.ROKONSÁGTAN

Minden hó első csütörtökén azzal az erős elhatározással fekszem le, hogy legrövidebb időn belül hozzálátok fel és lemenő, valamint oldalági rokonságom tüzetes tanulmányozá-sának. E fontos napon ugyanis családi összejövetel van Teréz néninél és én rendesen azzal a szégyenletes érzéssel távozom e kedélyesnek nevezett unalompróbáról, hogy fogalmam sincs kiterjedt és dicső családom lassanként homályba merülő múltjáról és még homályosabb jelenéről, illetve a homályos jelenben lézengő családtagokról.

Teszem fel Józsi bácsi így kezdi kávé után:

- Mit szólsz szegény Lulához?

Mit szóljak? Ki az a Lula és mi történt vele, hogy szegénynek nevezik?

- Hm... Bizony, bizony, - hümmögöm, - szegény igazán jobb sorsot érdemelt volna...

Óvatos tapogatódzás után kisül, hogy Lula néninek meghalt az ura. A bús özvegy valahol Erdélyben lakik. Szeretne feljönni Pestre, mert megunta az oláh dicsőséget. Keressen a család valami csendes és főleg olcsó pensiót. Esetleg, ha valamelyik rokon kellő díjazás mellett magához venné, az még kellemesebb lenne. - Na mit szólsz hozzá? - kérdi Józsi bácsi.

- Magam részéről minden körülmények között a pensiót ajánlom. Különben is felesleges szobám nincs, csak egy öreg kanapém, abból is kilóg a seegraz. Tulajdonképpen nem is emlékszem már egész pontosan Lula néni és köztem fennálló rokoni kapcsolatok eredetére...

Több se kellett. Teréz néni azonnal maga mellé ültetett és tüzetesen előadta a családtörténelem szempontjából szerinte nélkülözhetetlen tudnivalókat.

Végighallgattam, de őszintén szólva nem értettem belőle semmit. Úgy éreztem magam, mint hajdanában az iskolában, mikor a tanár úr a másodfokú egyenletekről kezdett magya-rázni akkor, mikor nekem fogalmam sem volt arról, hogy elsőfokú is létezik. Teréz néni hiába magyarázta nekem, hogy Lula néni Feri bácsinak testvérhúga és pedig az a bizonyos Feri bácsi, aki postamester volt Karánsebesen, mert mit tudom én ki volt Feri bácsi és rajta kívül még hány Feri bácsi létezett a családban.

- De édes fiam, - magyarázta Teréz néni, - Feri és a te apád együtt szolgáltak Polában a tengerészeknél. Ezt csak érted?

- Egészen világos. És Lula néni ezért rokonom?

- Dehogy fiam. Lula első ura mostohatestvére volt Géza bácsinak, illetve Otil néninek, vagyis apád másodunokatestvéreinek. Érted?

- Nem.

- Nem? Hát idefigyelj! Apádat csak ismerted?

- Egészen határozottan emlékszem rá és a rajtam kipróbált pipaszárakra is.

- Rádfért! Apádnak édesanyja és Otil néni édesanyja testvérek voltak. Érted?

- Eddig igen.

- Namármost. Otil néninek és Géza bácsinak az édesanyja, aki eredetileg Garabos lány volt, özvegyemberhez ment férjhez. Ez volt Dezső. Érted?

- Mondjuk.

- Dezsőnek még az első házasságából volt egy fia, Béla. Ez a bizonyos Béla vette el Lula nénédet feleségül... Na, érted most már a rokonságot?

- Tökéletesen! Szóval Lula néni nekem a ... a ... mostohaunokasógornagynéném! Tudom az egész folyamatot! Béla bácsi most meghalt és Lula néni fel akar jönni Pestre.

- Jaj, dehogy fiam. Béla Lula nénédnek első ura volt! Tőle származnak Károly és Mariska. Aladár bátyádtól, Lula nénéd második urától szintén maradt egy fiú, a Feri. Érted?

Tehát, Feri apja volt Lula néni ura. Érted?

- Hogyne! Lula néni fia, Feri bácsi együtt szolgált Polában az apámmal és...

- Jaj, dehogy kérlek! Hiszen Feri fia lehetne apádnak!

- Ha apám Lula nénit vette volna el!

