.LEVELEK Budapest, 1940 március 1

.LEVELEK Budapest, 1940 március 1.

Drága Gyuri Bátyám!

Íme: a második kötet! Ki hitte volna? Hogy mit csinál az emberből egy ilyen kölyök! Jó apja fogát, haját hullatja s közben gyermekdalokat gügyög. Mit lehet tenni? Mindenkinél más formában kezdődik a paral. No meg aztán nem kis adag hiúság is piszkálja az ember begyét, mondván majd melyik atya tud hasonlót nyújtani magzatjának ebben a nagyon gyönyörű világban. Hogy aztán mi lesz a verseskötet sorsa, az más lapra tartozik. Uram bocsáss, vajon kamasz korában melyikünk volt elragadtatva szülőink bölcs mondásaitól? Szeretném látni a NEUSIEDLER A.G. WIEN vezérigazgatójának a képét, mikor az évi mérleg közben, úgy odavetve megemlíteném, hogy: tudja mi újság? - gyermekverseket írok a pólyásomhoz! Wie meinen bitte? - mondaná és feltenné a monokliját. Nem gondolom, hogy a szituációt feltűnően alkalmasnak találná egy fizetésemelésre. Pedig megint meg akarom vágni! Feltett szándékom ugyanis, hogy valahányszor lejön, hogy teletöltse a pocakját, mindig srófolok rajta egyet. Sajnos ritkán tud jönni. Legutóbb jól megnyírtam a kisöreget. Azt kérdi, milyen javítás okozna nekem örömet? Mondom ötezer pengő! Egy ideig hápogott, aztán hosszú sopánkodás után kinyögte, hogy annyit nem adhat, mert ha most annyit ad, mit fog később adni. Mondom, akkor a vezérigazgató úrra bízom és teljesen meg leszek elégedve az ő döntésével. Na, sehr brav! Hát mégis mennyi legyen? Erre kihúztam a zsebemből a cédulámat és megmutattam neki, ha ad havi százat, akkor ennyivel több adót kell leadnom. Ha ad kétszázat, akkor ennyit, ha háromszázat, ennyit, ha négyszázat, ennyit, ha ötszázat, ennyit. Ha hat... na, wartens, warten... Nézze, azt mondja, tudja mit, maradjunk háromszáz javításnál, jó? Mi az, hogy jó, gondoltam és óvakodtam megemlíteni, hogy tizennégyszer kaptunk fizetést, minek alapján nem sokat kerestél az én ötezres álláspontommal szemben. Samu, te dicsekszel, mondhatná rám joggal Gyuri bátyám, miért is gyorsan abba hagyom ezt a témát, annál is inkább, mert itt Mariról van szó és nem arról az édes kis Neusiedlerről, melyet ma délutánra leszanáltam, lévén a kormányzó jubileuma és a szakma testületileg elhatározta, hogy de azért ők jó hazafiak! Így aztán délben bezártam a boltot s miután megrendeztem az ünnepi alvásomat, sietve sajtó alá rendeztem a Mari Ódák csatolt második díszihletét s ezennel, szíves engedelmet kérve átnyújtom!

Nagyon szépen köszönöm Gyuri Bátyám kedves levelét és a jóleső kritikát. Hát szó, ami szó, tagadhatatlanul szépek, szépek! Ha végignézem önszülött verseimet, azt hiszem olyasféle érzés támad bennem, mint mikor a gazduram az ólnak támaszkodva megelégedetten vakar-gatja a szépen fejlődő hízóját. Hogy aztán a végén kiderül, hogy disznó kevés volt a zsírja, hogy komisz rágós a szalonnája, hogy a füstölt sonka agyon van sózva, az nem is olyan nagy baj mert, de a kis késit mégis csak az én disznóm! Meg aztán, aki ezeknél különbet faragott, az már úgyis mind benn van az irodalom történetben, hát minek tolakodjak? S legyünk őszinték, mit ér vele Kisfaludy s az egész Kisfaludy Társaság? Le merném fogadni, hogy Gyuri Bátyámnak is már több mint két hete nem volt a kezében a Zalán futása, vagy a János vitéz.

