nemcsak a
116 EKLER ANDREA
vasási sorrend, szerkezet a kötet címét, s a címadó verset tekintve is értelmezési lehe-tõségeket kínál, további utakat nyitva a kötet egésze felé. „A keletkezések szerinti idõrendbe rejtve egy másik történet sejlik fel; ez a címadó vers könyörgésével kezdõ-dik, s egy karácsonyi elégiával végzõdik.
Zaklatottabb, lüktetõbb, elevenebb. Átok.
A kronológia könyörtelen esetlegessége helyébe mégis egy hagyományosabb, a ver-sek tematikus mágnesességén alapuló ren-det állítottam. Nem igazabb a másiknál.
Otthonosabb, élhetõbb. Talán. Balzsam?”
– írja a szerzõ. Az Átok, balzsam a lét, az alkotói, költõi lét foglalata is. A látás, tu-dás, elmélyülés olyan keretet ad a létnek, mely megfékezi a vágyakat, útjában áll az álmoknak, lehetetlenné teszi az ima, a hit, a remény hiányában való létezést, a bûn-tudat nélküli szabad cselekvést. Látszólag átok, valójában azonban olyan út, amely a könyörgéstõl a bûnbeesésen, vezeklésen keresztül az „újjászületésig”, az elégiáig, azaz egyfajta balzsamig vezet. Mert a vágyak megélése az alkotásban – a lázadás tollal, papíron – feloldás, levezetés; a bejárt út értelmet kap az alkotásban, az idõ átélését megéléssé transzformálja, amely a cendenshez való odafordulástól a transz-cendens tudásában való otthonra találásig vezet, az ittlét ideiglenességének belátásá-ban is már „szívre való” balzsamot adva, mely nem hagyja a sebet elmérgesedni, lát-szólag varral elfedve azt. A címadó versben megfogalmazott út, átalakulás, fordulat tehát a kötet egészére kiterjed, annak elsõ mondatától: „Halálod õsze óta tõled egyre messzebb / parancsoltak engem a földi fe-jedelmek.” (Képeslap, odaátra), eljutva az utolsóig: „Mert az ember ha nagy is, sem-mi még, / létében teremti holtát, / míg nem vallja e szörnyû semmiség / eleve isteni voltát.” (Eleve).
A linearitás lehetõségét a versek pontos datálása által biztosítva, de attól elrugasz-kodva, tehát tematikus csoportokba ren-dezve találjuk a költeményeket, mely
ha-gyományos lírikusi szerkesztési eljárásnak tekinthetõ, a fentiek jegyében mégis való-ban a törvényszerûség érzetét kelti. Az elsõ ciklus (Ördögszikla) verseit a hatások, be-nyomások, morális, értékrendbéli kérdések, politikum, haza, hagyomány problemati-kája kapcsolja össze, a felnõtté vált „tanít-vány” „mesteréhez” szóló számvetésétõl (Képeslap odaátra), az Ördögszikla fokaiig (1–6). A ciklus verseiben az idõ az emléke-zésben, emlékben válik hangsúlyossá, a múltba vetítve a vágyott, gyermekléttel, természeti léttel azonosított tisztaságot, otthont. A felnõtté válás ambivalens élmé-nyét kiterjeszti az individuum felõl a társa-dalomra, kritikusan reflektálva a vágyott szabadság öröme és a túlzásokból adódó torzulások eredményezte határhelyzetre, mely a törvényszerû pusztulás képét vetíti elõ. A bérházak meséjében megfogalma-zott kérés haragos váddá (Magyar nóta), szarkasztikus szembesítéssé (Budapesti trip-tichon), sikoltássá (Új prédikátor-ének), in-telemmé (Intelem maradékaimnak), a szét-hullás látomásából a múltba való menekü-léssé (Ördögszikla) alakul. A folyamatban párhuzamosan válik az aggodalomból, fél-tésbõl eredõ kritika tárgyává az indivi-duum, az alkotó szerepe, a haza, s a világ sorsa. A „mindezt nem ismertem / soha, s most, hogy belecsöppentem / a kellõs kö-zepébe a mesének, / nem tudhatom, ka-pok-e benne / szerepet, lehet-e legalább / egy félmondatom, egy szavam.” (A bérhá-zak meséje) kéréssel, kérdéssel kezdve egy olyan önmaga ellen forduló világ képét tárja elénk a szerzõ, melyben elnyeli az embert az abszolutizált relativizmus mocska, amelyben minden lehetséges mértéktõl, értékrendtõl függetlenül, az érvényesülés látszat-léte kitermeli a pótolható embert.
