sőt, ez a meglepő Hamletparafrázis valójában tökéletes példa arra, amit Dávidházi Péter a Shakespeare -kultusz közösségformáló erejének nevez a huszadik század második felében.³ A zsar-nok szíve bemutatása óta eltelt közel négy évtized ráadásul már arra is lehetőséget ad, hogy az immár lezárt Jancsó-életmű felől tudjuk megközelíteni ezt a különös ﬁlmet.

Nem csupán színészek és stábtagok (köztük Kende János operatőr, valamint forgató-könyvíróként Hernádi Gyula), hanem számos motívum és technikai megoldás is vis--szatér az alkotó más műveiben. Ilyenek a megvilágosodás szimbólumaiként értelmez-hető fáklyák és gyertyák, melyek arra utalnak, hogy A zsarnok szíve hősei is sötétben bolyongva keresik az igazságot; de ugyanilyen jellegzetes az épített díszletek szerepe, melyek Marx József szerint „már-már pszichoanalitikai precizitással szimbolizálják a tudat különböző állapotait”.⁴

Függetlenül attól, hogy a Jancsó-kritika óta már megbarátkozott a ﬁlmmel, az átlagnéző számára az elsődleges benyomás mégsem a szakirodalomból, hanem a

cselek-1. „[A] bad dream of a movie”. Janet Maslin: „A zsarnok szive avagy Boccaccio Magyarorsza-gon – The Tyrant’s Heart, A Hungarian Fantasy”: The New York Times, . október , http://www.nytimes.com/movie/review?res= C EEDB BF A C A . Saját fordítás.

2. „[A] hopelessly self-indulgent exercise in historical hyperbole”. David Sterritt: „New York Film Festival: capsule of world cinema today”: The Christian Science Monitor, . október , http://www.csmonitor.com/ / / .html. Saját fordítás.

3. Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”: A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Buda-pest, Gondolat, . .

4. Marx József: Jancsó Miklós és a jelképek. In: B. Müller Magda, Márfai Péter (szerk.): Magyar rapszódia: Jancsó Miklós ﬁlmjei. Babits Kiadó, Szekszárd, . – . .

ményből, a ﬁlm által elbeszélt történetből alakul ki, márpedig A zsarnok szíve nem tarto-zik az egyszerű narratívák közé. A forgatás során pedig még ennyire sem lehetett sejteni a ﬁlm majdani végső formáját; ahogy G. Szabó László egy interjúban a rendező egyéni munkamódszerére is utalva írja: „Hogy miről szól majd a ﬁlm, Jancsó bizonyára megle-petésnek szánja. Mert hiába a forgatókönyv, ha más van a papíron és más lesz a ﬁlmsza-lagon.”⁵ Ez a vélemény a ﬁlm megjelenése után sem változott jelentősen; a legtöbb kor-társ recenzió elsősorban a ﬁlm nehezen értelmezhető cselekményét, illetve a történetben tetten érhető nyilvánvaló ellentmondásokat és anakronizmusokat hangsúlyozza. Dolgo-zatom mégis azt kívánja bemutatni, hogy a mű egyetlen eleme sem a véletlen műve, hanem sokkal inkább szándékos megtévesztés eredménye. Jancsó Miklós ﬁlmje a befo-gadó tudatos félrevezetésével, a kimondhatatlan múlt hazugságba torzításának ábrázolá-sával saját korának tart tükröt, melyben az igazság keresésének ellehetetlenítése ugyan-úgy jelentést és jelentőséget nyer, mint a szerteágazó, de következetesen pontatlan intertextuális utalások.

Önmagában az, hogy a történelmi paraboláiról ismert rendező nem ad könnyű kul-csot nézői kezébe, még nem számít meglepetésnek, de az, hogy a forgatás során a ﬁlm címe is változott (a korábbi munkacím egy interjú szerint Boccaccio Budapesten volt),⁶ azt sugallja, hogy mire a végleges változat elkészült, a mondanivaló hangsúlyai is módo-sultak. Ebben nem is annyira a Budapest–Magyarország váltás tűnik érdekesnek, hanem az, hogy a végleges cím első része, A zsarnok szíve, amit egyes kritikusok a ﬁlm kulcsának is tekintenek,⁷ még semmilyen formában nem szerepelt a korábbi változatban. Márpedig a cím első fele nélkül akár egyszerű önéletrajzi témára gyanakodhatnánk: a sokéves olaszországi tartózkodás után hazatérő rendező saját magára is utalhatna, aki az idegen-ből hazatért, otthonát már kívülről szemlélő főhőssel azonosulva próbálja értelmezni az őt körülvevő zavaros világot.