Elég az hozzá, hogy nem pályázom irodalmi sikerekre eme mütyürkékkel. Schlögümühl-ben, az egyik teremSchlögümühl-ben, ahol a dinamók és a dízel-motorok istenei zúgtak és sisteregtek, volt egy nagy fehér márvány fali tábla. Ezen a táblán volt egy nagy fekete, lakk fogantyú, réz-pántos nyelvekkel s ha az ember ezt a fogantyút lenyomta, akkor a zizegés, pöfögés egyszerre lecsendesedett, a gépek leálltak és minden sötétségbe borult. Ez jut mindig eszembe, ha azt mondom: kikapcsolás! Kikapcsolás. Szóval erről van szó. Igaz, hogy ezért a pénzért elmehetnék a moziba is, vagy a Hági sörözőbe, sőt még a fejemet sem kellene törni a kínrímeken, de kell, hogy mindenkinek legyen valami extra sigánja, mert ha mindenki egy kaptafára mozogna, túlságosan túltengne a szociális unalomból fakadó hányinger. Van, aki festő és mégsem fest! (Heil!). Van, aki tanító és mégsem tanít! (Eviva!). Hát miért ne lehetnék én költő, anélkül, hogy verset írni tudnék? Na meg aztán mi nagyok, felnőttek szeretjük rázni a rongyot, fitogtatni a bölcsességünket, mutatni, hogy mi mindent tudunk. Ámulj világ és ide figyelj, te takonypóc: látod bölcs apád hogyan brillírozik. Igen ám, de ott a bökkenő, hogy hátha bennem szorul ez a fene nagy tudomány! Mert hiszen most beszélhetek neki a Fűzfánfütyülőtől a Herkópáterig mindenről, rá nézve sokkal szenzációsabb dolog, hogy rájött arra a világmegváltó nagy felfedezésre, hogy ha megunta egyik, vagy másik ujját szopogatni, akkor egyszerűen az egész öklét is be tudja kapni abba a pici szájába, sőt ezen felül még egyidejűleg ordítani is tud! Vagy például, ha szép csendesen kezdi a paplan szélét be-gyömöszölni a szájába, akkor egész tekintélyes darabot le tud nyomni belőle. Igaz, hogy kicsit fuldoklik, de apró részletekkel ilyen felfedezések közben nem törődhetünk. Igen ám, de mi lesz a bölcs mondásaimmal és tanácsaimmal? Uram Fia! Hiszen még gázmaszkom sincs, ami adott esetben minden ellen megvéd a tizennyolc pengő ötven! S ha közgazdasági életünket ama nemvárt csapás érné, hogy akár párnák közt, akár a nélkül felfordulnék, mi lenne a bennem maradt ihlettel? Ki vele, hisz papiros még van! Haszt eine örökség, mondaná a bölcs rabbi, ha meglátná azt a vörös, szattyánbőrbe kötött kötetsort, mely lelki szemeim előtt lebeg, mint gyermekeknek szánt műveim kézi kiadása! S érzem serdülő Mädchen gyermekem orcájának pirulását, midőn zavartan rebegi egy szépreményű ifjú ember előtt, ki a kötetek iránt érdeklődik, hogy: Ó, szegény atyusnak voltak néha olyan komikus bogarai... No, no!

Csak várjunk egy kicsit! Mint jó kereskedő ismét a bölcs rabbira hivatkozva így kiáltok én:

mit lehet tudni? Hátha megvan az egy érték, amit a jövő kor fog felfedezni, csodálni és leborulni!? Fiam, megütlek, ha ezeket a könyveket kidobod! Hátha egy meziehe van benne?

Na, ebből elég!

Villon? Egyetlenegy alkalom, hogy sajnálom, mert nem tudok franciául. Villont csak Faludy Györgyön át ismerem. Átköltései tagadhatatlanul mesterművek, bár erősen kihang-súlyozza az erotikát. A meglátásai azonban minden valószínűség szerint eredetiek s ezeken van a hangsúly. Nem fogadom el fenntartás és kritika nélkül s alkalomadtán szolgálni fogok Gyuri Bátyámnak Karinthy Frigyes, Anatole France, Romain Rolland és Wilde Oscar stílu-sában és szemszögéből szerkesztett reflexióimmal. Nagyságát tagadnom álszemérem volna s iskolapéldája mellett egyéni életének négy évszázad ködébe vesző piszkosságai felett szemet

kell hunynunk. Nem tudom, messze járok-e az igazságtól, ha azt mondom, lehetségesnek tartom, hogy sok száz követőjével, talán alapítója annak a francia szellemnek, mely minden népek közt talán a legtöbb dicsőségre tud visszatekinteni. Destruktív, mint mindenki, aki gondolkozik s talán szégyen és gyalázat, de be kell vallanom, hogy a magam részéről a nemes értelemben vett demokráciát többre becsülöm, mint bármely izmust. S ha nálunk egy Móra Ferenc destruktívnak számít, akkor nem csodálkozom, ha Villon verseit a cenzúra fésülgeti.

