válaszolta Krasznahorkai Tiszatáj, 2003., 144 o.
122 TARJÁN TAMÁS
regénye nagyszabású, egyben magával az irodalommal, az írással is összefüggõ pusz-tulás-allegória – ekként összegzi álláspont-ját: „A szöveg a pusztán allegorikus törté-net szintjérõl úgy emelkedik el, hogy jelölt irodalmi hagyományra épül, így hõse dup-lán fiktív személy: egy 11. századi japán mû szereplõjének, Genji hercegnek az unoká-ja – a regény pedig az egykori fikció fikci-ója, továbbírása.” (Ebben a magyarázó szándékú, s talán nem is összecsengés nél-küli, általunk koholt párhuzamban csak annyi sántít, hogy Kiss nem Szindbád uno-kájáról, hanem magáról Szindbádról jelenti ki: nem haza megy.)
Elfogadva, hogy az egyértelmûen kiha-tárolt, indexelt irodalmi hagyomány to-vábbírása, az exponált szereplõnév reani-málása „a fikció fikciójához” is vezethet, azt kell mondanunk: Kiss Lászlónak ebben az elsõ kötetében épp „a fikció fikciója”
nem jön jól, épp a szindbádi áthallásokra nincs elsõdleges szüksége. Bizonyára még akkor is jobban jár, ha Krúdy Szindbád-beszédének stiláris jegyeit – például az ar-chaizálást, a romantizáló finomkodást, az ütemváltó nyerseséget, a jelzõhasználat dí-szeit – megõrzi ugyan (fõleg és szükségképp a harmadik fejezetet ennek a tónusnak a dominanciája jellemzi, vállalva, hogy ami Krúdynál tónus, az a követõnél modor), ám magát a Szindbád nevet mellõzi, „fed-ve hagyja”, hiányában engedi hatni. Kiss Szindbádja ugyanis a legcsekélyebb mér-tékben sem járul hozzá a figuratradíció ré-tegeinek gyarapításához (ahogy, pontosan ellenkezõleg, Márai Sándoré hozzájárult), s az alak profanizálásával – elfuserált tanár-ként, rockzenészként stb. való ábrázolásá-val – semmit nem nyert, mivel a hõs le-gendásságát, kultikusságát sem megszün-tetni, sem megõrizni nem tudta a háttér-ben. A csábítás, a szeretkezés, az italozás, a hazudozás mai, költõietlennek tetszõ alkal-mai és alakzatai, egzisztenciális és gramma-tikai következményhálója az õs-Szindbád, a Szindbád-õs lirizált kalandozásaitól nem
lesz sûrûbbé, bogosabbá. Az a fajta „köve-tés”, amelyet – az epigonizmus bármiféle jele nélkül, noha a tiszteletet gunyorosan adva meg – Kiss is mûvel, a modell folyta-tó újrastrukturálása elõtt megkívánná a modell (részleges) lebontását. Ennek híján a távolságtartó közelítés, az elhárító azo-nosulás paradoxonjai nem hozzák létre az alakcentrikus erõtér villamosságát. Bár iga-zán nem terjedelmi kérdésrõl van szó, a III.
fejezet alig negyven oldala (öt szöveg), vagy akár a könyv egészének mintegy száznegy-ven oldala igencsak kiszolgáltatja magát a Krúdy Gyula tollán kikerekült Szindbád-mitológia minden vonatkozásban érzõdõ – és zavaró – fölényének, túlsúlyának (s ennek azzal még nem veszi elejét, hogy maga a Szindbád nem haza megy olyan demitologizáló textusként igyekszik meg-jeleníteni fragmentumait, amely textus a közelmúltból a jelenbe növõ ellenmitoló-giaként is értelmezhetõ – példának okáért a Krúdy Szindbádjából ide átlényegíthetõ középpont nélküli élet miatt).