Jancsó Miklós ﬁlmjeinél azonban megszokhattuk, hogy a mű jelentéséért soha nem elég a felszínt szemlélnünk, hanem jóval mélyebb rétegekbe kell ásnunk, ahol az önma-gukban nehezen értelmezhető, vagy egymásnak ellentmondó elemek közötti kapcsolatra rátalálhatunk. Az egyik kézenfekvő kutatási irányt már maga a cím is sugallja, és ha az olasz szerző nem csupán önéletrajzi utalásul szolgál, akkor a ﬁlmet érdemes irodalmi adaptációként is megvizsgálni. Egyes forrásokból tudjuk, hogy az alapötlet eredetileg az olasz televíziótól származott, amely több neves rendezőt is felkért arra, hogy ﬁlmesítse-nek meg egy-egy Boccaccio-novellát. Nehéz azonban eldönteni, hogy Boccaccio milyen formában vagy mértékben inspirálta a forgatókönyvet – David Robinson, a Times

kriti-5. G. Szabó László: „Jancsó-Boccaccio avagy A zsarnok szíve”: Hét, / , . sz., . jú-nius . . http://library.hungaricana.hu/hu/view/Ahet_ _ /?pg= &layout=s.

6. David Robinson: „Jancsó scandalizes the Hungarian traditionalists”: The Times, . sz., . május . .

7. Zalán Vince: „A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon – Hol az igazság, ami nincs?”:

Filmvilág, / . – .

kusa szerint a ﬁlm a „Hamlet-történet Boccaccio-féle változata,”⁸ de mivel a Dekameron-ban nem szerepel a Hamlet-történet, és a De Casibus Virorum IllustriumDekameron-ban elbeszélt példázatok is csak műfajukban kapcsolhatók a tragikus sorsú dán királyﬁ történetéhez, ez inkább a kritikus feltevésének tűnik, nem pedig valós kutatási eredménynek. Graham Petrie egyenesen azt írja, hogy a cselekménynek valójában semmi köze Boccaccióhoz, eltekintve egy rövid közjátéktól, melyben egy énekes a Dekameron egyik meséjén alapuló dalt ad elő.⁹ Ez sem igaz teljes mértékben, részben azért, mert a dalból is csak töredéke-ket hallunk egy Katalin nevű hűséges asszonyról, aki „tisztán halt meg, éppúgy, ahogy élt” – ez alapján pedig nem könnyű beazonosítani a történet pontos forrását. G. Szabó László interjújában Jancsó Miklós viszont konkrétan azt állítja, hogy a ﬁlmbéli olasz komédiások a Dekameron tizedik napjának negyedik novelláját adják elő, egy „nagylelkű és nemes cselekedetekről szóló megható szerelmi drám[át]”,¹⁰ tehát ezek szerint a Boc-caccio-szöveg azonosítható, de csupán beágyazott narratívaként kap szerepet a ﬁlmben.

A ﬁlm főhőse egy ponton valóban előadásra invitálja a nézőket, melyben „Boccaccio mester híres történetét” készülnek elmesélni egy asszonyról, aki két férﬁt szeretett, még-hozzá két testvért. Az előadásra azonban nem kerül sor, a ﬁlm végén pedig a komédiá-soktól azt halljuk, hogy legnagyobb sajnálatukra nem tudták eljátszani a darabot, tehát amit láttunk, az semmiképpen nem tekinthető igazi Boccaccio-adaptációnak. Az elhang-zó foszlányokból az is kitűnik, hogy a Boccaccio-novella legalapvetőbb elemei is megvál-toztak – a Dekameron egy olyan férjes asszonyról ír, aki örökké hű maradt esküjéhez, bár egy váratlan vértódulásos roham után mindenki halottnak hitte, és testét sírboltba is helyezték. Férje eközben távol járt, de az asszonyt titokban szerető másik lovag kihozta a testet a kriptából, szerelmével meggyógyította, és visszaadta férjének.¹¹ A Jancsó-ﬁlmben beharangozott színjátékban viszont éppen az asszony hűtlensége a központi elem, és férje az, akit mindenki halottnak hisz, de váratlanul megjelenik a színen.