- Ugyan! Hát soha sem hallottál Aladár bátyádról? Fogorvos volt Karánsebesen. Őt gyászolja most szegény Lula.

- És Otil néni mit szól, hogy Lula néni fel akar jönni Pestre?

- Otil? Miféle Otil néni?

- Akiről Teréz néni az előbb beszélt. Anyám unokatestvére.

- Megáll az eszem! Hiszen összezavarod az egészet! Otil apai nagyanyádnak volt unokatestvére! Hetvennyolcban halt meg Kolozsváron! És te ezt nem tudtad?

- Sajnos...

Józsi hallod? Ez a fiú még azt sem tudja, hogy Otil meghalt! Szörnyű, mit művelnek ezek a fiatalok. Józsi, próbáld meg te elmagyarázni neki az egészet.

Sajnos nem volt módomban Józsi bácsi magyarázatát meghallgatni, mert hirtelen halaszthatatlan sürgős dolgom akadt s így sajnálattal búcsúznom kellett. Elmenekültem. De az idő halad. Lassan újra el kell menni Teréz nénihez. És én még mindig nem látom tisztán, milyen rokonságban vagyok Lula nénivel.

Mi lesz velem?

.NYÁRI ZIVATAR

Mit tagadjam csúnyán kikaptam a feleségemtől. Pedig én igazán mondom, hogy... Hát kérem, tessék idefigyelni!

Mariskáék feljöttek Pestre. Hogy minek, azt nem tudom. Sőt azt sem tudom, mi közöm egyáltalán az ő feljövetelükhöz. Elég az hozzá, hogy délelőtt telefonált feleségem az irodába, hogy fiacskám délután kimegyünk Mariskáékkal a Szigetre, Manciék is ott lesznek, feltétlenül számítanak rád! Ötkor a tejcsarnoknál és pá és pontos legyél és ne csinálj savanyú képeket és etcetera. Mikor telefonált az igazgató éppen a fejemet mosta valami marhaság miatt, hát hamar igent mondtam mindenre. Igaz viszont, hogy ha véletlenül nem mosta volna a fejemet, akkor is jóváhagytam volna mindent, mert már a bölcs rabbi is azt mondta, hogy: Mit lehet tenni?

Délután ötkor megjelentem a mondott helyen. Természetesen még senki sem volt ott, így kicsit kószáltam erre-arra. Tagadhatatlanul úri hely ez a Sziget. A mélységes csend és a zajló idegenforgalom totálkeveréke. A strandfürdő megafonja a víztoronyig bömbölte, hogy mister Braun jöjjön a trafik elé. Az egyik kávéház teraszán szmokingos idegenek fújták a dudákat és egyéb külföldi hangszereket. De nemcsak a Frauleinok és nörszök emelték az idegen-forgalmat, hanem Kovácsék is ott hajdujudúztak, még fényképezőgépet is hoztak magukkal.

Mikor mindebbe beleszédültem, leültem kávézni. Majd csak megjönnek! Minden fellel-hető lapot kiolvastam s azután nézelődtem jobbra-balra. Alkonyattájt kezdtem éhes lenni.

Megittam még egy kávét, végighallgattam a kenyereslány élettörténetét és megfigyeltem, hogy tőlem balra az a kis szőke már harmadszor békült ki és veszett össze azzal a göndörhajú, fekete, fiatal nagyságos úrral. Mikor a szúnyogok kezdtek túl szemtelenek lenni, vége szakadt honfiúi türelmemnek, fogtam a sátorfámat és hazamentem.

Odahaza valahogy nem jól éreztem magamat. Valami bántott. Egyszer olvastam valahol, hogy a vadállatok is előre megérzik a vihart. Azt hiszem én is hasonló lelkiállapotnak örvend-tem. Pedig megtettem mindent! Na, nem?

Hát igen. Féltízkor hazaérkezett. Szervusz, - mondta s azután síri csendben vetette le a kalapját. Hm, - mondtam, de azután meggondoltam s a többi bennem maradt. Legyen az övé az első lépés, gondoltam, majd azután meglátjuk, milyen irányban csapkod a villám. Most hosszabb pausa következett, olyan feszült csend, mint mikor az ember minden percben várja, hogy végighasadjon az ég, majd egyszerre, minden bevezetés nélkül kitört az a bizonyos tropikál viheder, vagy hogyan szokták mondani.