A szabadság szabadosságba fordul, a totá-lis értékvesztésben az ember már észre sem veszi, ha vétkezik, értelmét veszti maga a fogalom is, így törvényszerû, hogy a
„Templom már csak kaszárnya” lehet (Bu-dapesti triptichon). Helye van a féltésében
117
EKLER ANDREA
is számonkérõ költõi kérdésnek, sikolynak:
„Költõ vagyok, kinek is prédikálnék?”, „Itt rég nem halni, itt túlélni kell. / S ha írni nincs hová, az égre kell / sikoltani. Egy hazátlan hazáért.” (Új prédikátor-ének).
Értelmet nyer a hagyomány, emlékezet mechanizmusa, hangsúlyozva, a jelen ha-tározza meg az emlékezetet, a hibák ismét-lése újabb történelmi hazugságokhoz ve-zethet. Az Ördögszikla, mely a múlt meg-idézésével, a gyermekkor felelevenítésével az otthon, a remény képét, beteljesülését nyújtja, hívogató szabadságában, a lehetõ-ségek inspiratív nyitottságában azonban a vesztõhely lehetõségét is magában rejti. A Levelek Pefkibõl ciklus verseinek látszólag egyszerû életképei az elõbbiekkel szemben a „béke szigetének” toposzát jelenítik meg.
Egy olyan harmóniát, nyugalmat adó ott-hont, melyben még érvényesülhet a termé-szet titokzatos rendje, szépsége (Fák), de ahol a vendég csak néhány napra lel ott-honra, s valójában mindvégig „birtokhá-borító” (Birtokháborító), „Hívatlan vendég, betolakodó” (Fehér és kék), átutazó marad.
Az egyszerû természetesség bûvöletében, ha csak pillanatokra is, de megtörténik a „ha-zatalálás”, költõi módon az alkotásban bir-tokon belül kerülhetünk. Megejtõ a ter-mészetes küzdelem, mely az emberi otthon-teremtés igényébõl fakad. Ahogy nevet ad a kóbor kutyának (azaz nevet adva „te-remt”, hátrahagy – Jászú), amint átesik a gyermeki „beavatáson”, közösséget nyer egy ártatlan szójáték (ismét név) által (Birtok-háborító) vagy hagyományának részévé te-szi az olajfák, olajbogyó, olivaolaj történe-tét (Olajfák). A Gyertyaláng korma ciklus az otthont az eredendõen másban, a má-sikban keresi, felidézve a szerelem, család, gyermek misztériumát. A szerelem hol sors-sal, természettel azonosuló létezõ (Közel-távol, A só meséje, A folyó meséje), hol fáj-dalmas, de rezignáltan széppé rögzített krú-dys emlék (Egykedvû etûdök), hol a beteljesületlenség hiányából fakadó zakla-tottság, fájdalom (Gyertyaláng korma). A
gyermek születésének misztériuma azonban új korszakot jelöl, lehetõséget a másikban való újjászületésre, megtisztulásra, hazata-lálásra (Kamillavirágok, Pocaklakó kis po-cok, Liliom, Régimódi imádság midõn gyer-meke született). „Kézzelfoghatóvá” válik az a csoda, amelyet a csángók úgy fejeznek ki, hogy a várandós anyára (akinek meg-nevezésére nyilván nem véletlenül számos szavuk van) azt mondják: „jövõje van”…
A Tizenegy a költészet, költõi lét hitvallá-sának ciklusa, egyes darabokból összeálló ars poetica. Különös tiszteletadás ez a köl-tészet, a mesterek, a tudás elõtt, amelyben hangsúlyossá válik a formajáték mellett a tapasztalatok kritikus, önkritikus megraga-dása is. A színes kultúrális hagyományból (költészetbõl, asztrológiából, „törött am-forából”, zenébõl) összeálló kép az úton-lét állapotát fejezi ki. Az „elkeveredsz egy elhaló ütembe”, s „A magasban / már kial-szik, mielõtt fellobbanna” önkritikus meg-jegyzéseitõl (Vízöntõ), annak felismerésén keresztül, hogy életeken (születéseken) és halálokon keresztül növünk fel, válunk fel-nõtté (Kerekes kút), annak belátásáig, hogy az egész, a tökély nem „birtokolható”.