Na, ebből is elég.

Magunk ügye. Lóg az orrunk! B. nőm, jobban mondva szopós gyermekem anyja oly magas állami funkciót tölt be, hogy a magyar kir. vallás és közoktatásügyi miniszter jó szolgálatait nem tudja tovább nélkülözni. Ennek következtében fájdalommal megtört szívvel jelentjük, hogy itt az anyós! Tudniillik folyó hó elsején megkezdtük azt a bizonyos nagyon gyönyörű hajnali felkelést s nőm, orrával négy emelet lépcsőjét végig horzsolva hat órakor ellejt a balfenéken. Miután sem ő nem léphet fel, mint néhai Mária Terézia, karján a kisdeddel a harmadik bé osztály előtt, sem pedig én nem lejthetek be a hónom alatt a kölyökkel a néhai Goldzieher szentélyébe, mit lehet tenni, itt az anyós! Azt mondják, hogy már Törökországban sincs hárem, de a Józsefvárosban még van! Hajjaj, de mennyire van! Nem tudom, lehet hogy még cenzúra is van, azért jobbnak látom ha nem mondok semmit. Majd titokban írok egy verset. Csak négyszemközt!

Fenti 269877 betűt pedig nem azért halmoztam össze, hogy ezzel mentesítsem magamat a szidalmak alól, adott szó be nem tartása miatt. Elek jönni fog, ha jönni kell kedves Gyuri Bátyám, de nap-nap után várom, hogy Generáldirektor, Obering. Emil von Linhart mikor pottyan be. Látogatása már rég esedékes s nem merek semmilyen programot csinálni, míg le nem rázom. Sajnos nyolc napra kapott beutazási engedélyt s esetleg képes lesz itt annyi ideig gyomorrontás nélkül kitartani. De mihelyst lehet jelentkezem s el fogom hozni Gyuri Bátyámnak az évi jelentésemet, hogy szigorú kritikát gyakoroljon felette.

Olga néninek kezeit csókolom, Gyuri Bátyámat legőszintébb szeretettel üdvözli és bocsá-natot kér

Elek UTÓIRAT

Azt kérdi Gyuri Bátyám levelében, mikor van időm hazánk lyrai kultúrfölényének oszloposításához? Ama bizonyos hetedik napon. Mert amilyen jól esne hétfőn, kedden s a többi beteges hétköznapokon, mikor nincs mód rá, hogy az ember a takarójánál hosszabbra nyújtózkodjék, még, ó Istenkém legalább öt rövid percecskére a paplant a fejemre húzni, épp oly megbocsájthatatlan emberi gyarlóság és könnyelműség űzi az embert a hetedik nap hajnalán arra, hogy proletár életének csimborasszóját, a vasárnapi ráadás alvást más élvezetek aprópénzére váltsa és szórja szanaszét, míglen a szomorú hétfői hajnalon ráeszmél pazarló gyarlóságainak rettenetes következményeire, hogy ugyanazon öt perc ráadáson siránkozik, mint szombat este. Ez már így van. Namármostan, ha ezen a bizonyos vasárnapon, úgy délután tájban azon a címen, hogy szegény asszonykának is kell valami szórakozás, általános sárkányeresztést rendez, mondván eredj fiacskám a moziba testvéreddel, vagy látogasd meg a mamáékat, akkor bekövetkezik az a felettébb ritka, de mindig végtelenül bájos természeti tünemény, melynek neve: csend! Átveszem gyermekem felett a köztisztasági teendőket, értvén alatta, hogy úgy hagyom, ahogy éppen van és bevonulok a konyhának nevezett szeparémba. S ekkor megszáll az ihlet! Úgy, mint versemben írom: Sok régi holmi, sok régi emlék, a csendben ketyegő óra, etc., etc., szóval csupa konzervatív momentum. Hiába, múlt század szülötte vagyok s a romantikát levezetni nem tudom, de nem is akarom. A jó, öreg, konzervatív romantika sok mindent kibír. Úgy érzem többet, mint a ma, melytől az ember

akarva, vagy nem akarva, megértve, vagy meg nem értve, mindig jobban távolodik. Minden-nek dacára az egyén nagy felszabadulása alól, mely talán a szecessziós bútoroknál kezdődött s tartott a tőke és munka harcának véres kirobbanásáig, nem tudom mentesíteni. Ha végig nézek az életemen, cselekedeteimen és főleg írásaimon, magam is érzem, hogy két part között állok.