... Az ember nap-nap után reggeltől estig dolgozik, hogy minden rendben legyen! Minden kényelme meg van, a kisujját se kell semmiért se megmozdítani, a gondolatát is előre ellesik, bűvészmutatványokat végeznek, hogy abból a kis pénzből mindenre teljen! Neki soha semmiféle kívánsága, vagy igénye nincsen s most az egyszer, de egyetlen egyszer Mariskáék kedvéért, igenis, csak az ő kedvükért és így tovább és így tovább. Hisz ezt mindenki ismeri!

Nem?

Behúzódtam egy sarokba, mert vihar esetén nem jó a szabadban tartózkodni és onnan figyeltem a fokozódó tempót. Mikor aztán elérkeztünk a velem szemben falrahányt borsóhoz és magába roskadva leomlott a díván szélén, mint a szerencsétlenség eleven szobra, akkor mély lélegzetet vettem és így szóltam: Hm! Tovább nem is jutottam, mert újra kitört a vesze-delem és összes előre spórolt érveim agyon lettek áztatva. Anélkül, hogy elmondtam volna őket. Hogy Mariskának cipőt kellett venni, azért késtek egy kicsit, de azért! Hogy motorossal jöttek, mert azt is meg akarták mutatni Mariskáéknak s azért késtek még egy kicsit, de azért!

Hogy... és így tovább!

Egyszer-kétszer megkíséreltem szárazra menteni az irhámat, de olyan jégeső zúdult a fejemre, hogy jobbnak láttam visszaszaladni. Lassan elérkeztünk az engesztelő áldozat terére.

Új kalap retiküllel, egy mozi, egy cuki. Továbbá holnapután Mariskáékkal az állatkert.

Azonkívül szánom-bánom és - na édes fiacskám ne sírj, hiszen ígérem, hogy ezentúl jó kis fiú leszek. Mariskáékat pedig imádom és belátom, hogy mindennek én vagyok az oka...

Csak azt szeretném tudni, hogy miért kaptam ki?

.JUBILEUM

... Végül pedig emelem poharam a mi kedves tiszteletes urunkra és kívánom, hogy pro primo erőben és egészségben érje el a második huszonöt éves jubileumát, pro sekundo pedig azon túl tartsa meg a Mindenható az emberi kor legvégső határáig!

- Éljen! Úgy van! Bravó! Éljen!

A nagyvendéglő zsúfolt termében ültünk, a vacsora a vége felé járt és a hangulat a szó szoros értelmében forró volt. Az ünnepelt tiszteletes meghatottan köszörülte a torkát, azután szólásra emelkedett...

De, hogy is kerültem én ide? Reggel a Keletinél felültem a miskolci gyorsra, hogy elintézzek végre egy halasztást nem tűrő rokoni látogatást és most este itt ülök a kleofásfalvi nagyvendéglőben, a tiszteletes úr jubileumán, akiről azt sem tudom, hogyan hívják. Még hozzá egészen fent, majdnem az asztalfőnél, közvetlen az esperesné mellett, aki mindenféle negyven év előtti pesti dolgokról faggat.

Igen. Alig helyezkedtem el a kupéban, betoppan Pista barátom. Ő az oka mindennek. A szövetkezet megbízásából utazott le Kleofásfalvára, hogy a szövetkezet nevében üdvözölje a tiszteletest. Addig kapacitált, - míg beleegyeztem, hogy vele tartok.

- De milyen címen tolakodjak én oda?

- Bízd csak rám az egészet, majd én mindent elintézek.

Az állomáson kocsi várt. Egyenesen az iskola igazgatóhoz hajtottunk, ahol már nagy társaság volt együtt.

- Dr. Vim. - Mutatott be barátom. Mindjárt meghívtak ebédre. Általában kitüntető kedves-séggel, hogy úgy mondjam feltűnő udvariassággal kezeltek, amit csak akkor kezdtem megér-teni, amikor Pista barátom egy alkalmas pillanatban megsúgta, hogy mint a kultuszminiszter küldöttjét konferált be az uraknak.

- És mi lesz, ha tényleg jön egy kiküldött?