Utóbbi hangsúlyos szerepét jelzik a „Fél-behagyott”, „Félrevert”, „veszett”, „boly-dult” kifejezések, s a Törött amfora sorai:
„nem kálvária, csak szégyen, / nem áldo-zat, de rontás: / testet-öltésem nem válasz, / csak kényszerû lemondás.”, „Semmit se tudhat, / aki kér, s aki vallat.”. Thomas Mannhoz hasonlóan itt is szembesítésre kerül a „történésre”, felfokozottságra, szen-vedélyre vágyó „mûvész” és a harmóniát, nyugalmat, otthont keresõ „polgár”; mint-egy jelezve az alkotói, a költõi lét átkát és balzsamát, megvilágítva, hogy a két létfor-ma kiegészíti és kizárja egymást, hogy mindkét törekvésben ott él a másik be-teljesíthetetlen vágya (Nem írok naplót).
A „Régimódi levél”, ha „megkésve” is, de to-vábblép, elvetve a költõi lét feltételeként toposszá vált carpe diem elvét, kijelentvén:
„Ha költõsors, errõl lemondunk”
(Régimó-118 EKLER ANDREA
di levél, megkésve). A Széchenyi-hegyi óda sorsfaggató sorai már a záróciklus proble-matikáját vetítik elõ. A találó, lényegiséget megragadó ciklus- és verscím, Eleve utal a természeten, önmagán, az emberen mint teremtetten keresztül az Isten, összegzõd-ve a lét végsõ kérdéseire. A Csoóri Sándor-nak ajánlott Megjelölt tereptárgyakban meg-ragadott viszony összegzése az elõzõeknek, a természet részeként létezõ kutya birto-kolt tere, lehetõsége a hazatérésre, s ezzel szemben az ember otthontalansága, betel-jesíthetetlensége részben utal a beteljesü-lést itt-létben keresõ tévútjára (melynek folyamatos önreflexiója szerint tudatában van), részben az ember természetet, annak rendjét uralni akaró, ezzel mintegy önma-gát Teremtõnek képzelõ ember önsorsron-tására is. Hasonló eredõvel, megejtõ köl-tõiséggel ragadja meg a lét immanensen átláthatatlan esendõségét a Gyom a házte-tõn József Attilát, Pilinszky Jánost, Baka Istvánt idézõ képeiben. A ciklusban szerep-lõ versek valóban a kötet tetõpontját je-lentik, bennük, általuk a szerkezet vissza-fordul önmagába, kiteljesíti a folyamatot, s visszamenõleg megnyitja az értelmezés útját. E ciklus része a már tárgyalt „kulcs-vers”, a kötet címét is adó Átok, balzsam, s a számvetés, szembenézés kiteljesedésére utaló Eleve is. Így alakul a ciklusok, s a ben-nük szereplõ versek sora emberi lét-törté-netté, nem okozva hiányérzetet az eddigi kötetekben feltûnõ maszkok, szerepjátékok elhagyásával, ezáltal az identifikációs kér-désekrõl a hangsúlyt a lét-kérdések felé
tol-költészete, az utalásszerûen megidézett vi-lágok köre szûkebb, a játéktér inkább a mindenség felé tágul. A formai és mûfaji játék, a variációk gazdagsága azonban to-vábbra is jellemzõ marad, a szerzõ e köte-tében is hitet tesz a mesterségbeli tudás mellett.
