*Elhangzott a tárlat megnyitóján 2004. május 14-én.
96 CS. TÓTH JÁNOS
gén a felület, aztán a látvány egyre rétegzettebb, egyre erõteljesebbé válnak a síkból kitapintható geometrikus alakzatok. A fametszõ kés vágta barázdák érzékeltetik a mélye-déseket, az árnyékokat, figyelmeztetve a befogadót arra, hogy ami látható, az a láthatat-lanban gyökerezik.
Mûvészi programjának középpontjában az ember áll, ugyanakkor munkássága tisz-telgés a geometria, a konstruktív szellemiség elõtt. Ez a felfogás tette összetéveszthetet-len hangúvá az osztrák és európai képzõmûvészetben. Olajképein hihetetösszetéveszthetet-len precizitás-sal szerkeszt, illeszt egymás mellé emberi alakokat síkba terített sokaságban. Síkokat ütköztet, feleseltet, így építi kompozícióit, újrafogalmazva a sík és a tér határait. Gazda-gon pulzáló felület jön létre keze nyomán, mert a homogén felületek egymáshoz rendelt viszonyával vizuális izgalmat kelt. A kiindulópont mindig emberi alakok árnyéka, figu-rák nélkül és pazar tobzódó színekkel elbeszélve. Miközben szûkszavú a fogalmazás, a kép nyugodt, kimért, egyensúlyteremtõ, esélyt adva a formák játékosságának. Látható-an élvezi az elemzést, izgalommal bontja ki a tárgyból, az alakokból a formát. Hihetetlen erejû, gazdagságú, személyes és egyetemes formák alkotják így mûvészi oeuvre-jét.
Gondosan megtervezett kompozíciói olyan térhatást keltenek a kétdimenziós síkban, hogy a nézõ a súlyos, az egyiptomi mûvészetet idézõ tömbszerûséggel megformált ala-kokat légiesen könnyûnek képes látni. A mindeközben létrejövõ feszültség azonban nem olyan erejû, hogy szétfeszítse a képeket, sokkal inkább összefogja azokat. Alakjai szerve-sen kapcsolódnak a természeti és a mesterséges környezethez, különöszerve-sen tetten érhetõ ez a világvárosokról készült munkáin, ahol a közlekedés forgataga, a felhõkarcolók hát-tere ideális alapanyag a geometrikus gondolkodású mûvészi felfogás alkotójának (Bolha-piac Chelsea-ben). Felismerni véljük magunkat a kor, a hangulat, a kiragadott látvány szereplõiként olyan helyzetekben, amelyekrõl az utókor is felismer bennünket. Ennek az idõtükörnek a felmutatása a kiállító mûvészetének lényege: végletekig lecsontozza a
A mester munka közben a mûtermében
97
CS. TÓTH JÁNOS
látványt, hisz abban, hogy a festõ szeme képes az örökkévalóságnak megjeleníteni e különös ezredvég-kezdetet.
A Látomás a tengernél címû képén a víz csupán egy vékony kék sáv a kép felsõ tizedé-ben. Az elõtérben két (szokásos) alak sziluettje, a vörös enyhén eltérõ színárnyalataival megfestve. Az egyik figura áll, a másik mintha el akarna futni a vízár elõl. Köztük egy zöld háromszöghöz hasonló forma feszíti szét a teret (valaha napágy lehetett). A fekete és a narancsszín jeleníti meg a valóságban is létezõ háttér tónusát. Mintha a mítoszok korában lennénk, amikor az ember már sejtette, hogy a víz mennyire különös tud lenni.
Egyfelõl a kellemesség, hiszen hûsít, nélkülözhetetlen az emberi szervezet számára; más-részt pusztító szörnyeteg, ha árvíz, netán özönvíz alakjában jelenik meg. Kétarcú elemek fedezhetõk fel a víz jelenlétében: olykor embermentõ a szerepe, ha megtaláljuk az oázist, máskor viszont a halál jön a vízzel. Ezen a képen a mindenség teremtõ ereje éppúgy jelen van, mint az elmúlásé. Figyelmeztet bennünket az alkotó, hogy a föld, tûz, levegõ, víz mint õselemek, méltók az ember tiszteltére.
Szinte szétfeszítik a kép kereteit A narancsszínû asztal címû festményén a formák.
Minden homogén, az asztalra emlékeztetõ alakzat a leghalványabb vörössel festett. A két alak – mindkettõ szabálytalan formájú – egy-egy foltkeret, egyik a másiknál vörösebbre telítve. Az ellenpontozás harmóniáját a bal felsõ sarokba benyúló zöld ujjheggyel és a jobbra lent húzódó felületet szegélyezõ olajzölddel oldja meg. Valójában a háttérnek mondható csekély felület az, ami a címre emlékeztet, vagyis narancsszínû. Ennek a kép-nek az erénye a leheletfinom színeltolódásokban rejlik. Nincs élesen elkülönülõ pozitív és negatív felület, helyette megfoghatatlan és finom különbségek érzékelhetõk.