A címben szereplő Boccaccio-utalás tehát zsákutcának tűnik, viszont ha a módosított történetet nézzük, megtaláljuk, merre érdemes folytatni a vizsgálatot. A két testvért szerető asszony megjelenik A zsarnok szíve cselekményében is, amely lecsupaszított válto-zatában könnyen felismerhető Shakespeare-adaptáció: a cselekmény középpontjában egy idegenből hazaérkező, fekete ruhába öltözött királyﬁ áll, i abb Guthy Gáspár, akinek apja meghalt, anyja pedig nagybátyjához ment feleségül, aki a trónt is megörökölte ha-lott testvérétől. A ﬁatalember próbálja megtudni, mi az igazság apja halálával kapcsolat-ban, miközben a királyi udvart komédiások szórakoztatják, bár előadásuk nem nyeri el

8. „[A] Boccaccio version of the Hamlet plot”. Robinson: „Jancsó scandalizes”, . Saját fordí-tás.

9. Graham Petrie: „The Tyrant’s Waltz. Miklós Jancsó’s Films in the Period to ”:

Kinoeye / , . március . http://www.kinoeye.org/ / /petrie .php.

10. G. Szabó: „Jancsó–Boccaccio”. .

11. Giovanni Boccaccio: Dekameron. Ford. Révay József és Jékely Zoltán. Budapest, Magyar Helikon, . II. kötet, – .

az új uralkodó tetszését. A Hamlet-parafrázis tehát adott, kérdés azonban, hogy a ﬁlm könnyebben olvasható-e Shakespeare-adaptációként, mint Boccaccio-feldolgozásként.

Úgy tűnik, hogy nem, méghozzá azért, mert fokozatosan mindenről kiderül, hogy ha-zugság – a főhős anyja és nagybátyja talán csak szerepet játszó színészek, a mindenki által halottnak hitt apáról kiderül, hogy él, minden fontosabb szereplőt legalább egyszer megölnek, de aztán visszatér a színre – semmi nem igaz tehát abból, amit látunk. Ez persze egyáltalán nem áll távol Shakespeare drámájának mondandójától, hiszen a látszat és valóság kettőssége, a látható és játszható illúzió a Hamletben is központi szerepet kap.

Az viszont kevéssé érthető, hogy miért nem közvetlenül a Shakespeare-drámát adaptálta Jancsó, ha valóban ez a kérdés foglalkoztatta, és miért kellett mindezt magyar nemesi nevekkel, a török–magyar viszály felidézésével látszólag magyar történelmi kontextusba helyeznie.

A miértekre nehéz választ kapni, hacsak nem gondolunk arra, hogy a Hamlet-motívum nem öncél, csupán eszköz egy közvetlenül nehezen látható, de annál fontosabb mondanivaló megjelenítéséhez. Shakespeare Hamletje szinte szimbolikus mű volt a hu-szadik század második felének magyar kultúrájában, és amit a zsarnokságról, az elárult i úságról, egy nemzedék megmérgezett örökségéről nem lehetett nyíltan kimondani, azt Shakespeare hősének sorsa egyértelművé tette a magyar nézők számára. A ﬁlm keletkezé-sét megelőző éveket Tarján Tamás „a Hamlet-átiratok és parafrázisok változatlan di-vatj[ának]” idejeként aposztrofálja,¹² amikor sok egyéb adaptáció mellett például Bere-ményi Géza (A zsarnok szíve dalszövegírója) Halmi vagy a tékozló ﬁú ( ) című darabja is megszületett. Erről így ír P. Müller Péter: „Bereményi nemzedéki közérzet-drámája, a beilleszkedni vagy kívül maradni dilemmáját a hetvenes évek Budapestjén középiskolások és tanáraik közegében megjelenítő műve mindenekelőtt a »pangás idő-szakát« és a cselekvési tértől megfosztott generációk frusztráltságát, közömbösségét, identitásproblémáit mutatja be.”¹³ Ebben a légkörben tehát a Hamletre utalni semmi-képpen nem jelentéktelen irodalmi tréfa, hanem sokkal inkább társadalmi-politikai jelentéssel terhelt ﬁgyelmeztetés, mint erről még az alábbiakban is szó lesz: hiába próbál-ja a hatalom felszínes jóléttel elvakítani az i úságot, az elárvult nemzedék apái nyomdo-kába lépve, akár önmagát is feláldozva elnyomói ellen fog fordulni.