A múlt és a jelen között és egyikhez sem tartozom. Múlt alatt a József körút 50 kispolgári körét, a Józsefvárost és Schlögümühl Gesankvereines, sörkoccintós, Gartenlaubés szociáldemokráciáját értem. Az otthon szép volt, bár kissé rideg, de szép volt épp azért, mert otthon volt. Schlögümöhl pedig az újat jelentette, a fiatalságot, az önállóságot, a szószerinti holdvilágos Gartenlaubét. Mindezt 1914-ben agyonverték. Megértem, felfogom és méltányolom az újat is. Haladok is vele bizonyos mértékig, de ellenszenvem s valószínűleg ez a korommal jár, mindig nagyobb. Nem vagyok hajlandó az egyént a tömeg érdekeinek alárendelni sem nemzeti, sem nemzetközi járom alatt. Szörnyülködöm magamban az emberi ész rövidségén és csodálkozva állok a fokozódó gyűlölködés előtt. Ez a huszadik század?

Miután hajlamos vagyok a kritikára, a szó hétköznapi értelmén hívőnek sem tartom magamat.

De szörnyülködni tudok, hogy emberek, kik magukat jó keresztényeknek tartják, mennyire meg tudnak feledkezni a ma nékem, holnap néked elvéről. Ez a kölcsönös nagy gyűlölködés csak teljes anarchia felé vezethet s teljesen bizonytalannak látom azt az utat, melyre az utánunk következők lépnek. Két nagy problémája van az embernek. Első és legfontosabb a kenyér s másodszor, ha ez megvan, akkor a gondolat. Ezt a két nótát fújom verseimben, talán ismételve önmagamat. Megélhetés: a föld; gondolat: a szeretet. Vissza, vissza mindennel!

Nem kell hejehuja, tömeg és ököl. Igénytelenség, munka és felebaráti szeretet. Ezt szeretném emlékül hagyni erre a porontyra. Ha valaki, Gyuri Bátyám meg fog engem érteni, hisz az a Horánszky utcai sarok mindig úgy él bennem, mint a fenti gondolatoknak a megtestesítője.

Szeretem humorral és szatírával körülvenni a gondolataimat, mint a keserű pirulát ostyával és mégsem tartom pesszimistának magamat. Bízom a józan észben és reménykedek egy nagy-nagy felszabadulásban. Lehet, sőt valószínű, hogy nem érjük meg. Sajnos túl rövidlátók még az emberek s ha annyi évszázad nem tette látóvá őket, kevés remény van arra, hogy pár év alatt megjöjjön az eszük.

Mindennek dacára azt mondja a jó, öreg baka közmondás: még sohasem volt úgy, hogy sehogy se lett volna és semmi apostoli hivatást nem érzek magamban arra, hogy a vakokat látóvá tegyem. Még a kesergők közé sem óhajtok beállni. Haza megyek, lehányom a gatyám, elterpeszkedek az asztalom mellett. Kényelmesen, könyökölve befalom a szafaládémat, leöntöm a korsó seritalomat s verses intelmeket írok a gyermekemnek. Befellegzik a világ, vagy kiderül? Ha betűim során, érett korában felfigyel a gyermek a humanizmusra, akkor célomat elértem. Ha pár akkord, motívum a fülében marad, ha kis dolgokkal elégedett lesz s csöndes kis fény mellett nyugodt, akkor célomat elértem. Ezt akarom mondani neki kis verseimmel.

Budapest, 1976 december Kedves Lívia és Lajos!

Szent Márton áldás! Így kezdi Romain Rolland Colas Breugnon című regényét. És Colas nekem ugyanolyan régi, jó barátom, mint Villon. Két fényes és szellemes gall koponya s ezért szeretem őket. Szóval és megkezdve, illetve befejezve a folyó évet is lassan lekortyintgattuk.

Ez persze megint nagyképűség, mert hát én már csak úgy csücsörítgetek a kulacs végéből.

Mert hát ugyebár a kor, meg a gyomor, a pénzes szatyor, no meg a házi morgó motor, meg egyéb nyomor, az a bizonyos kortyolgatás is már csak egy olyan tor. Még szerencse, hogy fiamnak a Jézuskája minden esztendőben hoz egy finom, édes sámpányert, aminek csak az a

baja, hogy Szilveszter atyánk évenként csak egyszer tartja a névnapját. Nem is értem! Mi itt annyi mindent „újítunk”, miért ne lehetne valami mennybéli kooperációt e téren is kitalálni?

No de félre a komoly dolgokkal. Én legalábbis már úgy érzem seckujednu minden, hát minek nagyképűsködjek.

Boromat megittam, vacsorám megettem, megehet a fene mindenkit helyettem, írja a nagy költő, vagyis én...