Szindbád neve és figurája – a címsze-replõ – így meglehetõsen nagy tehertétele annak a kötetnek, mely pedig mintha e név jegyében s ennek a férfiképzetnek az hommage-aként keletkezett volna. A bírá-ló csupán találgathat, miért szemelte ki magának Kiss László ezt a frekventált cél-személyt. A pályakezdõ író nagyobb biz-tonságot remélt szövegeinek az elõzmény, a tradíció oltalmában? Irodalmári, iroda-lomtörténészi énjének elméleti érdeklõdé-se kikövetelte önmaga szépírói alteregójá-tól, hogy az „újraírás” e terepén tegye pró-bára tehetségét? Restellte, kevesellte, hegy a Szindbád-alak fedezete nélkül prózája közeli rokonságban áll(na) olyan – napja-ink kritikai gyakorlatában mind megbe-csültebb! – írók regényeivel, novelláival, mint Darvasi László, Garaczi László vagy (a többel-kevesebbel fiatalabbak közül) Kiss Ottó, Benedek Szabolcs, Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, esetleg Teslár Ákos? (Ez a rokonulás mintha valóban
lé-123
TARJÁN TAMÁS
tezne. Garaczi, Benedek, Teslár nagyváro-sibb, Darvasi, Kiss Ottó, Cserna-Szabó, Grecsó – Kiss Lászlóhoz hasonlóan – kisvárosibb környezetben-közegben hívja életre a nagymesét minden más epikaalko-tó elem elõtt preferáló, de a történetet min-dig a specifikus narrációban éltetõ mûveit.
Persze ettõl még ez nem „iskola”, nem „cso-portosulás”, és a szövegek az egyes pályá-kon belül sem sematizálhatok.)
Válaszaink egyike sem kielégítõ, vélhe-tõleg együttesen sem tárják fel a Szindbád nem haza megy genezisét. Még leginkább az tûnik elfogadhatónak, hegy a Szindbád-jel posztmodern cicomaként ragadt benne a könyvben. Az általános literarizáltság, a játékos „irodalmizálás” gyakorisága, a húzd meg!, ereszd meg! típusú intertextuális pro-dukciók látványossága erre enged következ-tetni. A fontoskodó vagy szellemeskedõ mottók, s az esetek nagyobb részében a láb-jegyzetek sem ékei a novellagyûjtemény-nek. Ami Esterházy Péternek – tõle való idézet itt az egyik teljesen fölösleges elõre-bocsátás: „Kedv, remények, Erzsik stb.”;
Árnyas utcai hendikep, 107. oldal – két év-tizeddel ezelõtt, a Bevezetés a szépirodalom-ba (1986) lapjain tetõzõn nagyszerûen be-jött, az immár kevéssé segít. A kötetet záró, a könyvcímet adó novella körülményeske-dõ mûfaji titulálása, a citátumok önkényes megbontása, az iskolai szinten is gyönge diákviccek becsempészése ugyan nem ha-lálos vétek, mégsem illenek a különben épp kiegyensúlyozott beszédmódjával és min-den téren érvényesülõ mértéktartó arányos-ságával rokonszenvet ébresztõ munkába.
Különösen a Szindbád útja a gimnazista lánynál hemzseg a silány kétértelmûségek-tõl. A „rántott hús” (131.), az „elmegyek”
(133.) szexuális tartalmú poénjai kamaszok malackodásába inkább valók, mint (ál-) Szindbád-szövegbe (különöseképp akkor, ha az erotikus, a szexes, a „disznó” szöveg-helyek másutt kitûnõen megoldottak).
Ugyanezen novella 5 jelû jegyzete – s an-nak indukáló mondata – szintén
színvo-naltalan szószaporítás (132.).
A könyvnek tehát nem a harmadik har-mada, nem a szindbádi része hajlít magá-hoz. Jelentékenyebb ereje elsõ és második ciklusában van, melyeknek egyes szám elsõ személyû beszéde hitelesebb, kiérleltebb, változatosabb a harmadik ciklus hol erõl-tetett, hol erõlködõ egyes szám harmadik személyénél. (Ebbõl még nem következik, hogy Kiss csak az én-beszédben otthonos, vagy az õ-beszédre botfülû.) Míg a Szind-bád-darabok mindenfélét kifecsegnek, el-pletykálnak, esetekkel kérkednek, az I. és a II. anyaga titokmegosztó, beavató epika, nemes, értékes, élményadó olvasmány. A némiképp önéletrajzi alakmásként is elgon-dolható – énjét, voltát, korát, tudatát, szó-kincsét rajtakaphatatlanul, mégis logikusan változtató – narrátor a beavatás mindig kultikus, szertartásos, sorsdöntõ eseményé-nek részesévé teszi azt, aki a szövegben vele tart. A beszélõ önmaga be- (vagy fel-) ava-tását is elvégzi az emlékezés és a fantáziálás által. A beavatás, az ön- és valóság-megis-merés lényege a szabadsághiányos vagy sza-badság-diszharmóniás magyar közelmúlt vidékies, kisvárosi vetületének feltárása.