Az Átok, balzsam „útjelzõ”, „Feltehetõ-en (…) egy út afelé, ami A gondolkodás dol-gának elhív(at)ása. Ez az elhív(at)ás sem-milyen újdonsággal nem szolgál. Ugyanis a régi legrégebbije elé vezet. Az elhív(at)ás az Ugyanaz mindig is keresett ugyanazon voltában való tartózkodását követeli meg.
(…) Aki a régi legrégebbijében való tar-tózkodás felé útra kel, az engedelmeskedni fog ama szükségszerûségnek, hogy késõbb másként értsen, mint ahogyan korábban érteni vélte magát.” (M. Heidegger: Útjel-zõk, Bp. 2003).
Az olvasás tétje. A címadó „hitvallás”, s az elsõ részben szereplõ tanulmányok val-lomásossága önkéntelenül is arra készteti az olvasót, hogy ne elsõsorban irodalom-tudományi tényként, elméleti állásfoglalás-ként, hanem megszólító (olvasó)naplóként közelítsen ehhez a látszólag heterogén kö-tethez. Ez a kötet talán éppen így válhat azzá, amivé lennie kell, ami által a kritika, a tudományos gondolkodás betöltheti a Németh László által (is) pontosan körvo-nalazott szerepét. Szolgálhat, s e szolgála-ton keresztül részesévé válhat egy közös-ségnek, egy nemzetnek, utat nyitva ezzel egy idõben a saját és más nemzetek irodal-ma, kultúrája között. A kritikát a kritika kritikájával visszafordítani a kritikusra nem puszta formalizmus. A válogatás, a meg-közelítés módja, a véleményben lakozó moralitás, értékrend nyilvánvalóan látha-tóvá teszi tárgya mellett a kritikust is. Ha munkáját legjobb tudása és lelkiismerete szerint végzi, vitatkozni lehet, sõt kell vele (a jelenlegi irodalmi, kulturális élet egyik legnagyobb hibája – a megosztottság mel-lett – a hallgatás, a dialógus hiánya), negli-gálni, egyetlen kézmozdulattal lesöpörni
Magyar Napló, 2003., 270 o.
119
EKLER ANDREA
nem lehet. Pedig a kulturpolitika (külö-nösen nyomasztóan eltúlzott helyzetbe hozva), s a könyvpiac viszonylatában ez sajnos könnyen elõfordulhat. Ezért van szükség a kritika kritikájára is (a dialogizá-lás mellett), hogy ezáltal nagyobb esélyt kapjon kötet és olvasó az esetleges egymásra találásra, mert ez is az olvasás tétje.
S ha itt tartunk, nem tanulság nélküli felidézni, melyek is e „hitvallás” hangsú-lyos tézisei. Ember és nemzet viszonyában József Attilát idézi: „a nemzet (…) közös ihlet”. A nemzet és irodalom kapcsolatát vizsgálva hozzáfûzi: „Az ész megalkotta tár-sadalmat, népességet, lakosságot tehát az irodalom, a mûvészet teszi nemzetté. A mûvészete: az, amelyik rá jellemzõ, ame-lyik egyedivé, sajátossá teszi – mindamel-lett, hogy a mûvészet, ha nem is feltétle-nül fogantatását (…), de nevelõdését te-kintve mindenképpen egyetemes is.” Ag-godalmát fejezi ki az irodalom nemzeti és egyetemes jellegének összevetésével kapcso-latban, mert mint írja, mindig a nemzeti jelleg kárára érvényesül az egyetemes. Gö-römbei András szavait idézi: „Antropoló-giai és szocioló„Antropoló-giai tény, hogy a semmilyen-ség, a jellegtelenség fölismert veszedelmei-vel csak akkor tud ép lélekkel szembenézni a személyiség és a közösség egyaránt, ha föl-erõsíti magában a személyiséget és a kö-zösséget megtartó értékeket, ha a globális-sá vált világgal szemben legalább a maga szûkebb környezetében kiélheti otthonos-ság-igényét, ha közelvilágának ismerete és szeretete megóvja õt a semmilyenség álla-potától, személyiségporlasztó, közösségfel-számoló veszedelmeitõl.” A továbbiakban szót emel az írók, irodalomtörténészek, kri-tikusok felelõsségéért, az olvasás felbecsül-hetetlen értékéért. Mint írja: „Valójában az olvasás elsõdleges tétje sem önmagunk megismerése: elõször és elsõsorban ráisme-rés a nemzetre, a közösségre, a társadalom-ra, az emberiségre – s csak aztán önmegis-merés. (…) Azért olvasunk, hogy a holt papír ólombetûi közt újraéljük