- Ugyan kérlek, attól ne félj.

Ebéd alatt az igazgató úr a tantestület, valamint az egybegyűlt tanítóság nevében meleg szeretettel üdvözölt, mint a kegyelmes úr képviselőjét és jóindulatú érdeklődésembe ajánlotta a tanítóság nyomott materiális lehetőségeit.

Asztalbontás után, kvaterkázás közben azután előrukkolt a saját dolgával. Ha megte-hetném, - de igazán csak akkor, ha semmi alkalmatlanságot nem okoz, - ajánljam be kissé az államtitkár úrnál. - Tudod kérlek szépen, a gyerekek lassan megnőnek, valami város közelébe kellene kerülni az iskoláztatás miatt.

Czobor tanító úr Pemeteszegről szintén kegyes figyelmembe bátorkodott ajánlani az immár két éve benyújtott kérvényét, az elmaradt előléptetésre vonatkozólag...

Most a tiszteletes befejezte szónoklatát. Éljen! Éljen! Cigány, tusst!

Egyszerre felbomlott a rend. A cigány rárántott egy csárdásra és az esperesné máris a középen pörgött a főjegyző úrral. Nagyon helyes, - gondoltam - most legalább megismer-kedem azzal a szőke piszével, aki mindig ide pislant. Már majdnem elértem a lányt, mikor egyszerre elém tolták a patikusnét és én - mit tehettem - izzadva fuvaroztam. De ez semmi.

Alig tettünk két fordulót, máris előhozakodott a kishúgával, aki hat éve várja, hogy a kegyelmes úr észrevegye szerény óhajú folyamodványát. - Hogyne, hogyne nagyságos asszonyom, feltétlenül beszélni fogok a referenssel. Egy hirtelen mozdulattal átjátszottam a patikusnét a kántornak és gyorsan lekértem a kis szőkét. Nem sokat teketóriázott.

- Tetszem magának?

- Nem vette észre?

- Mondja, tenne nekem egy ici-pici szívességet?

- Magának? Mindent!

- Szeretném, ha elvenne...

- Tessék?

- Szeretném, ha elvenne a Sanyi. De olyan messze van. Ugye, ugye áthelyezteti ide?

- Kit, mit, miért, hová?

- Sanyit, ide. Tanító és ha idekerül, akkor a többit én elintézem...

Most hirtelen nagyot ütöttek a vállamra.

- Szervusz öreg lókötő! Végre egy ismerős pofát is látok!

- Pardon! Jé! Te vagy az Mátyás király, hogy kerülsz te ide?

Mátyás vigyorgott rám, ezer éve nem látott iskolatársam. A kis szőkét hamar leráztam és elvonultunk egy üres sarokasztalhoz.

- Tudod kérlek, - szólt Mátyás - itt vagyok a szomszédban a Delibláti Hello munkatársa.

Azt mondták muszáj valamit írni a tiszteletesről, hát eljöttem. Nagyszerű, hogy itt talállak, te majd elmesélsz nekem mindent. Nem ismerek egy lelket sem.

- Hm. Szóval én adjak neked interjút az ünnepségről?

- természetesen, hát ki más? Mi is van itt tulajdonképpen?

- Nézd kérlekalássan, a dolog úgy van... Talán mégis...

- Ugyan ne csinálj semmi faxnit. Pár szóval elmondasz mindent, a többit bízd rám.

- Úgy? Hát jó! Szóval kérlekalássan, ma, pont ma huszonöt esztendeje, hogy a tisztele-tesünk idekerült. Képzeld el barátom! Huszonöt év munkásságának gyümölcsére tekintünk ma vissza. Összejöttünk itt mindnyájan, akik mindig szeretettel és hálával gondoltunk rá...

- Kitűnő, barátom, kitűnő!

- Hagyj békét, ne zavarj, te csak írd... Igen. szóval egy meghitt kis ünnepség, ahol nemcsak a hivatalos fórumok elismerő megnyilatkozása, mint a kultuszkormány, az egyház, az iskolaszék, a szövetkezet és etc. és etc., hanem a hívők keresetlen egyszerűsége...

- Jó, jó, fiam ezt majd én otthon úgyis megírom, de például valami közelebbit mondjál a tiszteletesről.