Ehhez különféle kommunikációs és szöveg-formák állnak a szerzõ rendelkezésére (a levéltõl a diákbeszámolóig). A megszólaló képzeteiben és nyelvi kultúrájában egy kis-gyerek, egy serdülõ, egy önironikus ifjú bölcs, egy koravén felnõtt – s még néhány szerep és tudat – egója keveredik. Alkatá-nak, pozíciójának – és megírtságának – ele-gyességénél, eklektikusságánál fogva e be-szélõnek nincsenek végleges, végletes állí-tásai. Találgatja a valóságot, vagy amit – a rekonstrukciók folyamán – valóságnak,
„valóságnak” tekint. A találgatás a beava-tás. A beavatás: találgatás (holott ennek az életállomásnak valami magasrendûbe, tisz-tán érvényesbe, átláthatóan rendszerszerû-be kellene indítania. A Szindbád...-ban le-képezett világ éppen ezt a beavatás utáni mikrouniverzumot nem adja a beszélõ, a helyzetelemzõ egyik mutációjának sem).
124 TARJÁN TAMÁS
A titokmegosztás bármiféle mesélés, tör-ténetmondás õsi szituációja (illetve moz-gatója). A hallgató, az olvasó a mesélõ ré-vén és a történet által olyan események for-gatagába remél kerülni (esetleg kerül is), amelyek a saját egzisztenciáját is modellál-ják, s menetükkel, kifejletükkel (menetük, kifejletük nyelvi alakzataival) válaszokat generálnak kérdéseire, kisebb-nagyobb fel-fedezésekhez segítik, összefüggések része-sévé teszik – vagy egyszerûen gyönyörköd-tetik. Kiss László könyvének ajándéka, hogy számos ilyesfajta történettel bír. E történetek nem lomha szolgái a minden-napoknak, de nem is légbõl kapottak. Ré-szint egybevágnak – korosztálytól Ré-szinte független – közelmúltbeli tapasztalataink-kal, részint újszerûen ható, specifikus je-lenségeket sorakoztatnak fel. A talpraesett narrátor ügyesen, rugalmasan méri fel, járja be a képlékeny valóságot, de tisztában van azzal, hogy õt is gyakran érhetik meglepe-tések. Szívesen helyezkedik úgy, hogy más beszélõk szavaival helyettesíthesse a saját mondókáját: idéz, ráutal, visszautal, a fá-mának enged. Amit maga mondhatna, lát-szólag át-átengedi másnak. A Minden nõ kurva például így kezdõdik: „Igazat kell adnom Balu bácsinak, aki soha nem úgy fogalmazott a szerelemmel kapcsolatban, hogy az mennyei érzés, gondoltam a ka-pualjban állva, megsemmisülten, mert nem éreztem magam hibásnak, sõt ellenkezõ-leg…” (34. – Ez egyike Kiss László egyet-len, sokszorosan összetett mondatból ger-jesztett novelláinak. A hosszú mondat más-kor is érvényesülõ poétikuma többek kö-zött azt a kanyargást, cifrázást, latolgatást hordozza, amely a rengeteg „épp ellenke-zõleg” szembesítésével, választásával, tév-hitével és replikájával vall rá erre a – Szindbádnál szindbádabb – hajósra.) Az egy és oszthatatlan igazság természetszerûleg elvész, odavész, hiába követi oly szépen-indázóan a labirintus falát a szöveg fonala.