elveszett-nek hitt emberi: közösségi, nemzeti és szel-lemi mivoltunkat.” A költõi „bevezetést”
követõ részek is – bár az elõbbiek jegyében túlmutatnak szerzõjükön – hasonló mér-tékben vallanak a kritikusról, irodalomtör-ténészrõl, aki nem tagadhatja szépírói vol-tát, hiszen írásai költõi nyelvezettel szól-nak, szépirodalmi igényességgel tárulnak az olvasó elé. Különösen az elsõ részben sze-replõ írások tûnnek részlegesen önértelme-zõ jellegûeknek is. Amit egy-egy pálya megragadása kapcsán kiemel egy-egy szer-zõ poétikájából, hol megvalósult formában, hol megvalósítandó „feladatként” hangot kap szépirodalmi munkáiban. Így Ratkó József nemzeti elkötelezettségû költészete, mely öntörvényûségében is a nemzeti sors, történelem „értelmét” kutatja; vagy a „mes-ter”, Baka István formakultusza, képi vilá-ga, poétikai szemlélete; ugyanígy a morális világszemléletû háttérrel rendelkezõ Mar-sall László-i líra, mely hatalmas teret ad a költõi játéknak is; Tóth Erzsébet titokza-tos, valós és imaginárius tereket összemo-só lírája; Lackfi János fény-árnyék költé-szete; s Oravecz Péter dinamizmusa.
A második rész fejezetei a kortárs ma-gyar költészetbe engednek betekintést, ér-zékenyen kalandozva a különféle költõi utakon, kiemelve azok értékteremtõ jelle-gét. Értelmezései költõi tereket nyitnak meg, az érintettséget, tétet érzékeltetõ hangvétellel feltétlen dialógusra késztetve az olvasót. Sok esetben vitát generál, de kétségbevonhatatlan érdeme, hogy nem áll be a „divatdiktátorok” karába, akikrõl (Or-bán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Nagy Gás-pár, Borbély Szilárd, Szepesi Attila, Gál Sándor, Utassy József, Kiss Benedek, Ágh István, Tóth Krisztina, Kemény István, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Mezey Katalin), s amiért róluk szól, az belsõ igény-bõl ered.
A következõ két fejezetben a magyar és világirodalom prózai palettájáról válogat a szerzõ, a magyar mûvek kapcsán mélyebb értelmezést nyújtva; a világirodalmi
alko-120 EKLER ANDREA
tásokról szóló recenziókban (a „mûfajból”
adódóan ) inkább egy-egy szegmenst ki-emelve olvasásra csábítva a potenciális ol-vasót.
Az Olvasatok hallatlanul izgalmas utat ígér, a megidézett irodalomtudósok, kriti-kusok nézõpontjaival gazdagítva az olva-sás lehetõségeit. Lényeges részét képezik ezek az írások a kötetnek, mert a szerzõk, s bemutatott mûveik kiemelkedõ szerepet vállalnak az irodalom, kultúra, a nemzet
sorsának alakításában, írásaik mellett pe-dagógusokként, szerkesztõkként, az iroda-lom- és a kultúra szervezõiként. Így mások mellett szól Görömbei András, Ács Mar-git, Márkus Béla és N. Pál József munká-iról. Nevüket feltétlenül ki kell emelni, mert útjelzõk, amint a szóban forgó kötet-ben foglaltak is az irodalom, a kultúra megközelítésében, s nem utolsósorban az olvasás mikéntjében.
Elõkép a Kortársaim sorozathoz IV. (2004, számítógépes grafika, print; 500×600 mm)
121