A Jancsó-életmű korábbi műveit, azoknak központi témáit ismerők pedig még ennél is több utalást találhatnak az apja halálát megbosszulni készülő gyermek alakjában. Az elárult i ú nemzedék témája Jancsó Miklós adaptált forgatókönyvei között is felbukkan.

Gyurkó László -ban írt Szerelmem, Elektra című drámájából -ben készült Jan-csó azonos című ﬁlmje, melyben már megtaláljuk A zsarnok szíve stábjának több fontos tagját (köztük Cserhalmi Györgyöt, Madaras Józsefet, Kende Jánost), de a Szerelmem, Elektra az Elektra/Hamlet motívum miatt is nyilvánvalóan közeli rokona A zsarnok szívének. A Hamlet maga is egy Elektra-történet: az apja halálát (és anyja hűtlenségét)

12. Tarján Tamás: Bereményi Géza. In: Hiánydramaturgia. NPI, Budapest, . – . . 13. P. Müller Péter: „Hamlet-átiratok”: Jelenkor, , / . – . .

megbosszuló gyermek tragédiája, melyben a valódi tragédia nem akkor válik elkerülhe-tetlenné, amikor a bosszút bevégző királyi sarj meghal, hanem már magából a bosszú kényszeréből fakad, hiszen az olyan kétélű kard, mely óhatatlanul az ellen fordul, aki kezében tartja. Közben viszont a gyermeki kötelezettség elviselhetetlen terheket ró az i ú generációra: A zsarnok szívében Bolognából hazatérő i abb Guthy Gáspártól is azt várják, hogy hős királyként váltsa meg országát az idegen uralomtól. A zsarnok szíve azonban ugyanúgy, ahogy a Szerelmem, Elektra, egyértelművé teszi, hogy a forrásművekből a rendezőt csupán maga a konﬂiktus érdekli, pontosan annyi, amennyit az átlagember, a legalapvetőbb műveltséggel rendelkező néző is felismer a klasszikusokból. A zsarnok szíve sem ről kíván valami újat elmondani, hanem a felismerhető Shakespeare-téma mögé rejtőzve beszél az árulásról és a magára hagyott új nemzedék reménytelen kiútkereséséről.

Ha a Shakespeare-rel nehezen összeköthető, sajátosan magyar történelmi utalásokat is megpróbáljuk felfejteni, az irodalmi forrásokhoz hasonló, szinte átláthatatlan szöve-vényben találjuk magunkat. Melyik szereplő szolgálhat újabb kulccsal a mű egészének megértéséhez? Esetleg a szüzek vérében fürdő asszony (de mit keres itt Báthori Erzsé-bet?), vagy a török hódoltságra való utalás, talán a főszereplők, Ozorai Guthy Gáspár és Filippo, a bolognai komédiás (esetleg egyikük Ozorai Pipo, születési nevén Filippo di Stephano Scolari lenne? vagy inkább Guthi Országh Mihály, Országh Gáspár ﬁa?) va-lamelyike sugallná a megfejtést? Könnyű belátni, hogy az egyes nevek, események, konﬂiktusok között feloldhatatlan ellentmondások vannak – a cselekmény nem játszód-hat egyszerre a XV. és a XVII. század elején, a Hunyadiak, Báthoriak vagy Zrínyiek között, és bármelyik korszak mellett döntünk, számos anakronizmust fogunk találni a ﬁlmben. De a rendező életműve ismét arra ﬁgyelmeztet, hogy a nyomozásnak ezen a vonalon sincs sok értelme, hiszen Jancsó történelemhasználata mindig is egyéni volt;

saját bevallása szerint különösen a pártállami időkben készült minden ﬁlmje valójában