- Hm. igen... Hát várjál. Körülbelül ötven éves, nős, családos. Hét éves korában kanyarója volt. A jobb felső zápfoga plombált és a balkarján egy kis anyajegye van.

- Na ne marháskodj. Beszélj valamit a közösséggel kapcsoltban.

- A közösséggel? Ja úgy! Igen... Huszonöt évi szívós szociális munka. Küzdelem a gümőkór, a gyermekhalandóság, az aranka és a pajzstetű ellen, ahogy a plakátokon szokott lenni. Azaz pardon, ahogy általában lenni szokott.

- Jó, jó ez semmi. Te, melyik tulajdonképpen az ünnepelt?

- A mi papunk? Ott ül kérlek a nagyasztalnál az esperes úrral beszélget.

- Várj egy kicsit. Vele is szeretnék pár szót váltani.

- Ugyan minek! Hagyd kérlek, hagyd. Hiszen én már úgyis elmondtam mindent.

- Azért mégis beszélnem kell vele.

Elment. Valami nem jól van. Már le is ült a tiszteletes mellé és előkotorja a jegyzeteit.

Látom, hogy a tiszteletes növekvő csodálkozással hallgatja Mátyás komám kérdéseit, aki úgy látszik az én adataimat igyekszik ellenőrizni.

Hajjaj! Kicsit meleg itt a levegő. Legjobb ha csendben kivonulok.

Pardon! Bocsánat! És már kint is voltam. Még jó, hogy holdvilág van, gondoltam, -hamar kitalálok a vasúthoz.

- Mikor megy a legközelebbi vonat? - kérdeztem az öreg baktert.

- Hát kérem, az attól függ, hogy melyik irányba szándékozik uraságod. Mert fölfelé csak a kétszázhármas hajnali van, de a pesti, az mindjárt bejár.

- No, hát akkor adjon hamar egy bilétát Pestre.

.VÁLSÁG

A gazdaságkutató intézet statisztikai görbéinek útmutatása nyomán olyan magas konjunktúra keletkezett, hogy egyszerre egész váratlanul igazgatóhiány lépett fel. Szörnyű helyzetbe kerültünk! Az iparvállalatok kétszáznegyvenhat százalékos kapacitással dolgoztak, a bankok éjjel-nappal számolták a pénzt, a nagykereskedők alig győzték a ki és berakodást, mikor egyik szaklap cikke nyomán kipattant a lappangó válság. Már igen suttogtak róla, de hogy az igazgatóhiány ilyen elképesztő méreteket öltsön, azt senki sem hitte volna.

A kisipar és kiskereskedelem könnyen nevetett, mert nem ismerték az igazgatói intéz-mény életbevágó fontosságát. De a gyárak, vállalatok, bankok itt álltak a legszörnyűbb helyzet előtt.

A gépek ugyan tovább forogtak, az ügynökök rendületlenül utaztak, a könyvelők nyugodtan tetveztek tovább a folyószámlán, de az elintézetlen igazgatói teendők toronyba halmozódtak és elborítással fenyegették az egész közgazdasági felépítményt.

Nem volt, aki elintézte volna a veszekedéseket, a bérleszállítást, a felmondást és a hivatalos idő meghosszabbítását. Nem volt, aki jelenetet csinált volna, egy már két év előtt elintézett ügy miatt. Nem fogytak a reprezentációs szivarok és nem olvasta senki a vállalatnak járó lapokat. A luxusautókat belepte a por és az öreg János és Pista bácsi nem tudta, kinek hozza a finom tízórait.

A vezérigazgatók szindikátusa rendkívüli ülést hívott egybe és ott önmagukat egy-hangúlag igazgatókká degradálták, hogy ezáltal is növeljék az igazgatók számát. Sajnos nem tudtak egyszerre csak egy autón ülni, a túlzott szivarozástól viszont az orvos eltiltotta őket, úgyhogy nem sokat lendítettek a válságon.

A nyugdíjas igazgatók temetkezési egyesülete is megmozdult és harcba szólította elaggás-nak indult tagjait. Össze is gyűltek elég szép számmal, azonban a nagyothallók alcsoportja a közös javadalmi pótigények tárgyalásánál összeveszett a paralitikusok érdekképviseletével, úgyhogy a nemes törekvés önfeláldozó terve dugába süllyedt.