Ennek vagyunk tanúi az imént idézett írás végén is („…se Angéla, se összemaszatolt
póló, Plútóval és Herkulessel, se fehér fur-gon, Balu bácsi fehér furgonja, se almák, se igazság”, 42.), s ennek jele a „ki tudja”
sok pöttye A koncert, amely örökre elma-radt zárlatában egy Móricz-mûre való cél-zás nagyszerû környezetében: „Minden-esetre egyre többször – mindennap – meg-fordul a fejemben, hogy ha milliomos len-nék, akkor biztosan elkeríteném a hagyma-földet, ingyen koncert, ingyen sör és frank-furti leves a rockereknek, az összes rockernek, és meghívnám a Tankcsapdát vagy inkább valami kõkemény mediterrán bandát, mert még mindig ugyanaz a biz-tonsági, és a biztonságiak szeretik, ha ne-kik van igazuk, meg az is gyakran megfor-dul a fejemben, hogy ha metálzenekarom lenne, hát biztosan olyan brutális erejû ze-nét nyomnánk, amilyen brutális ereje ta-lán egyedül csak a Sáraranynak van, meg hogy nagyon kéne egy csaj, egy tizenhat esztendõs, cigány lány, vagy egy negyven-öt éves, színésznõ, vagy ki tudja” (33.);
„Akkor még kevesen tudták” változatban A horgászverseny, amelyen Kamilla nem volt ott élén (94); „Most már tudom” felütéssel a Priski Blanka miatt volt az egész elsõ so-rában (56.); s valósággal zenei hatású – bi-zony-bizony krúdys... – sorozatként az Árnyas utcai hendikepben: „Ki mondja el nekünk, Szindbád…”, „Ki adja hírül…”,
„Ki beszéli el…”, „Ki segít nékünk!…”, „Ki mondja meg!…” (107–112.; az ismétlések jelzésére e helyütt nem nyílik lehetõség).
Az I. és a II. ciklus sokarcú beszélõje, ez az elõ- vagy proto-Szindbád zavarba ejtõ irodalmi jártassággal van megáldva. A Sár-arany címe is mélybõl tör fel – a „ha milli-omos lennék” slágeres elõzménye után és a
„nehéz” könnyûzene áramában –, s az elsõ novella (Levél az ezredeshez) szövegelõjétõl ugyanúgy váratlanul csattan az „én az asszo-ciációs prózatechnika híve vagyok” (9.), ahogy a Brecht-, Hrabal-, Krasznahorkai-és más célzások, modern irodalomtudomá-nyi kategóriák is „elidegenítõ effektusként”
érik az olvasót. Célzás, mottó, idézet,
125
TARJÁN TAMÁS
intertextus, kifacsarás (ellenpontozó jelle-gétõl nem zavartatva – vagy éppen ezért) szépen belesimul a józan paraszti eszûnek és nyelvileg fifikásnak egyszerre nevezhe-tõ, az asszociációs töprenkedésnek engedõ beszélõ szófolyamába. Kis túlzással szólva:
mindenki író Kiss Lászlónál. Vagy író le-hetne. A bácsik, a nénik, a tanárok, a cim-borák. Sokakról el is hangzik, hogy köl-tõk, írók; hogy írnak. Elirodalmiasított élet és eléletesített irodalom randevúzik (a Szindbád-figura nem képviseli ezt a ket-tõsséget: mára õ és világa majdhogynem színtiszta irodalom, és semmi esetre sem a hétköznapi értelemben vett élet). Az iro-dalmias karakterû, a saját tárggyal és hiva-tással packázó játékosságban, humorban Kiss László nyugodtan mondhatja meste-rének Esterházy Pétert és Temesi Ferencet (hogy e két név pillanatnyi egymás mellé helyezésével magunk is alkalmat találjunk egy kis gonoszkodó játékosságra).
Kiss könyvének nagy találmánya a hor-gászás-motívum. E tevékenység abszolút életszerû a Körösök valamelyikét sejtetõ környéken; kedvez a befelé élésnek, a gon-dolkodásnak; egyszerre rajtoltathatóak be-lõle valóhû és metaforikus jelentések; a leg-gyakoribb humorisztikus célpontok egyi-ke (az irodalmi örökségben is); eszközkész-lete révén „kicsinyítõn” igazodik a hajós Szindbád világához stb. Az író maradékta-lanul kitermeli, amit ebbõl a motívumból
kitermelhet. Azaz – hogy ne sértsük meg a horgászás képi és nyelvi zártságát – kihor-gássza mindazon szavakat, mondatokat, fordulatokat, szövegmodulokat, amelye-kért végül is nem lehet nem szeretni köny-vét. Talentuma más tényekbõl is kivilág-lik. Az irodalmi névadás biztonságából, a beszédes és hangulatos nevekbõl is. Elli, Priski Blanka, Kamilla, Ballai Netta: amo-lyan krúdys nõi nevek. A férfiak nevei – Czidrich Miska bácsitól Csengeryig, a pa-mutsálas, keménykalapos poétáig – sem kutyábbak. Köthetnénk fogadásokat, hogy az Ádi a Szindbád név egyik infantilizálása-szenilizálása volna-e (bár õk ketten, e hár-mak, nem egyek).