„áltörténelmi” ﬁlmnek tekinthető. Ahogy egy interjúban fogalmazott: „Aczél kultúrpoli-tikája csak a tolvajnyelvet tette lehetővé, és a megfejtését a nézőre bízta.”¹⁴ Abból sem csinált titkot, hogy a történelem csupán álcakánt szolgált: „Kosztümös ﬁlmekben pró-bált az ember olyasmit elmondani, amit naponta érzett a társadalomban.”¹⁵ Mindez pedig megerősíti az eddig is többször megfogalmazott sejtést, miszerint A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon sem akar mást, mint üzenni saját korának – tolvajnyel-ven, melyet csak a beavatott ért, de úgy, hogy még a külső szemlélő is érezze: amit itt lát és hall, abból egy szót sem szabad elhinnie. A ﬁlm elején énekelt bevezető, melyben a komédiások megesküsznek „az égről százszor letagadott csillagokra”, hogy igazat mon-danak, később gyakran cseng vissza a néző fülében, és a százszor letagadott valóság egyre kevésbé tűnik költői túlzásnak.

14. Mihancsik Zsóﬁa: „Beszélgetés Jancsó Miklóssal: Áltörténelmi ﬁlmjeim”: Filmvilág / . – . http://ﬁlmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id= .

15. Mihancsik: „Beszélgetés Jancsó Miklóssal.”

Az irodalmi és történelmi utalások mellett még egy rétege van a ﬁlmnek, amely kivá-lóan alkalmas a néző megtévesztésére azáltal, hogy látszólag háttérelemnek álcázza ma-gát: a zenei anyag. A ﬁlmben felhasznált zenei elemek azért is érdekesek, mert a komédi-ások énekkel kísért (de mindig félbeszakadó) előadása a Hamlet Egérfogó-jelenetének szerepét látja el, a színház-a-színházban metadramatikus eszközével él. A többször is elkezdett dal például stílusában, hangvételében szinte tökéletesen imitálja a históriás éneket, de közelebbről megvizsgálva szövege mégis arról árulkodik, hogy szándékosan nem azonosítja a konkrét történelmi korszakot és személyeket, bár a műfajnak ez volna a legfőbb funkciója: a jeles szereplők és események kulturális emlékezetben való rögzítése.

Az elhangzó strófa a korszakról csak annyit mond, hogy „sok királyoknak halálok után”

járunk, amikor a királynő „az Istennek nem jára útján, de Baál istennek szolgála nyil-ván” – ez pedig nem történelmi eseményt idéz, inkább valami ősi félelmet fogalmaz meg, és olyan rituális vétekre utal, mely az egész közösséget magával ránthatja a fertőbe.

A fent említett számos elferdített, áltörténelmi vagy álirodalmi utalás után a ﬁlm ze-nei elemei között kulcsszerepet kap egy meglepő módon nem ﬁktív, a ﬁlmhez költött, hanem attól függetlenül is létező népdal. Először a harmadik percben, majd később még három alkalommal szólal meg tárogatón, a Rákóczi-szabadságharc óta különösen a ma-gyar szabadság hangjával összefonódó hangszeren a Lengyel László balladájának dallama, néhányszor fanfárszerű zenekarrá bővülő hangszerelésben, de mindannyiszor szöveg nélkül. A Kodály Zoltán által gyűjtött dallamtöredék egyébként a Rákóczi-nóta egyik változata,¹⁶ tehát a tárogató hangja mellett így is kötődik a magyar szabadság leverésének egy újabb példájához. A cselekmény lezárása, a ﬁlm záró képsorai után azonban szöveg-gel halljuk a balladát, méghozzá pontosan a Kodály kórusfeldolgozásából is ismert válto-zatban. Azt is gondolhatnánk, hogy Lengyel Lászlóval végre megkapjuk a várva várt királynevet, amellyel pontosan elhelyezhetjük a ﬁlm cselekményét a történelemben. A Lengyel László balladájáról azonban már Erdélyi János is azt írja, hogy „Sok illy nemü egyes maradványok jöttek által mi hozzánk eleinktől kétségen kívül, de nem levén ben-nök semmi történetre vonatkozó, nem olly könnyen ismerhetni rájok”.¹⁷ Móser Zoltán pedig a magyar népi gyermekjátékokban és -dalokban felbukkanó lengyel motívumot vizsgálva csupán gyanítja, hogy a korábbi (I. illetve II. Ulászló királyt támogató) feltéte-lezésekkel szemben akár I. (Szent) László királyra is utalhat a népdal szövege¹⁸ – ami a Jancsó-ﬁlm egyéb történelmi utalásaival nyilvánvalóan szintén nem fér össze. Úgy tűnik tehát, hogy még ennek a daltöredéknek a jelentőségét sem eredete, hanem felhasználása, a ﬁlmben betöltött funkciója adja meg. Mivel a fennmaradt töredékekből Kodály által összeállított kórusmű szövege közismert, ezért véleményem szerint annak is jelentősége van, hogy mely szakaszt halljuk, még pontosabban, melyik az a pont, ahol félbeszakad a szöveg. Az utolsó sor fájdalmas kiáltása nyer így különös értelmet: „Hun vennétek