Az aktív igazgatók gyér csapata emberfeletti küzdelmet folytatott, hogy elintézze a teendőket. Volt olyan, aki egész nap szódabikarbónán élt, hogy este a Hungáriában kétszer vacsorázhasson csak azért, hogy ezáltal csökkenteni tudja a diszkrét természetű kiadások

felszaporodó alapját. Volt, aki gégebajt kapott, mert három helyett kiabált s volt olyan, aki naponként mindenkinek felmondott, csakhogy minél több tevékenységet fejtsen ki. Mindez nem használt. Az idegesség folyton nőtt és lassan átterjedt az utcára is.

Elsőnek a spanyolviaszragasztók szakszervezete lépett a porondra. Ne hagyjuk megreped-ni bölcs vezetőinket, - volt a jelszó. Parázs tüntetést rendeztek a városon végig és követelték a kormány beavatkozását.

Valami firkász egy vacak újságban azzal az ideával mert előhozakodni, hogy nem lehetne-e igazgató helyettesekről gondoskodni! Lett is jogos felháborodás. Hogy egy igazgató helyettesíthető! Ki hallott ilyen képtelenséget! Teljesen megérthető a tömeg felháborodása és nem csodálható, hogy ezt a nyomdát haragjukban szétrombolták.

Ha valami nyilvános helyen megjelent egy-egy igazgató, hangosan megéljenezték. A lokálokban az igazgatók indulóját húzták, a szigeten igazgatói szépségversenyt rendeztek s a színházakban egymást követték a drámai igazgató darabok.

Egyik délelőtt az Első Magyar Honmentő Rt. ügyvezető igazgatója az íróasztala mellett jobblétre szenderült. A lapok rendkívüli kiadást adtak. Az emberfeletti munka áldozata! Ismét szaporodott eggyel a vértanú igazgatók száma. Elhatározták, hogy a város legmagasabb pontján a Jánoshegyi Kilátón fogják felravatalozni, hogy mindenki láthassa. Az érdekképvise-letek általános gyásznapot rendeltek el és a főváros felajánlotta legkényelmesebb díszsírhe-lyét. Közben kiderült, hogy a nemes férfiú nem szenderült jobblétre, egyszerűen csak elszen-derült az íróasztala előtt. Csupán rendes délelőtti szundikálását végezte megszokott beosztása szerint a közgazdasági lap felett. És a lapok új kiadást bömböltek. Még a halálból is visszatérő vasszorgalom! Közgazdasági csoda a huszadik század bankegén. Hát ki érdemel itt szobrot, ha nem ő!

Az utca mind hangosabb lett. Tüntetés tüntetést követett. A parlamentben az ellenzék szavalókórussá alakulva követelte a kormány beavatkozását.

Rendkívüli minisztertanácsot hívtak egybe, mely úgy döntött, hogy a feladat megoldására, - tekintettel, hogy egy különleges magas nívójú társadalmi tájfajta létérdekéről van szó, - a földmívelésügyi minisztérium hatáskörébe tartozik. Nevezett minisztérium egy kormány-biztossal az élén szakbizottságot alakított a helyzet tanulmányozására, egy választott bizottsá-got pedig külföldi tanulmányútra küldött, hogy az ott tapasztaltakkal siessenek a helyzet segítségére.

Késő volt! Február huszonnegyedikén a kétségbeesett igazgatók ádáz csapata, mint egy adott jelre megrohanta a Rácfürdőt, megszállta a melegvíz medencéket és pucérra vetkőzve megalakította a forradalmi kormányt. Kinyitották a csapokat és a város meleg örömmámorban úszott.

S íme, ők a tettek emberei huszonnégy óra alatt helyreállították a rendet!

Rendeletileg kötelezték a gazdaságkutató intézet statisztikai görbéit, hogy csak lefelé mutathatnak. A gyárakban minden második gép leállt, a bankokban imitt-amott lézengett egy-egy tízforintos, a nagykereskedők unottan ásítoztak az üzletajtókban, s az így normálisra szanált gazdasági élet örömére tűzijátékkal egybekötött díszbankettet rendeztek az Operában.

In document ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK (Pldal 129-135)