A kötetet címerezõ-lezáró, Ballai Net-tá-s novellában ilyen-olyan literátus elemek között sok a nyitott probléma a nõ, az ét-csokoládé s egyebek miatt, de esetükben mindez „sohasem vezetett vitához, sokkal nehezebben jutottak dûlõre abban a kér-désben, miszerint: Kosztolányi vagy Karin-thy” (138.).
Helyben vagyunk. Még akkor is, ha a Szindbád írójának helyére Karinthy került.
Ha pedig a Szindbád nem haza megy olvastán arról kellene referálnunk: Krúdy-e vagy Kiss, válaszunk Krúdy-egyértKrúdy-elmû, hisz’
ebben a döntésben sem nehezebb átvágni a gordiuszi csomót, mint az elõbbiben.
Az, amelyik K betûvel kezdõdik.
126 HARCI ANDOR
Szó se róla, dagályosságnak nyoma sincs.
Dagadtságnak viszont annál inkább. No persze sértés ne essék, nem vagyok az a faj-ta ember, aki külsõre és elsõre ítélne, fõleg ha szerzõrõl van szó. Jól tudjuk ugyanis – belénk sulykolta az akadémiai diskurzus – hogy egyáltalán nem számít, a szerzõ ma-gas-e vagy alacsony, szikár vagy inkább dundi. Egy olyan szerzõn (helyesebben szólva annak mûvén) azonban, aki önma-gát „dundi prózaíróként” aposztrofálja (Megyek egy kört az alvázon), nem túl könnyû fogást találni – megkísérelni azon-ban mindenképpen kötelezõ. A nehézsé-gek leginkább abból adódnak, hogy némi-leg felemás módon érvényesülnek azok az elbeszélõi stratégiák, retorikai alakzatok, amelyek korábbi mûveit is jellemzik. A Feltétlen emberek, bár mentes a dagályos-ságtól, annál kevésbé mentes azoktól az el-beszélõi eszközöktõl, melyek már a szerzõ korábbi köteteiben is jelentõs szerepet töl-tenek be – ennek ellenére azonban sok he-lyen kerülnek ezek az eszközök más meg-világításba a korábbiakhoz képest.
Podmaniczky Szilárd önironikus és né-mileg „önparodisztikus” gondolatai írói munkásságában nagyrészt mindenütt fel-fedezhetõk. Elsõ köteteiben olvasható
rö-vellái. Azoktól eltérõ módon azonban ezen írásokban nincs akkora metafizikai töltet, mint a korábbiak némelyikében. Sokkal inkább érezni bennük egyfajta kifordított társadalomkritikát, mely az írások fõ cse-lekvõinek élethez való viszonyában nyilvá-nul meg. Ezenfelül lényegesen abszurdab-bak az ábrázolt életképek, mintegy karika-túráját rajzolva a mai magyar (vagy bármi-lyen nemzetiségû) átlagos (vagy átlag alat-ti) embernek, azaz inkább „társadalmon kívüli lénynek”.
A Feltétlen emberek rövid írásokat,
„másfélperceseket” tartalmazó kötet. Az írások közös vonásai leginkább szemanti-kai és narratív vonalon fedezhetõk fel. Min-den egyes írásban megjelenik egy vagy több olyan mozzanat, mely kifordítottságával, az élethelyzetek fejtetõre állításával mutatja be azt, mennyire fura lehet, ha nem veszünk bizonyos dolgokat maguktól értetõdõnek.
(„Pesztonka becsapta az ajtót. Azt mondta neki, hogy szeretlek”) A három fõ (azaz inkább kizárólagos) szereplõ, Pesztonka (a névválasztás elgondolkodtató: a „peszton-ka” szó ugyanis ismereteim szerint száraz-dajkát jelent), Márton és Józsi bácsi, sem-milyen kidolgozott jellemrajzzal nem ren-delkeznek, magatartásukban csak néhol fedezhetõek fel olyan alaptulajdonságok, amelyek a kötet végéig jellemzik õket.
Mindhárman egyforma módon „életidege-nül” viselkednek, és mintegy teljesen egy-forma módon értik félre a másik cselekvé-seit vagy az azokra adott reakciókat. Az idegenség azonban nem jár együtt az élet-tõl való érzelmi távolságtartással is. Az írá-sok összességében láthatjuk, hogy a három szereplõt összetartó egyetlen erõ a mindent lebíró, odaadó szeretet. Egyik-másik