sár-16. Bónis Ferenc: „Pillantás az alkotóműhelybe: hat Kodály-kórus”: Forrás, . / . . 17. Erdélyi János: Népdalok és mondák. Pest, Beimel Józsefnél, . II. kötet, . 18. Móser Zoltán: „Azt mondják: lengyel”: Vigilia, . / . – .

aranyat, kódus magyar népe?” hangzik a kérdés, ami ugyanúgy válasz nélkül visszhang-zik aztán a néző fülében, mint ahogy a ﬁlm utolsó képkockái után értetlenül állunk azelőtt, hogy végül kinek a kezében volt a gyilkos fegyver, amely mindenkivel végzett. A ﬁlmben elhangzó utolsó sor, a „koldus magyar népe” pedig visszaidézi a korábbi utalá-sokat az országra és annak népére – hogy „idegen ül a trónuson”, bár „a magyarok in-kább meghalnak, […] mintsem hogy idegent válasszanak királynak”. Mindezek az utalá-sok, és különösen a ﬁlmbéli török – akiről egy ponton kiderül, hogy maga idősebb Ozorai Guthy Gáspár, az Olaszországból hazatért i ú Gáspár apja – összemossa az ide-gen és rokon alakját: köztünk van az ellenség, aki addig manipulál bennünket, míg vé-gül már magunk sem tudjuk, kik vagyunk.

Visszatekintve a Jancsó-ﬁlm intertextuális útvesztőjére, felmerül a kérdés: miért volt egyáltalán szükség erre a Hamlet-motívummal beoltott Dekameron-parafrázisra? Miért kellett mindezt magyar történelmi nevekkel, nép- és műdalokkal megtűzdelve tálalni?

Véleményem szerint azért, hogy a testvérre támadó testvér, a hűtlen asszony és a bosszú-ra szomjas, de elárult ﬁú története el tudja látni azt a feladatot, amire a huszadik század második felének Shakespeare-kultuszában már messzemenően alkalmas volt: jelképként szolgálni a látszat és valóság elmosódott határai között bolyongó nemzedék számára, hogy a nemlétező – vagy létező, de meg nem ismerhető – igazságot keresve vegye észre ez a generáció is a mindenfelől rá leselkedő tőröket. Bár a Jancsó-univerzum elitista jelrendszere elidegenítően hat a közönség jelentős részére, Dávidházi Pétert idézve a huszadik század második felére „a Shakespeare-kultusz egy szintre emelő és egységesítő hatása világosan kirajzolódik”, és ez a „számottevő közösségformáló erő”¹⁹ az egyébként tolvajnyelv használatára kényszerülő alkotónak is olyan eszközt ad a kezébe, mellyel üzenetét el tudja juttatni közönségéhez. A Lengyel László balladájának szívszaggató sorai pedig a sok ﬁktív kulturális elem után különös erővel nyomatékosítják a nézőben, hogy a koldus magyar néphez szól az ének, azokhoz a magyarokhoz, akik talán csak életük árán juthatnak át az ellenség által őrzött kapun.

In document Panka Dániel– Pikli Natália – Ruttkay Veronika (eds/szerk.): Kősziklára építve/Built upon His Rock. Írások Dávidházi Péter tiszteletére/Writings in Honour of Péter Dávidházi (Pldal 134-141)