Meg-Látomás a tengernél (1996, olaj, vászon; 125×155 cm)
98 CS. TÓTH JÁNOS
bonthatatlanul zártnak tûnnek a motívumok, de közben arra is lehetõséget nyújtanak, hogy megérezzük, pattanásig feszült minden. Hammerstiel munkásságának egyik sark-pontját érhetjük tetten ebben: a törvényszerû és a véletlen ütközik össze, melyben a tömörítésnek ugyanolyan tere lehet, mint a kibontásnak.
Korábbi békéscsabai látogatásának sajátos emlékét õrzi a Tyúkárus magyar kofák címû festmény. Ezen a képen nem a nagy felületek arányosításával kelt feszültséget, hanem éppen ellenkezõleg, a több formából álló jelegyüttes mozgása izgatja. A kiszámítható és a spontán, az áttekinthetõ és a kuszált találkozik egymással. Minden kiegyensúlyozott ezen az opuszon is, nincs olyan motívum, amely elõnyt élvezne a másik rovására. A síkban marad minden, virtuális valóság lett a csabai tyúkpiac profán helyzetébõl anél-kül, hogy megszûnt volna a virtualitás. Világosan érzékelhetõ két alak, akik most nem vörösbe öltöztek, valószínû azért, mert a fõszereplõ a három kakas. De milyen a tara-juk?! Citromsárga, kék, fûzöld, vérvörös, kékes zöldes fejékek szolgálják a mûvészi gon-dolatot. Tintakék az egyik figura, mélybordó a másik, de a színek és a formák egyensú-lyára még pinket is fest felül és alul. Rendet keres a kavargásban, a kinn és benn, a lenn és fenn organikus egységét teremtve meg. Átírja saját képi nyelvére a megszokott vásári hangulatot, hogy elveszítse az általános zsánerképet és egy új képépítésbe fogjon.
A Hommage sorozat egyik nagy lélegzetû alkotása az Emlékezés Pierre Bonnard-ra címû triptichon. Mindhárom képen úgy függnek a falon a stilizált Bonnard-képek, mintha öröktõl fogva Hammerstiel narancs és lila színû falára termettek volna. Sajátos nézõ-pontot választ a mûvész, mi nézõk lehetünk azok a „harmadik személyek”, akik a két jellegzetes vörös alak mögül szemlélik a falon függõ remekmûveket. Az alakok mozog-nak, mintha a moziban elõttünk ülõk imbolygását észlelnénk. Ahányszor a három mûre tekintünk, vibrál minden, az a benyomásunk, hogy mindjárt életre kelnek az eredeti képek és Hammerstiel alakjai is. Két mûvész világába hívogatnak e táblák, nyitják az utat, hogy szabadon mozogjon a fantáziánk a festõk által engedett koordináták keretei között. Józan formák és a vörös dominanciájának megszokott elevensége teremti meg a kiegyenlített rendet.
Egy izgalmas tanulmányút eredményeként született az Idegenek New Yorkban címû munka. Ezen az olajképen számos fekete, és néhány tõle megszokott – de az ismertnél sötétebb tónusú – három vörös alakot komponált. Most is hibátlanul szerkesztett min-den, de a nyugalom helyett a fekete szín drámaisága dominál. Árnyékok sora sötétíti tovább a figurákat, hogy borzongatóan zizegjen a felület. A természet színeit elvetve, a periférián élõk penészzöld világával szembesíti a nézõt. A színek energiája fáradt, félel-metes hangulattól terhes. Itt mûfényben zajlik az élet. Ezen az ábrázoláson adekvátan sejteti a félelmet, az arctalan kiszolgáltatottságot, a személytelen kívülállást. Egy titkos palástot ad a figurákra, mely által elvész a modern kor emberének személyisége. A mû-vész azt hangsúlyozza, hogy elmélyült, valódi figyelemmel kell viseltetnünk a másik ember iránt és akkor megtaláljuk az együttélés esszenciáját.
A hosszú alkotói pályaív legutóbbi állomásának tanúsága szerint, a kiállító eleven vörös színei arra valók, hogy emberalakjai keresztül-kasul pásztázzanak hol a sárga-na-rancs fényében, hol a rembrandti penészes zöld mezõben. Robert Hammerstiel hatvan-nyolc európai festõ elõtt hajt fejet Hommage sorozatában. Többek között Rippl-Rónai, Berény Róbert mûveit felvázolva idézi jeles elõdök egy-egy fontos, híres alkotását.
Embersziluettje pedig csak néz: ez bizony európai festészet határok nélkül.
99